Nógrád. 1980. április (36. évfolyam. 77-100. szám)
1980-04-26 / 97. szám
A gondos karbantartásból, a használt anyagok, alkatrészek újrafölhasználásából és különböző újításokból 410 ezer forint megtakarítást ért el a Komarov nevét viselő szocialista brigád a salgótarjáni síküveggyárban. A 17 esztendővel ezelőtt alakult karbantartó brigád már több ízben elnyerte az aranykoszorús címet, s tavalyi munkájuk alapján a Vállalat kiváló brigádja cím birtokosai lettek. A képen Tóth Miklós brigádvezető, és Szabó József lakatos az egyik húzógép javítását végzi Majoros István művezető irányításával. —bábéi felv.— Nincsenek lépéshátrányban lobbidőket vér a kazári téeszelnök Múltkori találkozásunkkor invitált meg egy jó, kiadós határszemlére Simon István, a kazári Zöldmező Termelő- szövetkezet elnöke, de amikor a minap beállítottam hozzá, visszavonta az indítványt. Persze, már hogy is ne tette volna, hiszen harmadik napja volt akkor immár, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal locsogott az áprilisi időjáráshoz nem éppen illő, havat is magával hordó eső. Ami mindenre jó, csak éppen arra nem, hogy Zsigulival járjuk végig — terepjáró híján — a fölázott földutakat. Nem is vállalkozott hát „autós sétára” az elnök — övezetett volna egyébként —, így hát a házeresz alól végzett szemle végeztével jól fűtött szobájába menekültünk be a meg-megújuló szélrohamok elől. — Hát — kérdeztem — hogyan érzi magát ilyenkor egy tsz-elnök? — . . .Most már jobban, minit néhány héttel ezelőtt. Hiszen e néhány napos jó idő alatt sikerült azokat az időszerű munkákat behoznunk, amelyekkel némiképp lépés- hátrányban voltunk. Elvégeztünk minden talajmunkát és április közepére a tervezettnél 15 százalékkal nagyobb területen elvetettük a tavaszi árpát De, hogy bejött ez a félig-meddig kedvezőtlen idő, elmaradtunk a kukoricavetés- sel. Ami nem kis dolog, hiszen nyolcvan hektár szemes és kilencven hektár silókukorica vetése szerepel terveinkben. Ám, hogy lehűlt a talaj és a gépek sem tudnak rámenni a mostani esőzések miatt a földekre, megint csak rohammunkára késztetnek majd bennünket. Persze, — bizonygatja az elnök — nem elkapkodott rosszul végzett vetésekre. Terveink szerint a jelentős nagyságrendet képviselő kukorica még május tizediké körül a földbe kerül. És ez jó lesz; elképzeléseink szerint biztosítani fogja az állatállomány takarmányszükségletét. Néhány nappal ezelőtt juhokkal is foglalkoztak még a Zöldmezőben, ám, ha jól tudom, azóta túladtak már a kétszázötven öregebb-fiata- labb birkán, meg a nem régen ellett húsz-egynéhány bárányon is. Marad hát csak a hízóbika-tenyésztés, ami egyébként nem rossz üzlet, ha jól csinálják. A minap is több mint huszonnégyezer forintért vitték el tőlük darabját. S most is van belőlük... — A gabonafélék mellett ez jelenti fő bevételi forrásunkat — mondja Simon István. — Jelenleg száztíz hízóbikánk van. Ezek jó értékesítése is késztet minket a többi munkára: a gyepterület, a legelők nagyságának növelésére. azok jobbá tételére. Ebben az évben több mint hatvan hektárral növelik az eddig már intenzív gyepgazdálkodás alá vett területet, amely nagysága —, ha számításaik beválnak, s ha erejük is engedi —, július végére már eléri a 320 hektárt. Több takarmány jut hát az állatoknak, s várhatóan a súly gyarapodására is kevesebb idő kell majd. No, meg, a téli időszakban, kevesebb takarmány. Hiszen az év végéig jó húsba került állatokat sokkal könnyebb értékesíteni. — És az őszi vetések? — Az őszi búza — mutatja felém a frissen készített statisztikát a tsz-elnök —, valamint a kis területű őszi árpa is, sokkal jobban telelt mint 1979-ben —, de mégsem olyan jól, mint a sikerévként számon tartott 1978-ban. S bár a vetések időben megkapták a fejtrágyát, a márciusi szélsőséges idő több mint ötven hektáron ritkította meg erősen a táblákat. Mindezek ellenére bízom abban, hogy — a szinte mindennapi szemrevételezések alapján már most is megállapítható — sikeredik majd a tervezett hektáronkénti harmincnégy mázsás átlag. Ami egyébként, a mi meglehetősen kedvezőtlen viszonyaink között, nem lesz utolsó dolog. Locsog kint az eső, s egymással meg nem beszélve lépünk szinte egyszerre az iroda ablakához. Kint, előttünk sárgán virít az aranyeső, ott a túloldalon meg üdezöld- frissen kapaszkodik ki a földből az árpa, ám látom: mégis fejét csóválja az elnök. Kérdem is tőle, miért? — A vetések a rossz időjárás miatt a múlt évinél már eddig is több mint négyhetes késésben vannak. Szebbnek kellene lenniök. No, meg a kukoricavetéssel párhuzamosan már meg kellett volna kezdenünk a növény- védelmi munkát. S ez is várat magára. Duplán . . . Hiszen eleinte bíztunk abban, hogy egy bérelt, növényvédős helikopter egy nap alatt elvégzi majd ezt a feladatot, csak hát üzemeltetését itt a mi térségünkben nem engedélyezték. Mert, hogy meglehetősen kellemetlenek a domborzati viszonyok a területünkön : s mi több, olyan sűrű a különböző feszültséget vivő villanyvezetékek hálózata, hogy a felsőbb szervek még helikopter „bevetéséhez” sem járultak hozzá. Gondolom, emlékeztek az ilyen területek felett bekövetkezett katasztrófákra. Kénytelenek vagyunk hát ezt a munkát a mi embereinkre és gépeinkre bízni. S ez — becslésként — három gép kétheti dolgát jelenti. A kazári Zöldmező Termelőszövetkezet 2358 hektárnyi területéből csupán alig fele a szántó. Múlt év végéig 652 hektárnyi területet foglalt el a legelő és 409-et az erdő. — Továbbra Is azon vagyunk — mondja Simon István elnök —, hogy a lehető leggazdaságosabban használjuk ki a rendelkezésünkre álló földterületet. Nincs olyan törekvésünk az idén sem, hogy gépekkel nagyon nehezen és körülményesen megmunkálható területeket vonjunk be akár kukorica, árpa, vagy búza „alá”. Mint az előzőekben is említettem, inkább gyepesítünk, és — erdősítünk. Tavaly november végén megkezdtük, s ebben az évben folytatjuk egy újabb, 27 hektárnyi terület tölgy- és fenyőcsemetével történő telepítését, miáltal erdeink nagysága meghaladja a 410 hektárt. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy a földet a lehető legjobban használjuk ki. S vélem, ez nemcsak a mi termelőszövetkezetünk érdeke. Még mindig az ablak előtt állunk, s nézzük a kinti pocsolyákban felhólyagzó eső szapora cseppjeit. „Nem vigasztaló látvány!” — mondom az elnöknek. Nem — mondja ő is félig búskomo- ran, de aztán —, némiképp módosítva a közmondást, derül fel az arca: „Borúra derű jön! . . . Karácsony György Bárkit megkérdezünk a balassagyarmati vasútnál, melyik is az üzemfőnökség legjobb brigádja, bizonyos, hogy egyszerre kettőt nevez meg. A Petőfit és az Eötvöst. Lényegtelen a sorrend. A lakatosok és a villanyszerelők maguk sem igen vitáznak fölötte. — Mégis, írjon inkább az Eötvös József brigádról — mondja rövid töprengés után Somogyvári Lajos, az üzemfőnökség vezetője. — Szerepeljenek most ők. Megérdemlik. * A sínektől távolabb, teherautók szántotta sáros út mentén takaros kis ház áll: a vasúti tmk „főhadiszállása”. A nevezetes Eötvös-brigád tizenegy villanyszerelője szanaszét dolgozik most a vonalon. Csupán a brigádvezető, Mező Sándor maradt benn. Vele, s a művezetővel, Bódis Jenővel beszélgetünk. — Az öndicséret mindig fokhagymaszagú — szögezi le mindjárt az elején Bódis Jenő. A dokumentumok viszont simán sorolják a tényeket. Alakulás: 1965. Az átlagéletkor mégis harminc év alatt van. — Sorra emelték ki a brigádból az embereket magasabb beosztásba — magyarázza rögtön a művezető. — Ö alapító tag. — Elkezdtünk szépen tanulni, lett is látszatja, csak úgy ritkultunk. Bejegyzések. Aranykoszorú, ezüstkoszorú, Kiváló dolgozó kitüntetés. Tele velük a A tanácsok szociálpolitikai munkája Öregek és elesettek istápolói milllllllllllllllllllllllMIIIIIIIIIIHIItlIIIIIIIIHIIIHIIIIIIIIIUIIIIIIIIIimillllllllllllllllMllllHIIIIIIIHtlIIIIHIIIUIIIIIIHIIIIIIIIIIIHIIIHlilllHlliflIIIIIIIIHIIIUtlIIIIMItHI Alig múlik el hét, hogy ne érkeznék híradás öregek napközi otthonának megnyitásáról. Hovatovább a legtöbb faluban is lesznek ilyen intézmények — mert emelkedik az átlagos életkor, s mert mind több társtalan, idős ember keresi a hozzá hasonlók körében magányának feloldását. Közel nyolcszáz ilyen otthon működik már országszerte, s a lakosság, az üzemek, vállalatok, szövetkezetek is mind több segítséget adnak továbbiak létrehozásához. Gazdáik azonban a tanácsok. Ez is része annak a kiterjedt szociálpolitikai gondoskodásnak, amiről — általában nem beszélünk. Valamiféle ál- széméremből inkább hallgatunk arról, hogy vannak emberek az országban, akik szociális gondozásra szorulnak. Pedig elhallgatni ezt márcsak azért sem kell — mert a gondozást meg is kapják. 51 EZER SZOCIÁLIS SEGÉLY Van úgy, hogy a családi viszonyok miatt szükséges a tanács közbelépése: sokgyermekes családnak nagyobb lakás kell; alkoholista apa gyermekeit gondozásba kell venni; egész életét végigdolgozta az idős asszony, s magánmunkáltatója hibájából még sincs igazolható munkaviszonya. Hosszan lehetne sorolni az eseteket, hiszen — mint a tanácsi dolgozók mondják — minden egyes szociális ügy szinte egy regény szomorú zárófejezete. Viszonylag ugyan nem sok emberről van szó, de alapelv, hogy senki sem maradhat támasz nélkül. S ahol nincs eltartásra kötelezhető hozzátartozó — a támasz: a tanács. Rendszeres szociális segélyben — hosszú évek óta szinte változatlanul — mintegy 51 ezer ember részesül. S bár a rászorulók száma alig pár száz fővel emelkedett, az ilyen célra kifizetett összeg 1979-ben 131 millió, 1978-ban pedig csaknem 400 millió forint volt. Még nagyobb mértékben emelkedett azok száma, akik szociális étkeztetésben részesülnek. A leggyakoribb: idős házastárs halála után a másik nagyon sok esetben kénytelen igénybe venni ezt a szolgálatot. S ha magától nem jelentkezik — a helyi tanács szociális előadója jár utána: van-e, aki az öregembernek, asszonynak enni adjon? Mégpedig nem népkonyhái színvonalon : általában mindenütt kulturált körülmények között, télen jól fűtött helyiségben, tiszta asztaloknál ülve fogyaszthatják el az idős emberek a meleg ételt. Elsősorban a tanácsok körültekintő, humánus tevékenységét dicséri, hogy a szociális étkeztetést igénybe vevők száma nyolc év alatt ötszörösére nőtt. De figyelmeztet is ez a szám: mind nagyobb probléma az elmagányosodás. Magyarán szólva: sok család esetében igaz az a régi mondás, hogy két szülő el tud tartani akár nyolc— tíz gyereket is, de megannyi gyerek sem tart el egy szülőt. .. Sokan azok közül, akik így teljesen magukra maradtak, szociális otthonba kérik felvételüket. Igaz, hogy az otthonok befogadóképességének növekedése a tanácsok és az otthonokat fenntartó többi testület minden erőfeszítése ellenére sem tud lépést tartani az egyedül maradt öregek számának emelkedésével. Az is tény viszont, hogy akadnak öregek, akik semmiképpen sem akarnak szociális otthonba menni, bár el- erőtlenedve már nem képesek magukat ellátni. Több mint 30 ezer idős férfi és nő él jelenleg szociális otthonban, ezeknek az intézményeknek döntő többségét a tanácsok tartják fenn. HÁZRÓL házra járnak Más, idős emberekről otthonukban gondoskodnak a tanácsok. A fővárosban éppúgy, mint nagyobb és kisebb városokban, sőt falvakban is házról házra járnak a szociális gondozónők, ennivalót visznek, elvégzik az idős ember körüli teendőket. Olyan ellátást természetesen nem nyújthatnak nekik, mint a szociális otthon, de szinte minden szociális nővér tapasztalja, hogy szeretetteljes türelmetlenséggel várják érkezésüket a magukra maradt öregek. Számuk 1970 óta a kétszeresére növekedett.. A tanácsok szociális tevékenységei körébe tartoznak azok is, akik megsérültek vagy megrokkantak munka közben, s ezért nem tölthetik be korábbi munkakörüket. A „megváltozott munkaképességűek munkaviszonnyal összefüggő segélye” évente több mint százmillió forintra rúg. További 250 millió forintot kapnak a vakok, akik számára 1976-ban vezették be a személyi járadék fizetését. A tanácsok gondoskodnak azokról is, akik életük végéig szenvedik a háborúban szerzett betegségüket, a világégés tette őket munkaképtelen rokkanttá. Harmincöt év telt el a második világháború befejezése óta, a természet törvénye szerint egyre csökken a számuk — de még mindig évi 90 millió forint körül jár az az összeg, amit kifizetnek nekik. ÜGYINTÉZŐK KÉNYSZERHELYZETBEN Aligha lehet pontosan körülhatárolni, mi minden tartozik a tanácsok szociálpolitikájához. Elsőrendű feladatunk, hogy szemmel tartsák a „veszélyeztetett” családokat, vagyis azokat, ahol a család valamelyik tagjának alkoholizmusa vagy bűnözése miatt veszélybe kerül a többi családtag, főleg a gyerekek. De szociálpolitikai tevékénység az is, hogy minél több gyereket tudjanak a bölcsődében, óvodában fogadni, noha ez már a tanácsok más-más osztályaira tartozik. Még az is a szociálpolitika körébe tartozik, hogy i 'inden iskoláskorú gyereket beírassanak szüleik — és megtörténik, hogy az ennek elmulasztásáért felelős apa a tanácstól kapott egyszeri szociális segélyből fizeti ki a büntetést. Ezt ugyan nem lehet helyeselni — de a helyi viszonyok, az adott család helyzetének ismeretében olykor kényszerhelyzetbe kerülnek a jó szándékú tanácsi ügyintézők. A családpolitikai, szociálpolitikai tevékenységet választási ciklusonként legalább egyszer — az ide vonatkozó rendelkezések értelmében — megtárgyalja a tanács végrehajtó bizottsága. S ha csak az öt év előttivel veti össze mindazt, amit e téren tett — lesz miről beszámolnia az ülésen éppúgy, mint választóknak. Váckonyi Endre Vasutas villanyszerelők Két jó közül az egyik napló. Első helyezés a brigádvetélkedő üzemfőnökségi döntőjén. Társadalmi munka. Az Ipolyszögi Általános Iskola villanyszerelési munkái. Az épülő Diesel-szín teljes villanyszerelési munkái. Szombatok, vasárnapok. — összetartó, jó légkörű brigád a miénk — mondja Mező Sándor brigádvezető. — A munka után is összejárunk, segítjük egymást. Azt hiszem, az eredményeinket is ennek köszönhetjük. A sok beszédet nem szeretjük — teszi még hozzá a szerény, halk szavú ember — a cselekedetet inkább. — Talán nem hiszi el — veszi át a szót a „főnök” —, de itt mi megvalósítottuk a teljes üzemi demokráciát, ami máshol csak törekvés még a javából. Olyan családias a légkör, nincs főnök és beosztott — kollektíva van. Megmondunk mi egymásnak mindent, ha úgy hozza a sor. Nemcsak az „üzemi négyszög” szava számít! * Vállalásaik között előkelő helyet szántak az energiatakarékosságnak. Hogyan tudnak villanyszerelők energiával takarékoskodni? — kérdezhetne rögtön az ember. Am kiderül, hogy sokféle módja van. Korszerű lámpatestek alkalmazásával például, amelyek ugyanolyan, sőt kisebb fogyasztás mellett nagyobb fényhasznosítással működnek. Vagy itt van az újításuk. Tudott, hogy egyre több szolgálati hely szűnik meg a vasútnál. Ott a nagy gond: hogyan is legyen ezután az állomások kivilágítása? Égessék éjjel-nappal a villanyokat? Ez nagy pazarlás lenne. Ha meg sötét van, az balesetet okozhat. — Alkonyatlámpák felszerelései tervezik — mondja a brigádvezető. — Ezek, ha sötétedik, önműködően bekapcsolnak. De a mi ötletünk még ennél is sokkal jobb. Egy mindenféle . beruházás nélkül megvalósítható táv- kapcsolásos megoldást dolgoztak ki, amely most áll épp kipróbálás alatt. Arra az időre. amíg az utasok gyülekeznek és a vonat befut, a kis állomásokon a legközelebb» szolgálati helyről bekapcsolják a villanyt. Ha a vonat elment — egyszerűen lekat- tintják megint. Ez az energiamegtakarítás már számottevő értékű. De szükség is lesz rá — árulja el nagy gondját a művezető —, mert éppen a napokban jött az utasítás: 1980-ban (fejlesztés ide, vagy oda) a tavalyi energiamennyiség 95 százalékát használhatják csak fel. Bizony, ez nehéz lesz. Meg kell húzni a nadrágszíjat... — Ha a brigádversenyt kérdezi — váltják át most a témát — hát az itt, a vasútnál egy kissé fura. Meglehet, persze, hogy másutt is így van. Szóval itt, ha kifundálja a főnökség, melyik brigád milyen koszorúra, jutalomra javasolható, az soha úgy nem marad. Pedig volt már, hogy ittunk is előre a medve bőrére. Erre jön le a pénz: na, mondjuk, vissza az egész. Aki aranykoszorús lett volna — csak ezüstre futotta. Mert a kollektív szerződésben kikötött pénzösszeget nem tudtuk volna kifizetni nekik. Hát, hogy ez így nem ösztönző, az is biztos. Különben nagyot javult a brigádmozgalom. Már nem tíz beragasztott mo-' zijegyre és két színházlátogatásra osztogatják a szocialista címet. És ez így is van rendjén. — Mit szeretnénk? — tűnődik el Mező Sándor. — Szeretnénk például, hogy a három fiatal segédmunkásunk letehesse a szakmunkásvizsgát. Ez most a mi egyik legnagyobb törekvésünk... W. Sz. É. i NÓGRÁD — 1980. április 26., szombat 3 r
