Nógrád. 1980. augusztus (36. évfolyam. 179-204. szám)

1980-08-24 / 198. szám

Nyugodt napok perceiben

A szakszervezetek XXIV. kongresszusa elé

M

ily jó is, hogy nincs dolga most Tóth Gábornak és ügyeletben levő társainak . . . Elnyújtózhatunk hát a lócán, regisztrálhatjuk a megyeszékhelynek előttünk elhaladó gépjármű- forgalmát, s csak akkor kapjuk fel fejünket, amikor szirénázón száguld el

előttünk, cikázva a járművek között, egy mentőautó.

— Nem szeretnék most benne lenni — mondja az öreg bányamentő. — Biztosan valamilyen súlyos eset történt valahol. Ami szintén baj. De ne legyen „hazabeszélés” már: szerencsére nem nálunk, egyik bányaüzemünkben sem. Mert, ha így lett volna, velem biztosan nem lett volna lehetősége szót váltani.

A megyei kórházhoz száguldó mentő szirénájának idegtépő hangja beszélgetésünk végeztéig benne marad agysej tjeinkben.

De mindettől függetlenül ott ülünk a lócán Tóth Gáborral, s hol hosszabb, hol meg rövidebb szüneteket tartva, szólunk-beszélünk egy- máshpz. Nem elkendőzendő: inkább jómagam erőltetem a mondatok folyását, hisz kevés olyan emberrel találkoztam eleddig, aki tizenkilencedik esztendeje bányamentő már.

Az „öreg” Gábor pedig ezen esetek egyike.

. . . Kemény füstű cigarettával kínálom, de elhárítja: nem él ezzel a szenvedéllyel, mert egyrészt káros is az egészségre, másként meg ott lent rágyújtani szigorúan tilos, mondja. „Jobb hát — néz rám —, ha maga is lemond róla és másokat sem visz a kísértésbe!”

Félszeg-zavarodottsággal vágom hát zsebre a kínkeservesen előcibált Románccsomagot, s hallgatom az öreg bányamentő visszaemlékezését.

„Most szeptember hatodi- kán töltöm be az ötvennegye- dik életévemet, dorognázi lakos vagyok, s biztosan az is maradok. Két gyerekem van: lány az egyik, fiú a másik, mindketten házasok. Se egyiket, se másikat sosem próbáltam rábeszélni, hogy a bányánál vállaljon munkát. Persze, a lányt nem is kellett győzködni, hisz nem odavaló. A fiam meg villanyszerelő lett, tíz évet lehúzott a bányánál, de sosem került, s nem is fog belépni az öcsém, meg az én nyomdokaimba... A családból mi ketten vagyunk, akiknek a szó legszorosabb értelmében, köze van a szénhez, ö fronton dolgozik, én szintén azt tettem, mindaddig, amíg Ménkesről át nem vezényeltek, persze, saját kérésemre, bányamentőnek. S most, hogy immáron csak néhány hónapom van hátra a nyugdíjig, hát elmondom. elmondhatom: nagyon kemény esztendőket kellett átélnem. Főként, az elején. Tudja, 1948. szeptember elsején kerültem le a nemti, a Rákosi Mátyás — a fiatalabbak kedvéért írja már le: az akkor „apánknak”, „vezérünknek”, „legbölcsebbnek” hitt pártvezető — nevét viselő aknába, a föld alá. Aztán, hogy negyvennyolc október elsejével megkezdték a ménkesi akna feltárási dolgait, s mikor már félig-meddig folyt a széntermelés, s még nagyobb ütemben a feltárás- elővájás, mentem el én is oda. Akkoriban úgy véltem: mindörökre. De tudja, mi volt a baj . . .? Hogy nősülni akartam, ahhoz meg igencsak kellett a pénz. S, hogy akkoriban csapatcsillésként nem kerestem meg többet, mint műszakonként 24 forintot, hát boldogulásom érdekében kiléptem. Kőműves a szakmám, akkor kaptam is egy házat, meg is csináltam. Akkora summa ütötte a markom, hogy visszamehettem Mén- kesre.

— ... Rákosi-akna, Mén- kes, a mai szóhasználattal élve: maszekolás, pénzszerzés, majd ismét a bánya. Mi kény- szeritette — lehet, drasztikusan fogalmazok — a szénhez való visszatérésre?

— ... Akkor már nem a pénz! Hiszen, ötvenháromban már vájár lettem, és 30—60 forintot is megkerestem műszakonként. Az pedig, vélem) tudja, nem számított az alacsony fizetések közé. Megragadott engem a bánya, no. Megszerettem. És megmaradtam.

— Illetőleg . . :

— Illetőleg, „átvedlettem” bányamentőnek. Tizenkilencedik esztendeje ennek. És még . . . még . . . talán . . néhány hónap. És vége. Jön a nyugdíj.

A

utók rohannak el előttünk ott, a bányamentő állomás tornácától alig néhány méternyire, és az öreg megint emlékezik. Ösztönösen kínálom újabb cigarettával, amelyet szóval sem kísért mozdulattal hárít el, s csak mondja, mondja:

— Biztos megélhetésnek mutatkozott, s mondom a mai fiataloknak, most is, a bánya. Az a fix, amire számítottam, jómagam, az asszony, meg amely elegendő volt arra, hogy a gyerekeket szépen felneveljük, megvolt. Akkoriban. Ma még inkább! ! 1 Lőmester lett elébb az öreg (Hej, volt olyan sichta is, hogy négy, meg öt munkahelyen robbantottam fel a paxit mázsáit), aztán 1961. elejének valamelyik hónapja volt az, amikor cimborájával, a most is a lócán mellettünk ülő Fekete Sándorral bányamentőtanfolyamra jelentkeztek.

— Két bátor ember — mondom nekik.

Elkomorodik vaz öreg, s mondja:

— Bátorság . . . Magamnak is nehéz beismerni-vallani, hogy én is félek. Mint talán mindahányan, akik ilyen különleges feladatok végrehajtására „szegődtünk el” önkéntesen. Mert szerintem nincs olyan ember, akiből teljesen hiányozna a rettegésnek akármilyen szintű megléte.

Új műtrágyagyárak

A jugoszláv műtrágyagyárak ez évben megközelítően 3 millió tonna műtrágyát termelnek, amely az elmúlt esztendei eredményt több mint egymillióval meghaladja. A termelésnövekedést új gyárak belépése teszi lehetővé.

Jugoszlávia eddig az iparilag fejlett országokénál kevesebb műtrágyát — hektáronként mintegy száz kilót — használt fel. Ennél az országos átlagnál azonban jóval kedvezőbb képet mutat a mezőgazdaság szocialista szektorának felhasználása, ami 280 kilóra tehető hektáronként. Hogy az ország terméseredményei mindamellett — európai viszonylatban — jónak

mondhatók, az annak tudható be, hogy egyes területei igen jó adottságokkal rendelkeznek, mint például a Vajdaság, amely egész Európa legkiválóbb talaját mondhatja magáénak.

Űj műtrágyagyárak épülnek a horvátországi Kutiná- ban, a vajdasági Szabadkán, a szerbiai Sabacban. Intézkedéseket hoznak annak érdekében is, hogy az import- nyersanyagok költségeinek fedezésére megfelelő export- szállítmányokat tudjanak útnak indítani a jövőben. Az új kapacitásokkal, a termékszerkezet helyes alakításával az iparág négyszázalékos termelésnövekedésére számítanak.

Az élelmiszeripar fejlesztése

Az Eszék melletti Dárda (Horvátország) agráripari kombinátja, a „Belje” az j983-ig terjedő időszakra fejlesztési tervet dolgozott k’ élelmiszeripari kapacitásának bővítésére.

A mintegy 700 millió dinár ösz- sze~ű beruházások keretében többek között felújítják Meceben, Bel8 Manastirban és Gajicban a vágóhidakat és húsfeldolgozó üzemeket. A hústermelő üzemegységek korszerűsítésénél többek között holland gépeket szerelnek fel.

A fejlesztési tervek között szerepel az „alvállalkozókkal” való együttműködés fejlesztése is, akik előreláthatólag 70!) ezer sertés és 70 ezer szarvasmarha hizlalását vállalják.

Mindez lehetővé teszi a „Belje” számára, hogy jelenlegi termelését 50 százalékkal emelje.

Hisz, nem gép az ember . . . Emlékszem: a bányászat visz- szafejlesztésekor, de sok művelés alól felhagyott aknába mentünk be „rabolni”: berendezéseket kiszedni, s az ott maradt értékes szénva- gyont még felszínre hozni. És hányszor, meg hányszor riasztottak a tüzes bányákba: Mizserfára, Székvölgybe, Margit-táróba, Szilváskőre, meg Rónára. De túléltük. S azok is, akikért mentünk.

— Fél hát, még ma is?

— Ha nem így lenne, az volna természetellenes. Igaz, belénk, ilyen sok idő után belénk rögződött a mások számára különleges dolgok —, mint egy bányaomlás, egy tűzeset, egy megégett ember, vagy egyéb — iránti természetesség. Hogy mi ezt fel- adatvégrehajtásnak tekintjük, s nem kuriózumnak, ideget felkorbácsoló történésnek. Persze, hazudnék, , ha azt mondanám: egy-egy esetnem ráz meg minket. De hát ezt vállaltuk, s csináljuk.

— Maga már nem sokáig.

— Igen. Néhány hónap, vagy hét, magam sem tudom, mikor hagyják jóvá a „nagy semmittevést” helybenhagyó okmányt. S akkor végleg felhagyok a munkával.

— Isten bizony?

— . . .Egy éven át biztos, hogy csak pihenek. Le kell vezetni a megterhelést, a mindennapi feszültséget. De, hogy utána biztos, hogy — nem a pénzért —, de kamatoztatom hajdani szakmámat: a kőművességet, az .hétszentség! Tudja, milyen a mi fajtánk . . .? Ha nem, megmondom: sírba tevésig szenvednénk, ha nem dolgozhatnánk.

F

ene tudja, milyen napot fogtunk ki, de előttünk megint szirénázó mentőautó rohan a város központja felé. Tóth Gábor megcsóválja a fejét, s szinte önmagától kérdi:

— Vajon nem rozsdásodott be már a mi mentőko- csink . . .?

Karácsony György

Minden fórumon:

a dolgozók érdekéken

Túlzás nélkül mondhatjuk: hosszú ideje nem hangzott el ennyi szó a szakszervezetekről, mint mostanában. Indo. kolja ezt a magyar szakszervezetek közelgő — idén decemberben esedékes — XXIV. kongresszusa, de talán ennél is inkább az a tény, hogy a szakszervezetek mind nagyobb

is van munkakapcsolat, együttműködés köztük. Azt szeretnénk, hogy a jövőben, egy-egy tervidőszakra, tehát 5 évre előre állapítsák meg a

felelősséget vállalnak a társadalom életében. Nem kevesebb- közös feladatok főbb irányait

ről van szó, mint arról, hogy a dolgozók érdekképviselőiként,

.............. —

a

z állami szervek és testületek egyenrangú partnereként lép. nek fél, minden társadalmi fórumon.

Jakab Sándor, a Szakszervezetek Országos Tanácsának főtitkárhelyettese erről ezeket mondta:

— A magyar munkásmozga. lomban az ellenforradalmi elnyomás évtizedeiben nagy szerepük volt a munkahelyi szak- szervezeti bizalmiaknak, ök képviselték dolgozó társaikat a munkáltatóval, a tőkéssel szemben. Számos munkásmeg. mozdulás szervezői nagy többié

Gondosan elemezték a jelöltek munkáját, s a korábbinál jelentékenyen több szakszervezeti tisztségviselőt választottak meg. Jelenleg a munkahelyeken 160 ezer bizalmicsoport működik, ami ugyanannyi bizalmit és 150 ezer bizalmi- helyettest jelent. A főbizalmiak ségükben a munkásérdekek száma 17—18 ezer és körülbe- öntudatos védelmezői voltak, lül ennyi a főbizalmihelyettes. Megváltozott viszonyaink kö_ S még néhány szám: 7300

zott, a szocializmus építése so- szakszervezeti bizottságban 62 rán elég hosszú Ideig nem ezer, 20 ezer társadalmi bizott_

kapta meg a szakszervezeti bizalmi a neki járó megbecsülést, inkább csak afféle tagdíjbeszedőnek tekintették. Kétségtelen azonban, hogy a szakszervezeti bizalmiakra nagy szükség van ma is, s ezért kapták vissza most az újjáválasztások után, — ter- mésaetesen szocialista körülményeinknek megfelelően — régi rangjukat. Ma már a bizalminak beleszólási joga van a munkahelyi döntésekbe, a

Ságban mintegy 100 ezer, 6300 munkaügyi döntőbizottságban 60 ezer tag végzi felelősségteljes munkáját, összesen kb. 170 ezerrel több szakszervezeti tisztségviselőt választottak meg, mint 1975-ben.

— Ez tehát a hélyzet a munkahelyeken, a közvetlenül választott szakszervezeti tisztségviselőkkel. Milyen a kapcsolat a vállalatok vezetőivel?

— Nagyon sok múlik azon,

zi a vállalat gazdasági és szociális terveit, minősíti» a legfontosabb gazdasági vezetők tevékenységét, együttesen jóváhagyják a vállalati kollektív

és céljait. Viszoeit évente értékeljék a végrehajtást és jelöljék meg a következő év feladatait. Itt is szeretném hangsúlyozni, hogy jóllehet a végső cél, a saocializmus felépítése közös, a hétköznapok során lehetnek és vannak is ellentétek a tanácsi-államigazgatási vezetők, valamint a szakszervezetek, a dolgozók érdekképviselete között.' Természetesen nem antago- nisztikus ellentétekről van szó, de olyan kérdésekről; amelyeket meg kell vitatni, amelyekben az össztársadalmi, népgazdasági érdekeket egyeztetni keil a szakszervezetekkel, amelyek az egyes embereket, a családokat, a különböző szocális helyzetű rétegeket képviselik.

— Röviden bár, de elmondta az eddigiekben a saját, illetve a SZOT vezetőinek véleményét az állami-gazdasági és a szakszervezeti szervek, vezetők együttműködéséről a munkahelyektől a megyeieken át a minisztériumok és a szakmai szakszervezetek kapcsolataiig. Hogyan történik mindez a Miniszter- tanács és a SZOT között?

— Itthon és határainkon túl is elismeréssel nyilatkoznak arról a munkakapcsolatról, rendszeressé vált tanácskozásokról, amelyek jellembizalmiak tanácsa véleménye- hogy a bizalmiak és bizalmi- m gg ' fm * csoportok, illetve főbizalmiak hogyan állják meg a helyüket.

A bizalmitestület választja a szakszervezeti bizottságot, a helyi operatív vezető szervet, szerződést. A bizalmi: részese ez az igazgatónak a vállalat a döntéseknek. vezetőinek állandó partnere.

— Mennyire aktivizálta a Eddigi tapasztalataink azt

szervezett dolgozókat a bi- mutatják, hogy élnek jogaik- -------z

almiválasztás? kai, megállják a helyüket. Ta- Zlií a Magyar Népköztársaság

_ Szakszervezeti tagsá- Ián ennél is fontosabb maga- Minisztertanácsa és a Szakgunknak túlnyomóan nagy sabb fokon az állami Irányítás szervezetek Országos Taná- többsége részt vett a választó és a társadalmi képviselet csának elnöksége közti vi- taggyűléseken, — négy és fél együttes érvényesítése. A szonyt. Közismert, hogy sok millió szervezett dolgozó közül hangsúly az „együttes” szón fontos valamennyi dolgozót mintegy — négymillió, s kö- vfin, vagyis a szakszervezetek, érintő kérdésben, az országos zülük minden negyedik, kerek nek nemcsak lehet, hanem bele munkaversenyek értékelésé- egymillió tag fel is szólalt. hell szólniuk az ágazat, a ben közösen hoz határozatot

szakma alapvető fontosságú a két testület. Választóinktól, kérdéseibe. Ami pedig a vég- a szervezett dolgozóktól ka- rehajtást illeti, a szakszerveze- pott felhatalmazásunk, meg- teknek — éppen a bizalmi- bízatásunk és kötelezettsé- rendszer megújulása, fej- günk alapján a továbbiakban löd és« folytán — igen sok ta- is olyan kérdéseket kívánunk pasztAlat.uk halmozódik fel,

A Váci Híradástechnikai Anyagok Gyára romhányi gyáregységében a harmadik negyedévben 18 ezer darab higanygőz-, illetve nátriumgőzlámpa-fojtótekercset készítenek olasz megrendelésre. A képen Hankovics Istvánné, az exportra kerülő termékeket csomagolja.

(báb-)

a

jó és a rossz tapasztalatokat egyaránt Jelezzük a minisztériumoknak, hogy azok figyelembevételével tovább Javuljon a gazdasági munka. A? ágazati minisztériumoknak és a megfelelő partnerszakszervezetnek rendszeresen értékelniük kell közösen a munkát, meghatározniok a feladatokat. Vonatkozik ez a népgazdasági tervezés tartalmi és gyakorlati kérdéseire, az életszínvonal-politika, ezen belül a bér- és jövedelempolitika továbbfejlesztésére, a munka szerinti, valóban szocialista elosztás elvének gyakorlati érvényesítésére, összefoglalva: a társadalom szocialista vonásainak erősítésére.

— A célok azonosak, akár az állam, akár a szakszervezetek oldaláról nézzük. Me. lyek mégis a szakszerveze. tek feladatai, ha nem ellentétes érdekekről van szó?

— Kétségtelen, hogy azonos célokért küzdünk, mégis mások az állami feladatok. A szakszervezeteknek amellett, hogy közös célokért küzdenek, fokozottan szem előtt kell tartaniuk az emberek, a dolgozók érdekeit Meg kell tárgyalni, méghozzá rendszeresen, az állami szervekkel, testületekkel, vezetőkkel, így a minisztériumokkal és a miniszterekkel is a szociálpolitikai kérdéseket, a munkaerőgazdálkodás mindenkori helyzetét, a szakmai alap- és továbbképzést, a műveltségi, kulturális helyzetet, a hátrányos helyzetben levő dolgozórétegek és a fiatalok gondjainak megoldását. Például nagy társadalmi problémánk, a lakáskérdés enyhítésének és megoldásának lehetőségeit.

— Az államigazgatásban is, a szakszervezeteknél is egy-egy terület vezető testületé a megyei tanács. Milyen a kapcsolat a megyei tanácsok és végrehajtó bizottságok, illetve a szak- szervezetek megyei tanácsainak elnökségei között?

— Eddig is volt, jelenleg

napirendre tűzni, amelyek mindenkit közvetlenül érintenek. így javasoljuk, hogy szerepeljen az együttes ülésen a bérből és fizetésből élők életszínvonalának alakulása, egy közösen végzett vizsgálat után. Ugyancsak javasoljuk az éves népgazdasági terv fő céljainak és a terv végrehajtásának megtárgyalását is. Napirendre kívánunk tűzni olyan, az egész társadalom számára, alapvetően fontos kérdéseket is, mint a lakáshelyzet, az egészségügyi ellátás, az államigazgatás és a dolgozók kapcsolata, a szakemberképzés, a munkásművelődés és más,^ valamennyiünket érdeklő, foglalkoztató problémákat. Ugyancsak szeretnénk, ha a Minisztertanács és a SZOT elnöksége együttesen értékelné megfelelő időközönként az üzemi demokrácia fórumainak működését, a különböző szintű állami és szakszervezeti szervek kapcsolatait.

— Ez is bizonyítja, hogy a partnerkapcsolat fenntartását és erősítését működése középpontjába állította a SZOT. Hogyan látja ennek jövőjét?

— Nem új ez, valójában régi, de átmenetileg szinte feledésbe merült gyakorlat visz- szaállítása. Sokan beszéltek erről a szakszervezetibizal- mi-választó és küldöttgyűléseken is. örvendetes az az aktivitás, ami ezek folyamán megnyilvánult, s ami bizonyára jellemző lesz az év hátralevő időszakára, hiszen decemberben ül össze XXIV. kongresszusunk. További erősítést, iránymutatást várunk a magyar szakszervezetek közelgő kongresszusától abban is, hogy még következetesebben képviseljük a dolgozók érdekeit a továbbiakban minden fórumon és szinten.

Várkonyi Endre

I NÓGRÁD - 1980. augusztus .24,. vasárnap 3