Nógrád. 1980. július (36. évfolyam. 152-178. szám)

1980-07-27 / 175. szám

Radies István: Terény Wagner-fesztivál Bayreuth 1980 — „Mintha hat keze és há­rom feje lett volna, úgy dol­gozott, az egész földet át­akarta volna kalapálni hang­jai erejével” — és mégis úgy vélte, hogy halála után telje­sen szétszedik a művét, csak fantomként él majd az em­berek emlékezetében, írták Wagnerről életrajziról. Saját szavai szerint, szíve véréből alapította meg a világ első fesztiválszínházát saját mű­vei számára Bayreuthban, ahol az idén már a 104. éva­dot számlálják. Európa zenei életének rend­kívül nagy érdeklődéssel kí­sért eseményeire kerül sor Bayreuthban, Richard Wag-' ner unokájának. Wolfgang Wagnernek irányításával. Az egész világ operakultúrájára kihat a bayreuthi wagneri ze­ne tolmácsolása. bai Kriszta a kórusban éne­kel, Kovács János karmester pedig korrepetál. A Zenemű­vészeti Főiskola fiatal tanárai, hallgatói is rendszeresen részt vesznek az ünnepi játékokhoz kapcsolódó nemzetközi ifjúsá­gi fesztiválon Bayreuthban. A magyar utazási Irodák szervezésében — az idén elő­ször — ssámo* nyugat-európai körutazás programjában sze­repel Bayreuth, amelynek fesztiváleseményei mellett más jellegű vonzereje is van a magyar utas számára: Liszt Ferenc sírja a temetőben. Űj síremlékét a magyar Liszt Fe­renc Társaság köereműködé- ■ével avatták fel. Az ónémet feleő-frankföldl városka, Bayreuth minden év­ben ünnepi pompával fogadja m fesztivál vendégeit: az ál­lamfőket és a hátizsákokkal érkező diákokat. A jól szer­vezett idegenforgalmi propa­ganda éppúgy népszerűsíti a közreműködő művészeket, mint a város múltját, jelenét. A főútvonal Richard Wagner ne­vét viseli, közelében van a Cosima Wagner straaee, a Wieland Wagner strasee, a Festspielhaus környékén pe­dig Trisztán, Izolda, Wotan, Siegfried, BrünnhiWe strassék, Bayreuth utcái Wagner hőse­it idézik. Az előadások a ko­ra délutáni órákban kezdőd­nek, háromszor megszólalnak a fanfárok, lémért zenei motí­vumokkal hívják a közönséget. Ilyenkor a váróé lakói, a tu­risták tömege élvezi • lát­ványt, a nyüzsgést, az esemé­nyek mágikus hatását. Erdős! Mária Az elmúlt évszázad alatt Bayreüth Wagner planétája, bolygója lett. Minden évben július 25-től augusztus 28-ig rendezik meg az ünnepi já­tékokat, az Idén a Parsifal a megnyitó műsora. A bolygó hollandit, a Lohengrint és a négy estét betöltő Ringet ad­ják elő. A közönség és a szak­ma körében is nagy viharo­kat, heves vitákat váltott ki a mítosz világából kiemelt ze­nedrámák modern rendezése. A fiatal alkotók, művészek, szabad kezet kaptak a kísér­letekhez, számtalan új ötlet­tel akarják megújítani g mű­veket. Az előadások végén 30 perces tapsorkán, füttykon­cert, dübörgő lábdobogás a „szembenézés” reakciója. Dönt- ; sön maga a kor, ítélje meg, mit jelent számára a wágneri zeneélmény — mondják a «fesztivál .rendezői. A jövő év­ben műsorra tűzik a Nürn­bergi mesterdalnokokat, 1982- ben pedig új rendezésben a Parsifalt — bemutatójának 100. évfordulója alkalmával — és 1983-ban, Wagner halálának centenáriumán a teljes Ring új koncepció alapján szólal meg. Európa rádióállomásai, te­levíziós és filmes társaságai közvetítik az előadásokat. Az idén a Magyar Televízió is felvételeket készít a próbák­ról, a megnyitóról, a Magyar Rádió pedig felvételről közve­títi az előadásokat. Világhírű rendezők, karmesterek, éne­kesek állítják színpadra a ze- nedrámákat, de évenként új tehetségek is jelentkeznek. Az utóbbi években szinte minden produkcióban közreműködtek magyar művészek is. A szó­listák között volt Kónya Sán­dor, a múlt évben elhunyt Ke­lemen Zoltán, Marton Éva, a budapesti Operaház tagjai kö­zül Divéky Zsuzsa, Markó Éva, Békás Janka, Békás Já­nos, Galambos László, a deb­receni operatársulat tagja Ti­Ü gy Indultak. Onnan. Mosolyogva, fogva egy-, más kezét. Ügy indultak: boldogan. Örülve egymásnak — mintha óvek óta együtt haladnának. Mintha az elmúlt évek csak nekik kedveznének. A szere­lemnek. ölelésnek, nekik — kettejüknek. Rena fogta a férfi kezét. A férfi Renáét. Kopogtak a sip­perfákon. Kopogtak, más nem hallatszott, nem beszéltek, nem énekeltek. Nem volt szó, nem kellett. Néha váiluk, né­ha szájuk összeért lépegetés közben. Nem álltak meg. Hu­szadik század. Nem nézték a vonatot; a 424-es a tizenki­lencedik század. Nem érheti őket utol, lemarad, füstölög, döcög, néha fütyül megmu-' tatni — azért még van, azért még él — ha nem is látha­tóan világa! Mennek a talpfákon. Vén füzek vezetik ókét be a falu­ba. A férfi név szerint isme­ri a füzeket. Nem meséli, nem mondja a történeteket: fején átfut a név. Vitéz Berci: bal, oldalasra nőtt, szomorúan lekonyuló, fekete törzsű, a tavaszi fű­égetéskor megfogta a láng derékig, még nem heverte ki, érthetetlen, a természet mi­lyen nehezen növi ki bána­tát. Fűégetéskor halt meg szegény Vitéz Berci asszonya, öregen. Hatvan fölött. A gyerekek meg — Ó, a gyere­kek! Fontos pozíció. Nem könnyű nekik! Mormolta fe­lesége temetésén. Csak ket­ten tudtak eljönni. A négy­ből. „Hozzánk költözik, apu­ka!” mondta legfiatalabb lá­nya. „Hozzánk, hozzánk, hoz­zánk!” sírt az öreg. Kocsma­asztalnál ültek: — a férfi és Vitéz Berci bácsi. „Tudod te hová kerülhetek, tudod te?” kérdezte. A férfi erősködött szívével. Birkózott vele, ütöt­Onagy Zoltán: ta keményen, hónapok óta nem látta édesapját. Nem akarta elhinni, milyen' árva egy ember egyedül. Nem akarta elhinni, ilyen rettene­tes! Nem döntött, nem mert dönteni. Apa! Édesapa! sut­togta, te is ilyen öreg vagy? Édesapa, édesapa! Elkopognak Vitéz Berci fá­ja mellett. Fogták egymás ke­zét, szerelmesen. „Jó iste­nem, de jó veled!” Csöpi: 6 vénlány volt, fiát elindítva az életbe, ott halt meg Vitéz Berci fűze után néhány méterrel. Sudár, ke­mény, nagylombú fa. Hihe­tetlenül. Öt éjszaka vágta szét a vonat. Görgette, gyűr­te. A férfi látta a testet. Lát­ta előtte az asszonyt is. Éj­szaka. Ballagott a hármas je­lentés előtt. Gondolt rá, hogy behívja egy pohár borra. Fröccsre. Nem kívánt egye­dül inni, beszélgethetnénk hajnalig, kávét is főzne, ma­gának nem volt kedve fel­rakni. Aztán mégsem szólt az asszonynak. Ebben az éjsza­kában ki tudja, hová igyek­szik. Tán még félre is érti negyvenöt évével. A szuszogó háromhúszas nem is állt meg, nem vette észre. „Kutya, vagy ki tudja, mi...” — mondhat­ta a masiniszta. A hatos je­lentéskor, amikor ki kellett mennie újra, állt a másik sze­mély. Talpfákon, füvön kör­ben ott a tömeg. Leadta a hatost, kisietett, mi történhe­tett. Nézték kíváncsian a ret­tenetesen összeszaggatott tes­tet. Visszarohant újságért’ Letakarta. A vérszag nem múlt, nem akart kikopni or­rából. Behunyta.. szemét, le­Jelky Ana'rás, a világ vándora BAJA EGYIK terét Med- gy’eásy Ferenc alkotása dí­szíti, egy csizmás, kezében vándorbotot tartó, földgöm­bön álló fiú szobra. A mű­vész így állított emléket Jel* ky Andrásnak, a nagy világ­járónak. Jelky életének elejéről és végéről Sólymos Ede, Bonsay Jenő kutatásai nyomán sokat tudunk. Baján született 1730-ban (egyes kutatók sze­rint 1738-ban), szűrszabó céhmester fiaként Családne­vét írták Jelkynek, Jilkának,.. Jellekenek. Bátyjaihoz ha­sonlóan ő is szabónak ta­nult ki. Inasévei után na­gyon fiatalon. 13 éves kará­ban a korabeli szokás sze­rint vándorútra indult, hogy tökéletesítse magát mester­ségében. Hosszabb időt töl­tött Mihály bátyjánál, aki Bécsbem udvari szabó lett. Innen lT54_ben indult to­vább, útja végcélja Párizs volt. de ide nem jutott el. Bejárta a fél világot és 1778- ban tért haza. Budán telepe­dett le, megházasodott, fia született és korán, 46 évesen 1783. december 6-án tüdő- vészben hunyt el. A Szent Anna-templom kriptájában temették el. Utolsó éveiben sokat me­sélt utazásairól, egy ismerőse leírta, amit mondott és Bécs. ben kinyomatta. Erről több, magyar és német nyelvű ki­adás készült, élete sok írót megihletett és könyveket ír­tak róla. Legismertebb He­vesi Lajos öt kiadást megért ifjúsági regénye — utoljára 1959-ben adták ki. A kis életrajz elmondja, hogy Aschaffenburgban, Ha­ngúban katonának akarták befogni és csak szerencsével menekült meg. Nimwegen- ben azonban nem kerülhet­te el sorsát, besorozták és egy Indiába tartó hajóra to- lonocdták. A vitorlás a La Manche-oaatornában egy vi­har alkalmával elmerült és Jelkyt, aki egy gerendá­ra kapaszkodott, angol ha­lászok mentették ki. Ké­sőbb egy holland hajó vette fel szabónak, el­vitte Szurinánba, majd ha­zajövet Lisszabonban tette partra. Innen máltai vitorlá­son utazott tovább, de a járművet három tőrük kalóz­hajó megtámadta, legénysé­gét. utasait részben leülte, részben eladta rabszolgának. így került rabságba a ma­gyar szabó egy Bachna nevű városba. Pár hónap múlva sikerült elemenekülnie csó­nakon, 7 napot töltött a ten­geren, míg végre egy keresz­tény hajó észrevette, és Ma­kaóba szállította. Innen Kantonba, majd Batáviába (ma Dzsakarta) ment és be­állt a hollandus gyarmati seregbe. Itt mesterségével nagy megbecsülést szerzett, önálló műhelyt nyitott és el­vette Sequin angol bértő lá­nyát. Két lánya született. El­nyerte a holland állampol­gárságot is. Egy szerencsétlen véletlen folytán elvesztette pártfogó­jának támogatását és mint katonát őrmesteri rangban Ceylonba vezényelték 1760 elején, s onnan különleges feladattal 140 benszülött és 8 holland katona kíséretében Temate szigetére küldték. Itt vezetőjük tudatlanságából el­tévesztették az utat, egy vad törzs megtámadta őket. A benszülött katonák elfutot­tak, Jelkyt elfogták és ket­recbe zárták. Az volt a ter­vük, hogy pár nap múlva megeszik, de az egyik törzs­főjük lányának megtetszett és megszöktette. 13 hónapig éltek teljesen elhagyatva, táplálékuk csak halból, rák­ból, teknősbékából és fügéből állt. A lány a nélkülözésbe belehalt. Végre egy holland hajó rátalált és visszavitte Batáviába. Itt a gyarmat elöljárójának van der Perra úrinak támogatása mellett jó sora lett, megválasztották vá­rosi tanácsosnak és engedélyt kapott 12 bérkocsi tartására. Meggazdagodott. Annyira megbecsülték, hogy kereske­delmi egyezmény megkötésé­re Japánba küldték, megbíz­ták egy benszülött fejedelem megkoronázásával és Pálam­ba — ottani nevén Fiamba — szigetén erődítmény ter­vezésével. Felesége és fő pártfogója 1772-ben meghalt, ezután Jelkyn erőt vett a honvágy és 1776-ban hajóra szállt. Út­közben megbetegedett, s ez­ért soká maradt a Jóre­ménység fokán, de meggyó­gyult és 1777-ben Bécsbe ér­kezett. Az eredeti életrajz rövid és elég száraz, többnyire az események elmondására kor­látozódik. Egyetlen hosszabb, színes epizódja van. Ezt ér­dekessége miatt Sándor Ist­ván fordításában elmondom. FALMBA SZIGETÉN törvény, hogy a király halála után özvegyeit megégetik. Egyik uralkodó éppen Jelky ottjártakor halt meg és neki végig kellett nézni a szertar­tást. A temetés napján az arannyal, drágakövekkel fel­ékesített 80 asszony „min- denikét két bálvány-pap kí- séré, kik közül az egyik egy handsárt, a másik egy fejér galambot vitt a kezében. Mi­dőn ezek az asszonyok a ki­rendelt helyre elérkezének, az ő rokonyiktól bútsut ve­vőinek és az ő drága ékessé­geiket emlékezetül felosztók köztük, akkor a galambot kiki a bálvány-paptól elfoga- dá és a levegő égbe ezen szavakkal felrepülteté »Vala­mint ez a galamb a szabad levegő-égbe repül az én ke­zemből, szintúgy én is férjem után, a király után kívánok repülni." Miként ezen szava­kat kimondók, azonnal az a másik bálvány-pap annak az asszonynak, kit oda kísére. a handsárt a szívébe döfé. Mi­nek utána ilyenképen mind­nyájan kimúlának, az ő tes­teik egy rakás fára helyez­tettek, s megégettettek”. A JELKY-ÉLETRAJZ elol­vasása után önkéntelenül felmerül a kérdés: Mi igaz benne? -A nagy utazó nem talált ki sok mindent, nem vett át a korábban már di­vatos robinzoniádokból? Te­vékenységére vonatkozó kül­földi nyomozás mindeddig eredménytelen maradt. El­lenben tény. hogy 1783. ok­tóber 31-én kelt, korunkra maradt végrendeletében te­kintélyes vagyont hagyott fe­leségére. megemlékezett mos­tohaanyjáról, egy unokahú­gáról és rendelkezett Batá- viában maradt vagyonáról, ez utóbbit ott élő két lányára hagyta. A történet magvá- nak tehát igaznak kell len­ni. A szegény magyar szabó­legény máskülönben holland gyarmaton nehezen gyűjthe­tett volna össze nagy va­gyont. Viszont legalábbis kétséges, hogy a hajótörés, a rabszolgaság, az ember- evők fogsága, a japán követ­ség mind úgy történt-e, ahogy írva van. Ezekre a kérdésekre valószínűleg so­hasem fogunk választ kapni; Vértesy Miklós RENA ült, lefeküdt, ott az asszony összetört roncsa. Mennek szerelmesen. Nem szól a férfi. Nem meri me­sélni. Túl fekete, vigyázni mindenre 1 Mosolyogjunk, ök- lendezik — titokban, félve, nem szabad Renának meg­látnia, ne kérdezzen! — el­haladnak a fa mellett, fogja Rena kezét. Behunyja szemét — a halott asszony eltűnik. — Szerelmét látja mezítele­nül, szerelmét látja a helyi­ségben a televízió kék fényé­ben: összeszorítja öklét: nem akar halált látni! Ballagva a sipperfákon ar­cához hajol, megcsókolja. „Vidd! Vidd!” És még mindig a fák. Az alkony. Ahogy szürkül, úgy közelítik — egyre szorosab­ban a képek. Asszonyát látja most. Asz- szonyát vörös szemekkel, re­megő kézzel. A heverő legszélén ül, a férfi csomagol. Nem beszél­nek — nincs idő a szavakra. Szavakat évek viszik. Azok az évek, melyekben elrejtő­zött a bűn, melyek kínját a kezdet szegénysége elnémítot­ta. Nem szólnak. A gyerekek bölcsődében. A gyerekek bölcsődében. Még nincs öt óra. A férfi örül, hogy a kocsi, mellyel kevés rongyát, apróságát elszállítja, öt előtt megérkezett, és öt előtt elindul messzi útjára. Nem búcsúznak el: nyolc év után — nem búcsúznak el. Megtartják az éveket ma­gukban. Ki így, ki úgy. Nem beszélik meg a csalódásokat, a szomorúságot, félelmet. Mindketten biztosak, mind­ketten ügy tesznek, mintha a legszebb felét választották volna a jövendőnek... A sipperfákon. A férfi ko­pog sarkával, Rena kopog, kemény sarkukkal kopognak. Beszélnek vele, beszélgetnek. A férfi nem fordítja. Csak érzi, újra egy nő, újra egy nő, újra egy nő. Újra szeret. Kopogásban a kérdés: Kit szeretsz? Honnan méred? Honnan?1 A férfi harminc. Rena húsz. Gyönyörűszép. A férfi egy hónapja belépett egy te­rembe, messziről jött, nagyon messziről: kezében tenyérnyi fehér margaréta. Az asztal­hoz lépett, mely mellett Re­na ült. Már messziről válasz­tott. Az arca fogta meg, a csodálkozás, a biztosság, mellyel egymást nézték. A margarétafejet úgy adta át — értékes ajándékként! Ar­cát nézte, csak az arcát: mit mond, mit kérdez, mit kiált! Nem ölelte meg. Várt. Nagy kövön ülve töltötték az éj­szaka virradatig elmúló ré­szét. Nem tudni, beszélget­tek-e. Nem tudni, mit csinál­tak. Fogták egymás kezét. Váiluk összeért. Rena néha elsimította a férfi ráncait szeme sarkából. Elsimultak, fehér lett, szép lett bőre. Nézték a Dunát. A túlparti fényeket úgy jöttek át hoz­zájuk, olyan nagy barátság­gal.., olyan nagy barátság­gal ... Visszafelé a sipperfákon. Szép Mariskánál kávét ittak, konyakot, sört. A férfi ko­nyakot, bő konyakot, nagy kortyokban. „Mozgékonyak!” zendül egy pillanatra nyom­dásznyelve. Elpirul: nem áll a szöveg a helyzethez. Meg­érzi. Megérzi a konyakot is.1 Könnyedebben lép. Nem ko­pog, átlépi a koppanókat.1 Fogja Rena kezét, aki vele átlebben a koppanókon. A házikó nyitott ajtajából gyönyörű tájt, gyönyörű Ló- kos-partot, istentelen halott­látó fűzeket. Míg a sötét el nem takarja, ott ülnek. Né­zik alkonyban fénylő topo­lyák leveleit. Aztán a vörös nyugati égboltot. Fogják egymás kezét. Szó-- rítják, Arcuk összeér. A férfi érzi a konyakot. Mered a lebukó nap vörös korongjába, melyből egyszer csak megindul nagyobbik kisfia, Marc, néhány lépés­nyire, baktatva, igyekezve, szuszogva követi Dán, bugy- gyos nadrágocskájával, tipe­gő lépteivel. „Apuszi! Apuszi!” kiálto- zik Dán, totyog, lépeget a bátyó után, látja apja felé, apjához fut, futna ő is, mint a bátyó, ki a napból, át a szent topolyák lombján ... Rena átöleli a férfi nyakát! „Ne! Ne!” suttogja. Könnyű kezével megsimítja arcát, le- hámlik a vén bőr, eltűnnek a ráncok, elvész ajka mellől két keserű árka: HÜSZ! húsz-) éves. Húsz! „Ne! Ne!” suttogja Renal Két kedves tenyere közé fog­ja a férfi arcát, ujjai lefog­ják szemét, homlokát homlo­kához, ajka ajkához szorítja: „Ne! Ne! Kedves!” K ampóval húzzák le ai Nagyszeder dombjai mögé a napot., Hirte­len csap le a sötét: a férfi felemeli fejét, fogait össze­szorítja: közeledik az éjszaka. NÓGRAD — 1980. július 27., vasárnap 9 i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents