Nógrád. 1980. augusztus (36. évfolyam. 179-204. szám)

1980-08-09 / 186. szám

I Hol tartunk? Rugalmas termelés Rendszeres olvasója vagyok egvik napilapunk népszerű ál­landó rovatának, amely az „Itt tartunk” címet viseli, összeállítás friss adatokból: miként alakult főbb népgaz­daság! ágazataink termelése az előző év hasonló időszaká­hoz képest. Legutóbb megtud­tam — épp a napokban —, hogy az év első öt hónapjá­ban a múlt év január—májusi eredményhez viszonyítva nem>teq csökkent az állami és a szövetkezeti ipar termelése, bár egyes te­rületeken, többek között a textilruházati, az építőanyag-, a villamosenergia-iparban, vagy az alumíniumkohászatban nö­vekedés tapasztalható. Több lakást adtak át, de ugyanak­kor kevesebb építéséhez kezd­tek hozzá, a mezőgazdasági termékek felvásárlása cse­kély mértékben alacsonyabb volt, viszont több élő állatot vásároltak fel, s míg az im­port mérséklődött, lényegesen több árut exportált az ország. Fontosnak tartom a statiszti­kának ezt a józanságát ah­hoz, hogy a magam tájékozott­sága hiteles legyen. De túl a számszerűségeken, mindig megfogalmazódik bennem a kérdés: hol tartunk a számok­kal kevésbé, vagy egyáltalán nem mérhető társadalmi tüne­tek számbavételével, amelyek természetesen az ilyen statisz­tikai összesítésekben is tükrö­ződnek. Más szavakkal: azt követő­en, hogy annyit hallunk, ol­vasunk a nehézségekről, a to­vábbi fejlődés bonyolultabbá vált feltételeiről, amelyeknek megteremtéséhez a korábbi­nál nagyobb összefogásra, fe­gyelmezettségre van szükség, vajon mindannyian komo­lyabban vesszük-e a munkát, önmagunkat, saját küldeté­sünket, s hozzáteszi-e minden­ki azt a pluszt a közös erő­feszítésekhez, ami nélkül még a szerény mértékű előrehala­dás sem lehetséges? Erre a kérdésre ma nem lehet egyér­telmű igennel felelni. Dolgozunk, dolgozgatunk, hát persze. Reggel munkába megyünk, onnét este haza és otthon is mindig akad tenni­való, okkal panaszkodnak annyian örökös fáradtságról. De ha elnézem itt a házunk előtt a felbontott úttestet, ami jó két hónap óta úgy áll, aho­gyan felbontották, enyhén szólva lassúnak találom a tempót. Hétszámra nem dol­gozik itt egy teremtett lélek sem, a táblát is eltüntették már jó ideje, amely azt adta hírül, hogy ezt a munkát a harmadik negyedévben ké­szen átadják. Néha megpezsdül a környék: furcsamód épp szabad szombatokon. A plusz bérért, ami ilyenkor jár, va­jon tényleges plusz-e a telje­sítmény? S olyan ráérősen mozog akkor is mindenki. Nem ritkák a hosszú pihenők, a kedélyes fröccsözések. Pár éve még divat volt el­marasztalni a munkásokat az ilyen csellengésekért. Jó, hogy kezdünk leszokni erről. Ma inkább azt kérdezzük: nem a szervezéssel van valami baj? Netán a technológiával. Még mindig több mindenbe belefogunk, mint amennyire lehetőségeink, adottságaink engednék? Elapróznánk ma­gunkat, amikor erőink kon­centrálására lenne szükség ? Ilyen és hasonló kérdéseket sokszor fölteszünk magunk­nak s az, aki hangosan is ki­mondja, gyakran kap vállvo- nogatást válaszként. Mérgez az ilyen egykedvűség. Más szóval közönynek neve­zik. Azért is veszélyes, mert fé­kezi, lebénítja az embert. Azt öli meg bennünk, ami talán a legfontosabb előrevivő erő: a teremtő ember vágyát az al­kotásra. Azt a képességet, amely keletkezésük pillana­tában felfogja a közösségi cé­lok és szándékok jelzéseit s azokra azonnal cselekvéssel reagál. Ahogy a kombájnoso- kat az aratás nagy munkája, már a hullámzó búzatáblák látványa is. A vérbeli bányászt a feketén csillogó szénfal. A matematikust az ismeretlen képlet megoldásának izgalma. Melyek az összetevői a kö­zönyösségnek, ami látszólag érzéketlen a többre-jobbra való ösztökélés iránt? Van egészséges indítéka is. Az a körülmény, amit mind­annyian látunk, tudunk: amerre nézünk, épül, gyarapszik az ország, szűkebb és tágabb környeze­tünk. Ezt látva sokan nem is szeretnek a gondokon rágód­ni, s ha valaki szóba hozza előttük, akadnak, akik el sem hiszik, hogy itt meg ott annyi­féle probléma, gond létezik. Fölvettünk egy meglehetősen kényelmes életritmust és haj­lamosak vagyunk elfelejteni, hogy társadalmi méretekben a közöny, az eltunyulás nem csak a jövő várható eredmé­nyeitől foszthat meg bennün­ket, hanem egymástól is el­idegenít. Talán ez a legveszélyesebb az egészben. Hogy a közönyös embert nem érdekli a másik ember. Az ilyen és hasonló egysze­rű okfejtések végén már éle­sebben vetődik fel a kérdés: „hol tartunk hát?” S azt érez­zük: ami feleletet a statisztika tud adni, bármily sok is, nem elegendő. A statisztika az elmúlt időt regisztrálja. De nekünk fel kell tudnunk mérni a jövőn­ket is. Kovács Imre Egy-két adat a makaróniról Szab&lyo/ási, szemléleti, tárgyi hiányok­nak egyaránt része van abban, hogy a termelőágazatok árukibocsátása nem iga­zodik kellő rugalmassággal a piaci igé­nyekhez, a felhasználói szükségletekhez. A változtatás e helyzeten éppen ezért nem puszta elhatározások függvénye, annál inkább lehet sokrétű cselekvés eredménye. Még napjainkban is — érték alapján szá­mítva — tíz százalékkal részesednek a gép- és berendezésipar termeléséből azok az áruk, amelyek készítését első ízben 1959-ben vagy korábban kezdték meg. S egészen másnak látszó, valójában azonos értelmű eset: a vegyipar egy év alatt 228 új termékkel lé­pett piacra, ami önmagában örvendetes, el­ismerésre érdemes. Ám ezzel együtt az új árucikkek aránya a teljes termelésből az egy százalékot sem tette ki. További példa arra, hogy nem elszórt, hanem sajnálatosan jellemző akadályon törik meg gyakran a lendület: a szövőgépek állásideje az üzemidő 14 százalékát érte el egy esztendő átlagában a textiliparban, ám azon belül a gyapjúipar­ban már 28 százalék volt, s ugyanitt az auto­mata szövőberendezések az üzemidő 41 száza­lékában álltak tétlenül. A rugalmas termelés sokféle részteendő eredménye, de természetes, hogy a rugalmas­ságnak is korlátái vannak. Többnyire nem lehet elvárni egy műszeripari cégtől, hogy állítson elő fémtömegcikkeket, így bútorvasa­lásokat, mert azok igencsak kelendőek len­nének. Az viszont jogos kívánalom, hogy a cég igyekezzék technikai, technológiai esz­köztárát rugalmassá formálni. Rugalmassá, azaz képessé arra, hogy amikor a fölhaszná­lok úgy igénylik, akkor alkatrészek nagy tö­megét termeljék meg, amikor pedig a legke­resettebb műszercsaládra futnak be a rende­lések, akkor rövid idő alatt az kerüljön le a gyártósorokról. Jogos kívánalomról írtunk az előbbi be­kezdésben. s hogy tényleg jogos lehessen, hoz zá kell tennünk a következőt: elengedhetet­len, hogy a rugalmasság kifizetődőnek bizo­nyuljon. a bevételek tükrözzék tehát a tel­jesítményt, legyen az áru vagy szerviz, al­katrész vagy berendezés, csekély értékű, esetleg ellenkezőleg, nagy pénzbe kerülő hol­mi. Nem ez volt a helyzet, ilyesfajta előnyö­ket nem élveztek azok a cégek, amelyek a korábbi szabályozás körülményei közepette is megpróbáltak rugalmasak lenni. A szabá­lyozás tökéletlensége — az érdekeltség és az ösztönzés hiánya — s a termelő kényel­messége összetalálkozott, ráadásul tovább fo­kozta ezt a hatást az objektív adottságok némely elemének gyengesége. Az elemzések azt mutatják, a gépgyártás­ban általában nem gond a rugalmasan föl­használható technikai eszköztár, hanem — gyakran — az a baj, hogy a gyors váltáso­kat a termelési folyamat egy-egy pontja akadályozza meg; a felületkezelés hiánya vagy szerény kapacitása, a festőműhely kor­szerűtlensége, egyetlen nagy teljesítményű sajtoló nélkülözése stb. Amiből arra követ­keztethetünk: jó néhány termelőhelyen figyel­mes vizsgálódás eredményeként csekély — viszonylag szerény — ráfordításokkal igenis kialakíthatók a rugalmas árukibocsátás fel­tételei. A tapasztalat viszont arra figyelmez­tet: a vállalatok vagy a meglevő technikai, technológiai alapokhoz szabják hozzá a gyárt­mánytervezést — konzerválva ezzel a nehéz- kességet, s vele az elmaradást a nemzetközi piaci követelményektől —, vagy teljes körű fejlesztést óhajtanának megvalósítani. Talán középút nincsen? Vitathatatlan: nem elég, ha úgy határoz a termelő, hogy megpróbál rugalmas lenni. Ehhez feltételek szükségesek; előgyárt- mányok, könnyen — és a tömegtermelés kö­vetkeztében — olcsón beszerezhető kiegé­szítő gépfelszerelések, szerszámok stb. kelle­nének. A fejlesztési irányok napjainkban azt mutatják, hogy elsősorban a szakosított rész­egység- és alkatrészgyártás fejlesztésében rejlenek nagy lehetőségek a feldolgozó ágaza­tok rugalmasságának fokozásához. Nincs rugalmas termelés az igények isme­rete nélkül. A lassúság a rugalmasságban: fából vaskarika. Olykor mégis sikerült, sike­rül elérnünk. A hazai textilipar például a vevő kérte kimintázást háromszor annyi idő alatt valósítja meg, mint legerősebb külföl­di versenytársai, s ezzel együtt még a rugal­mas — divatot követő — területeik közé tar­tozik! Ami általánosítható esetként erőteljes figyelmeztetés arra. ott tartunk-e lehetősé­geink kamatoztatásában, ahol lehetnénk ? S ahol lehetnénk* a termelés rugalmasságában, az még mindig eléggé elmarad attól, ahol kellene, hogy legyünk. L. G. Munkaerő-gazdálkodás Romhányban Sok ország nemzeti kony­hájában helyet kap a cső­tészta több száz fajtája. Több ország vitatkozik a makaróni hazája cím jogáról. Nehéz megállapítani, hogy mikor jelent meg az első ma- karónis étel az európai kony­hákban. Sokáig úgy vélték, hogy a receptet a XIII. szá­zadban Marco Polo olasz utazó hozta Kínából. Néhány évvel ezelőtt azonban a tu­dósok rábukkantak egy geno­vai kereskedő vagyonának leírására, amelyet 1279-ben állítottak össze, s ott már 20 H atvannyolcmillió kilo­wattóra villanyt fo­gyasztott fél év alatt a salgótarjáni ötvözetgyár. A mintegy félezer munkást foglalkoztató üzem számotte­vően több áramot használt el, mint például a több ezer fővel termelő acélgyár. Ebből is kitetszik, hogy a „Feszi” — sajátos termékéből követ­kezően — nem is fogyasztja, hanem — kissé erőltetett megszemélyesítéssel — falja az áramot. Érthető, ha a gyár illetéke­sei viszonylag nagy figyelmet fordítanak az energiatakaré­kosságra. hiszen hatalmas föl­használásról lévén szó. ará­nyaiban csekély spórolás is kemény tíz-, sőt százezreket jelenthet forintban. A fél év alatt elért vil­lanymegtakarítás értéke — az ötvözetgyár saját kimuta­tása szerint — 439 ezer fo­rintra rúg. Ezt úgy érték el, hogy az úgynevezett fajlagos áramfölhasználás a tavaly el­ső fél évben mértnél 434 ezer kilowattórával kevesebb volt. Miképp nyílik mód az elektromossággal való gaz­dálkodás fejlesztésére egy olyan gyárban, ahol a vil­lany a technológiában az át­lagostól jóvalta nagyobb je­lentőségű? Mint a zagyvarónai üzem példája mutatja, csakis oly- kéDpen, hogy az energiataka­rékosságot nem csupán egy évvel Marco Polo visszatéré­se előtt egyebek között meg­említettek egy doboz maka­rónit is. Az egyik verzió szerint ezt a jó ételt a régi görögöknek köszönhetjük. Szicíliában az egykori görög kolóniában, egy régi nemzeti ételt még ma is makának neveznek. A szó elképzelhetően a görög makarból származik, ami ál­dott ételt jelent­Olaszországban ez az étel már több száz éve ismeretes. Kezdetben a csőtésztát az or­szág szegény déli része sze­szük csoport, hanem minden fontos ember — és ki nem ér­zi magát annak? — szívügyé­nek, sőt: zsebügyének tekinti. Ugyanis az áramfogyasztás nagysága bizonyos mértékben már a fölhasználandó nyers­anyagoknak a gyárba való beérkezésekor eldől. Ki ne látná be, hogy ha mondjuk vizes, sáros kvarcitot hoz­nak, akkor ennek az anyag­nak a fölhevítése sokkal több áramot emészt meg, mintha száraz, tiszta állapotban jön­ne ez a fontos elegyösszete- vő? Újabban ezért rendelik Mádról tisztított állapotban a kvarcitot Zagyvarónára. A mosás költsége ugyanis ki­sebb, mint a szennyezett anyag izzításának ára. A gyulara­kodói tárolóterület térburko­latát Is az anyagok viszony­lagos tisztaságának a megőr­zése végett készítik az evvel megbízott munkások. Gyártás közben több té­nyezőtől függ a villanyfo­gyasztás mértéke. Hogy a leg­egyszerűbbel kezdjük: a ke­mencék üzembiztonságán tö­mérdek forint marad vagy veszik. Mert egy hibajaví­táshoz a kemencét le kell hű­teni, majd újra föl kell m»­rette csali,' a XI5Ö'század kö­zepétől azonban minden tar­tományban elterjedt. Mind­egyiknek megvolt a maga sa­játossága. A bolognai házi­asszonyok például a spaget­tit hússal, a genovaiak és a velenceiek feketekagylóból készített szósszal tálalták. A spagetti sajátos szerepet töltött be az olasz történe­lemben is. Amikor a XIX. században betiltották a kar­bonátok pártját, azok akik ezt a szót el akarták terjeszteni, egy népszerű ételt neveztek el róluk, a tojásos és szalon- nás spagettit. legíteni, ez a művelet pedig fokozottan igényli az energiát. Nem beszélve a leállás okoz­ta veszteségről. Az ilyesfajta bajok kiküszöbölésének a gyár belső fölépítését illetően ad­va vannak a föltételei. A vil­lamos üzemzavarok megelő­zéséért, illetve kijavításáért felelős munkacsoport ugyanis közvetve a főenergetikusnak van alárendelve. A gyártás folyamatában je­lentékenyen javítja a fajla­gos áramfogyasztás mutatóit a — szakkifejezéssel élve — optimális kemencemenet fönn­tartása. Ez részben az elegy- összetételíől, részben a kellő ütemben történő adagolástól, részben több más tényezőtől függ. Ami az elegyösszetételt illeti, a múlt évben üzembe állított mérlegrendszer nagy­mértékben javított a koráb­ban fönnálló áldatlan állapo­tokon. Most többé-kevésbé megfelelő arányban oszlanak el a kemencében a különfaj- ta alapanyagok. Az adagolás döntően szub­jektív tényezőkön múlik. Fon­tos — a fajlagos fölhasználás szemszögéből —, hogy az elektródák az eleggyel min­dig takarva legyenek. Elő­Az V. ötéves tervben to­vább korszerűsödött Nógrád megye egyik legnagyobb ipa­ri üzeme. Az új gyáregy­ség'— az R—III. üzembe helyezése az addigi felada­tokat tovább növelte. Az ipartelepítések gyako­ri gondja a vissza-visszatérő munkaerőhiány. Hiába a leg­korszerűbb technológia, a mo­dern gépsor, ha nincs em­ber, aki megvalósítsa és mű­ködtesse azokat. Romhányban tudatosan és tervszerűen' készültek a nép­gazdaságig oly fontos beru­házás zavartalan működte­fordult, hogy restségből nem eléggé folyamatos az adago­lás. Egy ezzel kapcsolatos bo­nyodalom jelenleg is a gyár munkaügyi döntőbizottsága előtt van, elbírálásra vár. Lényeges kérdés, mennyire felel meg a kemence mérete a mellette működtetett transz­formátor nagyságának. Erede­tileg 3,7 megavoltamperes át­alakítóhoz készültek a kemen­cék. A most működő trafók 7,5 megavoltamperosak. Az aránytalanság megszűntetése végett nagyobbítani fogják a kemencéket. Idén a négyes számút építik át valamivel bővebb köbtartalmúra. Egyébként a nagyobb be­rendezésekkel dolgozó gyá­raknak jobbak a fajlagos mu­tatóik az ötvözetgyárban mér­teknél. összehasonlításként ér­demes megemlíteni, hogy az itt termelő 7.5 megavoltam- peres áramátalakítókkal szem­ben Csehszlovákiában, az NDK-ban. Lengyelországban 55, a Szovjetunióban már 75 „megás” trafókkal dolgoz­nak; a Királyhágón túl pedig most épít egy 55 megavolt- amperos berendezést a nyu­gatnémet DEMAG-cég. A mi körülményeink kö­zött látványos fejlő­désre egyelőre nincs lehetőség, köznapi apró munká­val van mód javítani az energia­takarékosság eredményeit. M. P, tésére. Már jóval a R—HL üzembe helyezése előtt igye­keztek föltérképezni a kör­nyék munkaerő-tartalékait. A munkások fölvétele folya­matosan történt, aszerint, ahogyan az új gyáregység fokozatosan termelni kez­dett. Csupán az elmúlt két év során 441 dolgozóval emelkedett a gyár összlét- száma, ehhez azonban 831 munkavállalót kellett fölven­niük. Miért ilyen sokat? A válasz egyszerű: mert nagy a fluktuáció. Az új munkavállalók jó része az ipar más területe­iről érkezett, tehát ezen a te­rületen már voltak tapasz­talataik. Másik — nem cse­kély — részüknek a kerá­mia volt az első munkahe­lyük, néhányuk pedig a me­zőgazdaságból és a szolgálta­tások területéről jöttek. Az­az ipari, pontosabban nagy­üzemi tapasztalatok nélkül. Sokuk mást várt, azért tá­vozott el a gyárbój, volt aki nem tudott alkalmazkodni a munkássá válás korántsem könnyű feladataihoz, megint másoktól pedig a gyár volt kénytelen búcsút venni. A gyár vezetői pontosan lát­ják a gondokat, igyekeznek azokon segíteni, önkritikusan elismerik, hogy az eddiginél többet kell tenniük az újon­nan belépők jó munkahe­lyi közérzetének kialakításá­hoz. Éppen ezért az elmúlt öt évben 27 millió forintot köl­töttek a szociális körülmé­nyek javítására Ahol szük­séges, ott biztosítják a védő- és munkaruhát, a védőétele­ket és -italokat. Öltözőik, für­dőik minden igényt kielégí­tenek. Az ezernél is több dolgozóból közel hatszáz a be­járó, legtöbbjük utaztatásáról a gyár gondoskodik Igaz, az ólomártalom és a szállongó finom por problémája régóta kísért — ha értek is el rész­leges sikereket —. ezen a jövőben mindenképpen segí­teniük-ítélt. Gyakran késnek a buszok és a sok bejáró mi­att ez termeléskiesést je­lent. A gyár munkaerő-gazdál­kodásában fontos helyet ka­pott az üzem- és munkaszer­vezés. Rendszeresen ellenőr­zik a munkaidő kihasználá­sát, ennek javítására még vannak tennivalóik, összes­ségében azonban az üzem- és munkaszervezés, valamint a modern technológiák alkal­mazása eredményeképpen termékeik munkaigényes­ségét 30 százalékkal csökken­tették. Ugyanennyi viszont az a munkaidő is, amit nem aktív munkával töltenek a dolgozók. Ezért került sor új normakövetelméityek be­vezetésére. Jelenleg a telje­sítményük után fizetettek aránya 93,7 százalék. A bérek egyötödét már a mennyiségi és minőségi munka után moz­góbérként adják, ez kellőkép­pen ösztönzi a dolgozókat a jobb teljesítményre A gyorsan fejlődő ipar mind nagyobb tudású szakembere­ket kíván. A romhányi gyár­ban tanfolyamokon, át- és to­vábbképzéseken gyarapítják a munkások tudását. Ez- idáig csaknem ötszázan vet­tek részt a gyáron belüli ok­tatásokon. Ennek ellenére azonban még mindig kevés a speciális szakember. Emiatt az új módszerek csak ala­csonyabb hatásfokkal alkal­mazhatók. A helyzet javítá­sa érdekében már készen vannak az elkövetkezendő öt év képzési, továbbképzési ter­vei Eszerint több mint ötszá­zan tanulhatnak majd, ami­nek eredményeképpen példá­ul a szakmunkások aránya elérheti az 50 százalékot. Az elkövetkezendő idők­ben a Romhányi Építési Ke- rámigyárban nem számítanak létszámnövekedésre. Sokkal inkább a meglevő belső tar­talékok mozgósítására és a minőségi munka javítására törekszenek. NÓGRÁD — 1980. augusztus 9., szombat 3 flramfalá üzem I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents