Nógrád. 1980. július (36. évfolyam. 152-178. szám)
1980-07-16 / 165. szám
LLEMIBÉ Tábor a Stromfeldban A földszinti előadóterem leghátsó traktusából, a választófüggöny mögül hangok hallatszanak. Itt tehát munka folyik. Az idén a salgótarjáni Stromfeld Aurél Gépipari és Gépgyártástechnológiai Szakközépiskola fiúkollégiuma adott otthont a szakmunkástanulók és a szakközépiskolások megyei olvasótáborának. Az említett teremben Földi Péter. Somoskőújfalui pedagógus-festőművész tart foglalkozást. Az asztalokon újság- és különböző paoírki- vágások kusza rendetlensége. A fiatalok már a munka vége felé tartanak, alkotásaik —, mert ezeket a nyomatokat és montázsokat túlzás nélkül nevezhetjük annak — József Attila költészetéből nyertek ihletést. Némelyik montázs eredeti gondolatokról, kombinációs és kompozíciós készségről tanúskodik. Meglepetését és csodálatát nem titkolja a foglalkozást vezető művész sem: — Fantasztikus dolgokra képesek ezek a gyerekek. Kezdetben nehezen ment, de most már szinte kivétel nélkül egyre jobban belemelegednek. Imel — mutat lelkesülten a Hazámra, a Kései siratóra. — Micsoda ötletes, feszes kompozíció. A tábor a kollégium második emeletén kapott helyet. Az egyik szobában Kovách Árpád, a szécsényi mezőgazdasági szakközépiskola magyar—történelem szakos tanárának csoportja dolgozik. Van itt minden, ami egy olvasótáborban szükséges. Még azok is, amiket a laikus el sem képzelne: magnetofon, lemezjátszó például. — Most készítjük a záróünnepségre József Attila-emlék- műsorunkat — mondja a csoportvezető. — Lesz benne vers, ének, zene, egyszóval minden, ami egy irodalmiszin- pad-szerű előadáshoz keli. Címét Apollinaire-től kölcsönöztük; kicsit hosszú: „Madár dalol itt valahol, / En azt hiszem. hogy a te lelked”. — Milyen gondolat köré csoportosulnak az egyes számok? Azt mondják, ennek megválaszolásában a műsor egyik „szülőanyja”, Bozó Erzsébet az illetékes: — Barátnőimmel, Mizser Edittel és Habony Évával sokat beszélgettünk József Attila életéről, költészetéről, arról, milyen műsorral kellene előállnunk a zárónapon. Nekem jutott aztán egyszer eszembe, hogy olyan programot állítsunk össze, amely- lyel elégtételt adhatunk a költőnek. Neki mostoha, sokszor megalázó sors jutott, nem kapott elég szeretetet, megértést, gyengédséget, elismerést. Kapja meg mindezt most tőlünk, képletesen a műsorunkkal. Aztán a salgótarjáni Táncsics Mihály Közgazdasági Szakközépiskolába járó leányok meg a társaik részletesen elbeszélik, milyen költeményeket, dalokat válogattak össze. Felsorolásukból világosan rajzolódik ki a koncepció. Ez a 12 ifjú ember, aki egy csoportot alkot két hétre, úgy tűnik érti és megérti József Attilát, képes megadni neki, sajátosan, a szokványostól eltérően, őszinte hittel, tűzzel és szívvel a „végtisztességet”. A foglalkozást megtekinti a táborvezető, Szabó Emőné is, aki „civilben” a megyei pedagógus továbbképzési kabinet könyvtárosa, tapasztalt, jól képzett szakember. — Hogyan értékeli a táborlakók munkáját? — Kifejezetten elégedett vagyok a gyerekek igyekezetével, munkájával. Nagyszerűek a csoportvezetők is: Kovács Éva moziüzemi előadó, Kovách Árpád, Földi Péter tanár, Pál József olvasószerkesztő. Mindegyikük külön egyéniség, szent ügyének tekinti ezt a feladatot. — ötödik alkalommal szervezte meg a tábort a HNF és a KISZ megyei bizottsága, a Balassi Bálint Megyei Könyvtár. Milyen lényeges dolgokban változott a tevékenység? — Az alapkoncepció: a gyerekek olvasási kultúrájának. Cjabb illusztráció késztt) (Síemben Kovách Árpád, Péter tanár és Habony Éva szakközépiskolás). Földi irodalmi és egyéb műveltségének fejlesztése változatlan. Továbbra is az a célunk, hogy a gyerekek olyan ismeretekhez, élményekhez jussanak, amelyek birtokában otthon, iskolai környezetükben majd hatni tudnak. Komplex módon közelítjük meg a témaköröket, s igyekszünk a problémákat végiggondoltatni a résztvevőkkel, szembesíteni saját tapasztalataikkal. így érünk el ugyanis a legbiztosabban egyetlen történt: tavaly óta szakközépiskolások is részt vehetnek a táborban. A két iskolatípus között irodalmi vonatkozásban nincs alapvető szintkülönbség, nézetem szerint érdemes volt a kör bővítése. — Az iskolák hogyan éltek a tábor kínálta lehetőséggel? — Egyre komolyabban veszik számításba. Ennyi gyerek még egyetlen korábbi táborban sem volt. Dicséret illeti ■a balassagyarmati, a nagybá- tonyi szakmunkásképző intézetet, a salgótarjáni közgazdasági és a szécsényi mező- gazdasági szakközépiskolát, ök — némelyikük még túl is telhatást. Egyébként jesítette — kitöltötték a ke- lényeges változás retszámokat. Táboroznak még a salgótarjáni szakmunkásképzőből és a balassagyarmati Szántóból. Sajnos, a gépipari szakközépiskola nem élt a lehetőséggel. Múlt évben is csupán egyetlen diákját küldte el. Ebben viszont az jelent örömet a számunkra, hogy ez a fiú annyira megkedvelte az itteni munkát, hogy több ízben is meglátogatott már bennünket. Az olvasótábor ötven gyerek számára kínált emlékezetes elfoglaltságot; 47-en érkeztek meg. Számukra felejthetetlen marad hosszú időre ez a két hét., József Attila szép, értékes, de korántsem könnyen „elsajátítható” költészetét minden bizonnval egy életre megszerették. Így nyilatkozott a közgazdaságis Molnár Zsuzsa, Matuszka Attila, a szántós Molnár Kati, a balassagyarmati Szabó Ildikó, a nagybátonyi Ludvig Zsolt — és még sorolhatnánk a neveket tovább, egészen a legvégéig. A 75 éve született József Attila emlékére szervezett olvasótábor lakói jó munkát végeztek. Megidézték a költő szellemét, hogy tovább éljen bennük egy életen át. Á Teknyőkaparó Polner Zoltán gyűjtése örvendetesen megszaporodott az utóbbi időben azon könyveknek a száma, amelyek tudós szerzői a népi hiedelemvilág változatos gazdagságának különböző területeit dolgozták fel. Hogy csak néhány példát említsünk, a jeles napok, a hozzájuk fűződő hiedelmi és ünnepi szokások, és így tovább. Nemcsak a tudományos hanem az egész magyar szellemi élet számára alig túlbecsülhető jelentőségű munkáról van szó, kultúránk szerves részének megőrzéséről, hiszen a népi hagyományokat- az ünnepi és hiedelmi tartalmú szokásokat lassan.lassan már csak e müvekből ismerhetik meg az újabb nemzedékek. A népi szellemi kultúrának természetesen számtalan rétege van, a kollektív népi emlékezet — ma már gyakorta csak töredékesen — hatalmas kiterjedésű szellemi hagyományvilágot őriz. A most élő, fogyatkozó öregek, előttük osztály volt a hagyományos népi világkép érvényesülése utolsó szakaszának, bár a bomlás folyamata már megindult. A korábbi közösségek bomlási folyamatának megindulásával a hagyományos világkép bomlása is megkezdődött, s ez a összegyű jtésének, kritikai feldolgozásának, közzétételének- Az adatközlők fogyatkoznak ugyan, de következetes és áldozatos munkával fellelhetők, szórabírhatók, s mint sok példa bizonyítja, ezt szívesen is teszik. Polner Zoltán költő hosszú idő óta gyűjti Csongrád megye népi szellemi kincseit, többi között, szakmai elismerést is aratott népi archaikus imádságainak gyűjteménye e tájról. Ugyancsak érdeklődésre tart számot mostani gyűjteménye, A Teknyőkaparó. amely Szegeden a Csongrád megyei könyvtári füzetek tizenharmadik darabjaként látott napvilágot. Anyagát a nemrég elhunyt Bálint Sándor lektorálta. Polner Zoltán bizonyos értelemben örökösének is tekinthető Szegeden. Bálint Sándor ny. egyetemi tanár e sorokat írta lektori véleményében: .,A az szöveget alaposan átolvas- közvetlenül élt kor- ta,m< í°l átgondolt előadása még tanúja, részese túrQyi szempontból kifogástalan, fogalmazása tömör és ia. faló. Ktádását a legmelegebben ajánlom. A kézirat kivételes értékességü anyaggal gazdagítja a szegedi táj folklórját’’. Miben áll tehát az anyag kivételes értékessége? Egy száz-százötven évvel ezelőtt élt kivételes jóstehetségről van szó, akit szinte vallásos tisztelet övez. s a népi emlékezet — gyakran csak folyamat a igen gyors volt. óriási jelentősége későbbiekben Ezért is van még fellelhető népi szellemi kultúra töredékesen —, de mindmáig megőrzött A Szeged környéki öregek emlegetik a Tsk- nyökaparót, vagy az öreg Teknyőst, aszerint- hogy Makó, vagy Mindszent környékén élnek-e. Jövendöléseire emlékeznek, mondják, hogy megjósolta a világ sorsának alakulását éppenúgy, mint az erkölcsök hanyatlását, amelyek a világ végének közeledtét jelzik. Sokan még ma is hitelt adnak jövendöléseinek. Mint Polner Zoltán írja. 6 a Csongrád megyei szájhagyománynak másutt föl nem lelhető alakja- s bár személye nem ismeretes, valóságos személy volt. „Hozzá hasonló jóstehetséggel fölruházott népi hőst a magyar néprajzi szakirodalom nem ismer” — közli- A gyűjtés anyaga 21 helység 151 adatközlőjétől való, közöttük többen táltosnak, mások Jézus Krisztusnak tartották, történetében bibliai motívumok is sűrűn keverednek, többi között például a világ végéről való jóslásokkal ' összefüggésben. Polner Zoltán külön fejezetekben adja közre a táltos- hagyományokra- a bibliai képzetekre és az egyéb jóslatokra utaló történeteket, adatokat. s többi között, tájszó- jegyzékkel egészíti ki a köte- íet, amelv szakmai értékén túl. olvasmánynak is lebilincselő. Tóth Elemér A Magyar Televízió műsorából Öröm, munka közben (Bozó Erzsébet szakközépiskolás és Ludvig Zsolt szakmunkástanuló). (Fotó: Szegőfi Péter) Sulyok László JÜLIUS 16. — SZERDA — 21.40 h.: EZ A JÓZSI, EZ A JÓZSI. Tévéfilm Bárány Tamás: Másfél szoba összkomfort (Regény) óta éveket öregedett. Arcán halálos fásultság, szeme be- . esett, elkínzott. Nem szólt, csak nézett, nézett; halott szeméből könny szivárgott. „Itt vagyok — mondta halkan. — Beengedsz?” Nem, nem volt most erőm szívemnek, hogy beleremegtem. Ugyanazt a részegítő mámort éreztem, mint szerelmünk elején. Miklós első közeledésekor. Még szorosabban öleltem, valósággal beleringattam magam a karjába. És ittam, it56. Még az utazótáskák tompa ne- szezését is hallottam, ahogy keze ügyébe igazította őket, aztán hallottam, amint léptekkel végigdöcög a szobán, az előszobán — és már dörrent is, a világvége iszonyú robajával, a becsapott előszobaajtó. Elment, és még csak be sem jött elbúcsúzni! Te aljas, te utolsó! Megint félrehajtottam a függönyt. Ott ment a drága- látos, a két dugig tömött, vállszakasztó táskával. A sofőr kiszállt, kinyitotta a csomagtartót, betették a táskákat. Aztán Miklós is beszállt, s már csak az ülésről vetett ide egy futó pillantást. Ez járt nekem a tíz esztendőmért! Ó, ó, te nyomorult! Sosem fogom megtudni, hogyan szédelegtem vissza a he- verőhöz. Ahogy NŰGRAD - 1980, július 16., szerda tam rajta, halántékom fölött úgy vájt megint belém a fájás, mintha golyót röpítettek volna a fejembe. Fölkeltem, mert ezt már lehetetlen volt nehéz elviselni, vízért támolyogtam ki a konyhába, bevettem egy antineuralgikát, meg egy de- malgont, fuldokló öklendezések közt lenyeltem őket, egy konyharuhára vizet csorgat, tam, a homlokomhoz nyomtam, aztán visszabotorkáltam és zokogva ráhulltam az ágyra. Egy óra telt el, kettő, három — ezt sem fogom soha megtudni! De odakint egészen besötétedett, amikor bódult, elgyötört félálmomból hirtelen harsány csengetés riasztott fel. Ki lehet az? Ilyenkor?! Villanyt gyújtottam, fölkeltem és kimentem ajtót nyitni. Nem! Nem lehet igaz! — végigzuhan- ez ujjongott, ez dörömbölt bennem. Miklós állt az ajtó r előtt, mellette a két táska. Alig ismertem rá; délután szólni; honnét lett volna? tam boldogan minden szavát. Némán kitártam előtte az aj- „Ahogy távolodtam ' tőled, tót. Belépett, a két táskát ól- úgy lett egyre nehezebb min* mos mozdulattal átemelte a ^en lépésem, te gyönyörűm, küszöb fölött, s mindjárt ej- te!... — mondta szaggatottan, tette is vissza a földre. Az- — Mert nehezebb a szívem! í?n_ _ ,Va<?í_s,z.°r." Beültem egy eldugott kis presszóba, ittam egymás után vízbetással átölelt, mint a fúló az életmentőjét. „Nem tudom... — zihálta, s hallani lehetett, ahogy nyeli a könnyeit —, hiába: nem tudom megtenni!” Most oldódott csak bennem is a görcs; magamhoz húztam, öleltem, csókoltam, simogattam. „Te drága! — S bár tuda konyakokat, és átzúgott rajtam az egész életünk... A mi egymásnak szentelt, egymásba fonódott, egymásért leélt, gyönyörű tíz évünk..." Folyt a szememből a könny, nem tehetek róla. Tíz év után ilyen vallomás! Simogattam, csak simogattam, tam, hogy nevetnem kellene ! J„^ere^„„a„,^°T most, táncolni, énekelni inkább, mégis megint zokogni kezdtem. — De tudtam én, éreztem én ezt.. Mögt ő simogatott, aztán elmondhatatlanul gyöngéden átölelt, betámogatott a szobámba, leültetett a kerevet- re, majd maga is szorosan mellém húzódott, két karja közt: vállam fojtogatta. Simogattam a nyakát, tarkóját, a ritkás szálú haját. Istenem, micsoda ember ez! — mondogattam magamban. — Volt ereje elmenni, igaz... De volt ereje visz- szafordulni is! És a drága ember csak be* szél, beszél, s hallom, hogy a a sírással küszködik szinte minden szaváért: Nem! — mondta szívszag- „És éreztem, hogy képtelen gató sóhajjal —, nem vol- vagyok megtenni azt az tam képes "rá! — Vadul ma- őrültséget! Hiszen mi köt en- gához szorított, és olyan pil- gém ahhoz a fruskához?! lantással nézett rám, hogy Semmi! Jóformán semmi! minden átforrósult. — Nem Nincs közös múltunk! Nincse- tudok nélküled élni! Érted?!” nek emlékeink... Ha elmennék Olyan vad hullám tolult a vele valahová, nem tudnám mondani neki. Nézd! Emlékszel Boriska néni orjalevesé- nek ízére?... A római Trevi* kútra? Arra a kis presszóra Bolognában, ott a dóm mellett? Az első dalra, amit átjátszottunk a magnódra?... Arcát az enyémhez szorította, úgy dúdolta, halkan: „You are my destiny, you are my reverie!.. — s ezt már egészen halkan, dallam nélkül súgta: — You are my destiny! Te vagy a végzetem) Érzed ?!” Odabújtam hozzá, úgy bic* centettem hevesen. S talpamtól a feiern búbjáig forró kis áramok bújócskáztak bennem, és úgy éreztem: ez az este talán még a nászéjszakánknál is gyönyörűbb! ,Nem tudok és nem is akarok elmenni tőled!” — mondta most hirtelen, s nagyon határozottan. Azúán elhúzódott egy kicsit, úgy nézett az arcomba, aggodalmasan. — „Meg tudsz nekem bocsátani ?” Hűnyt szemmel bólintottam igent, és csókoltam, csókoltam ezt a drágát, ezt a szent szörnyeteget. * A konyhában szöszmötöl- tem épnen, amikor csöngettek. A fali szekrénykékbe rakosgattam a papíralátéteket, és törtem a fejem hová rakjam a poharakat: a fölső polcra-e, vagy az alsóra. A fölsőn jobban kímclődnek, az alsón inkább kézhez állnak. (Folytatjuk)