Nógrád. 1980. augusztus (36. évfolyam. 179-204. szám)
1980-08-10 / 187. szám
Közúthálózatunk r Á közúti közlekedés, a vasút után a szárazföldi közlekedés legfontosabb ágazata. A természetföldrajzi tényezők mellett a gazdasági,, társadalmi és technikai fejlődés hat erőteljesen a közlekedési hálózat kialakulására. Nógrád megye úthálózata fejlődéstörténetének vázlatos bemutatása során a honfoglalás előtti időktől kell az áttekintést kezdenünk. A második században már kiépültek Pannóniából a Tisza vidéke felé irányuló kereskedelmi utak, amelyekhez észak felé, így megyénk mai területét átszelő utak csatlakoztak. Ezek az utak természetesen még csak csapásoknak tekinthetők a folyók és patakok völgyében, teraszain. A középkorban már ismert volt a kővel burkolt szilárd út a „strata”. Minden más utat „via” névvel illettek, amely természetesen kövezetlen volt. Az útépítés ebben az időben még csak az út- nyitással volt egyenlő. Még a XIX. század elején Is a megyei utak a legtöbb helyen, de különösen esős időszakban a járhatatlanságig elhanyagoltak voltak. A közutak magyarországi kiépítésére csak az 1825. évi ország- gyűlés után került sor, amikor is a vármegyei törvény- hatóságok saját hatáskörükben megindították az útépítéseket. A feladatok elvégzésének fedezetéül a közmunkaerő szolgált. 1837-ben Fényes Elek már így írt a megyéről: „... országutak elég jók, s a mesterséges csinált utak mindinkább szaporodnak.” A közlekedés gyökeres átalakítására yaló törekvés egyidős a magyarországi feudalizmus válságából való kiútkereséssel, mely egyik alapfeltétele a gazdasági-társadalmi fejlődésnek. A kapitalizmus korai szakaszában sajnos, a vasútépítkezés megindulása egy- időre visszavetette a közúthálózat technikai fejlődését, így azok állapota alig javult. 1850 után a vármegye úthálózatából a birodalmi érdekeknek megfelelően egyes utakat állami kezelésbe vettek. Az országos közmunkát kizárólag ezeknél az utaknál lehetett csak felhasználni. A megyebeli utak hossza 1850 táján mintegy 79 521 öl volt. (1 öl *= 1,8 m). A kiegyezés ejlődése után került sor az államépítészeti hivatalok felállítására. Az országos utak, mint törvényhatósági utak megyei utakká váltak. A megyében továbbra is állandó problémát jelentett a kereskedelmi és gazdasági élet fellendülését akadályozó kiépített úthálózat hiánya. Az útépítés csigalassúsággal haladt, mert pénz nélkül, robotmunkával, ínségmunkával az utak építése csak állandó és megoldatlan feladat maradt. A XIX század végére lassan úgy ahogy kiépült a megyei úthálózat. A két állami út hossza 112 km volt. 27 törvényhatósági útnak minősített megyei út 471 km hosszú volt, az utakon 260 hidat építettek. A községi közlekedési utak száma 50 424 km hosszan, de ezek 75 százaléka az építetlen, ősi állapotban volt. Mivel az ország úthálózatának egységes elve állandóan beleütközött az autonóm vármegyék határába, ezért M894-ben új úthálózattervet dolgoztak ki. Nemcsak az állam, de a törvény- hatóságok is revízió aló vették az úthálózatot és a kevésbé fontosakat a községi közlekedési utak közé sorolták. 1944. december 31-én felszabadult Nógrád megye területén a közlekedés szinte teljesen megbénult a háborús pusztítások következtében. Az utak járhatatlanok voltak. Nógrád—Hont megyék kereken ezer kilométer úthálózatából mind a főutak, mind a kisebb jelentőségű mellékutak szinte százméterenként robbanások nyomaitól éktelenkedtek. 88 közúti hidat robbantottak fel. 1945 májusában azonban mór megkezdődött az újjáépítés. Legelőször a 2. számú fő közlekedési út megyei szakaszát állították helyre 35 kilométer hosz- szan. De a megkezdődő útépítéseket az infláció nehézsége, főleg a munkaerőhiány fékezte. Az új forint bevezetése után nagyobb lendületet kapott az útépítés is. Í949. december 31-én áz 1890. évi útügyi törvény hatályát vesztette. A megye útviszonyainak jelentős megjavítására csak a felszabadulás után a törvényhatósági utak 1949. évi államosítását követően került sor. Az első feladat az állagmegóvás és a nagyobb forgalmú utak korsze rűsítésa volt. Az ország közútjait állami, megyei és községi utakra osztották. Az állami közutak igazgatását a közúti kirendeltségek végezték, ekkor még megyénk az egri kirendeltséghez tartozott. A megyei útkorszerűsítési munka 1956 után gyorsult meg. Nógrád megye településszervezetéből és gazdaságföldrajzi helyzetéből adódóan az ország egyik közutakkal legsűrűbben behálózott területe lett. 1968- ban száz négyzekilométerre jutó úthálózat hossza 37,6 kilométer volt. De a megye úthálózatának hossza lényegében nem változott és így a fejlődést alapvetően a korszerűsítési munkák jelentették. 1970-ben alakult meg a KPM Nógrád megyei Közúti Igazgatósága. A vállalattól többek között a megyei utak gyorsabb ütemű megjavítását várták. A IV. ötéves terv végére az úthálózat 88,8 százaléka állandó burkolatot kapott. Az V. ötéves tervben főirány az útpályák burkolatának szélesítése, megerősítése és jó minőségű burkolattal való ellátása volt. A KPM Nógrád megyei Közúti Igazgatóság gondozásába tartozó 963 kilométer úthálózat — az országos úthálózat 3,2 százaléka jelentős változásokon ment keresztül az elmúlt esztendőkben. Az úthálózatból 17,8 százalék az I. és II. rendű főút, 82,2 százalék az alsóbbrendű út. Burkolatmegoszlás szerint 35 százalék korszerű burkolatú, 52,3 százalék közepes burkolatú, 85 százalék gyenge burkolatú és 1,8 százaléka földút. A megye útjainak állapotával szemben támasztott társadalmi elvárásoknak megfelelően végzi a közúti igazgatóság az utak korszerűsítését, pályaszerkezetének megerősítését. Annak ellenére, hogy az úthálózat hossza három évtized alatt lényegében nem változott, a fejlődést alapvetően az utak korszerűsítése jellemezte, ami megteremtette annak a lehetőségét, hogy a megye valamennyi községét be lehetett kapcsolni a gépkocsi-közlekedésben. De az utak korszerűsítése a közlekedési hálózat megjavításának természetesen csak egyik, bár nagyon lényeges területét jelenti. — szí — Könyvekről Történelmi hittételek Az Idei ünnepi könyvhét bővelkedett magyar szerzők munkáiban. Jelentős hányadukat a Magvető Könyvkiadó adta ki Rakéta Regénytár sorozatában. Itt jelent meg Sarkadi Imre posztumusz kisregénye, a Száz éve Segesvárnál és Hernádi Gyula Borotvált tabló című regénye. Sarkadi 19 esztendeje nem él. Halálának napja világ- történelmi eseményhez kötődik: 1961. április 12-én járt először ember a világűrben, Jurij Gagarin személyében, akinek tettéről életének utolsó óráiban még lelkes szavakat mondott az író. Azóta már az „emberiség hőse” sem él, s körülbelül Sarkadival azonos életkorban végzett vele a kiszámíthatatlan sors. Sarkadi írása, a Száz éve Segesvárnál — mely az Egy diáktüzér naplója alcímet viseli — egy sebesült fiatalember szemén, gondolkodásán keresztül átszűrve láttatja velünk a 48/49-es magyar szabadságharc végnapjait, benne egy villanásra Bem, ennél többre Petőfi alakját. A kisregény „abszolút” főszereplője a diák és Petőfi, a föld porából sarjadt lánglelkű költő, példakép. Mert egyszerűsége, közvetlensége, elhivatottsága, kitartása, gerincessége és még ki tudná felsorolni, hányféle jótulajdonsága folytán csodálattá, mintává magasztosult már életében, az maradt holtában is. A lelkesedő diáktüzér, mintha az évszázaddal később élt író maga volna: bizakodik és aggódik, elmélkedve kivár és határozottan cselekszik, tétován szertenéző, és tudatosan figyelő és tanúja lesz, krónika szerint, a halhatatlan halálának. Mert, hogy egy élet megszakadt, az kétségtelen, éppúgy, mint, ahogyan nem pusztult el a példaképbeli élet szelleme. A „napló” utolsó mondata fenyegető: „Petőfit csak leszúrni volt könnyű — az ember meghal, ha döfés éri —, de a harcba hívó riadót nem némíthatja el a halál.” Sarkadi ebben a művében nem lepi meg az olvasót újszerű látással, frissen fakadt gondolatokkal, a legjobb részek tartalmai (például a fiatal ezredes fejtegetései a hadsereg létszámának és a békekötés esélyeinek összefüggéseiről) ismertek előttünk, akár Illyés Gyulától, akár Németh Lászlótól, mégis kellemes olvasnivalóval ajándékoz meg. Stílusa, cselekményvezetése szikáran egyszerű, írása a realista próza tanítható újgyakorlata. Tudtuk akkor, 1961-ben is, kit veszítettünk, sokszorosan tudjuk most, színdarabjainak sorozatos bemutatói, műveinek gyűjteményes kiadásai után. A Száz éve Segesvárnál borítóján a kézírásos betűket vércseppek tarkítják. Mementó- és szimbólumként. .. A Borotvált tabló bonyolultabb feladat elé állítja az olvasót. Hernádi prózája ugyanis elválaszthatatlan a mai modern regény ábrázolási módjától: több szálon futtatja cselekményét, felbontja azt, s meglehetős szabadossággal bánik az idővel is. Megszokott Hernádi- sablon. Itt azonban ezek az írói fogások szervesen illeszkednek a tartalomhoz, felerősítve a történet titokzatosságát, hátborzongató rafinériáját, aljasságát. A történészek vitatkozhatnak ugyan, hol alakult ki először a fasizmus, de hogy mi az élen jártunk, az cáfolhatatlan. Dicstelen dobogós hely! Horthy és különítményesei kikegyetlenkedték. Hernádi Gyula regénye 1920-ban játszódik. Hetven évvel később a Sarkadiénál. Azalatt alaposan megváltozott a magyar társadalom. Mikszáth dzsentrijei is. Gátlástalanok lettek, kíméletlenek. Február 17-én kezdődik a regény: ekkor ölték meg Horthy és a vezérkar parancsára a két ismert szociáldemokrata publicistát, Somogyi Bélát és Bacsó Bélát. Izgalmas krimi- kezdés, aztán fokról fokra több lesz belőle: egy embertelen rendszer sorozattá fűzhető képeslapja. Ha gyilkosság van, kell lenni gyilkosnak is. Találnak kettőt, két kommunistát. De ez — a letiport Tanácsköztársaság árnyékában, az adott politikai helyzetben — nem egészen hiteles, tehát keresni kell egyet a hatalonv emberei között is. És találnak ott is; egy messziről, rokontalanul ideszakadt, anyagi gondokkal küszködő fiatal főhadnagyot, akit az ezredes úr meggyőz arról, hogy „bűntársi” szerepét az ügy és önmaga érdekében vállalnia kell. Aztán országvilág előtt, sőt maga előtt a főhadnagy előtt is bebizonyítják — szisztematikus kínzással, luxusellátással váltakozva, lefilmezett akasztással — a hatalmat nem kompromittáló verziót. De csak akkor teljes a siker, ha teljes a némaság is, azoké, akik szólhatnak, ezért egy őszi vadászaton a főhadnagyot lelövik. E tartalmi kivonat sejtetni engedi, hogy Hernádi — mint már annyiszor, s ebből az időszakból is — politikai krimit írt, dokumentatív értékekkel. Műve valahol — gondolati tartalmában, helyzeteiben — hasonlóságot mutat Ken Kasey Száll a kakukk fészkére című regényével, csak itt az ember megtöretése sokkal kifinomultabb (pontosan ezért lázítóbb) módszerrel történik; emlékeztet Örkény István Forgatókönyvére, amelyben a bűnt szintén ártatlan ember vállalja magára, felülve az ígéreteknek, ám végül js halállal fizetve hitéért, elvi hűségéért. Hernádi filmeken iskolázott stílusa párbeszédes, száraz, tényközlő. Helyszíneit — mértani formákkal, vonalakkal, fény-árnyék hatásokkal — csak jelzi, ugyanígy alakjairól is csupán az elkerülhetetlent közli. Ezzel a „látványtalan” stílussal is tud azonban — igaz, nem mindenkor — kellő feszültséget, érdeklődést te-; remteni. Sarkadi azonosul hőseivel,' értelmezi cselekvéseiket, kulcsot ad saját magához. Hernádi egyszerűen elbeszél, a paradox módon e pártatlanságában rejlik a pártállása: A történet és önmaga megítélését az olvasóra bízza.' Metódusa — népszerűsége bizonyítja — eddig még be-; vált. (ok) t* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* ♦♦♦ *1* *1* ♦♦♦ ♦♦♦ *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* ♦♦♦ ♦♦♦ *1* *1* *1* *1* *1* *1* ♦♦♦ *1* *1* ♦♦♦ *1* *1* *1* *1* *1* *•* *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** ** ANICA NÉNI megállt a rozoga kapu előtt, a deszka széles hasadékán belesett az elárvult udvarra, amelyet felvert a gyom. A márciusi napfény csintalankodva táncolt a sápadtzöld, nyújtózkodó fűszálakon. Az udvar végében az ól üresen ásított, a falakról a mindent megemésztő idő lemállasztotta a vakolatot, a szalmás vályog felfedte meztelenségét, mint egy bolond vénember. Az öregasszony hátrább húzódott a kerítéstől, megigazította fekete kendőjét, rápillan-' tott a karján lógó fonott kosárra, amelyből a frissen sült pogácsa illata áradt. Jobb kezében fekete szélű fehér zsebkendőt szorongatott. Mozdulni sem tudott zsebkendő nélkül, mert szüntelen köny- nyezett a szeme, A szorongástól most szinte a betonjárdába gyökerezett a lába. Harminc esztendeje nem lépte át Julis testvére házának küszöbét, a ház miatt, az apai ház miatt, amit elperelt tőle. Amikor Sándor, a Julis ura meghalt, a tisztesség kedvéért a temetésre elment, de kint ácsorgott a szomszédokkal, és onnan kísérte el a temetőbe sógorát. De a halotti torra nem ment el, pedig a Julis lánya, a kisebbik, aki Debrecenben lakik, kedvesen odament hozzá, és kérte, hívta, hogy menjen. Anica néni nem ment. Várta, hogy Julis szóljon. hogy Julis hívja. Pedig akkor már csak hárman éltek Vedresen a nagy családból: ő, az ura, meg a Julis. A testvérek, a komák elhaltak, a fiatalok meg mind elmentek, hogy többé sohase térjenek haza, csak látogatóba. Anica néni sóhajtott, megtörölte szemét, és arra gondolt: az uram beteg, ketten maradunk Julissal, nem gyűlölhetjük tovább egymást. Enyém lett az apai ház, ő ment idegenbe, nekem kell hát harminc év után először átlépnem a háza küszöbét, a békülés szándékával. A rozsdás sarokvas fülha- sogatóan csikorgóit, amikor benyitotta az ajtót. Átment az udvaron, a virágágyakat őrző léckerítés verőcéje vendégvá- róan tárva volt, egyik sarokvasa esztendőkkel ezelőtt letörött. és azóta odaroggyant a kapufélfához. A tégladarabokból kirakott utacskán lépkedett a tornácig,‘bement a pitvarba, aztán a konyha-szoba ajtaján bekopogott. Nem kapott, nem is várt választ, lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt. A szobában, az asztal melletti kanapén Julis testvére bóbiskolt. Amikor meglátta Anica testvérét, aki eddig elkerülte, akit eddig elkerült, megmozdult, a kanapé karfájába kapaszkodva feltápászko- dott. — Jó napot, Julis testvérem. — Jó napot, Anica —>■ rebbent a szó váratlanul a csodálkozástól meredten bámuló öregasszony ajkáról. Aztán tett néhány lépést, köténye csücskével megcsapkodta a széket. — Ül j le. Mindketten leültek. .Sokáig szótlanul nézték egvmás ráncokká aszalódó arcát, a kendő 8 NÓGRÁD — 1980. augusztus 10.« vasárnap Bába Mihály: Megbékélés alól kileselkedő ősz hajtincse- ket. Megöregedtél, Julis testvérem, gondolta Anica néni. Julis meg sóhajtva némította el a feltörő szavakat: megvé- nültél, Anica. — Hoztam egy kis pogácsát. Reggel sütöttem, az uram szereti, azért. Kóstold már meg — tette az asztalra a tányért Anica néni. — Minek fáradtál? Julis néni azért kivett egyet, és tördelgette. — Hogy vagy? — kérdezte Anica néni. — Meglennék, csak a lábam fáj. Időváltozás lesz. Akkor szokott fájni. Hát Antal, hogy van? — Fekszik, kél. Nem sok van már hátra neki. De isten akaratába meg kell nyugodni. Mindnyájan elmegyünk. — El. Ki előbb, ki utóbb. — Á család? Julis néni lesöpörte a kötényére potyogott morzsaszemeket. — Megvannak. írnak, de sokszor alig tudom elolvasni, hogy mit írnak, romlik a szemem. Írni meg a postásfiű ír a nevemben. — Nem jönnek haza? — Nem jöhetnek. Ott a család, vele a gond. Talán a nyáron. Tavaly is nyáron voltak itthon. Mind hazajött. Egy-két napra. Akkor jó volt. Az unokák.^ — így vagyunk ml is. Most karácsonykor Feri meg Sárika hazaszaladt, hogy beteg lett az apjuk, azóta meg mind csak ígérgeti. Magunkra maradtunk. — Magunkra. Hallgattak egy cseppnyit, aztán Anica néni megtörölget- te a szemét, egészen a szék szélére húzódott, és mint mikor egy zsilipet megnyitnak, beszélni kezdett: — Magunkra bizony. Ezt mondta Antal is, aki tiszteltet. Tegnap este nem bírt elaludni, beszélgettünk. Azt mondja, ő már nem él sokáig. Ketten maradunk. A gyerekek szanaszét. Ha valamelyikünk megbetegszik, nem lesz,- aki értesítse őket. De még ha meg is kapják az üzenetet, nem jöhetnek, nem ülhetnek az ágyunk szélén, mert dolgoznak, mert ott a családjuk. Egy napra, kettőre talán leszaladnak, aztán mennek vissza. Mi meg itt maradunk, egyedül. Te itt, én a falu túlsó felén. Ki főz majd egy meleg levest, ki hívja az orvost? Ki hoz egy falat kenyeret, húst, sót, paprikát? Ki ad enni annak a pár tyúknak, hogy éhen ne dögöljenek, hogy legyen azért friss toj$s? Bizony, Julis testvérem, így vagyunk. Te se gondoltál arra, hogy így fordul a sorsunk, én se. A házat is azért kapartam* meg tőled, hogy nekik legyen. Arra gondoltam, hogy amelyiké lesz, az gondoz majd vénsé- gemre. És mi lett? Egyiknek se kell. Egyik se akar visszaköltözni! Megértem én, hogy ott a városban jobb a boldogulásuk. Bele kell nyugodni. Mit tehetünk. Ezért mondta Antal, hogy ő is nyugodtab- ban halna meg, ha hozzánk költöznél, az apai házba, hogy ketten legyünk és amék leesik a lábáról, azt segítse a másik. Hát ezért jöttem, Julis testvérem. A csend roppant súlyával rájuk telepedett. Anica néni szemét törölgette. Julis testvére pedig jobb keze hüvelykés mutatóujját szája két szögletéhez vitte, aztán vértelen ajkát simítva összecsukta. Lehajtotta fejét, hogy a testvére ne nézhessen nedvesen csillogó szemébe. Peregni kezdtek előtte a rémképek, reggel nem bír felkelni az ágyból, egész nap korgó gyomorral fekszik tehetetlenül, senki se nyitja rá az ajtót. A láz. a szomjúság gyötri. A köhögéstől egész teste rángatózik, leesik az ágyról, nem bír, nincs ereje feltápászkodni, visszafeküdni. Az ajtóhoz vonszolja magát, kiabál, hogy a szomszédok, a járókelők meghallják... Kötényére koppant egy csepp. Zsebkendőt keres, szipogva törölgeti szemét. Anica néni vár, várja a választ. Hiába. — Bűnömet bocsássa meg az ég. Felejtsük el, a.fni volt. Legyünk olyan jó testvérek a halál pitvarában, mint voltunk pendelyeskorunkban — mondta Anica néni és Julis testvére karjára tette 'kezét. — Nincs már az én szivem-. ben harag régen. Miért ia lenne. De... de mi lesz ezzel a házzal? Jöhetnek a gyerekek is. — Itt marad. Bezárjuk! Majd el-eljövünk. A gyerekeknek meg megírhatod, hogy, a nagyapjuk házálban keressenek. A tied lesz a nagy szoba, mi úgy maradnánk a kicsiben, ahogy most vagyunk. Akkor megvihetem a hírt Antalnak? — Meg, testvérem, meg —„ mondta halkan Julis néni. — Jól mondtad: a halál pitvarában jó testvéreknek kell lenni. Sokáig beszélgettek még a gyerekekről, az unokákról. Apró fényképek is előkerültek,' amelyeken azonban az arcok körvonalai elmosódtak a szemük előtt. Aztán Anica néni elköszönt testvérétől, kocogott haza a beteg urához, hogy, megvigye neki a jó hírt:megJ békéitek, Julis testvére hazaköltözik hozzájuk az apai házba. — Na, szerencsésen megbékéltünk — mondta, amikor belépett a szobába. A beteg ágya felől azonban nem hallott hangot. — Antal, hallod? — kérdezte. Ebben a pillanatban úgy! érezte, hogy oldalbordái alól torkába szökik a szíve és néni kap levegőt. Ledobta a kosarat, odaszaladt az ágyhoz,' megfogta az ura vállát, megJ rázta: — Antal, hallod, megbékélj tünk... ANTAL FEJE IDE-ODA BILLENT. A ráncok kisimul-; tak arcán, és mosolygott, mintha még megértette volna, hogy! a .testvérek megbékéltek.
