Nógrád. 1980. május (36. évfolyam. 101-126. szám)

1980-05-07 / 105. szám

Tokarmányfermelés — abrakfelhasználás (II.) Melléktermékek — Munkaerő-tervezés gyepgazdalkodas A szálas és lédús takarmá­nyok alacsony terméshoza­mainak pótlására egyik lehe­tőségként kínálkozik a szán­tóföldi melléktermékek fo­kozott arányú felhasználása. SZALMA ÉS TÁRSAI Ezek közül tömegénél fogva legjelentősebbek a különbö­ző gabonaszalmák, melyek betakarítási technológiája megoldottnak tekinthető. Ta­karmányozási értékük azon­ban viszonylag kevés, felhasz­nálásukig a beltartalmi vesz­teségek jelentősek. Ezért né­hány üzem (Palotás, Szécsény) a feltárásos felhasználás mód­szerével kísérletezik. Az egyes gazdaságokban ugyancsak nagy tömegben jelentkező kukoricaszár és leveles répafej gépi betaka­rítása jelenleg még megoldat­lan, ezért elsősorban a termő­helyen való feletetésre van lehetőség. Az elmúlt év ked­vező őszi időjárása mellett ezt a lehetőséget a gazdasá­gok nagy része ki is használ­ta. Természetesen e mellék- termékek jelentős részét — például a kézzel tört kukori­ca szárát — betakarították. Növekvő mértékben hasz­nosítják a gazdaságokban az élelmiszeripari üzemek ta- karmányozható melléktermé­keit. Cukorgyári répaszelet­ből a múlt évben közel 50 százalékkal vásároltak töb­bet, mint 1975-ben. Megoldott a húsüzemek melléktermé­keinek hasznosítása is. A tej­ipari savó jelentős része azon­ban — igény hiányában — nem kerül felhasználásra. TÖBBET KELL VELE FOGLALKOZNI A takarmányozásban igen fontos a gyepterületek szere­pe, Nógrád megyében — az átlagosnál nagyobb arányú — mintegy 43 ezer hektár gyepterület van, azonban en­nek csak alig több mint egy- harmada a takarmányterme­lésre rendszeresen használt terület. Az 1979. májusi‘gyep­szemle során a gyepterületek mintegy 64 százalékát talaj­védő gyepnek minősítették. Ezek az állattenyésztő tele­pektől távol eső, kedvezőtlen domborzati adottságokkal rendelkező, gyenge termő­képességű területek, melye­ket takarmánynyerés szem­pontjából csak feltételesen vesznek számításba. Haszno­sításuk lehetőségével a gazda­ságoknak és megyei irányí­tó szerveknek is többet kell foglalkozni. Dicsérendő a pa- lotási Május 1. Tsz kezdemé­nyezése ahol a múlt évben már elkezdték ezt a munkát. A gépesíthető — nagyüze­miig művelhető területeken — tovább folytatódott a kor­szerű gyepgazdálkodás felté­teleinek kialakítása, 1975 óta újabb 5159 hektár terület te­lepítése, illetve felújítása tör­tént meg 28 millió forint ál­lami támogatás felhasználá­sával. Kedvezőtlen viszont, hogy a gyepterületekre fel­használt műtrágya-hatóanyag hektáronkénti mennyiségét a korábbi 51 kilogrammról 31 kilogrammra csökkentették átlagosan a gazdaságok. A célszerű és gazdaságos ta­karmányfelhasználás szem­pontjából nagy jelentőségű, hogy a megye gazdaságai tel- jeskörűen igénylik a taka- mányok beltartalmi vizsgá­latát. A takarmányok bél­tartalmának ismerete a ta­karékosabb takarmányfel­használás mellett elősegíti a melléktermékek célszerű fel- használását is. Esetenként to­vábbra is gondot okoz a vizs­gálatok hosszú átfutási ide­je, ami akadályozza az ok­szerű takarmányozás időben történő alkalmazását. FEJLŐDÖTT, JAVULT A megye mezőgazdasági ter­melési értékének egyharma- dát a háztáji és kisegítő gaz­daságok állítják elő. Állat­tartással 50 ezren foglalkoz­nak. Az alapvizsgálat óta fejlődött a tsz-ek és ÁFÉSZ-ek integrátori szerepe, javult a kisgazdaságok takarmányel­látása is. Több gazdaság lu­cerna- és gyepkaszálók jut­tatásával, szemes termény és melléktermék értékesítésével segíti a háztáji állattartást. Nem megvetendő segítség a kistermelőknek adott szak- tanácsadás. Néhány tsz és ÁFÉSZ azon­ban a kistermelés integrálá­sát még nem tartja elsőren­dűen fontosnak, s másfajta gondok is jelentkeznek, mint például a tápellátás folya­matosságának hiánya, átvé­teli problémák, vagy egyes községi tanácsok koordináló munkájának hiányosságai. Tar! János megyei NEB főrevizora Á korábbi sejtés ma már bizo­nyosság: a munkaerő- helyzet egészen másként alakult, mint ami­re a tervezők öt évvel ezelőtt számítottak, s mint amire a gazdaságfejlesztési elképzelé­seiket alapozták. Feltételezték ugyanis, hogy az aktív keresők száma öt év alatt legalább 60 ezerrel növekszik. A részletek tervezése­kor pedig a korábbi évekre jellemző folya­matokkal számoltak: hogy az ipari foglal­koztatottság — ha csökkenő mértékben is — tovább bővíthető: s hogy a mezőgazda­ságban dolgozók száma a korábbiakhoz ké­pest kisebb mértékben csökken. Az első három év tapasztalatainak össze­gezésekor kiderült, hogy az aktív keresők száma — a feltételezett növekedés helyett — már 1976 és 1978 között is 20 ezerrel csök­kent. Az iparban dolgozók száma a jelzett időszakban 40 ezerrel lett kevesebb, és csök­kent az építőipari létszám is. Az iparilag legfejlettebb körzetekben (a főváros, Észak- Magyarország és Észak-Dunántúl), számol­tak ugyan a munkaerőhiánnyal, ám a vég­leges prognózisok ez esetben sem igazolód­tak. Például: a fővárosi ipar létszámcsök­kenését 50 ezerre becsülték, és ebből két év elmúltával 35 ezres csökkenést kellett re­gisztrálni. Ugyanitt, az aktív keresők ösz- szesen 28 ezres csökkenésével számoltak, és már 1977-re kiderült, hogy a feltételezés túl­ságosan is optimista volt. Az adatokból legalábbis feltételezhető, hogy már a tervkészítéskor sem történt meg a munkaerő egyensúly-hiány okainak kriti­kai elemzése, s a már akkor is jól érezhető feszültségek kialakulásában döntő szerepet játszó érdekeltségi viszonyok felülvizsgálat^. Ilyen körülmények között — és „menet köz­ben” — a legfontosabb feladat a szélsőséges jelenségek lehetősége szerinti kiküszöbölése volt. S mert a munkaerő iránti kereslet mér­séklését ösztönző szabályozók hiányoztak, vagy éppen tökéletlenül működtek, nem ma­radt más hátra, mint az adminisztratív szí­nezetű beavatkozás. Első lépésként a munkaerő-közvetítést, a szervezett elosztást és a toborzást szabályoz­ta a 7/1976. számú MüM.-rendelet. Végre­hajtását a tanácsok általában összekapcsol­ták az intenzív és szelektív iparfejlesztési koncepcióval, és három kategóriába sorolták a vállalatokat. Az első csoportba tartozók­nak szabad a létszámot növelni; a második csoportbeliek „mérsékelt visszafejlesztésre” ítéltettek, s ennek értelmében létszámukat nem növelhetik; a harmadik csoportba pe­dig a fokozatosan felszámolandó munkahe­lyek kerültek, ahol létszámcsökkenést kell végrehajtani. Ne boncolgassuk most a kate­gorizálás kritériumainak megbízhatóságát, végtére is — elvileg —-elképzelhető ilyes­fajta csoportosítás. Más kérdés, hogy mi mó­don érvényesíthetők ennek munkaügyi kon­zekvenciái? A feladat megoldását — az imént emlí­tett rendelet értelmében — jórészt a mun­kaerő-gazdálkodási hivatalokra bízták: meg­határozták azok körét, akik csak a hivatal közvetítésével helyezkedhetnek el, és. meg­határozták azokat a munkahelyeket és mun­kaköröket, ahova a hivatal a nála jelentke­zőket közvetítheti. Vagyis a legbizonytalanabb utat választották: a fluktuáció mértékének és irányának adminisztratív módszerekkel tör­ténő befolyásolását. (Mellesleg: e döntésben feltehetően szerepet játszott, a mindenféle munkaerőmozgás ellen hangolt közvélemény is ..) Időközben elkészült jó néhány — a mun­kaközvetítés tapasztalatait összegező — vizs­gálat is. Ezekből egyértelműen kiderül, hogy a közvetítőhivataloknál jelentkezőknek alig egyharmadát sikerült csak az első kategó­riába sorolt — tehát a fejlesztés szempont­jából legfontosabbnak ítélt — vállalatokhoz irányítani. A közvetítést kérők 70 százaléka meghatározott munkahely megjelölésével, és többnyire a jól ismert „kikérővel” felfegy­verkezve jelent meg a hivatalnál. Ugyanis a megjelenés kötelező, kötelező a közvetítés­sel kapcsolatos adminisztráció is, de nem kö­telező a hivatal által felajánlott munkahe­lyek elfogadása. És mi történik a közvetítés után? Illetve mi történik azokkal, akik annak rendje és módja szerint a közvetítéssel kerülnek új munkahelyükre? Majdnem 50 százalékuk egy éven belül ismét munkahelyet változtat. A hivatalok közreműködésével elhelyezett munkavállalók munkahelyi kötődése rendkí­vül laza, az iparban és a kereskedelemben különösen magas az úgynevezett vándorma­darak száma. Hiba lenne ennek okait kizá­rólag az egyéni felelőtlenségben, a munka- vállaló labilis öntudatában keresni. Egyéb­ként: a legújabb jelek szerint, a vállalatok inkább úgy védekeznek a „vándormadarak” ellen, hogy esetenként nem állnak szóba ve­lük. Ám, ha szükségük van valakire, akkor változatlanul figyelmen kívül hagyják a kö­telező közvetítésről szóló rendeletet. Mindezek, ellenére sem állítható, hogy e miniszteri rendelet teljesen hatástalan lett volna. Egyrészt: mégiscsak csökkent a mun­kahely-változtatók száma, és ez könnyűszer­rel értékelhető a korábban oly’ sokat szi­dott fluktuáció mérséklődéseként is. Más­részt: ha szerény mértékben is, de vala­melyest javultak a legfontosabb fejlesztési kategóriába sorolt vállalatok létszámnövelési esélyei. Arról nem beszélve, hogy a szóban forgó rendeletnek volt bizonyos közhangu­latot befolyásoló hatása is: sokan azt sem tudták, miről is van szó valójában, csak annyi jutott el hozzájuk, hogy nehézkessé, netán kockázatossá válik a munkahelycsere. A kérdés csak az, hogy napjaink gazda­sági tennivalóinak ismeretében mennyire célszerű nehezíteni a munkaerő-forgalmat? Tartható-e a korábbi felfogás, miszerint a munkaerőmozgás jórészt gazdasági és társa­dalmi károkkal együtt járó folyamat? És még inkább: a munkaerő-fluktuáció elleni álta­lános támadással nyerhetünk-e annyit, mint amennyi könnyen elvész a mozgási lehető­ségek korlátozásával? A lsórrJócalf közös lénye^e- h°Sy KeiUcacK a foglalkoztatáspo­litikai, illetve a munkaerő-gazdálkodási gya­korlat jelenlegi céljai, eszközei és módszerei, mennyiben vannak összhangban a gazdaság- fejlesztés általános céljaival, s mennyire szolgálják a gazdaságfejlesztési feladatok kö­vetkezetes végrehajtását? Ha elfogadjuk — és mi mást tehetünk? —, hogy a gazdasági szerkezet átalakításának megkerülhetetlen útja a termelés szelektív fejlesztése, illetve visszafejlesztése, akkor el kell fogadnunk ennek egyik munkaügyi konzekvenciáját is, hogy tudniillik szükségképpen növekszik, erősödik minden eddiginél jellemzőbbé válik a munkaerő mobilitása is. Ennek végiggon­dolása pedig csak oda vezethet, hogy lega­lábbis felül kell vizsgálni azokat az intéz­kedéseket, amelyek ma már inkább gátol­ják, mintsem segítik a gazdasági követelmé­nyek szerinti munkaerőmozgást. A VEGYÉPSZER salgótar­jáni gyáregységének készít különféle alkatrészeket a Szovjetunióba exportálandó olajmérő állomásokhoz a Nóg­rádi Szénbányák nagybátonyi gépüzeme. Az év első három hónapjában közel 150 külön­böző nagyságú alkatrészt gyártottak. A képen Janosek Antal esztergályos, a Salvador Allende KISZ-brigád tagja — a kollektíva egyébként a vál­lalat legjobb brigádja címet érte el — méretet ellenőriz. — bábel-felv. — Á Komcsija—79 kutafóexpedíáó Most folyik azoknak az adatoknak az értékelése, ame­lyeket a Kamcsija expedíció tagjai — bolgár, szovjet, ku­bai, NDK-beli, lengyel és ro­mán oceanológusok — gyűj­töttek a Fekete-tengeren. Az expedíció legutóbb a Várna megyei Skorpilovci fa­lu környékén szállt hajóra, hogy a tengernek ezen a vi­haros részén méréseket vé­gezzen. A hidro- és lithodi- namikai vizsgálatok mellett tanulmányozták a víz és a le­vegő kölcsönhatásait, a vi­har hullámképződményeinek és a tengerszint ingadozásá­nak az összefüggéseit. R égi idők epizódja tolult elő agysejtjeim közül a minap, abból az alka­lomból, hogy egyik gyárunk munkavédelmi osztályának vezetője e szavakkal fogadott: „Felrobbanok az idegességtől, mert ilyen fegyelmezetlenség­sorozattal, mint a mostani szemle alkalmával. eleddig nem találkoztam. Szinte sem­mibe veszik a szabályokat, az előírásokat, még saját életük épségével sem törődnek. Csak mennek, mennek, a fejük után, hajszolva a teljesítmé­nyeket, figyelmen kívül hagy­va a legelemibb biztonsági dolgot is”. A hajdani emlék, igaz, nem termeléssel kapcsolatos, de igencsak megszívlelendő. Tűz­szerész főtörzsőrmester volt beszélgetőpartnerem a Vértes egyik völgykatlanában, ahol a II. világháborúból még visszamaradt, fel nem rob­bant aknákat mentesítettek.. ö mondta: „Higgye el, nincs a világon egyetlen olyan munka sem, amelyet fegyel­mezetlenül, trehányul, oda nem figyelés és becsületes pontosság nélkül lehet végez­ni. Rendnek mindenütt mu­száj lenni, az előírásokat szi­gorúan be kell tartani. Jó, nálunk ez fokozottabban ér­vényesül. Ha mi nem tart­juk mindehhez magunkat, karunkkal, lábunkkal, éle­tünkkel fizetünk. De mit fi­zet az, aki szériában gyártja a selejtet, vagy csuktak-e le már olyan gyárigazgatót, aki cudar-rossz módon segítette hozzá az eredménytelenség­Gondolatok a fegyelmezett munkáról hez vállalatát? Én azt tar- gozót kellene okolni . .” És . szós, vonalas volt az öreg ­a rend, a túlburjánzó selejt miatt va- mondta később, az egyenru tóm: a fegyelem, mindenekelőtt. Említem a fentebbieket nagy gyárunk művezetőjének, aki sokadszori találkozásunk alkalmából is, mint mindig panaszkodott: akármit tesz­nek, csak nem lesz kevesebb a selejt, minduntalan szó éri a cég házelejét a hibás, javí járnak. S miért, hogy azok vezetői sűrűn panaszkodnak? Elgondolkozott, s két kor- tyintás között — műanyag üvegből nyelte a langyos vi­zet — csak ennyit mondott: Emberben, vezetőben egy­aránt lehet hiba ... A lé­jon gyakorolt-e már valaki hás kötelességteljesítésére a munkafeltéteiek b1Z­_ vezető — önkritikát? utalva. Pedig mi az a sor? tosí tása. Higgye el, a tétlen­ség, a kapkodás sok-sok bajt------ szült, s — okoz is még. En­mást csinálni az akadozó helyiségbe. Ezt már elnezhet- nek megszüntetésén kénegon- --------iuíí. to -trrUTio ” — védekezett - — - ­Bon yolult dolgok ezek, Lenyeljük, aztán egyes osz­tódja. Néha mi sem tudunk lopban vonulhatunk a mellék­anyagellátás idejében, csak te volna káromkodni és fogat csikor- nekem, gatni. Embereket átcsoporto­sítani, szóval felbolygatni a Itt, nálunk — bizonygatta a frontmester, miközben szemét tásra szoruló „késztermékek” méhkast. Mikor meg bejön j nem vette az omlasztást -- ■■ nek a „hiánycikkek”, akkor miatt. „Pedig — említette volt a minap — most még jó csomó pénzt is szétosztot­tunk béremelésként, bízva abban, hogy javul majd a minőség. De a háromhetes ta­pasztalat azt bizonyítja — majdnem ererdménytelenül. Jön ugyan a darabszám, több mint régebben, de nem sok köszönet van ebben a több­letteljesítésben”. Kérdem, mire föl ez? „Hát, mert fegyelmezetlenek, nem­törődömök az emberek. Fut- károznak ide-oda, kapkod­nak”. S miért? A szalagrend­szer megköveteli a folyama­tos anyagellátást, minek biz­tosítása nem elsődlegesen a munkás feladata. Itt meg — látom —, nincs minden rend­jén. Nem gondolja: vétkesek ebben a fegyelmezetlenség­ben a termelésirányítók; a aztán nekilódul a tömeg. És a nagy akarás sajnos kevésbé jó minőséggel párosul”. A munkafegyelem — egy értelmű a vélemény vezetők tára. Az itt természetes, hogy között is — nem korlátozha- tó-szűkíthető le csak a vég­rehajtásban résztvevők csele­kedeteire, mert igaz az az im­már agyoncsépelt, néha rossz szájízzel kimondott „arany- igazság”: fejétől bűzlik a hal. Persze, mindenképp hozzá dolkodni, s megtanulni min­denütt a szervezés középisko­láját legalább. így érvelt a tsz-elnök is: A tétlenség, ami nálunk főleg az időjárás következménye, hozza ránk a bajt. A minap jogtanácsosunkkal vizsgálgat- tuk hosszú évekre visszame­nőleg a fegyelmi helyzet ala­kulását, s esküszöm, mete- mindenki csak a dolgával tö- orológiai prognózist is össze­végzőkről —, semmiféle sza­bályellenest nem lehet elnéz­ni. S ez nem italra, cigaret­tára, lógásra vonatkozik, ha­nem a munkavégzés folyama­rődhet; • igaz, nincsenek is olyan lazítási lehetőségek, mint odafönt, intett fejével a hidraulikus nyugvó több állíthattunk volna belőle. Ép­pen ezért forszírozzuk a ki­egészítő tevékenységünk ki- bányatámokon szélesítését, hogy napok, füg- mint kétszáz- getlenül esőtől' hótól, mi­nyolcvan méternyi föld-kőzet egyébtől, ne telhessenek, do­takaróra. Aki közibénk jön, log nélkül. S higgye el: ez kelT tenni*”még'~a^szoci'álista annak az első másodperctől tesz majd jót szövetkezetnek, brigádtagok mindegyike sem meS kel1 barátkozni a gondo- embernek egyaránt. munkahelyi lattal> h°gy elkapkodott, el- — • ­hamarkodott, semmit érő munka nálunk nincs. Mert Mert éppen ötszörös arany- nem lehet! Az egymásra koszorús kollektíva tagja volt utaltság ösztönzi az embert a büszkélkedhet feddhetetlenséggel E sorok írója mondandója végeztével, a leírt so­rokat újra átolvasva, megpróbált valamiféle ösz- szegzést zárszóként papírra az is, aki munkaidőben, alig rendre, a‘ becsületre, divatos vetni. Ám látta: feleslegesen várva meg a besötétedést, ke- szóval élve, az intenzitásra, hiszen a fentebbi tények ön­rítést mászván juttatta volna hozzá egy kis aikoholhoz tár­diszpécserek, a művezetők és sait, ha nem éppen a rendész dolgozók is hasonló cipőben az üzemvezető is? „Hát . . . karjai között köt ki — sörös­biztos vannak objektív dől- üveggel teli szatyorral a ke- I“ gok is, amikért nem a dől- zében. „Nagyokos, megját- I De — ellenkezem vele — ott, magukért beszélnek, s adnak fönt. a szalagrendszeiben megszívlelésre is jó példát... Karácsony György NÓGRÁD r 1980. május 7., szerda

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents