Nógrád. 1980. augusztus (36. évfolyam. 179-204. szám)

1980-08-20 / 195. szám

Kométh Zoltán irányítja a BRG Salgótarjáni Gyáregységében az alkatrészgyártásban részt vevő szocialista brigádot, mely az elmúlt években számtalan elismerésben részesült. A'z Univerzál nevet viselő kollektíva (nevükhöz méltóan) sokoldalúságáról híres, számtalan munkaterületen megállják a helyüket. Képünkön: a brigádvezető új munkadarab elkészítését ismerteti munkatársainak. — szegő —

Egymillió

1938-ban a harmincötmil- liós Lengyelországban mintegy ötmillió írástudatlan jelentette az egyik pólust és százezer egyetemi végzettségű állampolgár a másikat. A 14—17 év közötti fiataloknak csak 14 százaléka tanult. A 32 felsőoktatási tanintézetben a férfihallgatók kétharmada és a női hallgatók háromnegyede a polgári és földbirtokos köröket képviselte. Rendkívül alacsony volt a munkás- és parasztfiatalok aránya. A két világháború közötti időszak ismert szociológusa, Stanislaw Rychlinski megállapította: „A felemelkedés útjg zárva van a tehetséges egyének előtt, hacsak nem tartóz^ nak valamilyen kiváltságos társadalmi réteghez.”

Ma nincs írástudatlanság, s több mint egymillió lengyel állampolgár végzett egyetemet vagy főiskolát. Egymillióan szerezték oklevelüket a népi Lengyelországban. Ez a szám tükrözi legjobban a végbement változások mértékét.

Lengyelország nagyszámú szakembert képzett ki közép- és felsőfokon, növekedett a munkásosztály szakképzettségi színvonala, valamint a társadalmi öntudat és az általános kultúra szintje.

A második világháború alatt megsemmisült 7500 iskola, 80 pedagógusképző intézmény, a könyvtári állománynak több mint fele a tűz martaléka lett. elpusztult a tudományos intézetek vagyonának több mint 60 - százaléka. A legfájdiplomás

dalmasabbak azonban az emberveszteségek voltak. A hitleristák legyilkoltak 700 egyetemi professzort és docenst, a pedagógusállomány 30 százalékkal apadt, számos kiváló alkotóművész vesztette életét.

A független, szocialista államként újjászülető népi Lengyelország „emberi potenciálja” elenyésző volt: a profesz- szorok száma 200, más tudományos dolgozóké 800. Az ország semmiféle tudományos háttérrel nem rendelkezett, A tudományos dolgozók képzése nehéz körülmények között indult meg. A lengyel tudományos bázis csak 1960-ban közelítette meg a fejlett gazdasággal rendelkező szocialista államok szintjét.

. Ma az ország 90 felsőoktatási tanintézetében több mint 485 ezer hallgató tanul. 57 százalékuk munkás- és parasztfiatal. Évente 140 ezer fiatal tanul a műszaki, közel 60 ezer az agráregyetemeken. Az egyetemeken és főiskolákon minden esztendőben 81 ezer hallgató kap oklevelet. A jelenlegi egymillió lengyel diplomás közül több mint 400 ezer származik munkás- és parasztcsaládokból.

Lengyelországban az egyetemi és főiskolai oktatók száma meghaladja az 52 ezret, a professzoroké a 8000-et. Minden évben 3000 tudományos dolgozó nyeri el a doktori, s több mint 500 habilitált doktori címet. A tudományos továbbképzésben 13 ezer. a doktori aspiráns tanfolyamokon 5 ezer fő vesz részt.

Közel félszáz idén végzett szakmunkástanuló állt munkába a közelmúltban a Budapesti Finomkötöttárugyár Balassagyarmati Gyáregységében. A képen Holes Jánosné gyártásközi ellenőr elégedetten szemléli a Jusztin Anna által varrt terméket. Az ifjú varrónő kitűnő eredménnyel végezte el a szakmunkásképzőt. (báb—)

Jogaink és kötelességeink

A

pró, de figyelemre méltó sztorit közölt két hónappal ezelőtt (június 21—22.) a polgári liberális színezetű osztrák Die Presse. A történet szerencsétlen hőse egyike a kisszámú magyar disszidenseknek, egy Sz. B. mo- nogramú 23 éves fiatalember, aki — miután több mint egy esztendeig gyűjtőtáborban várta sorsa jobbra fordulását, elvesztette türelmét. Saját maga nem tudott magának munkát szerezni — ez lett volna a lágerből való szabadulás anyagi feltétele, már csak érihető közrendvédelmi okokból is —, a hatóságokhoz pedig hiába fordult kérésével. Idegenbe szakadt hazánkfia alighanem visszatetszést keltő módon és hangnemben juttatta kifejezésre elégedetlenségét. „Újra és újra »■a munkához való jogról« beszél, amely az általa gyűlölt kommunista rendszerben magától értetődő” — írja Sz. B. iránti alig leplezett iróniával a lap.

Nem nehéz elképzelni a tragikomikus szituációt, s benne a fiatalembert, amint „pattog” a hivatalban, nyelvi nehézségekkel küszködve próbál meggyőzni a munkához való jog igazságosságáról egy értetlenkedő és közönyös ügyintézőt Képtelenek megérteni egymást, nem is annyira a nyelvi nehézségek miatt; politikailag beszélnek más nyelven. Ott az állam szempontjából teljességgel privát ügy, hogy ki talál magának munkát, és ki nem, és hogy melyik tőkés munkáltató kit miért és miért nem alkalmaz. Illetve, hogy azért ne legyünk elfogultak, és igazságtalanok, meg kell jegyezi nünk, történetesen olyan országról van szó, ahol most szociálde- mokrata kormány van hatalmon, amely a munkások, az alkalmazottak érdekében is — a tőkés magántulajdon érdekeinek csorbítatlan tiszteletben tartása mellett — komoly erőfeszítéseket tett és tesz a gazdasági élet élénkítésére, a munkaalkalmak csökkenésének meggátlására, a munkanélküliség megfékezésére. E lépések eredményeképpen a világ- gazdasági depresszió sokkal kevésbé sújtja ott a tömegeket, mint más fejlett, de konzervatív kormányzati tőkésországokban, a kevésbé fejlettekről nem is szólva. Ezzel együtt azonban a dolog itt is privát ügy, a munkásokra és munkáltatókra tartozik, az államnak semmi köze hozzá, a derék hivatalnok sem a könyörgés, sem a sértegetés hatására nem tudja belátni, hogy ő ez ügyben illetékes volna, hogy képes vagy köteles volna segíteni. /

A fiatalembernek nem a sorsa, hanem a társadalmi reflexei, gondolkodásmódja, a pszichológiája az, amelynek rejtelmeibe érdemes bepillantanunk. Ez az 1957-ben (!) született fiú, aki tavaly — tán a Nyugat iránti illúzióktól vezérelve — disszidálásra vetemedett, nem valószinű, hogy nagy érdeklődéssel tanulmányozhatta itthon a politikai irodalmat, például alkotmányunkat; feltehetőleg csak afféle „szövegnek” tartotta. Ami csodálatos: egyes gondolatfoszlányai úgy látszik mégis mélyen, észrevétlenül és kitörölhetetlenül beépültek tudatába. Oly mélyen, hogy új helyzetében egy pillanatra szinte tudathasadásos állapotba került: szinte elfeledkezhetett róla, hogy hol van. Olyan csekket mutatott fel, amelynek ott nincs fedezete.

Nem volna^e érdemes persze e jelentéktelen kis történetre ügyet vetni, ha mi magunk is — itthon maradt milliók, nagy szavak nélkül: hazánkhoz hű emberek — nem esnénk olykor hasonló tévedésbe; ha politikai közgondolkodásunk mindig és mindenütt mentes volna minden egyoldalúságtól; ha közülünk senkit sem jellemezne magatartásában néha egy-egy pillanatra valamiféle tudathasadás, vagy legalábbis feledékenység. Közhelyként fújjuk a munkához való alkotmányos jogunkat, de néha feledékenyen elsiklunk a pontos, szöveghű tartalom felett: „A Magyar Népköztársaság társadalmi rendjének alapja a munka. Minden munkaképes állampolgárnak joga, és kötelessége, hogy képességei szerint dolgozzék”. Tehát kötelessége Is! És képességei szerint, azaz a tőle telhető legjobban.

Aligha várható, hogy sokan nem látják, nem érzik át elég mélyen a jogok és kötelességek összefüggésének objektív voltát, elszakíthatatlanságát. Mindenki elismeri ugyan, hogy egyazon éremnek két oldaláról van szó, de egyesek hamis pénzzel, hamisán játszanak „fej vagy írást”, úgy, hogy tenyerükben az érem lehetőleg mindig az előnyös oldalát mutassa.

1949-ben törvénybe iktatott — és negyedszázad múlva a fejlődés tényeire alapozva tovább épített — alkotmányunk

szigorúan logikus, objektív és kikezdhetetlen összefüggés- rendszert zárt magába. Bármely pontján, legyen szó a munkáról vagy a közéleti tevékenységről: a jogok érvényesülésének a kötelezettségek teljesítése a biztosítéka. Az a fajta negatív társadalmi magatartás, amely a nehezebb oldalt negligálja, vagy kibúvik terhei alól, a másik oldalt veszélyezteti. A munkával arányos jövedelemszerzés, a pihenés, az egészségvédelem, a betegség és öregség esetén is csorbítatlan létbiztonság, a művelődés és a többi alkotmányos jogunknak nyilvánvaló anyagi, gazdasági alapja van, amiről a törvény így szól: „A Magyar Népköztársaság állampolgárainak alapvető kötelessége: a nép vagyonának védelme, a társadalmi tulajdon szilárdítása, a Magyar Népköztársaság gazdasági erejének fokozása, műveltségük gyarapítása, az ország természeti és kulturális értékeinek oltalmazása, a társadalom rendjének erősítése”.

ünnepnapokon sem ünneprontás az önkritikus nemzeti

— és személyes — önvizsgálat. Valóban valamennyien mindent megteszünk-e a „Magyar Népköztársaság gazdasági erejének fokozásáért”? Pedig aligha kétséges, ennek a felelősségünknek, kötelességünknek az időszerűsége. Társadalmunk

— alkotmányunkban is elismert — vezető erejének, a Magyar Szocialista Munkáspártnak Idei, XII. kongresszusa, és Központi Bizottságának jó néhány korábbi határozata okkal állította tennivalóink középpontjába éppen a gazdasági feladatokat, népgazdaságunk korszerűsítését, erejének és stabilitásának fokozását, munkánk minőségének és eredményességének javítását; méltán követeli meggyőző érvekkel minden magyar dolgozótól személyes képességének teljes latbaveté- sét. Csak így tarthatjuk meg eddig elért eredményeinket, köztük életszínvonalunkat, csak így védhetjük meg társadalmunkat, vívmányainkat, vagy azt is mondhatnánk ezúttal, csak így érvényesíthetjük továbbra is az alkotmányban biztosított jogaink legtöbbjét.

A múlt évben és az ideiben kétségtelenül biztató, egészséges népgazdasági folyamatok kezdtek kibontakozni, nem állíthatjuk azonban, hogy ez valamennyi gazdasági egységnek, minden kollektívának és minden magyar dolgozónak köszönhető. Pedig a kötelességek mindenkire vonatkoznak. A kedvező tendencia erősítésére van szükség. Népgazdaságunk helyzetének megszilárdítása, szorító gondjaink és bonyolult feladataink megoldása csakis közös erőfeszítésünk gyümölcse lehet. Nem reménykedhetünk semmiféle csodában, a világgazdasági helyzet számunkra kedvező megváltozásában, nekünk magunknak kell felnőnünk a követelményekhez, szívósan és kitartóan alkalmazkodnunk a szigorú körülményekhez, amelyeket éppúgy nem áll módunkban megváltoztatni, mint mondjuk az időjárást.

Az időjárás, valóban, már csak hasonlatnak sem rossz. Az Idei nyár szeszélyes mostohasága ugyancsak próbára tette mezőgazdaságunk dolgozóit. De talán épp ezért többszörösen kedvesebb és értékesebb egész népünk számára az az új kenyér, amelyet a kedvezőtlen természeti feltételek ellenére helytállással és alkalmazkodókészséggel, nem kevés erőfeszítéssel sikerült mégis biztosítaniuk.

Történelmünk — nemcsak a jelenkori, hanem a régmúlt is — azt bizonyítja, hogy népünk azért tudott fennmaradni, mert nehéz helyzetekben is képes volt alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, felismerni és teljesíteni társadalmilag szükségszerű feladatait. Szocialista alkotmányunk ünnepén méltán emlékezünk egyúttal államalapító István királyunkra is. A mi élő alkotmányunk mellé méltán tehetjük oda — ha persze csak muzeális kultúrtörténeti értékként is, de tanulságos dokumentumként — az ő szigorú törvényeit, amelyek a magyarságnak akkor újat jelentő és fennmaradását eredményező feudális társadalmi rendet szilárdították meg. Nem könnyű helyzetben és nem könnyen.

M

últunk tanulságaiból is erőt merítve figyelmünket természetesen elsősorban mégis mai és holnapi tennivalóinkra fordítjuk, arra a munkára, amellyel népünk jövőjét — a fejlett szocialista társadalmat, további előrehaladásunkat — most és itt kell megalapoznunk.

Koncz István

Traktorról Trumanra

Gőzös szülte szerelem

MOZDULATLANUL áll az egyik mellékvágányon a jó öreg 411-es, amit a világháború után ócskavasnak vettünk meg, ám — azóta sem került be akkor tetemnek kikiáltott teste a kohók hamvasztó lángjaiba.

Mert arra kellett nehéz-szűkös esztendeinkben, mire teremtődött. S nélkülözhetetlen még ma is. Bár...

— Megszámláltatok a napjai, úgy érzem. Látja, bár most is rendeznünk kéne a szerelvényeket, de itt állunk a „segélyhelyen”. Hol ilyen, hol amolyan alkatrész hibásodik meg rajta, s mert alkatrészt már csak mi fabrikálunk hozzá a műhelyünkben, nemsokára eggyel kevesebb gőzmozdony lesz Salgótarján- külsőn. Pedig, mily’ nagy kár is érte.

Ott áll lent az olajtól sikamlós földön, a gőztől he- vült gép torróságot árasztó nagy teste mellett Berta István, a vezér, aki huszonhar- madik évét tölti a vasutasnyelven Trumannak titulált masinán.

— Ezért fogom sajnálni, ha ne adj’ isten hamarosan, hidegtől dermedő kazánnal végleg holtvágányra tolják. Mert tudja, ennyi idő alatt meg lehet szeretni ezt a koszos-pisz- kos-füstös, másoktól — főleg a fiatalabbak többségétől — elátkozott monstrumot Igaz. amikor én ötvenhétben a pásztói gépállomás Hoffer traktorja nyergéből eljöttem a vasúthoz, ezen a gépen kezdtem. Szinte hozzánőttem, ismerem testét, lelkét, valamennyi porcikáját. Mert így is jó masina még: szerelése könnyű, igénytelen egy jószág és... és... jobban kedvelem. mint a dízelt. A „Szer- gejt”. A kétezer lóerős modern vontatót, amelyre —■ szigorú szolgálati előírás — felszállni- csak egyenruhában, ingben, nyakkendősen lehet. Ezen meg, láthatja, nyakig olajos vagyok, de valahogy ez az én világom. Hisz’ — mondom én — olyan ő, mint egy asszony, vagy szerető: ha nem figyelek rá minduntalan, nem simogatom eleget, megcsal. Hűtlen lesz. És akkor mehet ő a holtvágányra, én meg a dízelre. így küszködök hát én más társaimmal érette, hogy még tovább éljen. Hogy szolgálhassunk együtt, csupán annyi ideig, ameddig az én nyugdíjazásom hátra van.

— Mennyi idő az?

— ...Számoljam csak! Hát. szűkös 8 esztendőt kellene még kibírnunk mindkettőnknek. Ami, ahogy így maga előtt leírva látom, nagyon rövid idő, de az életben... Sok-sok minden történhet még ezalatt mindkettőnkkel.

— De — kockáztatom meg kimondani a nyelvemre tolult mondatot, a sportszlengből éppen eszembe jutott mondások közül nem éppen ide kívánkozót —: a meccset végül is. ön nyeri meg.

—- Feltételezhetjük, hogy én tovább bírom, mint ő. * Mert hál’ istennek, eddig épen és egészségben töltöttem le a vasútnál huszonhárom esztendőt. Nem mondom: hosszabbnak tűnnek már a szolgálatban eltöltött éjszakák mint

hajdanán; érzem csontjaimban, ízületeimben a szél, a fagyos levegő ostorcsapásait, a nyár és a kazán ontotta forróság megannyi keserves-kínos következményét, melyeket belőlem már sem gyógy- sugárzás, sem jótékony hatásúnak beígért fürdők sokasága sem vesz ki sohasem. De jól vagyok, frissnek érzem magam, jó egészségűnek és boldognak. Igen... Ne meresz- szen rám szemeket; olyan az életem, mint amilyennek elképzeltem. S ez csudajó! • Oly’ csöndesen tolulnak a negyvenhat évet megélt mozdonyvezető ajkára e szép. gondolkodás nélkül kimondott szavak, hogy szinte belebor- zong az ember. Oly’ — látszik — előre nem megfontolt, kisilabizált őszinteséggel, hogy a toliforgatónak, ha lenne ilyen szándéka, irigylésre nyílna hajlama.

Hallgatunk egy sort. Cigarettával kínál, s miközben eregetjük a füstöt, mellénk áll egy legény, s mint unalomig rágott szalonnabőrt péki ki a mondatot:

— No. viheti a tragacsot! Kész, gurulhat! — Pali Malira gyújt — igen, megfigyeltem —, pöffent egy-két karikát az orrunk alá és Berta István biccentésére odébb áll.

Akaratlanul is megcsóválom a fejem.

— No, nem mind ilyen! — győzköd a mozdonyvezető. —

f

Sokan vannak közülük, akik mint én, megszeretik a vasutat. Dízel helyett a gőzös bolondjai lesznek, mint jómagam. S nem csak a gyermekkori álmodozások miatt.. Mert higgye el, nem élünk mirosz- szul itt, a MÁV-nál. Csak a magam példáját említem: havonta, hiszen ez az egyik legfőbb tényező, megkeresem a hat-hétezer forintomat. Egy lapon nem említhetően a régivel, jobb lett a szociális helyzet, s mód a tanulásra, a továbbképzésre.. Nékem, ide- kerülésemkof, hét osztályom volt csak. Aztán megcsináltam nyolcadikat, a technikumot, tanfolyamok sokaságát, s lettem dízelre, gőzösre alkalmas vezető egyaránt. Mégpedig úgy, s ezt természetesnek tartom, hogy a mostani állapotomig, bizony végig gyalogoltam a létra valamennyi fokát.

Társa, Toldi István, az öreg fűtő, akivel hej de sok esztendőt töltöttek már együtt a mozdonyon, siet felénk, s kapaszkodik fel szó nélkül a vezetőállásba. Olajos rongycsomóba törölgetve kezét, néz le ránk, s szól:

— INDULHATUNK!

Rábólint a mozdonyvezető. Tekintetét végigjáratja még a gépen, s búcsúra nyújtja kemény szoritású kezét. Látom, tenyeremen ott maradnak a viszontlátás-üdvözlés olajfoltjai. De nem törülöm le. S ha nem lett volna muszáj, máig is ott feketéllnének. Hogy emlékeztessenek Berta István mozdonyvezetőre...

Karácsony György

NŰGRÁD - 1980. augusztus 20., szerda 2