Nógrád. 1980. augusztus (36. évfolyam. 179-204. szám)
1980-08-17 / 193. szám
Németh Endre rajza űj könyv: Mit tudunk Svédországról? Talán annyit, hogy ABBA együttes, Volvo autó, Borg a teniszező, s az idősebbeknek még Gréta Garbó jut az eszébe. De ennek a gazdag és demokratikus hagyományokban is bővelkedő országnak a hétköznapi élete kevésbé ismeretes. A Móra Kiadó Hétszínvilág című nagyszerű sorozatában az a Tótfalusi István mutatja be Svédországot, aki a magyar gyerekek számára is felfedezte a svéd gyermeklírát, ezt a modern és öntudatos világot. Tótfalusi elsősorban a mai Svédországot ismerteti meg az egyszerű kis halászfalutól a modern felhőkarcolókig. Noha a sok képpel illusztrált Svédország közel van című kötet elsősorban fiataloknak íródott, élvezettel olvashatják a felnőttek is. A Hétszínvilág külföldi országok, népek bemutatására indított sorozat, ennek párja az Ezerszínű Magyarország, melynek sorjázó kötetei szép hazánkat térképezik fel. Ne higgye senki, hogy ez a sorozat amolyan kicsinyített Magyarország felfedezése sorozat. Egyes köteteinek írói jórészt saját szűkebb hazájuk bemutatását vállalták. Ha el is hagyták már a szülőföldet, de másként cseng a szó, ha szülőhazájuk kerül szóba. Nem törvény ez az íróválasztás, sőt kitűnő ellenpélda is van: Lázár István sárospataki létére oly szép könyvet írt a Velencei-tóról, hogy szűkebb hazájának hihetnék. Az egyre népszerűbbé váló sorozat legújabb darabja a Duna—Tisza közét mutatja be, a Kiskunság és a Jászság vidékét. Varga Domonkost szo- ciográfikus ihletettségű könyveiről az erdők és vizek fürkésző barangolójának ismerhettük meg. Nemcsak okosan, hanem szépen is megírt új könyve arról a vidékről, szól, mely a történelem zivataraiban a legtöbbet szenvedett tatártól, töröktől, de amelynek legújabb fejlődése is bizonyítja: van és lehet élet a homokon. Az Aranyhomok című kötetről is nyugodt szívvel mondhatjuk: olyan ifjúsági könyv, mely minden olvasójának, korára való tekintet nélkül, őszinte örömet okoz. „Azért íródott ez a könyv — így fejezi be a szerző könyvét —, hogy értőbb szemmel nézze ki-ki ennek az őt körülfogó, ismerős világnak a múltját, jelenét, s több köze legyen hozzá, mint eddigelé. Hogy öröme-fájdalma őt is átjárja, mint aki nemcsak lakosa e hazának, hanem fia, lánya”. A múlt, a törökvilág emlékeit gyűjtötte évtizedes kutatómunkával a harmincas években elhunyt neves történész Takáts Sándor. Ebből a gazdag életműből ad közre egy válogatást az ifjúság számára a Móra Kiadó Bajvívó magyarok címmel. A gazdag ismeretanyaggal megírt korrajzok a XVI—XVII. század Magyarországának háborúskodással teli életébe engednek bepillantást’ Takáts ízes stílusában. Megismerkedhetünk a fegyvernyugvás rövid idejének hétköznapjaival is: a régi diákélettel, a lakodalmi szokásokkal, s olyan neves személyiségekkel, mint; Zrínyi Miklós, Thúry György, j Huszár Péter. Ember és környezet A város közérzete Beszélgetés dr. Fancsik János országgyűlési képviselővel Szinte fantasztikumszámba menő megállapítás, amely egy pedagógia-lélektan szakvégzettségű közírótól származik (Szőcs István, Kolozsvár), hogy egy szellőztetésre és kitekintésre egyaránt alkalmas fürdőszobaablak „egész sor lelki nyavalyára, szorongásra, hipochondriára, neurózisra” hozhatna gyógyulást! „Ezt azonban természetesen csak egy orvos-szociológusi vizsgálat bizonyíthatná be, roppant költségekkel és ^ hosszadalmas, nagyképű vizsgálatokkal, holott a lelke mélyén mindenki meg van róla győződve.” (Korunk Évkönyve 1980.) A példa bármennyire is kiragadott a dolog lényegére mutat. A városi ember akkor, amikor törekszik a szervezhető keretek, tehát a városfalak közé — a város „természetellenes” lényegét segít megvalósítani. Most, amikor a lakás-, sőt,a városépítésben (lásd az új Salgótarjánt) elért valóban nagyszerű meny- nyiségi eredményekre tekinthetünk — időszerű a város közérzetéről is szót váltani. De ami ennél is fontosabb: tenni is valamit azokért az úgynevezett „kis dolgokért”. Egy ilyen jellegű eszmecseréhez a városszeretetéről közismert dr. Fancsik János főorvosnál, országgyűlési képviselőnél (maga is a város szülötte), keresve sem találhatnánk ideálisabb partnert. Képviselőjelöltként részt vett nemrégiben egy városi réteg- találkozón, ahol felszólalásában az egészséges városi életmódra nevelés több fontos pontját érintette. A beszélgetés kiindulási alapjait is ehhez a felszólaláshoz igazítjuk. — Kényszerű divat manapság egyre többet szólni a városi környezet ártalmairól. Miben látja — általánosságban szólva — ennek lényegét? — Mindamellett, hogy a világ a „városiasodásra” törekszik, tudnunk kell azt is, hogy miközben a városi élet színvona szükségképpen növekszik a régi falu, vagy kisváros életnívójához képest, nem feltétlen jobb a városban élő ember — szaknyelven szólva — életminősége! Ez sok mindenből következik. A közismertebbek: a zaj bizonyos tompultsághoz, a rossz levegő a mozgás elhanyagolásához, a zsúfoltság, a kapkodás és a felesleges nyüzsgés áttekinthetetlensége valóban a gondolkodás beszűküléséhez is vezethet. Éppen ezek azok a legfontosabb tényezők, amelyek utólagos korrekciókkal, a már kész városok, városrészek „befejezésével”, a harmonikus élet külső feltételeinek számszerű és minőségi fejlesztésével megszüntethetők, vagy legalább az elviselhetőség határáig visszaszoríthatok. A város, a városok belső életének minőségét jelentősen megjavíthatnánk — különösebben nagyösszegű beruházások nélkül — az igazán jó sétányok, a szakszerűen telepített parkok, a változatos játékra alkalmas játékterek és az olyan „székhelyek” (klubok) kilakí- tásával, amelyek a hasonló érdeklődésű emberek kapcsolatát erősíthetnék. Jó példa a közösségi tér, terek megalkotására Salgótarján jelenlegi főtere, amely sokoldalúan szolgálja az emberközi kapcsolatokat. Enélkül a tér nélkül ez a város sokkal szegényebb, szürkébb, emberi kapcsolatok kialakítására és ápolásra alkalmatlanabb lenne. — Az egészséges városi életmódra nevelés legfőbb „tereit” és eszközét miben látja? — A régi vagy új városlakó, a felnőtt személyes példamutatása döntő a jövőt illetően, de az iskola szerepe talán ezen is túlmutat, hiszen a gyerekkori környezet; a beidegződések; a legfőbb nyomok, amelyek az ember későbbi szellemiségét, magatartását meghatározzák, éppen az iskola keretei között keletkeznek. S hogy milyenek ezek a „léleken hagyott nyomok” — az nagyrészt magán az intézményen múlik! Színvonalas kömyezetismereti óra után egy elhanyagolt, rossz felszereltségű iskolaudvarra lemenni olyan kettős hatás, amelytől meg kell kímélni a jövő városi polgárát. De ugyanígy fontos szerepet tölthetnek be, éppen a környezeti kultúra terjesztésében és annak szervezésében, megvalósításában, maguk a városi intézmények is — elsősorban személyes példamutatásukkal és tartalmi vonatkozásban azzal, hogy közösen keresik a jobb városi közérzet kialakításának lehetőségeit, és azokat azután meg is valósítják. Figyelemreméltó dr. Fancsik János véleménye az egészséges városi életmódra nevelés folyamatáról: a jó- irányú, tollát közösségi „feltétlen reflexért” való küzdelemben a szokás meggyökereztetése után, a tartás (belső) a magatartás és a gondolkodásban, tevékenységben a kitartás, más szóval nem csupán a jóhoz való ragaszkodás, hanem annak létrehozásában való közreműködés képessége az egymás- utániság sorrendje. Ha ez így túlságosan bonyolultnak tűnik — utalhatunk arra, hogy a jó közszellemű városi élet kialakítása, az erre történő nevelés tartós elmaradása a szakemberek véleménye szerint a fiataloknál például az agresszivitás kialakulásához vezet. Erre elsősorban a városi tudat hiánya, az emberközi kapcsolatok beszűkülése, az úgynevezett „rossz megérzések” vezetik az embert. — A tömegneurőzis, a közöny, a beszürkülés ellen világszerte sokféleképpen küzdenek. A magárahagyott egyén esetleg kétségbeesett, rosszirányú kompenzálással keresi a kiegyensúlyozottság érzését. Fontosabb azonban az a közösségi magatartás, amely például Franciaországban az úgynevezett „zöld párt’” valóságos programjában megnyilvánul, s amely nem más, mint annak messzemenően következetes figyelem- bevétele, hogy egy-egy adott, korábban már emberi, jó méretekben felépült város meny- nyiségileg ne fejlődjék tovább, illetve csak akkor létesüljenek új városkörzetek, ha építésüket minden részében megfelelően előkészítették. S ide, nyílván, a közérzetet nagymértékben alakítani tudó zöldterületek meghagyását is „be lehet számítani”. A „zöld pártiak” programja a mai, túlzottan kapkodó életformára hangolódás korszakaiban érthetően nagyon népszerű, s mindenütt „elsöprő győzelmet arat”. Ez azonban csupáncsak egyetlen példa. És a példában is a szemlélet az, ami igazán megragadó mindazok számára, akik városban élnek. Salgótarján ilyen szempontból úgyszólván szerencsés város, hiszen közvetlen környezetében nein is egy értékes-szép parkerdő, kialakított erdei sétány, tu- ristájkodásra, hét végi pihentető sétára alkalmas nagyki- terjedésű, szépen és szakszerűen karbantartott, megőrzött terület található. Amelyekről érdemes elmondani, hogy a városlakók körében nagyon népszerűek és sokak által látogatottak. Bizonyos potenciális veszélyt azonban a korábban kialakított hétvégi .pihenőtelkek területhódításai jelenthetnek, és erre szükséges is odafigyelni! A korszerű várostervezés jó régen felismerte, s a jövőben széles körben ezt alkalmazni is fogja, hogy a lakásépítés és a pihenőterület-építés nem választható ketté, mert komoly gondokat okozó anomáliákhoz vezet. A város terjeszkedésének útjában álló, a szinte mindentől „függetlenül” létrejött telkek és az azokon álló emberi értékek kisajátítása egyfelől felesleges konfliktusokat, másfelől elkerülhető anyagi kiadásokat, továbbá a már létrehozott értékek elpusztítását vonja maga után. Talán érdekes lehet — milyennek látja a közeli jövő városát az, aki nagyra értékeli mindazt, ami edddig létrejött: — A falak nagyrészt felépültek. A város intézményei szükségszerűen (hiszen ennek jött el az ideje mostanra), a városi kultúra, az- emberközi kapcsolat fejlesztéséért tehetnének sokkal többet. Nem csupán néhány urbanisztikai kiállítással, hanem változatos ankétokkal, jó szervezéssel, filmbemutatókkal, nyíltszíni vitákkal, a lehető legsokoldalúbb megközelítéssel erősítve a városi tudatot. Ideje van annak is, hogy a belső csinosítást, a néhány lépésnyi közelségben levő parkok kialakítását elvégezzék, szakszerűen megtervezve magát a környező tájat is, sőt, a városi ember életébe jobban bevonva magát a természeti környezetet, a város ma még túlságosan zajos és zsúfolt „főtengelyének” mentén mindenütt, ahol erre a legkisebb lehetőség nyílik. Maga a városépítés, amennyiben és amilyen mértékben tovább folytatódik (bár ennek is határt kellene szabni) elsősorban füzérszerű kertvárosjelleggel kapcsolódhatna a hosszan elnyúló település vonalához, kihasználva ezzel a nagyszerű környezetet nyújtó „zöld öblöket”, miniatűr medencéket, beugrókat. A természet*“ tel való érintkezés folytonossága és megtervezett állandósága sokszorosan visszatérülne a város valamennyi lakójának közérzetében. Segítene abban is hogy élő-eleven kapcsolatok alakuljanak ki az emberek között. Vagyis érdemes valóban újra végiggondolni mindazt, amikor a városok belső életének minőségét javítani szükséges — „mit csinál, mire vágyik az ember, amikor városban lakik?!” Mert erről mintha megfeledkeztünk volna. (T. Pataki) Víziszínpad — takarékon Meditáció a bán ki kamarazenei estekről A Bánki-tó évek óta egyik legvonzóbb idegenforgalmi nevezetességünk. Nevezhetnénk — megyei viszonylatban joggal — víziparadicsomnak is. Csendes, sima tükre csónakázásra csábít, hűsítő habjai, a fürdőzésre, árnyas fái, szomorúfűzei a békés eszmecserére. Romantikus vidék, nem véletlen, hogy szaporán beépült víkendházak garmadájával a vízparti dombtető. A községben nemzetiségi múzeum található, egy hajdani szlovák parasztházban, értékes helytörténeti gyűjteménnyel. A környék szeszélyes dombjai, erdei gyalogtúrákra csábítanak. Az itteni, vagy az idelátogató akár egész napos programot is szervezhet magának ebben a pár száz lelket számláló, de az idegent mindenkor szeretettel fogadó kisközségben. Bánk három esztendeje újabb látványosságot kínál. Elkészült — megyei ösztönzésre, segítséggel — a vízi- színnad, hozzá, a szemben levő domboldalba vájva mintegy 100—120 ülőhely. Most már minden esztendőben ezen a színpadon rendezik meg a megyei nemzetiségi találkozót, a hagyományőrző együttesek, kórusok, néptánccsoportok szinnompás seregszemléjét, a járási alkotmány napi ünnepséget. Harmadik éve annak is, hogy a rétsági Asztalos János Művelődési Központ, felsőbb, irányító szervei által is kötelezve a jelentős anyagi ráfordítással létesült víziszínpad kihasználására, itt szervezi meg a kamarazenei esteket. Kérdés: milyen eredményességgel, közművelődési és anyagi sikerrel? — Sajnos, csekély örömünk telik a rendezvénysorozatban, sőt inkább az önkínzó tépelő- dés jut nekünk — mondja Girasek Károly, a rétsági művelődési központ igazgatója. Régóta ismerem, még diósje- női művelődésiotthon-vezető korából, tisztában vagyok ügyszeretetével, buzgalmával, ötletességével, lelkiismeretességével, ezért kissé csüggeteg hangját meglepődéssel hallgatom. Mintha megérezné, így folytatja: — Nincs tüske, keserűség bennem, csakhát nyíltan szembe kell néznünk a tényekkel. Egyszerűen nem jutunk egyről a kettőre. Nincs nagyobb hatása a nagyobb, szélesebb körű propagandának. Pedig rengeteg helyre küldtünk meghívót. Minden járási üzemnek, hivatalnak. intézménynek, legalább nyolcszáz bánki telektulajdonosnak. Tavaly az üzemeket még programjavaslatokkal is csábítgattuk, mindhiába. Az előző két évben, a víziszínpadon négy előadásból álló komolyzenei koncertsorozatot szerveztek, a hét utolsó napjain, számítva a jelentős idegenforgalomra. Rendeztek könnyűzenei hangversenyt is. Tavaly például az Omega együttes muzsikálásának kétezer fizető hallgatója volt. Az idén kevesebb eseményt kínált az intézmény, összhangban a központi törekvésekkel és az anyagi lehetőségekkel. Két Európa-hí- rű kamaraegyüttes szerepelt Bánkon. Egyik, a budapesti Reneszánsz rézfúvós, quintett például tavaly egy párizsi nemzetközi versenyen a nagydíjat nyerte el. Tehát nem akárkiket nyer — és nyert — fneg magának bemutatkozásra a ház. Joggal gondolhatná tehát az egyszerű halandó — adott esetben a népművelő —, hogy igyekezetét népes közönségsereg igazolja, s legalább 2—250 ember eljön az előadásra. Ha nem is egy községből, de egy járásból, vagy a szomszédos kettőből, netán a megyéből. Mert azért dolgozik három zeneiskolánk is, azoknak több kihelyezett fiókintézménye. Meg aztán nyári kulturális csemegében amúgy is szűkölködünk, miért ne használnánk ki ezt a kivételes lehetőséget. Terveket szövünk, szépeket, mert tervezni lehet és tudunk. Megvalósítani, ha azt mondom, kevésbé, finoman fogalmazok. A tények hűvösen kegyetlenek. Az idei két bemutatót körülbelül 90 ember hallgatta pénzért. Egy belépő 30 forintba került, amiért a tóparti Bárka étteremben aligha adnának két teljes nagyfröccsöt. Az Asztalos János Művelődési Központ, amely egyedül finanszírozza a rendezvénysorozatot, 4—5 ezer forintot fizet rá egy-egy előadásra — ennyi a mínusza. Miből fedezi? Például az általa szervezett különböző tanfolyamok bevételéből, egyéb „ügyeskedésből”. Az Omega-koncert tavaly ebből a szempontból jó szolgálatot tett, az idei Piramis-hangverseny szervezése azonban kideríthetetlen okú nézeteltérések miatt megfeneklett. Mi a teendő? Birtokolunk egy remek edottságokkal rendelkező szabadtéri színpadot, teret, kialakítottunk egy figyelmet érdemlő műsorkoncepciót (csak emlékeztetőül: kamarazenei és könnyűzenei koncertsorozatok szervezése) biztosítunk (egyelőre) pénzt a rendezvényekre, csak éppen az emberekkel, a zeneértőkkel, a zenekedvelőkkel nem tudunk kialakítani kapcsolatot. S ha ez továbbra is így lesz, a bánki nyári ígéret sorsa megpecsételődött. Egy intézmény jelen körülmények között aligha vállalhat több ezer forintos deficiteket. A keserves tapasztalatok már így is takaréklángra kapcsolták a teremtő buzgalmakat. Mégis: megítélésem szerint a bánki kamarazenei estek megmenthetők, sőt megmen- tendők. Annak ellenére, hogy az Országos Filharmónia még nem lát benne annyi fantáziát, hogy a sajátjának tekintse és beépítse országos programjába, lehetővé téve ezáltal országos és idegenforgalmi jellegű propagálását. Helyben adódnak a feladataink. Egy-egy nagyobb köz- művelődési (intézmény — például járási, vagy megyei hatókörű — indíthatna autóbuszokat az eseményekre, akár összekötve egész napos fürdőzéssel, kirándulással. De, talán még az is elég lenne a boldoguláshoz, ha magában a rétsági járásban komolyabban vennék a sorozatot: a meghívott üzemek, szövetkezetek. hivatalok, ők is állíthatnának ki, ha méretüknél fogva nem mindenkor egyedül, egy buszravaló érdeklődőt. A munkahelyi művelődési bizottságok, tömegszervezeti kultúrfelelősök számára, úgy hiszem, ennek megszervezése testhez álló feladat lenne. Tudom, nem köny- nyű teljesíteni, hiszen az emberek zöme nem ilyen művészeti élményre vágyik — ugyanakkor kishitűnek sem szabad lennünk. A kishitűség a kulturális munkában is veszedelmes. Hány előadás lesz jövőre a bánki víziszínpadon, lesz-e egyáltalán? Nem tudom. Bár hiszek az összefogás élesztő erejében, a határozatainkat — nevezetesen a közművelődésit — valóra váltani serény, felelős tenniakarásban. Sulyok László NÓGRÁD - 1980. augusztus 17., vasárnap 7 J.
