Nógrád. 1980. május (36. évfolyam. 101-126. szám)

1980-05-23 / 119. szám

CSAPATMUNKA

Kfilönösebb ösztönzés nélkQi Is növekszik a termelőhelyeken a komplexbrigádok száma, a kutatásban is mind nagyobb szerephez jut a kollektivitás. A műszaki fejlesztés eredményei egyre kevésbé kötődnek egy-egy személyhez.

Sokféle bizonyítéka van annak az objektív folyamatnak, hogy erősödik a műszaki fejlesztés kollektív jellege, azaz, előtérbe kerül a csapatmunka. Ilyen bizonyíték, hogy a fejlesztési eredményekért állami díjban részesültek között egyre több a kollektíva; az Országos Találmányi Hivatalban a szabadalmi bejelentések szerzői mind gyakrabban közösségek, s különösebb bíztatás nélkül is gyarapodik az egy-egy fejlesztési célra összpontosító komplexbrigádok száma: a jelentős újítási javaslatok kidolgozói között emelkedik a szocialista brigádok aránya.

Objektív folyamatról tettünk említést, aminek forrása a műszaki fejlesztési feladatok bonyolultságának növekedése, az egyes szakterületek közötti kapcsolatok erősödése, s ezzel a határvonalak elmosódása. A kutatónak egyre inkább nélkülözhetetlen társa az üzemi technológus, az új iránt fogékony, nagy tapasztalatú szakmunkás, azaz — bár részfeladataik erősen különböznek — a cél' egy csapatba hívja, sorolja az országos hírű szaktekintélyt, a kutatóhelyi segédmunkatársat, az üzemi „névteleneket”. S ezért lesznek egy csapat, mert nem nélkülözhetik a másikat, ha akarnák, sem tudnák megoldani teendőiket egyedül, ismereteik, tapasztalataik ugyanis együttesen érnek igazán sokat.

Napjainkban mind több olyan kutatási, fejlesztési szerződés jön létre, melynek végrehajtói intézeti és üzemi emberek — közösen. A korábbiaknál gyakrabban vesznek részt a kutatók az ún. félüzemi kísérletekben, azaz: az irány változása a fejlesztésben a formák gazdagodásával jár. S a forma ebben az esetben tartalmi tényező; a nehézipari tárca például a legutóbbi években a legjelentősebb műszaki megoldásokat — közöttük szabadalmakat — kollektíváknak köszönhette, a gyógyszeriparban éppúgy, mint a kőolaj-feldolgozásban. Hasonló vonásokat mutat a kohó- és gépipar, ahol 194 intézeti és vállalati kutatóhelyen 22 ezren dolgoznak, s ez a jelentős erőt képviselő gárda egészül ki alkalomról alkalomra a

termelésből a kutatásba bevontakkal. Közös erőfeszítéseik eredménye esztendőnként 2800—3000 addig nem gyártott termék, melyeknek egy kisebb része licenciák honosítása, nagyobb hányada pedig hazai fejlesztés.

Megszépítenénk a valóságot, ha azt állítanánk, hogy mindenütt és mindenkor zöld- utat kap a csapatmunka. Van presztízs féltés, irigység, szűklátókörűség, olykor nehézkesség, a kockázattól való irtózás is.

Ennek fölismerését és gyakorlati érvényesítését mutatja, hogy a legutóbbi években a tárcák többsége a minisztériumi műszaki fejlesztési alap egyre nagyobb hányadát olyan célok elérésének szolgálatába állította, amelyeknél az érintettek körültekintően gondoskodtak nemcsak a személyi, hanem a tárgyi feltételek megteremtéséről is. Nem szabad ugyanis elfeledkezni arról: a legjobb személyes képességek sem érnek sokat, ha a munka szervezettsége, tárgyi környezete szegényes; a gyatra eszközökkel csodálatos fölfedezésekre jutó zsenik kora régen*, véget ért.

Egyetlen anyagbeszerzői késedelem, vagy kényelmeskedés, eredményes kutatófolyamat vagy kísérlet megrekesztője lehet, ahogy az sem ritkaság: kutatókollektívát bizalmatlanság fogadja, hiszen a megszokott helyébe hoznak valami újat. Éppen ezek a tények figyelmeztetnek arra, hogy a műszaki, gazdasági, szervezési intézkedések mellett nem elhanyagolhatók a csapatmunka lélektani, gondolkodásbeli megítélésének elemei sem. Érdekes módon azonban ezekre a legtöbb esetben csekély figyelem jut, holott gyakran pontosan rajtuk, s nem a tárgyi környezeten, a szűkén vett, s utasításokkal körülhatárolt dologi feltételeken bukik meg egy-egy sikeresnek ígérkező fejlesztés.

Erőteljesen megváltozott külpiaci körülmények intenek bennünket arra, hogy a korábbiaknál sokkal nagyobb szerepet kell játszania a termelésben a műszaki ' fejlesztésnek, mint a versenyképesség fokozása egyik legfőbb forrásának. A csapatmunka jelene és holnapja ezért fontos. Hiszen igaz, hogy a „csapat” kicsi, eredményein azonban a nagy közösség osztozik, ezért érdeke, hogy jó csapat is, s jó eredmény is lehessen.

Nem tekintettek siránkozva az égre

A nagyobb nyereség forrásai az Ipoly Bútorgyárban

Csökkentették néhány termék árát

Eredményesen zárta az év első négy hónapját a balassagyarmati Ipoly Bútorgyár. A gyár dolgozói bázishoz viszonyítva közel 20 százalékkal magasabb termelési értéket állítottak elő. A képen Pribeli Sándor és Szvetlik István, a közkedvelt Nógrád szekrénysor végszerelését végzi. (bábéi felv.)

Csillapult izgalommal

Utórezgések, gondolatok üzemiigyben

Hát, sző ami szó, igencsak lecsillapodtak az izgalmak Ti- ribesen, a múltkori termelési tanácskozáson, amikor immáron hivatalosan is bejelentették: van még jövője az aknaüzemnek. Hiszen már esztendőkkel ezelőtt is annyi mendemonda, szóbeszéd járta, sőt, illetékesek is elmondották: közeleg az aknabezárás ideje. És most elhangzott Mihalik Sándor főmérnök és Fodor Gyula bányamester szájából is — mi több, Sipos Ervin igazgató is „közhírré tette”: annak ellenére, hogy néhány esztendeje híresztelik Tiribes végét, már elkészültek a tervek a hatodik ötéves tervre. S ez ne*n több mint 140 ezer tonna szén kibányászását jelenti évenként.

A bányamester tartotta a délelőttösi szakból kiszálltak előtt az áprilisig terjedő időszak gondjainak, eredményeinek, s a további teendőknek ismertetését, s amikor mondandója a jövőről szólt, láttam, felderültek az arcok. Sőt, közel hajolt hozzám, s szinte súgta a következőket egy idősebb bányász. „Tudja, hányszor »•cukkoltak« minket azzal más aknaüzemeinkben dolgozó társaink, hogy élüzem helyett végüzemben dolgozunk!? És nógattak, hogy ugyan, keressél már magadnak más helyet, jót, míg azt nem akarod, hogy tegye ezt meg a főnökség helyetted, ha ott, Tiribesen, bezárják a boltot.” Nem mondom, minket is idegesítettek ezek a mondatok, s esküszöm, annyira szeretjük mi ezt a rossz bányát, hogy némelyikünk azt is indítványozta: ha a tröszt nem tud pénzt adni már neki, mert „leírja a listáról”, akkor dobjunk mi össze annyit, hogy tovább lehessen folytatni a termelést...!

Túl a termelési tanácskozáson említettem a fentebbieket a főmérnöknek és az igazgatónak. Bár igaz, mindketten „friss” emberek: úgy másfél évvel ezelőtt szinte egyidőben kerültek vezetőnek az aknaüzem élére, azt mondották: A nálunk dolgozók java — igazolva a munkahelyükhöz való ragaszkodást — törzsgárdatag. g azok az emberek, akik egy

helyet megszoktak, megszerettek, még olyan viszonylag sikertelen év után sem hagynak itt bennünket, mint a tavalyi, már bizonyítéka hűségüknek.

És hogy a tenmiakarás is jellemző, ezért volt ott majd’ mindenki a tanácskozáson. S nemcsak élénk figyelemmel kísérték a beszámolókat, hanem jócskán mondták el véleményüket.

— Valós, de nem nagy, nem alapvető gondokat tettek szóvá — böngészi jegyzeteit a bányamester. — Inkább a dolgok javítását szorgalmazták, hogy még jobb eredményeket érjünk el. Hogy az az idő, amelyet a föld alatt töltenek, ne haszontalan vesződséggel, káromkodással, idegességgel, téblábolással teljen, hanem serény, termelékeny munkával. Hogy még szervezettebben, kapkodás nélkül teljenek a műszakok, s hogy valamennyi feltételt biztosítsuk a folyamatos munkához.

Igen, a felvetett gondolatok a vezető felelősségét is nemegyszer hangsúlyozták. Mert hiába a nagy igyekezet, ha fent, igaz, csak apró dologról megfeledkeznek; máris akadozva ömlik a szállítószalagokra a szén. Erről beszélt okos szavakkal Utasi Sándor, a fiatal elővájási brigádvezető is. „Mi — mondotta — nagyon szívesen kidolgoznánk a rendelkezésünkre álló munkaidőt; tudják, megtesszük, hiszen nem hivalkodásból, ezt már

eredményeink igazolták, de néha ez nehézségekbe ütközik. Még nagyobb figyelmet kell valamennyi munkafolyamat szervezésére fordítani!”

Meg, még és még... Pedig az aknaüzem a negyedévet 114,1 százalékos teljesítménnyel zárta, árbevétele, főleg a szén jobb minősége miatt lett az elképzeltnél ötmillió forinttal több, évkezdettől már több mint hétezer tonnával többet termeltek és 100 méterrel hosszabb vágatot hajtottak ki.

S bár Fodor Gyula, a bányamester óva intett mindenkit az elbizakodottságtól, a mostani dicsőség fejbeszállásától, s tette ugyanezt Medvesi István, a szénbányák meócsoport- jának vezetője, e sorok írója egy csepp ilyen „hurráhangulatot” sem érzett a tanácskozásokon.

De igaz ami igaz: Tiribesen sem született mindenki sztahanovistának, néha — finoman fogalmazva is — rossz minőségű szén kerül a felszínre, s a munka- és a technológiai fegyelem megsértőinek bizony sűrűn kijár a fenyítés, a büntetés. Mert nemcsak . jogokat kell ismerni: elsődleges a kötelesség tudata. Ezt célozza egyébként az az intézkedés is, mely alapjáh áprilistól újabb 125 fővel dolgoznak többen — főként szállítók és iparosok — teljesítménybérben, s járják tovább ezt az utat.

Mindannyiuk érdekében...

Karácsony György

Szerencsés véletlen? Jó időben végrehajtott fejlesztés? Kellő érzékkel megvalósított korszerű gyártmányváltás ?

Okos üzlet- és piacpolitika? Gyors reagálókészség a mai követelményeikre? Olyan középüzem, amely rugalmasságát nem vesztette el, illetve felismerte mostani lehetősegét? Biztos piaci pozíciója van?

Ilyen kérdésekre kellene választ adni, amikor az Ipoly Bútorgyárban az elmúlt négy hónapban elért nyereség alakulása került szóba. Ami viszont egyértelmű, az, hogy nem tekintettek siránkozva az égre, hanem a szűkreszabott lehetőségeken belül is keresték és megtalálták az eredményesebb, a hatékonyabb, a gazdaságosabb munkához, azaz a nagyobb nyereséghez vezető utat.

Mint Csízek Ferenc, a gyár főmérnöke elöljáróban

mondta — a termelési tervek kialakításakor abból indultak ki, hogy ki kell szolgálni a vevőt. Ez tulajdonképpen azt is jelenti, hogy az értékesítést egyenrangúsították a termeléssel. Vagyis számukra nem volt mindegy, hogy a megte- melt fogyasztási cikkeket, egyéb termékeket milyen áron adják el. Azért sem, mert minden gyártmányuk a szabadáras kategóriába tartozik.

— Nincsenek megrendelési gondjaink, az is igaz, hogy több tízmillió forint értékű igényt kellett visszautasítanunk. Mindez mégsem jogosít fel bennünket arra, hogyvisz- szaéljünk a jelenlegi helyzettel. Nekünk nemcsak ma, hanem holnap is szükségünk lesz mostani megrendelőinkre. Viszont olyan aggodalmam is van, hogy meddig mehetünk el a nyereség növelésével, mikor találom magam szembe azzal, a nem éppen hízelgő véleménnyel, hogy' átléptük a tisztességes haszon határait;

Az ókori Hellasz éléstára

Alig néhány száz méterre emelkedett fel a helikopter, és a régészek a két és fél ezer évvel ezelőtti múltban találták magukat. Ez történt a Krím- félsziget északnyugati részén a Tarhankut-fokon, ahol légifelvételek segítségével felfedezték az ókori Görögország egyik legnagyobb földművestelepüléseit. A földterület nagyságából ítélve a kolónia Hellasz éléstára volt. — Hasonló nagyságú ókori földmű;

velőtelepeket eddig sem a Fekete-tenger mentén, sem a Földközi-tenger partjain nem találtak.

A régészek előtt csodálatos látvány tárult fel: sok száz négyszögletes parcella, öntöző- csatornák, utak, földsáncok, a lakóházak és gazdasági épületek maradványai. Az ásatások során gabonakészletekre, sző- iőmagvakra, óriási, körülbelül ezer liter űrtartalmú boroshordókra bukkantak. A leletek alapján rekonstruálhatták az ókorban használatos mező- gazdasági eljárásokat. Találtak metszőollókat, szőlőpréseket, különböző kerámiamaradványokat, dísztárgyakat, ékszereket és más használati tárgyakat

Ez év nyarán a leningrádi régészek folytatják az antik civilizáció e páratlan emlékének feltárását.

azaz az emelkedő alapanyag- árakból mennyit háríthatunk át a fogyasztókra — vélekedik a főmérnök.

Ilyen zavaró momentumok is foglalkoztatják a gyár vezetőit, pedig tudják, hogy a vevők a jóért, a szépért, az időben szállított termékekért hajlandók a gyár által kért összeget megfizetni.

Nehogy bárki is azt higgye, hogy most már a gyár vezetői és dolgozói kizárólag az árak emeléséből akarnak jól megélni. Tudják, hogy ez csak beláthatatlan konfliktusokhoz vezetne. Erre pedig egyáltalán nincs szükségük. Ugyanakkor az ésszerűség határán belül élni kívánnak a szabályozók adta lehetőségekkel.

És most nézzük meg közelebbről, hogy a valóságban mit jelentenek az előbbi gondolatok. ,

A gyár vezetői erre az esztendőre teljesen felfuttatták termelésüket, megoldották az új beruházással járó, sokszor elkerülhetetlen gondokat, miközben alapvetően a 80-as esztendő elejére megváltoztatták termékszerkezetüket- Ebben az évben a régi gyártmányok 60 százalékát új, korszerű, többet tudó, jobb minőségű és vonzóbb esztétikájú termékekkel váltották fél, miközben abbahagyták a veszteséges termékek előállítását.

Ez volt az első kedvező lépésük a tervezett nyereség túlszárnyalásához.

A másik kihasználásával sem késlekedtek. Növelték a tőkésexportot, oly módon, hogy a tavalyihoz képest az idén nyolc százalékkal emelték fiz eladási árakat. Ezzel egyidőben az 1979. évi 12—14 millióval szemben az idén már 20 millió forintért küldenek bútort Svédországba.

E gondolatkörbe tartozik még a kábeldobexport. Ennek mennyiségét a befröldi igények gyors emelkedése miatt nem tudják emelni — 12

millió forint értékben szállítanak az év végéig külföldre. Ez a termékcsalád nem hoz olyan nagymértékű nyereséget, mint a tőkóspiacra készülő bútorok, a gyár vezetői így is megtalálják számításukat.

De még itt sem lehet megállni. A megnövekedett feladatokhoz kellett igazítani az irányítói-vezetői munkát, az üzem- és munkaszervezést, valamint az ösztönzést.

— Különböző üzem- és munkaszervezési intézkedésekkel fokoztuk a gyár kibocsátóképességét — veszi viszsza a szót a főmérnök, majd így folytatja: — Hatására ebben az esztendőben naponta 350—380 ezer forint értékű készáru hagyja el az üzemet. Mivel mindenütt testr es zaboltak a feladatok, javult az alkatrészellátás, tervszerűbbé vált a termelés- Ebben nagy része van a havonta alkalmazott premizálásnak. Bevezetése óta a közvetlen termelésd irányítók nemcsak a maguk szűk területével törődmek, hanem gondjaikkal felkeresik a szomszédos üzemrész vezetőit, és kölcsönösen oldják meg feladatukat — mondja Csízek Ferenc.

Ezzel azonban még mindig nem zárult le a nyereség növelésének lehetősége, újabb forrása.

— Antalfi Zoltán faipari mérnök újítása alapján olyan szabászati módszert vezettünk be, aminek eredményeként, a termékek minőségi romlása nélkül, milliókkal csökkenthetjük a fajlagos anyagköltséget. Olyan importanyagról va n szó, amiért négyzetméterenként hatvan forintot fizetünk. Számításaink szerint a furnérnál — mert erről van szó — 50 százalékos anyagfelhasználás-csökkentést tudunk elérni — állítja határozottan a főmérnök.

Pénzt hoz a gyárnak a közvetlen kiskereskedelmi üzletekbe való szállítás, mert a felszámolható nagykereskedelmi hasznon megosztoznak az érdekelt vállalatokkal.

— Lehetőségeinket nemcsak a nyereség növelésére használjuk fel, hanem ahol lehet, ott egyes termékek árát csökkentjük. Ez történt a Nógrád III—IV. bútoroknál, néhány százalékkal. Sajnos, a fogyasztóknak adott kedvezményt a kereskedelem nem továbbította — mondja kissé neheztelve a főmérnök.

Ezek után indokolt a kérdés: — Miként alakult a nyereség? Az egész évre tervezett hétmillióból május 1-ig már ötmilliót teljesítették. Számításaik szerint a tavalyi év végén tervezett másfél-két százalékos árbevétel-arányos nyereséget az idén öt-hat százalékra növelik, ami az 1979- évinek még mindig csak az ötven százaléka.

Az év végéig azonban még sok jó történhet, ha megmaradnak, illetve bővülnek azok a módszerek, megivalósulnall azok az intézkedések, ötlete^ amelyek újabb forrásai a ny^ reségnek.

— venesz —

NÓGRÁD - 1980, május 23., péntek

(