Nógrád. 1980. május (36. évfolyam. 101-126. szám)

1980-05-01 / 101. szám

Vörös ember kalapáccsal^“1*’11''

Kohász-reneszánsz

‘\

Bíró Mihály plakátja (1919. május 1.)

Május 1-i plakát

Plakátok hirdetik az ünnepeket. Lendületes, színes acéltraverzhez hasonló, az ég kékjébe olvadó betűk: Éljen május 1. Mindez a jelen. De, amíg a falragaszok a dolgozók majálisának megszokott kísérőivé váltak, sok esztendő telt el.

Európában mindössze Lón. dón lakói ünnepelték dekorációval — Walter Crane alkotásaival — az 1890-es májuselsejét. Egy esztendő múlva ugyancsak az angol fővá. rosban röplapok és plakátok köszöntik a munkásfelvonulást és a párizsi kommün 20. évfordulóját. Hamarosan a francia főváros házfalain is cselekvésre, összefogásra buzdítanak a falragaszok.

Magyarországon egyelőre várni kell a megjelenésükre. Az első ilyen rajzos melléklettel 1898-ban jelentkezik a Népszava. A mai szemmel naivnak tűnő grafikán a pa- rolázó földműves és kovács mögött felkelő nap az új idők hajnalát hirdeti. A következő esztendőben a bőrkö- tényes, jakobinussapkás női figura mellett a felirat: „Védelmet a munkának, jogot a népnek”. 1912-ben talán a legmerészebb ötlet valósul meg a nyomdában: az ingatag trónusból kiesni készülő ki. rály az Osztrák—Magyar Monarchia végnapjait sejteti.

NEMZETKÖZI JELKÉPPÉ VÄLT

Az első igazi politikai tartalmú magyar plakátot a Népszava reklámjaként Bíró Mihály tervezi 1911-ben. Ez a rajz évtizedeken át önálló életet él. A vörös férfi a lap címoldalának háttere előtt emeli magasba a kalapácsot. A figura a Tanácsköztársaság idején önálló alakként május elsejét köszönti. De sorsa ezt megelőzően történeti érdekesség: a kalapáccsal lesújtani

készülő férfi láttán a szemlélődő önkéntelenül a forradalomra gondol. Bíró plakátja példa: hogyan lesz jelvénnyé, sőt jelképpé egy műalkotás, motívumai hogyan fejeznek ki politikai gondolatot. A hatalmas izomzat a munkáserőt, a szerszám a munkásfegyvert, a mozdulat a forradalmiságot, a vörös szín a felkelők és lázadók vérét, az ügyért meghalni készek elszántságát jelképezik.

A Népszava-plakát 1911-től a Tanácsköztársaság leveréséig az újság propagandaeszköze marad. A reakció — felismerve a kép belső tartalmát — emiatt is támadja a lapot. Bíró válaszként vasláncos puskás, pisztolyos csendőröket rajzol a munkása köré. A meztelen testet leszorító bilincsek ellenére a vörös ember mozdulata 'változatlan: a kalapács ütni készül.

Első szabad május elsejei plakátunk főalakja nemzetközi jelképpé válik. 1922-ben egy kínai sztrájkbrosúrán tűnik feL Bíró Mihály —, aki a fehérterror elől menekült el hazájából — Bécsben találkozik a kínai munkásküldöttséggel. • Az 1930-as években Olaszországban antifasiszta röpiratokon és falragaszokon látható a kalapácsos ember.

1965-ben John Berger angol marxista művészettörténeti

könyvének címlapjáról sújt az olvasó felé. 1970-ben viszont egy anarchista olasz szervezet plakátjáról fenyegeti a világot.A vörös férfi a magyar munkásmozgalomból sem tűnik el. A harmincas évek egyik május elsejei, munkásegységet propagáló, rajzos kommunista röpiratán a tüntetők soraiban látni. Később az 1945-ös választás szociáldemokrata párti jelképeként tér vissza történelmünkbe. Az MKP és a szociáldemokrata párt 1948-as egyesülése után egy ideig nem látható, 1959- ben támad fel Raszler Károly Tanácsköztársaságra emlékeztető rézkarcában.

BENNÜK A MOZGÓSÍTÓ

* ERŐ

Ugorjunk vissza néhány évtizedet. 1919-ben Bíró Mihály és művésztársai öltöztetik díszbe Budapestet május első napján. Az elkövetkezendő 25 esztendőben a pia-' kát mozgósító szerepét más veszi át. A szociáldemokraták a Népszava-melléklet immár önálló sajtótermékként való kiadásában köszöntik május elsejét. Bíró Mihály, Szőnyi István és a többi grafikusképekben, Várnai Zseni, Juhász Gyula, Keszthelyi

Zoltán versekben megfogalmazott igazságát százezrek

nézik és olvassák. Az illegális kommunista párt képzőművészei rajzos röplapokat terveznek. Bán Béla, Fenyő A. Endre, Goldman György, Háy László és Sugár Andor művei a munkásság propaganda- fegyvereivé válnak. A grafikusok már nemcsak az izmos felsőtestű, erőtől duzzadó munkások alakját rajzolják meg, egyre gyakrabban

ábrázolnak könyvet olvasó, gondolkodó, a jövőnek tanuló kétkezi dolgozókat. A Hor- thy-korszak fasiszta, háborút reklámozó grafikáival ellentétben az 1919-től 1945-ig terjedő időszak illegális röpcédulái, gúnyrajzai, ha formailag nem is plakátok (képi elemekkel és rövid jelmondattal, vagy tisztán szöveges megoldással egy oldalra nyomtatott, figyelemfelkeltő propaganda- eszközök), mégis házfalakra, palánkokra ragasztva mozgósító erejűek.

A felszabadulás utáni első május elsején két plakát jelenik meg. Az egyik egyszerű kiáltvány. A másik szép grafika a szabad május elsejét köszöntő felirattal.

A következő esztendőkben az újjáépítés, a földosztás, a béke és az elért eredmények megvédése, a munkás-paraszt szövetség megteremtése, azaz a kor alapvető politikai teendői jelennek meg a május 1-i plakátokon. A pártharcok idején kiváló művészek, Konecs- ni György, a már 1918-ban tevékeny Bortnyik Sándor és a többiek rajzban fogalmazzák meg az MKP céljait.

A későbbiekben — egészen napjainkig — újabb és újabb, a kor követélményeinek megfelelő gondolatokat fejeztek ki a május 1-1 plakátok, Kcr necsni György 1968-ban földgömbből alakítja ki az egymást szorító két kezet, így hangsúlyozva május elseje nemzetköziségét. Szilvásy Nándor 1973-as alkotásának egyes számja piros-fehér-zöld színcsóvából formálódva, az ünnep nemzeti jellegét domborítja ki. Aktuális politikai mondanivalójuk, formanyelvük szinte évről évre változott, de alapvető tartalmuk egy évszázad óta változatlan.

Petőfi Kohász Színpad, Sál- gótarján. Nemrégiben még a megyében és az amatőr mozgalomban így ismerték őket: Petőfi Színjátszó Szakosztály. A névváltozásra nemcsak formailag, hanem tartalmilag is megérett az idő. A negyven év körüli átlagéletkorú együttes újra jó nevű, ütőképes színpad. Pár évvél ezelőtt, szinte már a feledésből kezdtek felszínre tömi, nevetést fakasztó, vagy súlyos társadalmi kérdéseket feszegető előadásaikkal. A negyven-, meg az ötvenvalahány éves színjátszók. Amikor a német irodalom jegyében zajlott a Madách Imre irodalmi színpadi napok sorozata, a balassagyarmati művelődési központ színpadán az amatőr színjátszás színe és virága előtt, a mozgalom irányító-vezető gárdája előtt vizsgáztak kitűnőre. Hans Sachss Ha meghal a férj című fergeteges komédiájával.

Az 1978-as esztendő egyébként azon nevezetes dátumok közé íródik a színpad történetében, amelyekre minden egykori és mai színjátszó büszke. Az országos szereplés mel. lett kivágták a rezet a minősítésen is: Bi-ády Zoltán Rövidzárlat című játékával arany fokozatot értek el, s elnyerték a Népművelési Intézet nívódíját.

E sikerek kovácsa: az együttes és rendező je, Csics György. A Salgótarjáni Kohászati Üzemek egyik vezető beosztású dolgozójának élete csaknem négy évtizede szorosan összefonódott az amatőr színpad tevékenységével. Munkái, emlékei, mint tükör, mutatják fel az öntevékeny színjátszómozgalom fej lődését, változásait.

A 93 éves múltra visszatekintő csoport reneszánszát éli.

Kitágult világ

— A negyvenes évek elején lettem a szakosztály tagja — mondja hivat;di szobájában, párolgó, illatos kávéval kínálva, Csics Görgy. — Az akkori fiatalok számára más nemes szórakozás aligha jutott, mint ez, az acélgyári olvasóegyletben.

— Színész volt, rendszere, sen fellépett egész estes darabokban is. Mint ifjú munkásnak nem volt ez túlságosan megerőltető?

A hatvanas évei felé közeledő, megfontolt, halk szavú férfi jellemző, szemérmes mosolyt merevít meg az ajkán:

— Öröm volt a játék, szórakozás. Nagycn jó, erős társaság gyűlt össze akkoriban. Salgótarján felszabadulása után azonnal összefogtunk, s egy év múlva, decemberben már bemutatót tartottunk.

Az évfordulós siker óriási lendületet adott a színjátszóknak. Előadásaikra özönlött az acélárugyár népe, a környékbeliek. Egy-egy egész estés darab több előadást is megért. Néhány cím emlékeztetőül: Moliere Tartuffe-je, Seribe Egy pohár vize, Schönthan— Kellér—Szenes—Horváth Szabin nők elrablása. A leg- elsöprőbb siker az utóbbié; az 1949-es premier óta kétszer újították fel. Legtöbbször viszont az 1954-ben bemutatott Lehár-operettet, a Luxemburg grófját játszották, összesen 18-szór.

Megváltozott

szerepkörben

— A példák is mutatják: az acélgyári színjátszók klasszikus mulattatok egész estés műveit játszották elsősorban. S ezeket nem únta meg, de kérte, követelte a közönség. Mivel magyarázza?

— Akkoriban esetlegesen járt színház Salgótarjánba. A Faluszínház. Az emberek pedig szórakozni akartak, színházi élményekre, látványosságokra vágytak. Lényegében együttesünk színházpótló szerepet töltött be még a fel- szabadulás után is, körülbelül másfél-két évtizedig. Ezt a két-három felvonásos darabokkal betöltöttük. Játékstílusunk is megfelelt a korabeli közönség ízlésének. Persze, a fentiekből nem következik egyenesen az, hogy egyfelvo- násosakat, jeleneteket nem játszottunk. Erre is szükség volt, sőt sajátos feladatot is teljesítettünk vele: majálisokon mulattattuk az embereket, a többpártrendszer idején agitáltunk velük a kommunista párt mellett. Nagyon emlékezetesek azok a ponyvásteherautós májusi kiruccanások, például Dej tárra, Pat- varora, Nagylócra.

— Az ötvenes évék végén, hatvanas évek elején változások mentek végbe a magyar társadalmi, politikai és kulturális életben. Hogyan hatottak ezek a színpad életére?

— Főként szerepkörünket, funkciónkat befolyásolták. A tv elterjedésének, a színházi hálózat kiépülésének, a megyei'művelődési központ megnyitásának hatására —, hogy

csak a legfontosabbakat emeljem ki — a hatvanas évek közepén színházpótló szerepünk megszűnt. A színházat már hivatásos társulatok jelentik. Társadalmi szerepünk azonban továbbra is megmaradt, s ezt más formákban kellett megvalósítanunk.

— A hatvanas évek második felében az egész amatőr mozgalomra az útkeresés jel. lemző, az új társadalmi, gaz. dasági feltételekhez való igazodás igénye. A színjátszás fölé kezdett magasodni a pódiumjáték, az oratórium, az irodalmi színpadi forma. Tudtommal ezekkel a Kohász, színpadnak nem volt szerencséje.

— Valóban így van, de tudomásul vettük, hogy a helyzet megváltozott, s rövidebb lélegzetű darabokra kell áttérnünk. A játékról, a játékosságról azonban sohasem mondtunk le. Meggyőződésünk, hogy a színház nem „kicsavart lábakból, kezekből” áll. Az embereknek konkrét mondanivaló kell, élvezetes, átélhető, érthető formában. S hogy mennyire igazunk volt, azt legékesebben a közműve, lődési párthatározat bizonyíthatja, és természetesen az az elismerés, amit a Népművelési Intézettől kaptunk.

Hogyan tovább?

A színpad rendezője e kérdésre így válaszol: — Ügy hi. szem, sikerült rátalálnunk az összetételünknek, közönségünknek megfelelő útra. Sok vidám, rövid jelenetet — például Nóti' Süt a hold, Móricz' Tik-tak — mutatunk be, s a súlyosabb gondolatokat, problémákat bemutató darabok mellett — például Brády Rövidzárlat, Erdős Nyomába ért a gyorsvonat — szívesen vállaljuk a vidámakat is. Nem új formában igyekszünk brillírozni, inkább gondolatban, tartalomban. Ehhez azonban a mostaninál több fiatal színpadi tagra lenne szükségünk: Akkor szabadabban válogathatnánk a darabok között

A 3—4 évtizedes múlttal rendelkező színjátszók tapasztalatait — mint Bolyós László, Dolnegó Pál, Lévai Árpád, Szókéné Szabó Lídia — bizonyára eredménnyel lehetne elegyíteni az ifjúi hevülettel. A színjátszás iránt érdek, lődő fiatalok figyelmébe ajánljuk hát a megújulását élő Petőfi Kohász Szíripadot.

Sulyok László

Nagyot dördül az április

végi ég, itt, errefelé először az idén. Hátrafordul a kapavágásból az öreg, nyelére támaszkodik, s azt mondja:

— No, lelőttek Szent Péternél.

Tovább vizsgálja még néhány másodpercig a felhők állását, de, hogy azok nem a kőbánya felől gyülekeznek, hát vágja tovább a krumplinak való fészket. Onnanfelől nagyritkán jön csak az eső.

— Bányász maga még most

is — közelítem szavaimmal, hiszen szakszöveget 7mondott az előbb. (Hányszor meg

hányszor hallottam magam is ott lent, a frontokon: lelőttek. Nagy robbanások közepette omlott le a szén, néha a meddőtől tarkálló, máskor meg a gyönyörű feketén csillogó).

— Hát : ! ~ nem lehet azt

a munkát egyhamar elfelejteni. Hiszen jószerivel egész

életemet dologgal töltöttem a föld alatt. És, hogy . . .

Megtörli verejtékező homlokát, mert ennek az idei, vékonyka kis napnak is van azért már ereje, főleg így. munka közben. Felgyűri bányászkabátja ujját is, hajtja kijjebb ingnyakát.

— Akkor most, két éve nyugdíjban, immár új szakmát tanul?

— A kapanyélre céloz? Mert, ha igen, nem újdonság nekem az. Tudja, mi pusztaiak, hiába mondták azt ránk, hogy bányászok vagyunk, mindig inkább kétlakiak voltunk. Apámnak volt földje, szántottunk, vetettünk, arattunk, s- tettünk mindent, amit egy kisebbfajta háztájiban kellett. Nehéz dolog volt a miénk, mindig.

káltunk haza az irdatlan sötétségben. Amely néha olyan volt, hogyha adtak volna az embernek egy pofont, igencsak keresgélhetett volna, merről jött az ütés.

— HáUom, bent a faluban, a bányához közel lakók, de sokszor elmondták a pusztaiaknak, egyfajta dicséretként: Maguk már csak azért is megérdemlik a fizetést, hogy beember. Lehet, hogy egyébként is fájnának már az ízületek, a csontok. Persze, biztos: a bánya sok nyavalyához hozzásegített minket.

Nézem vaskos-kemény kezén, ahogy rátámaszkodik a kapanyélre, vastagon dudorodnak ki az erek, s szeme most is szűkre húzott pillájú, ami reflex volt lent a fronton, a szénpor ellen.

Azok a régi napok

NÓGRÁD — 1980. május 1., csütörtök

Hát, igen. S ráadásként még a hosszú gyalogutak a munkába.

— Volt olyan, hogy naponta tizennégy, meg tizennyolc kilométereket mentünk, oda, vissza. S nem volt pardon akkor sem, ha esett, ha fújt, ha a gumicsizmát szinte lehúzta, lábainkról a kemény, agyagos sár. Még emlékszem, pontosan az évre már nem, de olyan húsz-huszonkét esztendeje történhetett, hogy ökrök mögé kötött szálfákkal vágtunk magunknak utat a mellközépig érő hóban. És hányszor, meg hányszor vert végig a szakadó jégeső, amikor délutánosi sichta után botor.

jönnek, meg hazamennek azokon az utakon.

— Majdnem mindig átiz.

zadva, csatakosan értünk a fe- rozolóba. És akkor még mindig csak az aknaszájnál voltunk. Onnan meg —, hisz nem mindig volt népes — azért nem kétszáz méter volt a munkahely. De, ne vegye dicsekvésnek —, a mi két kezünkre

még ezek után sem volt sohasem panasz. Hajtottunk becsületesen, s mikor nagyon kellett, bent maradtunk tizenhatoson is.

— De azért belefáradt . 1 .

— Hát, érzem az idő múlását, Nem fiatal már, no, az

Juhász János —, az idősebb, szinte valamennyi mát- ranováki bányát végigjárt, s aztán, hogy hatvannyolc-hat- vankilencben azok is bezárás sorsára jutottak — nem követte a többieket, akik átnyergeltek a faluban megépült Ganz-gyárhoz, vasasnak.

— Nyírmedről Cserpusztára költöztünk át, az még mesz- szebb van, olyan két kilométerrel a falutól, de én azt mondtam a többieknek: Emberek, én megmaradok bányásznak. Úgyhogy sokáig másodmagammal, a kovács Varga Istvánnal bandukolgat. tam befelé g buszhoz,

Persze, ha az idő engedte, ráült a motorjára. Sokáig hozta-vitte a szakadékok szélén kitaposott gyalogúton a kis Csepel-motor, meg a másik, az újabb is. A ménkesi aknaüzemhez került az öreg, s „lenyomott” még ott is jó tíz esztendőt. S, hogy a kovács előbb ment nyugdíjba,« most már ő is az, egyetlen bányászdolgozója sincs Mát- racserpusztának.

— Kevesen vállalták volna ezt, amit maga megtett.

— Feleslegesek a nagy szavak. De úgy van vele az ember, hogy amit megszokott, megszeretett, szívfájdalom volna attól megválni.

— Cseren és a családjában sem maradt bányász.

— Nem. Lányom, meg fiam van, felnőtt családosok már, de a gyerek is inkább vállalta a lakatosságot, a szerelőmunkát.

Tesz megint néhány kapavágást, s azt mondja:

— Látja, most kedvünkért kisütött a nap. Tudja, biztos, hogy nem sokat fürödtem fényében eddig.

Eltekint, aztán le, a völgy felé, ahol fáktól benőve látszik még a Csurgó-táró egyik vágata. Látja, elkapom tekintetét, s elmosolyodik:

— Gondolataimból sosem megy ki a bánya.

Megint dördül egyet az április végi ég . . j

Karácsony György

1