Nógrád. 1980. április (36. évfolyam. 77-100. szám)

1980-04-27 / 98. szám

Tudunk-e énekelni?

Az éneklés mindig az ember egyik Önkifejezési eszköze volt. Örömét, bánatét, gyászt, tragédiát dalolta ki magából a népdalokban, balladákban siratóénekekben. S az éneklés, mint egy különleges lencse, fókuszpontjában nemcsak az érzelmeket, hanem a nép tudatosságát, logikáját is összegyűjtötte.

Ma a régi közösségek felbomlásával egyidejűleg, már nem tudjuk elénekelni népdalainkat olyan tisztán és egyszerű természetességgel, mint azt az ünnepi és hétköznapi alkalmakkor tették. A rádióban, a televízióban kottaízűen szólalnak meg a legtöob énekes szájából, látszik. hogy végérvényesen elszakadtak a népdalok természetes közegétől. Csak az tudja teljes hitelességei megszólaltatni a népdalokat, aki azokat közvetlenül a néptől tanulta.

A dalok mutálását a megváltozott életforma is magával hozta. A második, mesterséges környezetben az ember már nem tud felnézni a csillagos égre, csak az ostorlámpákon át. Nem tudja megkülönböztetni a madarakat, a virágokat. Lehetetlen összekötni a mindennapi léttel a természetet, ami másodlagos élménnyé változott, így a népdalok sem lehetnek természetes élmények. Az is bebizonyítható, hogy kevéssé értjük, mint az első pillanatban érthetetlennek tűnő, mai költészetet, drámát, regényt, novellát.

A megváltozott környezet, az embert is megváltoztatta. Fölsértette érzelmeit, pszichikumát. Olyan komplexusok alakultak ki bennünk, ami a szabad éneklést szinte lehetetlenné teszi. Azt hiszem, majdnem pontos példa erre a szatmárcsekei temető felújítása. A helyreállítás alkalmával a csónak alakú fejfák alá betonlapot tettek, s különböző fakonzerváló anyagok felhasználásával igyekeznek az utókor számára megőrizni a népi barokk építészet remekeit.

Ilyesféle betonban őriztük meg mi is népdalainkat Mesterséges«!. S ha az éjszakába nyúló beszélgetések után valakinek eszébe jut

énekelni, legtöbbször a magyar nóták kerülnek elő. Ezekhez is akkor nyúl a legtöbb „énekes”, amikor már ivott, amikor a szesz leküzdötte a gátlásokat.

Az igényesebbek még egykét, iskolában megtanult népdalt el tudnak énekelni, de többre nem futja. Nemrég egy társaságban, amikor már kimerült a népdalkincs, Cseh Tamás nagylemeze csendült fel. Szépen és tisztán végigénekelték a lemez első és második oldalát, jól is hangzott. De ez végső soron a mi szegénységünk, önmagától tolakodik ide a kérdés: honnan tanulhatnák

meg a ma tizenévesei, de az idősebb fiatalok is a népdalokat.

Alig hozzáférhető az eredeti magnófelvétel, lemez, vagy olyan ember környezetünkben, akitől meg lehetne tanulni a népdal nyelvezetét. Kiadták például a Sebő-együt* tes és a Kaláka nagylemezét, de ezek is feldolgozások, értékesek, de messze esnek a nép énekelte daloktól.

Tudunk-e szabadon énekelni? Eddig csak az ember belső, önmaga akadályait, komplexusait emlegettem. Ide kívánkozik az is, hogy egy mai kocsmában, ahol jobb esetben cigányzenekar játszik magyar nótákat, vagy egy tömbházi lakás szobájában, ahol a szomszédok álmára is vigyázni kell, lehet-e szabadon énekelni.

Mintha a külső beton az ember torkát is megtámadta volna, megmerevítette a hangszálakat, megbénította a nyelvet. Pedig Kodály Zoltán nemcsak mondta, be is bizonyította: nem születik senki botfülűnek. A gyerek zenei nevelésének már születése előtt kilenc hónappal meg kell kezdődnie. S a zenei anyanyelvet nem nyűgként kell a gyereknek átadni, nem sulykolással, hanem azzal a természetességgel, ahogy a régi falusi közösségekben találkozhattak véle.

Ügy érzem, hogy népdalkincsünk, amely kultúránk egyik fontos része, nem őrizhető meg csak kottákban. Ehhez meg kell tanulni újra szabadon, önmagunk kifejezésér« énekelni.

Vadema József

Érdekes, hogy aránylag kevés akadémikusunk született Budapesten. Nos, ebből a szempontból Szabolcsi Miklós a kivétel — sőt, az „abszolút kivétel”, ugyanis, amikor 1921-ben született, családja már több generációs „ős-fővárosi’'-nak számított Családi adottságai pedig döntő szerepet játszottak pálya- választásában: Édesapja, akt' eredetileg magyar—francia szakos tanár volt, újságíróként tevékenykedett az „Egyenlőség” című lapnál. Tőle és nagy hírű nagybátyjától, Szabolcsi Bencétől, a néhány éve elhunyt kiváló zenetudóstól alapvetően humán beállítottságot, indíttatást kapott. Gyermekkori emlékei irigylésre méltóak: nagybátyjához Kodály Zoltán jár fel rendszeresen, hogy csak egy nevet említsünk a kortárs zeneművészet nagyjai közül, édesapja pedig Karinthy Frigyest, Kosztolányit sorolhatta baráti körébe. Ezek után nem véletlen, hogy a fiatal Szabolcsi Miklós a Pázmány Péter Tudomány- egyetem bölcsészkarára jelentkezett, ahol olyan professzorokat vallhatott mesterének, mint Eckhardt Sándort, Horváth Jánost. Lazi- cziusx Gyulát, a kiváló nyelvészt. Már egyetemi hallgató korában végzett tudományos munkát: stílustörténeti írásai jelentek meg.

1943-ban kapott tanári diplomát — és talán ez mentette meg az életét, mert így nem egy évvel előbb a Don- kanyarba, „csak” az ukrajnai harcokba hurcolták el munkaszolgálatosnak. 1945. januárjában, elég kalandos körülmények között, gyalog jutott el Debrecenbe, és máj- rövid idő múltán komoly' feladatokat bízott rá a demokratikus rendszer. Előbb a Győrffy kollégiumban tanított, majd 1948—49-ben egy évig az egyik minisztériumban dolgozott Aztán gimnáziumban tanított — majd 1953 őszétől a „Csillag” című folyóirat helyettes szerkesztője lett. 1956 végétől dolgozik az akkor alapított Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében, amelynek ma igazgatóhelyettese. Közben hat évig a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem professzora volt két évig Párizsban működött vendégprofesszorként, jelenleg pedig az Eötvös Lóránd Tudomány- egyetemen egyetemi tanárként József Attiláról szóló kollégiumot vezet

4 magyar tudomány arcképcsarnokából

Bemutatjuk Szabolcsi Miklós akadémikust

Tudományos pályája aránylag későn indult, de annál gyorsabban ívelt felfelé. 1958-ban lett kandidátus, a felszabadulás előtti magyar szocialista irodalom történetével foglalkozott értekezésében. A tudományok doktora címet már 1960-ban elnyerte „Fiatal életek indulója” című, József Attila munkásságáról szóló könyvével. 1985- ben választotta levelező tagjává a Magyar Tudományos Akadémia, székfoglalója is megjelent könyvalakban: az „Eszmélet” című József Atti- la-vers elemzésén keresztül általában a verselemzést taglalta. 1973-ban fogadta rendes tagjává az akadémia, ekkor „Halandzsa” címmel Karinthy Frigyes és a nyelv kapcsolatáról tartott székfoglalót. Tudományos fokozatai elnyerésének „nyomon követéséből” kitűnik, hogy az e századi magyar és világirodalom a fő kutatási területe.

Társadalmi és tudományos tisztségeinek szó szerint se szeri, se száma. A legfontosabbak, amelyeket maga is említésre méltónak talál: Az Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának elnöke, a Federation Internationale des Langue et Litte- ratures Modemes (FILLM), az UNESCO-nak a modem nyelv- és lrodalomtudomány- nyal foglalkozó nemzetközi csúcsszerve a szocialista országok részéről alelnökévé választotta, ugyancsak alel- nöke az Irodalomkritikusok Nemzetközi Szövetségének, | itthon az Akadémia és az Oktatási Minisztérium közös köznevelési bizottságának al" elnöke, legutóbb a József Attila-emlékbizottság tagjává választották. Munkásságát kétszer ismerték el József Attila-díjjal, egyszer a Munka Érdemrend arany fokozatával.

Jelenleg elsősorban a jelenkori és a két világháború

közötti irodalom kutatásával foglalkozik, ezen belül is el. sősorban József Attila életét, munkásságát kutatja. A költő élet- és pályaképét teljesíti ki. és az ehhez kapcsolódó problémákkal foglalkozik, így például nemzetközileg leginkább az avantgarde- és a neoavantgarde

mozgalmakról szóló tanulmányairól ismerik.

Eddig két kötete jelent meg József Attiláról (a másik „Érik a fény” címmel), ezekben 1927-ig dolgozta fel a költő munkásságát. és most dolgozik a harmadik köteten, amely az 1927—1932 közötti korszakát vizsgálja. De hogyan? Milyen módszerekkel dolgozik az irodalomtörténész kutató?

— Négy fő módszercsoportot említhetnék — mondja Szabolcsi Miklós. — Az első az életrajzi kutatás. Személyes beszélgetéseket, írói emlékeket, levéltári és könyvtári „búvárkodások” eredményeit, okmányokat egészítek ki némi személyes írói hozzátétellel — így rekonstruá- lódik egy önéletrajz. Az „íróasztalnál” a kutatott költő műveit elemzem, olyan módszerrel, amellyel magát a művet lehet megszólaltatni, „beszéljen” alkotójáról, miért, milyen körülmények között írta? A harmadik az Irodalomtörténeti folyamatok ábrázolása és rekonstruálása, hogy ennek összefüggésében tudjuk meg: az író és műve miért, minek hatására lett azzá, ami és aki lett Ez is jórészt könyvtári munka, a körtéire és a mai kritika átolvasása, összevetése, a vonatkozó elemzések nyomon követése tartozik ide.

A negyedik és külön módszer az értékelés, a kritika és a mai művekkel való foglalkozás — fejezi be a munkamódszer-ismertetést a tudós.

Szatmári Jenő István

A századi ordtúén sorra

** születtek egy-egy

festői eszme jegyében hazánkban a művésztelepek. Nagybánya az impresszionizmus tanulságait vállalta, Szolnok Munkácsy örökségéi, Gödöllő az európai szecesszió magyarítását. Kecskemét az induláskor szerényebb maradt, egyszerűen kellemes környezetet kívánt nyújtani az itt megtelepedő festőknek, hogy jó művekkel tárhassák fel a valóságot. Nem elvi egységet követelt, hanem becsületes munkát, mívességet — tárgyhű realizmust Talán ez a kezdeti tisztesség is hozzájárult, hogy az 1912- ben megnyílt kecskeméti művésztelep hozzájárult több életmű kibontakoztatásához. Újdonságnak számított, hogy a város egy műtermekkel rendelkező villát bocsátott a festők, grafikusok, szobrászok rendelkezésére, melyet Jánszky Béla és Szivessy Tibor tervezett. Jól választották meg a művésztelep első vezetőjét, Iványi Grünwald személyében, aki addig Nagybányán dolgozott, és nemcsak festői rangja adott biztosítékot, hanem szervezőképessége is. Az alapító tagok sorában találjuk Herman Lipót, Olgyay Ferenc festőket, Csikász Imrét, a jeles és korán elhunyt szobrászt, továbbá Falus Elek grafikust. A szemlélődés helye lett a kecskeméti művésztelep, ahol kis ideig Uitz Béla is megfordult, s amelynek vezetését 1920-ban Révész Imre vette át. Az épületet 1957-ben újította fel a Művészeti Alap. s a zsennyei, nagymarosi művésztelephez hasonlóan nem egységes műhely dolgozik itt, hanem minden stílus képviselve van a beutalás rendje szerint. A múlt így módosult, az eredeti kecskeméti művésztelep alkotóház lett, s több évig dolgoztak itt a

A kecskeméti művésztelep múltja és jelene

Képzőművéneti Főiskola hallgatói is.

A jelen művészeti élete Kecskeméten nemcsak erre a régi és alkotóházzá alakult művésztelepre épül, hanem újdonságokra. 1975-ben átadták a kecskeméti kerámia- stúdiót, melynek vezetője Probstner János. Ez a műhely „nemcsak hivatásos alkotóművészeknek nyújt teret, hanem a Népművelési Intézet bevonásával amatőr alkotóknak, fiatal, tehetséges fazekasoknak”. Ugyancsak ebben az időben valósult meg a tűzzománc-alkotóte- lep, Kátai Mihály irányításával. A meginduláskor számba vették a grúz zománcművészet eredményeit, s a hazai tanulságokat is, azt például, hogy a belső díszítés, az épületek homlokzatának monumentális méretű tűzzománcgondozása egyaránt

előtérbe került. A tűzzománc minden ágazata fontos szeredhez jut a művésztelepi munkában, a résztvevő művészek egy-két itt készült munkájukat a Katona József Múzeumnak adományozzák.

Az 1912-ben megindult művésztelep új eszmékkel bővült a mi időnkben. Az alaptagok közül különösen Bözsó János, Diószegi Balázs, ifj. Éber Sándor, Goór Imre, B.

Mikii Ferenc, Pálfy Gusztáv, Túri Endre munkássága jelentős, de számottevő az amatőr mozgalom is, s fontos tényező a Naiv Múzeum alapítása, mely országos értékeket vonultat fel.

Kecskemét gyűjti Bács- Kiskun megye klasszikus műveit is. Ennek jegyében létesítették a Tóth Menyhért Múzeumot, mely a város kulturális vagyonának komoly növekedését jelenti. Az erjedés sok helyen mutatkozik, s bízvást megállapíthatjuk, hogy mindez az 1912- ben indult kecskeméti művésztelep hatása, továbbte- remtődése. Ma már nem

egyszerűen csak a kecskeméti művésztelepről, hanem a város egyre színvonalasabb, országos méretű, fontosságú művészeti életéről beszélhetünk. Tevékenységüket nem korlátozhatjuk Kecskemét határáig, felöleli egész Bács-Kiskun megyét E sokrétűségben régi és új köztéri alkotásokat vehetünk számba. Kecskemét városképe az ország egyik legizgalmasabb építészeti ötvözete Kerényi József Ybl-dí- jas főépítész jóvoltából, aki a századforduló szecessziós mintáihoz igazodó jellemző és hatékony építészeti egységeket csatolt; korszerű fíGoór Imre: Vadaskert.

gyelmességgel és mértéktartással. Kecskemét hirdette meg az L országos folklór- pályázatot, mely komoly sikerrel zárult, sok festő képzeletét mozgatta meg. A kecskeméti művészeti élet törekszik ma is. hogy a népi minták ne merüljenek feledésbe, hanem új alkotások forrásvidékét jelentsék.

Kecskeméten nagy hagyománya van a műgyűjtésnek. Nemes Marcell 1911-ben, a művésztelep létesítése előtt egy évvel komoly képgyűjteményt adományozott a vár Tosnak, melyet azóta is a múzeumban őriznek. Sajnos, csak azt, ami megmaradt belőle, mert a II. világháborúban a gyűjtemény nagy része megsemmisült. A magán- gyűjtemények közül a legnagyobb kollekció Bozsó János festőművész tulajdona, aki nagy körültekintéssel és megszállottsággal mentette múzeumotthonába Munkácsy Mihály, Székely Bertalan, Réti István festményeit, erdélyi ácsolt ládát, XVII. századi faszobrokat, a magyar fazekasközpontok legszebb emlékeit, melyeket mind a városnak ajánlott fel.

Nyilvánvaló, hogy az 1912- ben létesült kecskeméti művésztelep egyik előzménye, Lechner Ödön építészeti tevékenysége volt, aki az 1896- ban felavatott kecskeméti városházát tervezte szecesz- sziós stílusban. Kár, hogy nagyszabású víztoronyterve az I. világháború pénzgondjai miatt sohasem született meg, s a Rákóczi-emlékmű megvalósulása is elmaradt. Ilyen sok elágazása van a hagyományt és az erjesztést illetően az lQ12_ben létrejött kecskeméti művésztelepnek, mely annyi új kecskeméti művészeti intézménnyel

egyetemben hívja alkotásra az ország sok művészét — hogy a költő, Juhász Ferenc szavaival „építse, építse ezt a hazát”. Losonci Miklós

*