Nógrád. 1980. május (36. évfolyam. 101-126. szám)

1980-05-17 / 114. szám

Hangszóró mellett

Vonalvégen vagyunk

"..Mármint a sportban, leg- elsőbb is a tömegsportban; ha a nemzetközi összevetéseket vállaljuk. És vállaljuk, bizonyíték erre nem is egy olyan rádióműsor, riport, vita, elemzés, közönségszavaz- tatós, telefonszolgálati véleményrögzítés, amellyel a közeli múlt műsoraiban találkozhattunk. És éppen ' itt a megfelelő alkalom arra is, hogy egyetértésünket kifejezzük egy, a 1 rádiókritikát érintő kérdésében. Nemrégiben közölte egyik lapunk véleményét erről a Rádióújság, érdemes újra felidézni: „Van óbban valami méltánytalan, sőt jócskán igazságtalan, hoqy a rádió tudományos hírszol - gáltató, népszerűsítő, gyakorlati ismereteket terjesztő mégoly színvonalas . műsorai oly ritkán, s oly kevés vissz- hangot kapnak a sajtóban, és egyéb publikációban. Mintha csak a művészi produktumot tekintenénk a rádió sajátjának.’’

Pedig, ha meggondoljuk, éppenhogy a „nem művészi” indítású-szándékú, a legszélesebb hallgatóságot a legközvetlenebbül érintő műsorok jellemzik főként a rádiót. Ilyen lehet az a törekvés, is, amely mostanában több-kevesebb rendszerességgel, ám annál nagyabb apparátus közreműködésével „járja körül” a sport, a tömeg- és minőségi sport hazai berkeit, s mindazt a feszítő gondot, amely mostanában, különös tekintettel a közelgő -moszkvai olimipára gondolva, talán a korábbiaknál is fontosabb lehet.

Az elmúlt héten például az evezés és a kerékpározás, na, és természetesen a foci került 'terítékre egy kétórás műsor keretében (Sportvilág). Alkalma volt a hallgatónak az elképedésre, vérmérséklete szerint esetleg elszörnyűlkö- désre, megdöbbenésre. Hogy a kerékpársport az „abszolút mostoha” ágak között szerepel, az persze senkit nem lephetett meg, de azon már igazán érdemes volt (legalább) elgondolkodni, hogy a hazai élgárda, más szóval azok, akik alá ötvenezer forintba kerülő gépet ad a szakvezetés — megelégszik a hazai körülmények között értékelhető eredményekkel (legfeljebb a bányászbéka jut az ember eszébe még ily módon az egész sportág, amely például NDK-ban a leghajtó- sabbak között szerepel, a túra-kerékpározás irányába „fejlődik”. Az evezéssel sem állunk sokkal jobban, mint kiderült, jó, könnyű, korszerű csónakot csak azok kapnak (nagyon kevesen), akik már nyertek valamilyen nagy versenyen.. De addig és ott ladiknehéz hajóikban hajtanak. Az utánpótlással is baj van. nemkülönben a felneveltek megtartásával. de hát mivel nincs? — kérdezheti a hallgató ezeket, a műsorokat, lapokban megjelenő sorokat, felméréseket, jelentéseket, szociológiai tanulmányokat figyelve.

Az aranyjelvényes mozgalom —, hogy csak a tömegsportot említsük — szép sikereket hozott, folytatásaként újabb tömegeseményéket rendeznek, de ezzel kipipálni valamit is alighanem „abszolút rövidlátás lenne”. Pedig éppen azért kell tisztábban látnunk másoknál, mert a vonalvégén állunk. A sor végén „haladunk” s így az élmezőnyhöz való felzárkózásig jó messzire kell néznünk, s nem csaik néznünk — látnunk is. Éppen ezekben a kérdésekben segít a rádió (már amennyit a gondolkod- tatás segítségnek számít) az említett műsorok sugárzásával. A felvállalás érződik valamennyi társadalmi kérdéshez kapcsolódásában, de hát, „mi van ebben”, mondhatja az elkényeztetett hallgató”, ezt szoktuk meg tőle...”

A héten a Vonalvég (lpper Pál fiatal műsora) „tűzte napirendre” a kérdést: mi újság a sport berkei környékén Moszkvában, Berlinben és

New Yorkban? Az NDK-ból Fikár László, Földvári Géza Moszkvából, míg Kulcsár István, az Egyesült Államokból válaszolt a vonal végén a sporttárgyú kérdések özö- nére, amelyek a legszélesebb skálán pásztázták ezt a sokakat érdeklő, legalább figyelemre méltatott területet. A sportról, a tömegsport és a minőségi sport, a profisport •kölcsönhatásairól ezúttal több szó esett, mint a közelgő olimpiáról, amely egészen más forrásból táplálva, sajnos, a napi politikai hírek örökzöld témájává „nőtte ki magát”. Az összehasonlításokra szokták mondani, hogy nagyon relatív értékűek (lásd: dollár és forint, vagy font) itt mégis elkerülhetetlen volt az állandó visz- szacsatolás a kérdésekben és a válaszokban is a hazai körülményekre. Így helyes. Másból ugyanis nem lehet kiindulni, mint a hazai gyakorlatból, legyen az akármilyen, s legyen szó a tömegsport iránti órási érdeklődésről mindhárom országban (USA: a lakosság 47 százaléka sportol rendszeresen), vagy a létesítmények tömeges építéséről (NDK), az egész lakosságot megmozgató spartakiádok hasznáról (az NDK olimpikonjainak 80 százaléka a spartakiádokon került a figyelem középpontj ába!),

vagy a tabukórdésekről. a sportállásokról, amelyekről megtudhattuk egyebek között azt is, hogy a Szovjetunióban kizárólag ilyen formában léteznek: a sportoló valamelyik főiskolán, technikumon, egyetemen tanulhat tovább, vagy akár a győzelempénzekről, amelyek már a nevükben is kifejeznek valami egészen „magyartalan” dolgot. Nevezetesen, hogy a győzelem után járó jutalom. Hol vagyunk mi ettől? A vonalvégen. ezért aligha halijuk, amit az élen beszélnek Heming- wayről. aki azt állította: a sport az éleire tanít.

Elmondom mind a tréfát..."

József Attila-emlékműsor a munkás kulturális heteken

József Attila-emlékműsort ben elénk állítani, a harcos, Vállalt feladatát maximálisan

mostanában széltében-hosszá- ban lehetett hallani, s minthogy a hivatásos és ön tévé-' kény művészek, művészeti csoportok programjai elkészültek, bizonyára még hónapokig taközéleti embernek a másik teljesíti. Lágyan, „óvatosan”

oldalát megmutatni. Szerkesztése jelesül alkalmas arra, hogy gazdagítsa József Attilával kapcsolatos ismereteinket, s hozzásegítsen a tankönylálkozhatunk ilyen előadások- veknél életszerűbb, valóságokal. Ismeretterjesztő programot szerkesztett Molnár Ernő, a salgótarjáni öblösüveggyár TEMPRESS Játékszínének vezetője, keresztmetszet jellegűt, erőteljes művészi ihletéssel a balassagyarmati művelődési központ Madách Imre Irodal- im Színpada, mely ezért a produkciójáért egyébként az országos minősítőn a legmagasabb fokozatot érdemelte ki A harmadik salgótarjáni munkás kulturális hetek alatt a megyeszékhely üzemeiben, valamint az Ifjúsági és Művelődési Házban két hivatásos művész, Dévai Nagy Kamilla és Mohai Gábor szerepelt. Az előadóest „megálmodója’ Mohai Gábor, aki az „Elmondom mind ások tréfát...” című műsort József Attila szerelmi költészetéből és levelezéséből állította össze. Célja tehát eredendően nem az volt, hogy átfogó József- Attila-képet adsabb költői portré kialakításához. .

Az előadóest egyébként két évvel ezelőtt született, s a cím az Olyan bolond vagyok című versből való. Mohai Gábor, aki rendkívül szép orgánummal, bársonyos, lírai akusztikájú hanggal rendelkezik, olyan társat keresett az összeállításhoz, ki zeneileg tudja felerősíteni a szavakban, mondatokban feszülő érzelmi tartalmakat, teljességgel azonosulni képes a feladattal. Ezt a társat Dévai Nagy Kamilla előadóművészben találta meg. Az itthon és a világ számos országában sikerrel szerepelt fiatal énekesnő zenei anyagot párosított az előadóesthez, s hogy milyen leleménnyel és hozzáértéssel, azt egyértelmű-- en bizonyítja az előadás tapsviharos fogadtatása. Az előbbit egyébként még az is bizonyítja, melyet maguk a művészek meséltek el, hogy

jón a hallgatóságnak, temati- amikor Mohai elküldte Dévaikus rendben idézze fel a költő teljes alakját, aki egyként szerzője A tömeg, a Munkások, a Már kétmilliárd ember kötöz itt... című verseknek, meg a Lidi nénémnek öccse itt..., a Klárisok, a Flóra és egyéb szerelmes költeményeknek. Mohai Gábör a szerető, a szerelmes, a magányos, a megértő emberi-asz- szonyi társra vágyó költő alaknak összeállítását és zenei „kiegészítést” kért, majd kapptt, megbeszélve a végzett munkát ujjongva döbbentek rá: minimális eltéréssel mind a ketten ugyanoda képzelték el a zenei részeket, ahová a másik.

A valamivel több mint hatvanperces előadás zömmel a szavaló Mohai Gábor vállán nyugszik. Körülbelül húsz

ját kívánja minél erőteljeseb- perc kivételével övé a szó.

kezd, s a csend tökéletes beálltával fokozatosan telítődik előadása érzelemmel, gondolattal. A versek mellett szépen mond prózát is; a Vágó Mártához Londonba írott levélrészietekből egy nagy szerelem, egy felelősen gondolkodó ember életszemlélete bontakozik be. A legfeledhetetlenebbet a Nagyon fáj című vers elmondásával nyújtja. Olyan hatást ér el, amilyet a legnagyobbak is ritkán tudnak: valósággal beleborzong a fájdalom, a kiszolgáltatottság felidézésébe az ember.

Dévai Nagy Kamilla gitárkísérettel előadott dalai kettős funkciót teljesítenek: zenei aláfestésül, hangulati kiegészítő elemül szolgálnak, ugyanakkor önálló, sajátos élményként hatnak. Művészete népzenei kultúránk kincseire épül, abból nyeri elapadha- tatlan forrását. Ezt a stílust kitűnően alkalmazza a megzenésített versekre is, ami arra utal, hogy ténylegesen vérévé vált a népzene.

A Mohai—Dévai „duó” József Attila-emlékműsorával érett művészi teljesítményt mutatott fel, s hallgatóságát emlékezetes élményben részesítette. Öröm volt látni, hallani őket. Csupán azt sajnálhatjuk, hogy ez a remek összeállítás, ez a megragadó műsor — hiába volt végül is öt előadása — olyan kevesekhez jutott el a munkás kulturális hetek idején. Ennek okairól azonban — mert nemcsak érdemes, hanem mulaszt- hatatlan kötelességünk — később szólunk. (ok)

Harmincéves a nagybátonyi szakmunkásképző

A nagybátonyi 209. Zsinkó Vilmos Ipari j munkásképző Intézet ünnepli fennállásának

(T. Pataki)

Maty

ó népművészet — Balassagyarmaton

Matyó népművészet címmel május 23-án kiállítást nyitnak Balassagyarmaton, a Palóc Múzeumban- A tárlatot a miskolci Herman Ottó Múzeum anyagából dr- Fügedi Márta és Viga Gyula rendeziA közelgő kiállítás kapcsán nem árt néhány szót szőni arról a törekvésről, amelynek jegyében a Nógrád megyei Múzeumok Igazgatósága már hosszabb idő óta a nyári időszakban rangos múzeumi tárlatokkal szolgál elsősorban Salgótarján közönségének, fehasználva más múzeumi szervezetekkel, illetve múzeumokkal kialakult — és alakuló — gyümölcsöző kapcsolatait- Természetesen, ezek a kapcsolatok igen sokirá- nyúak- Egyaránt szolgálják mindenekelőtt a tudományos eszmecserét, de hasznuk a nógrádi közönség számára is nyilvánvaló, amjtnt azt a kiállítások sora is igazolja. Ugyanakkor módot nyújtanak arra. hogy a nógrádi múzeumi gyűjtemények — vagy azok részleteinek — bemutatása által jó hírünket elvigyék más országrészek közönsége számáraMilyen múzeumi kiállításokról van szó?

Az elsőt Palóc szőttesek címmel 1976-ban rendezték meg Salgótarjánban, a megyei József Attila Művelődési Központ üvegcsarnokában. Nógrád megye reprezentatív kiállítóhelyén- Ez a gazdag tárlat Borsod—Abauj—Zemplén, Heves és Nógrád megye sokrétű szőttesanyagából

adott igen szines. tudományos gonddal összeállított válogatást- A kiállítás méltán aratott sikert a megyeszékhely közönsége körében, hiszen ilyen jellegű gyűjteményt ezúttal láthatott először.

A következő nyáron, 1977- ben Kalocsai népművészet címmel nyitottak tárlatot ugyancsak Salgótarjánban, a megyei művelődési központban- Ezt már várta is a közönség, az előző évi kiállítás sikere nyomán. Erről a gyűjteményről is elismeréssel szólhatunk, annak idején bő terjedelemben méltattuk isAz 1978-as várt. kiállítás a nógrádi megyeszékhelyen a megyei múzeumokon kívül álló okból elmaradt- Annál gazdagabb volt viszont 1979- ben a Palóc pásztorművészet című tárlat, amelyet Salgótarjánban, az SZMT székházában rendeztek meg, s amely a tavalyi nyár egyik emlékezetes kulturális eseményének bizonyultMint már többször hírül adtuk, a Munkásmozgalmi Múzeum jelenleg az új múzeumba való költözködésre készül, amely Salgótarjánban az idei múzeumi és műemléki hónapra készül el- Az előkészületek intenzív szakaszukba jutottak. így ezen a nyáron a soron következő tárlat salgótarjáni bemutatására nincsen mód- Ezért idén a Matyó népművészet című kiállítást Balassagyarmaton nyitják meg- Reméljük azonban hogy azok. akik Salgótarjánban számítanak a tárlatra, a Palóc Múzeumban is felkeresik azt, hiszen Balassagyarmat nincs messze a megyeszékhelytől s a kiállítás megtekintése a salgótarjániak számára is. emlékezetes hétvégi nyári programot jelenthet.

Fügedi Márta és Viga Gyula a kiállításhoz készült katalógusban tömören összefoglalja a matyókra vonatkozó tudnivalókat- Mint írjákf „Matyóknak a Eorsod megye déli részén fekvő Mezőkövesd lakóit és a szomszsédos Tárd es Szentistván népét nevezik. A matyó néprajzi csoportot elsősorban színpompás viseletéről és színes, szabadraj- ■zú hímzéséről ismerik országszerte-” Ez a tájegység Nógrád közelében sokak számára ismert. Ennek ellenére a kiállításon bemutatandó gazdag anyag emlékezetes élményt kínál(te)

számú

Szakmost

harmincéves évfordulóját. A többhónapos rendezvénysorozat február elején — összekapcsolódva a névadó, a spanyol köztársaságért vívott harcokban mártírhalált halt Ifjúmunkás születésének évfordulójával — ünnepélyes megnyitó—, hogy ezen a házi versenyen választják ki azokat a tanulókat, akik egy évvel később részt vehetnek a megyei, illetve az országos szakmai mérkőzéseken. Ily módon több idő jut a tanulók felkészülésére, s nagyobb lehetőséggel indulhatnak a versenyeken a nagybátonyi növendékek.

A Jubiláló nagybátonyi intéval és emléktábla megkoszo- zet 1983-ig vájárképzőként műrúzásával kezdődött. A későbbiekben az iskola politikai és tömegszervezeti vezetésének tervei alapján sportversenyeket és tanulmányi vetélkedőket szerveztek, melyek ezekben a napokban záródnak. Osztálybajnokságot rendeztek — láködött, s egészen 1967-ig bocsátott ki falai közül bányász szakmunkásokat. A megye ipari szerkezetének átalakulásával az intézmény ipari szakmunkásokat képez, összesen hat szakrnában. Jelenleg 391 tanuló igyekszik elsajátítani váNÓGRÁD - 1980. május 17., szombat

téséért kapják, az elkövetkezőkben — évente egy-kettő — azok, akik a KISZ-munka fejlesztését eredményesen, segítik elő. Egyébként örvendetes tény: az intézmény KISZ- bizottsága jő munkájáért elnyerte a KISZ kb dicsérő oklevelét.

A harmincéves intézmény idei tanévének utolsó hetei még több érdekes, értékes rendezvényt tartogatnak. Május 31-én a mai diákok az egykori tanulókkal — akik közül számosán már vezetők, szakmájuk kiválóságai — találkoznak, s elbeszélgetnek az intézetben töltött élményekről, tapasztalatokról. Ugyanezen a napon a tízesztendős múltra visszatekintő énekkar ad koncertet, s a hangversenyen meghívottakként részt vesznek hajdani énekkarosok is. Itt hirdetik ki az osztályok közötti munkásmozgalmi és népdal- gyűj tő-pályázat eredményeit. A jubileumi tanévzáró ünnepélyt június 17-én tartják. Ekkor értékelik a Zsinkó Vilmos- napok rendezvényeit, adják ki a Zsinkó Vilmos-díjaka't, valamint jelentetik meg az intézet jubileumi évkönyvét.

.I i ■ ■ Nem vitatkoztam vele, hi- gen, amikor — vagy tíz évvel-———-------- . — szén végeredményben igaza később — egyszer véletlenül

volt. Néhány nap múlva be- találkoztunk az utcán. Boldo- jelentettem otthon, hogy sza- gan mutatta a gyerekei fény- kítottunk; anyám szeme csil- képét, és büszkén mesélte,

nyoknak és fiúknak egyaránt lasztott mesterségének fogá— kézilabdában, röplabdában és lövészetben, iskolai szintű versenyen mérkőztek egymással a versenyzők tollaslabdában és asztaliteniszben, a kollégisták függőtekében. Péter Tibor igazgatóhelyettes elmondása szerint eredményesen zajlottak le a „Szakma Kiváló Tanulója” és a közismereti tantárgyi versenyek. A második évfolyamosok vetélkedésének külön tétjét jelenti — immáron harmadik esztendeje

sait. Az iskola vezetése ebben az esztendőben úgy döntött, hogy díjalapítással is ösztönzi az intézményben folyó oktatónevelő munka színvonalának emelkedését. A Zsinkó Vilmos- díjat minden évben két-három tanuló kaphatja meg, olyan, aki diákévei alatt figyelemre méltó elméleti és gyakorlati tevékenységet . fejtett ki, jeleskedett a tanórán kívüli munkában is. A díjat a pedagógusok célfeladatok teljesíBárány Tamás:

Másfél szoba összkomfort

(Regény)

Azt hiszem, mindent tudott. Hogy anyám szólt-e mégis neki, vagy magától érzett meg ő is valamit az új idők szeléből, s noha már hatvan elmúlt, volt annyi rugalmasság benne, hogy okosan szemet hunyjon a világ újmódi folytatása fölött — ezt már sosem fogom megtudni. Mindenesetre ő is példásan alakította szerepét: a joviális család-- atyát, aki egy élet fárasztó munkája után pihenni tért, félreállt a fiatalok útjából, nem porol a holnappal, sőt már a mának is csupán szelíd dörmögést, rosszalló fej- csóválásokat tartogat.

Hanem bármi jól játsztais

szerepét mindenikünk, Géza megérezhetett valamit az otthoni légkör sűrűsödő nyomásából, mert kis idő múltán erősen ritkította látogatásait nálunk. Hiába magyaráztam presszóban, megittunk egy ko- neki, hogy ez így feltűnő, a nyakot, aztán mentünk fel

lógásán s apám fürdőszobából harsogó másnap reggeli operettáriáin lemérhettem, mekkora lelki nyomástól szabadultak meg.

A kapcsolatunk persze folytatódott; de már nem a régebbi intenzitással. Találkozásaink ritkultak; néha két hét is eltelt, amíg egyeztetni tudtuk az időnket. Most már moziba, színházba, koncertra sem jártunk együtt; közös programjaink a lényegre szorítkoztak. Találkoztunk egy

szüleim hiányolják, s mit mondjak, ha kérdik, mikor látják megint, csak vállát vo- nogatta, s azt válaszolta: ez aztán igazán az én gondom. Hiszen pontosan tudom, esze ágában sincs nősülni; ilyenformán viszont, értsem meg, nincs szíve rá, hogy az egy szem lányuk sorsáért reszkető öreg szüléimben hiú reményeket ébresszen... Legegyszerűbb, ha szép lassan elmarad; szokjanak csak hozzá az öregek a gondolathoz...

hozzájuk, vagy, ha a szülőket nem sikerült otthonról eltá- volítania, egyik jóbarátjához.

A legutolsó találkát is éppen ezeri a címen mondta le: barátja megbetegedett, otthon nyomja az ágyat, s a szüleit sem tudja váratlanul fölug- rasztani a tévé mellől. Ma hát semmiképp nem megy; majd jelentkezik, ha a barátja meggyógyul.

Ez volt az utolsó beszélgetésünk; soha többé nem hívott. Asszony voltam már réhogy a nyolcéves fia máris sportszerűen úszik; tehetségét nyilván anyjától örökölte, aki valamikor ifjúsági bajnok volt pillangóban.

Hát eddig. Az érdekes most jön; én, amíg együtt jártunk, nem szerettem ezt a fiút — most estem csak belé, akár a rossz színészek, mintegy „spátreakcióval”. Most kezdett hiányozni, amikor már nem volt. Most ébredtem rá, hogy mégiscsak mit jelentett a közelsége — amikor már messzebb volt tőlem, mint a csillagok.

Nehéz éveim következtek. Most már bántam, pokolian bántam, hogy odaadtam neki magam; a rámszakadt szörnyű magányt nyilván köny- nyebb lett volna elviselnem, ha még leány vagyok. De a fölavatott test kínzón követe* lődzött; éjszakánként néha* párnám haraptam, annyira kellett volna valaki, aki rámhajol és a karjába vesz. De senki, senki.

(Folytatjuk)

*