Nógrád. 1980. április (36. évfolyam. 77-100. szám)

1980-04-20 / 92. szám

A Kritika című folyóirat ankét ja elé

Nyitott szemmel elkötelezetten

Az utóbbi években örvendetesen megélénkült folyóirataink közművelődési tevékenysége. A szerkesztőségek keresik a közvetlen eszmecserék alkalmait olvasóközönségükkel. Április 22-én Salgótarjánban a TIT és a Palócföld szerkesztőségének szervezésében e törekvés jegyében kerül sor a Kritika című folyóirat ankétjára a TIT Nógrád megyei székházában. \ A Kritika a közelmúltban Debrecenben, Székesfehérvárott, Egerben és Győrben tartott hasonló találkozókat.

— Miért tartja fontosnak a szerkesztőség ezeket az ankétokat? — kérdeztük Hajdú Ráfis Gábortól, a Kritika helyettes felelősszerkesztőjétől.

— Folyamatos és állandó

kapcsolatban szeretnénk lenni olvasóinkkal, mert visszajelzés nélkül lehetetlenség dolgozni. Mint ismeretes, 1972. februárjától megváltozott a lap jellege. Míg korábban a Kritika művészeti szaklap volt, magas színvonallal, és a szakmai értelmiségnek szólt, az új már eleve más funkciójú. Tömören fogalmazva: a szocialista

művelődéspolitika célkitűzéseinek megvalósítását kell segítenünk. Ez egyik oldalról azt jelenti, hogy partnerkapcsolatban vagyunk az ország kulturális- vezetésével. A másik oldalról pedig az olvasóinkkal kérdezői és vitapartnert a viszonyunk. Szerkesztőségünk tudja, melyek azok a művelődéspolitikai kérdések, amelyek az ország közvéleményét foglalkoztatják. Hiszen munkatársaink nem elszigetelt emberek. Többen a művelődéspolitikai irányítás különböző szintjein is dolgoznak, valamint kinek- kinek a heterogén magánismeretségei is nyújtanak tájékozódási lehetőséget. De azt, hogy az olvasók szemével milyen a lapunk, azt csak az olvasótól tudhatjuk meg.

— Nyolc év nagy idő egy folyóirat életében. Hogyan látja, mit sikerült megvalósítaniuk a megújulás idején megfogalmazott célkitűzésekből?

— 1972-ben az volt a nagy kérdés, hogy vajon egy olyan lap, amelyik nem közöl szép- irodalmat, és kultúrpolitikai, művészetkritikai kérdésekkel foglalkozik, talál-e magának tízezer olvasót? Tudniillik, tízezer példánnyal indultunk. Meg kell mondanom, hogy kellemesen csalódtunk. Azóta egy-egy hónapban fölmentünk a példányszámmal 18 ezer fölé is. Voltak számaink, amelyeket újra kellett volna nyomatnunk, akkora volt az érdeklődés.

A példányszám felől nézve, akár elégedettek is lehetünk. A mi célkitűzésünk azonban az volt, hogy széles értelmiségi bázis legyen az olvasótáborunk. Nem csupán a hagyományos értelemben felfogott értelmiséget szerettük volna olvasóink között tudni, hanem ahogy Gramsci határozta meg: minden osztály, minden réteg értelmes részéhez el szerettünk volna jutni. Ez mindmáig nem valósult meg. Leginkább attól tartok, hogy a munkásságnak és a falusi lakosságnak

növekedés mellett gond

A Nógrád megyei Állami Építőipari Vállalatnál az elmúlt évben 37 fővel növekedett a nyolc általános iskolát végzettek száma, 13- mal a közép-, öttel a felsőfokú végzettséggel rendelkezőké. A vállalat oktatási elképzeléseit — az általános iskolai képzés kivételével — megvalósította. Az általános iskolai tanulás iránti kedvetlenség okai között szerepel, hogy az elmúlt évek beiskolázásai révén csökkent a fiatalok, a tanuláshoz megfelelő feltételekkel rendelkező személyek száma: valamint. az hogy a meggyőzésbe és a mozgósításba még nem sikerült kellőképpen bekapcsolni a mozgalmi szervek aktivistáit, a szocialista brigádközösségeket.

azon rétegeit sem sikerült elérnünk, akik megértenének bennünket, igényelnék az eszmecserét azokról a kérdésekről, amelyekkel mi foglalkozunk és érdemi módon reagálnának is lapunk tevékenységére.

Viszont sikerként könyvelhetjük el, hogy állandó, jól körülhatárolható olvasói táborunk van. , Ennek a rétegnek a visszhangját folyamatosan érzékeljük.

Belső, tartalmi célkitűzéseink közül hadd emeljem ki a realizmus kérdését. A marxista eszététikának ezt a kulcsfogalmát kezdetben

mint lehetséges folyóiratelnevezést is ízlelgettük. Végül is nem ez került lapunk homlokára. Ám sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogy programunkká lett a realizmus. Kritikai tevékenységünk a realizmus jegyében zajlik. Meggyőződésünk, hogy a nem realista indítattású alkotások valódi értékeit is csak így lehet méltányolni, s egyben valóban kritika tárgyává tenni.

— Gyakorta közölnek vitákat, sokszor egészen szélsőséges véleményekkel.

— Kedveljük a vitákat. Nekünk meggyőződésünk, ez a társadalom van annyira felnőtt és érett, hogy elbírja azokat a véleménycseréket, amelyek létező problémákról tisztességes, embert hangon szólnak. Rég elmúlt, de még emlékszünk a magyar szellemi életnek arra a korszakára, amikor viták helyett adminisztratív intézkedések születtek. Természetesen ma is számolnunk kell bizonyos közegellenállással. A kulturális középszintű vezetés például gyakran kétségbe vonja bizönyos megszólalások jogosságát, indokoltságát. Mi azonban minden olyan véleménynek helyet adunk, amely a tolerálhatóság határain belül marad. Miként, emlékezetes Ifjúság és marxizmus című vitáinkban is tettük. Parttalan és eklektikus vitákat azonban nem rendezünk.

Itt kell megemlítenem, hogy mi gyakran vállalkozunk ún. rázós kérdések taglalására. Mindig kiderül, hogy csak addig rázós egy kérdés, míg a nyilvánosság elől elzárjuk. Ha azonban a rázós kérdések marxista igényű megközelítéssel kerülnek a nyilvánosság elé, mindig megértő érdeklődést tapasztalunk. Nem tehetjük meg, hogy csukott szemmel járjunk a világban. Tudomásul kell vénünk az új jelenségeket. Ezért írtunk például a tudományos-fantasztikus irodalomról, a discójelenségről, a punkokról. Ezek mögött megfogható társadalmi probléma rejlik.

— Sokat és rendszeresen foglalkozunk a munkásművelődés kérdéseivel, összegezné ezeknek az írásoknak a tapasztalatát?

— A munkásság művelődését döntő fontosságú kérdésnek tartjuk. Az ilyen témájú írások java alapos hely- és elméleti ismeret birtokában született. Egyértelművé vált, hogy van szándék és igény a teljesebb emberi élet megteremtésére, amelyhez a kultúrát is nélkülözhetetlennek tartja a munkásság. Ugyanakkor azt a keserű következtetést is le kell vonnunk, hogy bármit mondunk, bármit írunk a munkás ma nem érdekelt a kulturálódásban. A kulturális vállalásokban ezért több a formális elem, a kipipálás, mint a tényleges teljesítés. A termelő ember értékelődik, s nem a teljes ember. Hozzáteszem, nem vagyok naív, idealista. Rossz voluntariz- musnak tartom a dolgozni- művelődni, dolgozni-műve- lődni típusú elképzeléseket is. De a munkahelynek, a szakszervezetnek, a KISZ- nek, a pártalapszervezeteknek is sokkal többet kellene tenni a művelődés rangjáért.

— E rövid beszélgetés alapján is biztos vagyok benne, hogy izgalmas találkozónak nézünk elébe.

L. P.

Tavaszi tárlat

A tavasz szép megújulásában meghozza történelmi évfordulónkat, a rügyeket és a költöző madarakat És általában felszabadulási évfordulónk tájékán a tavaszi tárlatokat az ország városaiban.

A véletlen hozta úgy, hogy idén három ilyen tavaszi kiállítást láttam pár nap alatt, a győrit, a szombathelyit és a Salgótarjánban rendezettet. Előbbi kettő a helyben, az adott tájon élő képzőművészek megméretésére volt lehetőség, utóbbi — tudatosan — inkább arra tart igényt, hogy általa az országos képzőművészeti életből kapjon egy képet, a sok közül, a helyi közönség. Az persze nem várható el tőle, hogy most már mintegy nemzeti tárlatnak tekintsük, bármely nagyot merít is. (Mint megírtuk, több mint ezer műalkotásból válogatott a zsűri, a kiállításon 145 művésztől 245 mű látható.) Egy kisvárosnak sem lehetősége, sem elég anyagi ereje nincs ahhoz, hogy ilyen célt tűzzön maga elé. Ahhoz azonban igen, hogy — mint idén — jó színvonalú kiállítást rendezzen, s a kulturális politika helyi törekvéseinek eddigi eredményeként a Salgótarján iránt a művészek részéről megnyilvánuló érdeklődést ily módon is kiaknázza. Mert hiszen kétségtelenül eredmény, a megbecsülés egyik fajtája az is, hogy neves mesterek, még inkább a fiatal képzőművészek stúdiójának tagjai figyelnek erre a városra, szívesen kiállítanak, s más módon is eljönnek Nógrádba a túlzsúfolt Budapestről. A megtisztelő érdeklődés jele, hogy szinte tömegesen jelentek meg a. kiállítás ünnepi megnyitóján is. Amikor tehát megjegyezzük, hogy az idei tárlat, mint művelődéspolitikai tett, sikeres, akkor elsősorban a helyi közönségre gondolunk, amelyik sokféle képzőművészeti törekvésről értesülhet a megyei művelődési központ üvegcsamokában.

Szakmai értékelésre nem térünk ki, az a műkritika feladata, s azt minden bizonnyal el is végzi az adott fórumokon. Annyit azonban megjegyezhetünk, hogy mind

a festészeti, mind pedig a szobrászati és a grafikai anyag magas színvonalat közvetít. S bár az iparművészeti anyag az egészhez képest csaknem elhanyagolhatóan kevés, ami látható, az joggal van ott. (Erről később még szólunk.) A műfajokon belüli arányok, mozgások figyelemmel kísérése jólesően változatos szellemi izgalmat is kínál, idén a szobrászati művek aránya szintén örvendetesen nőtt a tárlaton.

Nincs bennünk kétség afelől, hogy például Kokas Ignác, EF. Zámbó István, Kovács Péter, Vecsési Sándor, Kóka Ferenc, Szentgyörgyi József, Bráda Tibor, Váli Dezső művei a festészeti anyagban, vagy a grafikában Raszler Károly, Reich Károly, a nemrég elhunyt Csohány Kálmán, Rékassy Csaba, Bálványos Huba. a most először itt levő Gácsi Mihály, vagy Sáros András Miklós, Szabados Árpád, Banga Ferenc, Lacza Márta, Püspöky István, Szemethy Imre a legtöbbet árulnak el az országban levő változatos művészi irányokról, esetenként divatokról. Más neveket is ideírhatnánk, de miután nem műkritikai értékelést adunk, csak példákkal élünk. Kiss István, Marton László. Gyurcsek Ferenc, Marosits István, Borbás Tibor. Lóránt Zsuzsa, Csikszentmihályi Róbert alkotásai jelzik, többek között, azt a magas művészi színvonalat, amely a szobrászati, kisplasztikái anyagot ebben az évben oly izgalmassá és sokrétűvé teszi.

Más kérdés lehet, hogy a helyben élő képzőművészek éves tevékenységének megméretésére — amelyre Győrött és

Szombathelyen vállalkoztak —. mennyiben alkalmas ez a szélesebb körű tavaszi tárlat? Nyilvánvaló, hogy a zsűrinek ilyen hatalmas anyagban nem lehet más szempontja, mint az érték, a mű — és nem az azt létrehozó, itt, vagy amott lakó ember — mérése. Ez általános igazság. A helyiek közül a tavalyi nagydíjas Földi Pétert, Lóránt Jánost, Czinke Ferencet, idős Szabó Istvánt kivéve, sem mennyiségben, sem minőségben nem kap túl sokat a nógrádi képzőművészeti törekvésekre kíváncsi érdeklődő. Szinte a „rend kedvéért” csaknem valamennyi művészünk jelen van egy-egy művel, ebből azonban nem kerekedik ki megközelítően sem megnyugtató kép. Ha valóban csak ennyi az, ami az adott időben Nógrád műtermeiben született, akkor az kevés. Vagy a helyi rangot másfajta rendszerben kellene minősíteni? Esetleg másik kiállítással, vagy kiállítások, kai? Az új múzeumi galériában lesz erre lehetőség? Nem nekünk kell megválaszolni a kérdéseket. A helyben élő néző azonban bizonyára nemcsak arra kíváncsi, hogy mi történik az országban (egyébként helyes, hogy ilyen igényét kielégítik), hanem arra is: mi történik a szűkebb hazában.

I

dén Erdei Sándor kapta megérdemelten az iparművészeti díjat. Visszatérve az arányokra, nyilvánvaló, hogy az iparművészet már van olyan gazdag és színvonalas e tájon, hogy külön önálló kiállítást érdemelne. Reméljük, erre a jövőben lesz,is mód.

T. E.

Gyermekelőadás Rétságon

Mátyás aranyszőrű báránya

A rétsági Asztalos János Művelődési Központ gyermekelőadásainak olyan nagy a népszerűsége, hogy nem csupán a nagyközségiből, hanem a környékről is látogatják a gyerekek. A Mesestúdió által előadott Mátyás aranyszőrű báránya című mesejáték közelmúltbeli előadására a helyi iskolásokon kívül eljöttek

a borsosberényi, tereskei, né-1 zsai, szátóki és felsőpetéhyi kisdiákok is. A gyermekek számára legközelebb színpadi előadást a Népszínház együttese tart május 5-én a Stanislaw Lem novellái alapján készült Kalandok a világűrben című tudományos-fantasztikus mesejátékot mutatják be.

— Társadalmunk hónapok

óta mozgalmas időszakot él. Mérlegek készülnek és programok, tart a párbeszéd országos és helyi dolgokról. Ilyen pezsgő politikai légkörben száz és százezrek szerepelnek a közélet fórumain. A kérdés most különösen aktuális: mit ért dr. Fancsik János, a megyei kórház osztályvezető főorvosa a közélet kifejezés alatt?

— Nehéz erre egy mondattal válaszolni. Időnként úgy érzem, mintha a szó elcsépelt lenne. Anélkül, hogy tartalmát alaposabban végiggondolnánk, használjuk. Néha indok nélkül e kategóriába sorolunk viselkedési formákat. Ha valaki egyszerűen csak nyüzsög, attól még nem válik közéleti emberré. A kifejezésnek szerintem akkor van értelme, ha valóságos társadalmi igény kielégítésével jár, magyarul: haszna van! Ehhez viszont- adott egyéniség kell. Kár is volna erőltetni, hogy mindenki közéleti ember legyen, mert meglehet, kenyér nélkül maradnánk.

— Mitől függ tehát, hogy kit illet a közéleti jelző?

— Az egyéniségtől! Vannak, akiknek szinte benne van vérükben, hogy szabad idejük terhére tegyenek, szervezzenek, szóljanak kisebb-nagyobb közösségek érdekében. S a közéletben való részvétel nem feltételezi okvetlenül funkció betöltését. Vegyük példának az orvost! Az egyik beadja az injekciót, megméri a vérnyomást — és kész. A másik megmagyarázza a betegség okát, a megelőzés fontosságát, tanácsokat ad a helyes, egészséges életmódra, rámutat társadalmi összefüggésekre. Mind a kettő eleget tesz kötelességének, de minőségi különbség van közöttük.

Vasárnapi beszélgetés

A közéletiség próbái

iiiiiiiiiMiiitiiiiiiiiiitiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiniiiimiiiniiiiMiiniiiini

— Hogyan látja, a fiatal értelmiség körében időnként nem tapasztalható bizonyos zárkó- zottság?

— Mielőtt a kérdésre válaszolnék, hadd tegyek egy megjegyzést. Emlegetjük a közéletiség iskoláját. Azonosítjuk nyári diáktáborokkal, ifjúsági alapszervezetekkel... Aztán azok a fiatalok, akik ebbe az „iskolába” jártak, családalapítás után elfelejtik a „tanultadat”. Azok a fiatalok, akik valóban felelősséget éreznek másokért, igyekeznek befolyásolni környezetüket, kezükbe veszik az ügyek intézését, közéleti emberekké válnak. A mai fiatalság egyébként miért lenne rosszabb vagy jobb a korábbi-későbbi generációktól? Amikor nincs lehetőség a megnyilvánulásra, nincs reális társadalmi igény, aligha szabad erőltetni, számon kérni az ifjútól a köz- életiséget. Másokat talán az kedvetlenít el, hogy nem érzik jelentőségét, vagy számtalanszor tettek szóvá problémát, agyaltak ki okos ötleteket, s maradt minden a régiben. Egyik kollégám nyilatkozatára emlékszem. Visszaidézte korábbi emlékeit, amikor talpalt, igyekezett intézkedni, ha az ajtó zárva volt, az ablakon is „bemászott”. Ha az érvek elfogytak, újakat vett elő. Most amiatt szomorkodik, hogy hasonló dolgokban udvariasan fogadják, meghallgatják, megígérik, s minden marad a régiben.

— Ez lenne a visszatartó erő, hogy a fiatal értelmiségiek többet vállaljanak magukra?

— Nem. Nem ez a jellemző. Egyébként a kórházunkból is számos jó példát tudnék felsorakoztatni, hogy a fiatal orvosok szívesen vállalnak társadalmi megbízatásokat, kezdeményeznek. Van aki egzisztenciális cél érdekében, a többség viszont belső szükségszerűségből. Tájékozottak, érzékenyek a társadalmi problémákra, a maguk módján igyekeznek is tenni a megoldásért. Előadásokat tartanak, tömegszervezetekben tevékenykednek, s emellett az osztályokon is példamutatóan végzik munkájukat, ami cseppet sem közömbös... Szöget üt a fejembe, amikor arról hallok; az ifjúsággal a felnőtt nemzedék jól foglalkozik-e, megfelelnek-e a követelményeknek? Nem szabad a generációkat szétválasztani, a nemzedékek együtt alkotják a társadalom finom szövetét, Időzte a fiatal értelmiséggel, akik között mind több a vállalkozószellemű.

— Említette * társadalmi problémák iránti érzékenység szükségességét, ön személy szerint mire érzékeny?

— Régi vesszőparipám az

öregek ellátása. Nem tartom kielégítőnek, az ehhez szükséges intézményrendszer sem tökéletes, bár temérdeket áldoz a társadalom e célra. Amikor látom, hogy idős emberek kórházi gondozásra szorulnak, én nem hálátlan gyermekekre gondolok, a szeretet hiányára. Arra, hogy az utódok derekasan dolgoznak, nincs rá lehetőségük, hogy valaki állandóan a beteg szülő mellett maradjon. S ez is érthető! A másik dolog, ami foglalkoztat, Salgótarján város. Csodálatos az elmúlt években végbement fejlődés, örülök a városépítés sikereinek, az új lakásoknak, iskoláknak, óvodáknak. Legfeljebb az bosz- szant néha, hogy itt is, ott is építenek, s szinte nincs egy befejezett lakótelep. Pedig az én korosztályom is szeretné élvezni a modern város előnyeit. A város tisztaságával sem vagyok elégedett. Ez viszont az itt lakókon múlik elsősorban, hogy mennyit adnak környezetükre.

— Hálás dolog-e közéleti szerepet vállalni?

— Amikor az ember pluszmunkát vállal, nem a fizetségért teszi! Nem az elismerést várja, hasznosabbá igyekszik tenni magát, s akaratlanul is másokat erre buzdít. Számol azzal, hogy kevesebb lesz a szabad ideje, a családdal is ritkábban találkozik. A családot, mint hátteret nagyon fontosnak tartom... Azt hiszem, hálás dolog, s mindig is az volt, másokért önzetlenül tenni, s akik a közéletben igyekeznek jeleskedni — ezt természetesnek tartják.

— Köszönöm a beszélgetést!

M. Szabó Gyula

A berlini zenei archívum ritkaságai

A német szocialista zenekultúra több mint 140 ezer értékes dokumentumát őrzik a művészetek akadémiájának berlini archívumában. A gyűjteményekben található többek között 90 ezer, a német munkásdal történetével foglalkozó irat, kotta és 50 ezer oldalnyi életrajzi feljegyzés neves muzsikusokról.

A munkásdalgyűjtemény alapját 20 évvel ezelőtt vetették meg. Ez ma világszerte a leggazdagabb ilyen gyűjtemény. Az itt őrzött dokumentumok alapján jelent meg a „Harcban született dal” című sorozat, amely 500 régi dalt tesz közkinccsé, tudományosan megalapozott értékelés kíséretében.

Másik nagy értéke az archívumnak Hanns Eisler művészi és publicisztikai hagyatéka, am$ly a tudományos kutatásoknak valóságos tárháza. Jelenleg ennek nyomán készül egy tíz darabból álló hanglemezsorozat.

A zenei archívum feldolgozott anyagai között szerepel Max Butting, Fidelio F. Finke, Jean Kurt Forest, Ottmar Gerster és Rudolf Wagner— Regency hagyatéka. Most dolgoznak a tavaly elhunyt neves német zeneszerző, Paul Dessau hagyatékának a feldolgozásán.

Az archívum külföldi ritkaságai között van a Paul Ro- benson-gyűjtemény, amelyet í 1965-ben a Robenson csatád ' jóváhagyásával és támogatásával glapítottak. A híres amerikai énekes fotóit, leveleit, hanglemezeit, hangszalagjait azóta is gyűjtik.

NÓGRÁD - 1980. április 20., vasárnap

1