Nógrád. 1980. július (36. évfolyam. 152-178. szám)
1980-07-27 / 175. szám
Bóbi Tibor: író, költő, művész dolga Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1979 A cím kissé didaktikus, de kár lenne, ha ez elriasztaná az olvasót. Bábi Tibor esszéi, cikkei, publicisztikái kitűnően tájékoztatnak a csehszlovákiai magyar irodalmi élet elmúlt két évtizedéről, de az sem túlzás, ha Közép-Európét mondunk. Arra a földrajzitörténelmi egységre, vagy ha Úgy tetszik képződményre gondolunk itt, amely oly sok vihart látott és élt át, s amely oly sok mély, még alig begyógyult sebtől vérzett még nem Is olyan régen is. Sokszor emlegetjük, hogy már-már közhellyé kopott, mégsem él evidenciaként a köntudatban a Habsburg-monarchia sajnálatos öröksége. Az, hogy az évszázadokon keresztül együtt élő és egymásra utalt népek, nemzetiségeik mintegy „önmagukkal vannak kötve”, s hogy ez a kötés olykor elválasztotta egymástól a hibás tudattal megvert nemzeteket és nemzetiségeket, ahelyett, hogy a helyesen felismert önérdek feloldotta és elfeledteitte volna a történelem okozta görcsöket Bárhogyan is vesszük a csehszlovákiai magyar irodalomnak emiatt kellett többször is átélnie a ^zületés-újjászületés kínjait. Kisebbségben, kiszakadva egy történelmi-nyelvi közösségből és kontinuitásból meg kellett fogalmaznia a programját, egyszerre bizonyítania és igazolnia a létét és létjogosultságát is. Az első nemzedék Fábry Zoltánnal az élen Ady nyomdokain haladva az egyetemes humánumban találta meg azt a programot amely úgy kapcsolta be a nemzeti kisebbségeket a magyar, a csehszlovákiai és az európai vérkeringésbe, hogy megőrizhette, sót tudatossá tehette a sajátosságait is. A baloldali, polgárt radikalizmus mellett azonban — éppen a Tanácsköztársaság hatására — jelen van, s egyre markánsabBeszélő anyagok Tízezer fotóból válogatta kiállításának anyagát, alig több mint száz képet — a hagyományos népi építészetet megörökítő pécsi építész, Lantos Miklós. Fából, kőből, sárból a címe a Néprajzi Múzeum kiállításának, amely a falusi életforma változásait az épületek változásában tükrözi. Az épületek változásai mögött családok, egyének sorsának átalakulása munkái, tinik el a múlt- A régi házak mintájára újabb már nem épül. A művész a látvánnyal elemzi a régi életformának és tartozékainak sorsát, amelyeket csak az idő haladott meg: a látvány krónikása értékeire hívja fel figyelmünket. A fotós-építész felfedezteti a célszerűség szépségét, harmóniáját, s benne a művészetet; a vidéki ember otthonának kialakításában fejezte ki önmagát, és a mértéktartó díszítések sohasem zavarják meg a gazdaságosságtól feszes rendet. A tájak és korok jellegzetességei öröklődtek az alkalmazott eljárásokban, anyagokban, fában, kőben, sárban... (k. t.) A kiállítás fotói. 8 NÖGRÁD - 1980. júliu* 27., vasárnap ban hangot is ad egy korszerűbb é6 jobb mgold ást ígérő eszme is: az internacionalizmus. Ez az egyetlen eszme az, amely nem akar integrálná, hiszen eleve feltételezi a nemzeti sajátosságokat, a különböző történelmi fejlődési utakat, az öntudatot erősítő hagyományokat. Az internacionalizmus a nemzetiségek „kenyere és vize”, éltető eleme, mert csak ez garantálhatja az emberi méltóságot anélkül, hogy a másik emberét, nációét sértse. Lényegében ebben summázható Bábi Tibor legizgalmasabb kötetbell tanulmánya az Itt nemzetek élnek, amelyben Minac-csal vitatkozik. Mert a történelmet át lehet írni, olykor meg is lehet hamisítani, csak eg vet nem lehet: meg nem történtté tenni., Elorozni sem lehet más nemzetek történelmét, kisajátítani, átfogalmazni annak hagyományait, értékeit, mert az mindig visszaüt, megbosszulja magát. Mi, magyarok keservesen tanultuk ezt meg, mert nagy árat fizettünk érte. Ma már elültek a Vladimír Minac cikke körüli viták, talán még- sen haszontalan Bábi válaszára emlékeztetni, mert ez: a nemzet-nemzetiség kérdéskomplexum meghatározó a kötetre is, a csehszlovákiai magyar irodalmi-szellemi életre vonatkozóan is. K ét dologgal kell ugyanis szembenéznie a nemzetiségi irodalmaknak: a hovatartozás és a minőség kérdésével. A hovatartozás természetesen nem csupán a földrajzi helyet jelenti, hiszen az adott, hanem azt a szellemi horizontot, amelyhez igazodni akar a nemzetiségi. S ez pedig nem lehet más, mint az anyanyelvi kultúra. A minőség kérdése szervesen kapcsolódik ehhez. Bábi és kritikustársai — Fábry Zoltán intelmei óta — a provincializmust tartják a legnagyobb veszedelemnek, amely a nemzetiségi irodalmat fenyegeti. Lényegében ezt tette Bábi Tibor is, amikor a mai gyakorlatunktól kissé eltérően alaposabb esztétikai-filozófiai felkészültséggel, mondhatnák érvrendszerrel, élesebben vizsgálja meg a csehszlovákiai magyar irodalom és szellemi élet egy-egy jelenségét. Bőségesen Idéz a marxizmus klasszikusaitól, s olykor kissé didaktikusán érvelve fejti ki számunkra evidenciának tűnő igazságokat (például a Nemzedék? az Esztétikai gondolkodásunk problémái, az Intellek- tualizmus és antiintellektualiz- mus, az Író. költő, művész dolga, a Hagyomány és hagyomány, a Ifarszerűség és pártosság stb. című írásaiban). Ezek az Oj Szóban és az Irodalmi Szemlében publikált írások mindig valamilyen konkrét és aktuális jelenségről szólnak, sokszor szándékoltan, bevallottan vitaindító céllal és jelleggel. Időtállóvá Bébi Tibor igényessége testi ezeket a dolgozatokat. Mert az éppen nem róható fel a szerzőnek, sőt, hogy a valóság nem haladta, oldotta meg a kötetben felvetett problémákat. Gondolunk Itt például a Hagyomány és hagyomány, A korszerűség és pártosság; vagy A fiatal költészetért című tanulmányokban felvetett gondolatokra. Elég csupán kézbe venni a legfrissebb csehszlovákiai versesköteteket (például Tóth László, Varga Imre köteteit), hogy a fentebbieket igazolva lássuk. Bábi az Idősebb nemzedék tagjaként nem mindig érti, s főleg nem ért egyet a fiatalok avantgárd törekvéseivel. Elemzései, fejtegetései okosak és alaposak, csak éppen a végkövetkeztetéssel nem értünk mindig egyet. Nem, mert az európai irodalomban (s persze, nálunk is) jelentkező új avantgárd hullám nem a semmiből jön, s nem is véletlen. Az irodalomtörténet majd ki fogja deríteni, hogy az okai is hasonlóak, mint annak idején a tízes-húszas években. Bábi a tudatosságot, az ideológiai szakmai (mesterségbeli) felkészültséget kéri számon, s ebben igaza is van. Elviselhetetlenül sok a fésületlen, kiérletlen vers a folyóiratokban, kötetekben. Csakhogy az elbizonytalanodás té- tovaság soha nem akarati, elhatározás kérdése, hanem valaminek az eredménye. Bába példamutató hűséggel ragaszkodik választott mestereihez: Fábry Zoltánhoz, Lukács Györgyhöz, a festő Szabó Gyulához például. Imponáló a fel- készültsége is, s ez nem csupán a marxizmus klasszikusaira vonatkozik. Tűnődés egy monográfián és Lőrincz Gyula két raizsorozatán című tanulmányában néldául azt. bizonyítja be. hngv mennyire iá- rato<! a képzőművészeti élettel, kritikával és elméleti irodalommal. Ez az elégedetlenség éppen a lényegre vonatkozik: a színvonalra és a tudatosságra. S éppen ezzel léo ki a szűkébben értelmezett helvi' irodalom köréből, mond ki számunkra is hasznosítható Igazságokat, felismeréseket. Elkötelezettsége inkább mondható eszmeinek, mintsem lokálisnak, noha azt sem tagad i a meg sőt. K ötete önismeretre — közép-európai látókörre — tanít és gondolkodásra serkent. Tehát aktuális és mértékadó ma is, holott nem az utókornak szánta ezeket az írásokat. Horpácsl Sándor Mostoha múzsa Tendenciák a filmklubmozgalomban NÉGYHÓNAPOS konferenciát tartottak a közelmúltban Budapesten, a Filmtudományi Intézetben, A filmklubvezetők számára rendezett tanácskozás napirendjén — az információs vetítéseken kívül — mindössze két szakmai előadás és egy ankét szerepelt. A „hagyományoknak megfelelően” még véletlenül sem esett szó a filmklubmozgalom helyzetét, belső életét érintő kérdésekről. A „nem hivatalos” tapasztalatcserék a vetítések közötti szünetekben zajlottak, azonban ezekből a tízperces beszélgetésekből Is kitűnt, hogy a hatvanas években fellendült filmklubmozgalom jelenleg általános válságát éli hazánkban. Helyét mindinkább a filmmúzeumok és az úgynevezett FBK-hálózat vette át. Ez utóbbi azonban nem több. bizonyos művészinek titulált filmek speciális forgalmazásánál. S, ha már a forgalmazásnál tartunk, ez idáig a Balázs Béla Stúdió által kezdeményezett forgalmazási módszer sem ért el jelentős eredményeket. Ugyanakkor az audiovizuális oktatás színvonala sem emelkedett, és a középiskolai tanterv még mindig igen csekély teret ad a filmesztétika alapjainak elsajátítására. Persze hiányoznak azok a pedagógusok is. akik megfelelő jártassággal bírnának az adott tárgyban. Nem is csoda, hiszen a pedagógusok sem tartoznak a meglevő filmklubok törzs- közönségéhez. Valamivel biztatóbb a helyzet azokban a városokban, ahol külön filmestanfolyamot szerveztek magyartanárok részére. Térjünk azonban vissza az „agonizáló” filmklubokhoz! Országszerte elterjedt gyakorlat, hogy a vetítések előtt néhány perces szóbeli tájékoztatón ismertetik a filmklubvezetők az adott film „életrajzát”, főbb jellemzőit, az alkotók korábbi műveit. Többre azonban nemigen futja a klubvezetők és tagság lelkesedéséből. Lepereg a film, és a felkínált lehetőséggel csak elvétve élnek a filmbarátok, jóllehet, majd mindenhol mód van a látottak közös elemzésére, megvitatására. Marad tehát — az egyébként nem lebecsülendő — szóbeli előzetes, amely azonban legfeljebb támpontot adhat a film utólagos elemzéséhez, de semmiképp sem pótolhatja a közös beszélgetések, viták termékeny voltát. Valóban beérnék a mad filmbarátok pusztán a filmek megtekintésével? Ne legyünk Ilyen rosszhiszeműek! Egy nemrégiben készült felmérés eredményei azt mutatják, hogy a közönség nagy része valamilyen formában igényli saját véleményének összevetését másokával. Közvetve ezt bizonyltja filmes szakfolyóirataink növekvő példányszáma is.' Sajátos jelenség, hogy a nem kifejezetten filmmel foglalkozó klubokban — ifjúsági klubok, nyugdíjasklubok; közművelődési klubok stb. — szintén gyakori filmestémák programbavétele, illetve spontán megvitatása. Ügy tűnik tehát, hogy a filmklubok feladatát mái fórumok veszik át, s hogy a filmviták más, nem kizárólagosan erre a célra alakult színtereken zajlanak. A probléma csupán az, hogy ezeken a fórumokon ritkán van jelen a témában jártas szakember, s így ezeknek a beszélgetéseknek a tényleges haszna némileg megkérdőjelezhető. Ámbár lehetséges, hogy épp az „irányított” beszélgetésektől való óc- kodás tartja távol a filmklubok tagságát... Oktalan és felesleges dolog volna ez esetben erőltetni a „hagyományos” filmklubok működését, már ami a vetítések utáni mesterséges vitákat illeti. Ugyanakkor természetesen a filmesztétikai nevelésről sem szabad lemondani! A konferencián fogalmazódott meg az az áthidaló megoldás, miszerint, ha a filmművészet befogadását ma már nem a filmklubok, hanem más típusú közösségek segítik elő, akkor nem a klubok, hanem filme» szakemberek számát kell növelni! Magyarán: az indirekt formák helyett, a filmesztétikai oktatást kell szélesíteni! ELKÉPZELHETŐ UGYANIS, hogy azok a filmbarátok, akik — nem bízván eléggé ismereteikben — a hagyományos filmklubokban nem mernek véleményt nyilvánítani, félvén attól, hogy helytelen hozzászólásukkal nevetségessé válnak mások előtt, szívesen részt vennének olyan képzésben, ahol társaikkal egyenrangú „tanulóként” járhatnának a foglalkozásokra. Kísérletképpen mindenesetre nem ártana Nógrád megyében is megteremteni ennek a direkt képzési formának a feltételeit... — pintér — Hírt adtunk arról, hogy a salgótarjáni nemzetközi grafikai telepen túl, a Magyar Képzőművészek Szövetsége szervezésében is kül- és belföldi művészek töltenek pár hetet a városban. Közülük Jan Lls és Andrzej Lapinski festőművészek Varsóból érkeztek. Lapinskl ideiglenes salgótarjáni „műtermében” három olajfestmény vázlata függ a falon. A kollégium ablakáról a szemközti erdős vonulatra látni, a szűk völgyben a város. Mi sem kézenfekvőbb, mint róla beszélgetni. Annál is inkább, mert lengyel művészvendégeink — Jan Lis a varsói képzőművészeti akadémia tanára — érdeklődnek a modern városépítés iránt s főként, erősen foglalkoztatják őket azok a gondok, amelyek az ember és a természet viszonyának fokozódó megbomlásából adódnak. S mi tagadás, ezek némelyike még olyan méreteiben kicsiny városban is jelentkezik, mint Salgótarján, bár az itt élők — ha néha szenvednek is tőle, például a szeméttől, némely városrészek elhanyagoltságától, a rossz levegőtől stb. — ritkán beszélnek róla, Inkább csak a büszkeségre okot adó városépítési eredményeket emlegetik nem is ok nélkül. Andrzej Lapinski festőművész azonban érzékenyebb Köszöntek az utcán szemmel jár-kel a városban s Jan Lls-szel együtt sok minden tetszik is neki, de számos olyan Jelenségre is felfigyel, amelyek egyike- másika nem helyi különlegesség ugyan, de bizony itt is jelen van. . — Mint mindenütt a világon, ahol új városrészeket építenek, vagy éppen új városokat, kicsit uniformizált módon teszik ezt — jegyzi meg — Azt látni, hogy Salgótarjánban jó építészek dolgoztán, de azt hiszem, túlzottan sok beton került ide, a táj helyi tradíciója nemigen látszik, keresztül-ka- sul összebetonozták a völgyet. Számomra itt sehol sem látszik Magyarország. S bár önmagában szép a városközpont, a város, hasonlót szerte a világban látni. Tudom persze, hogy itt nemigen volt korábbi építészeti hagyomány s nem is bírálom, ami szép, de bizonyára érthető, ha én művészként többet szeretnék látni a múlt emlékeiből, a népi hagyományból. az építészeti hagyományból Is. Budapesten. Szentendrén mindenekelőtt’ Ilyen szemmel néztek körül s reméljük, Nógrádban Hollókő is tanulságokat hozhat számukra. Várják is ezt a találkozást. A beszélgetés aztán általánosabb megjegyzéseket is hoz, bár terjedelmi okból nincs mód részletezésre. A civilizációs jelenségekről van szó. Természetes igény, hogy — mint mindenütt a világon — az emberek egyre jobban akarnak élni. ehhez lakás, kocsi, mind fejlettebb infrastruktúra kell. Ügyelni kell azonban arra, hogy közben a természeti környezet ne pusztuljon el, mind több őrződjön meg az adott táj, város, település atmoszférájából— Amikor egyik reggel felébredtem, hirtelen nem tudtam, hol vagyok, hogy Magyarországon vagyok-e. vagy másutt — jegyzi meg félig tréfásan Lapinski. — Építészetileg szép a város — teszi hozzá Jan Lis. — Szépek az épületek. Szép a központ, bár az • anyag, amiből folyamatosan építkeznek nem a legnemesebb. Az architeklúra persze ismert Érdekes az is, amit mindketten említettek, hansúlyozva, hogy futó benyomásokról van szó, hogy nincs kellő hansúllyal jelen a művészet. Annak ellenére, hogy látni, a váróé sokat tesz a művészetért, sok a köztéri alkotás. — Az építészek összekomponálták az épületeket egymással. sőt, az épületeket a hegyekkel, de például már nem minden szobrot komponáltak szervesen a városba — hangzik az észrevétel. Erre példá-' kát is említenek, köztük a íő-j téri szökőkút eldugottsigát. A futó benyomások emlegetésénél tartva, Budapesten a Szépművészeti Múzeum kincsei maradandó hatású- aknak ígérkeznek számukra.' Valamint az a légkör, amely Magyarországon a művészeteket körülveszi. Feltűnt számukra, hogy szerte az or-| szágban rengeteg a képző- művészeti kiállítás, talán kicsit túlságosan is sok ahhoz, semhogy valamennyi emlékezetessé válhasson. Igen örültek annak az eszmecserének, amelyet Balatonszemesen láttak, hogy műtörténészek, kritikusok és művészek együtt vitatkoznak szakmai dolgokról. \ S kedves emlékük, hogy Salgótarjánban az utcán ismeretlen emberek is köszöntötték őket.
