Nógrád. 1980. február (36. évfolyam. 26-50. szám)
1980-02-17 / 40. szám
Kohón György emlékmúzeuma Gyulán „Szélcsendes” jegyzet Hol nem volt értelmiség Fekvő nő Századunk magyar művészete jelentős eredményeket ért el nemcsak a zenében és irodalomban, hanem a képzőművészetben is. Ez a folyamat tart ma is, értékek válnak maradandóvá. Közművelődésünk figyelme jóvoltából egyenletes országos elosztásban valósulnak meg,.az Új., gyűjtemények, emlékhelyek, melyek otthont adnak a klasszikus minőségnek. Gyulán, a Kohón György Múzeumot tavaly nyáron avatták fel. Ezzel megint lényegesen gyarapodott az ország kulturális térképe. Hiszen a mostanában alapított múzeumok, gyűjtemények: Zalaegerszegen Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Kapuvárott Pátzay Pál, Szentendrén Kerényi Jenő. Verőcemaroson Gorka Géza, Bada-v csonyban Egry József, Zebe- gényben Szőnyi István máris népszerűek, kedveltek. Pécs az utóbbi években Csontváry és Vasarely gyűjteménye révén sokmilliós vendégsereget fogadott, s Szentendrén a Kovács Margit-gyűjternény is régen meghaladta a milliós nézőszámot. Jellemző az intenzitásra, hogy az alig néhány hónapja nyílt gyulai Kohán Múzeumnak a hazaiak mellett máris sok a külföldi látogatója *— szovjet, román, lengyel, finn, kanadai, egyiptomi, japán bejegyzéseket olvashatunk a vendégkönyvben. Kohán György 1910-ben született Gyulaváriban, 1931-ben Párizsban folytatta tanulmányait. 1930-ban rendezte eiső önálló kiállítását, melyet vásárhelyi, budapesti, gyulai bemutatkozásai követtek. 1959- ben a Műcsarnokban, 1965-ben a Magyar Nemzeti Galériában rendezték meg retrospektív tárlatát. Kitüntették Tornyai- plakettel, kétszer is Munkácsy- díjjal és 1966-ban megkapta a Kossuth-díjat is. 1966. december 16-án abban a városban hunyt el, Gyulán, amelynek még 1965-ben felajánlotta életművét. Grandiózus anyag ez, 600 festmény, 3000 grafika. A hatalmas kollekciót most katalogizálják. S jelenleg 130 alkotása van kiállítva. Élő anyag ez, rendszeresen cserélhető, tíz év is kevés, hogy átlapozza a közönség. A Kohán-életmű bizonyos sorozatait már másutt is — így 1979 novemberében Szófiában — bemutatták. ' Az első gyulai életmű-kiállítást Ház előtt dr. Pogány Ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója rendezte. Kohán György drámai ereje valóban lenyűgöző. Erő és méltóság árad művészetéből. Siratői, gyásza, koporsója sem letargikus, éppen sűrített esztétikuma révén ad katarzist. Stílusa a realizmus és a kubiz- mus egyedi ötvözete — nincs abban átvétel, csak felismerés és igazság. Ez a kombinált rajzírás, az élénk színekre hangolt vonalvezetés teszi emlékezetessé „Csend’Vjét, vásárhelyi utcáját, „Lófékező”-jét, „Bivalyos naplementéjét”. Az Alföld Derkovitsa ő, az egyetlen, aki egyéniségének csorbítása nélkül méltó módon folytatta Nagy István és Tornyai János festői'eszményeit. Marokszedője, kévekötője, kazlas napkorongja, birsalmás csendélete duzzad az erőtől. Ez az erő szépség és igazság. Beethoven- portréja is több, mint a német zeneszerző arcmása. Kohán György önarcképe is ez a legyőzhetetlen energiákat sűrítő tekintet — az élet szimbóluma. Nagy vállalkozás volt a gyulai Kohán Múzeum létrehozása, jó hogy megvalósult. Ez a legfontosabb lépés ahhoz, hogy művészete közkincs legyen. Losonci Miklós 8 NÓGRÁD — 1980. február 17., vasárnap MEGLEHET illetlen dolog olyan beszélgetésről írni, amelyre az újságírót magánemberként hívták meg, de végtére is e kettőt aligha le" hét szétválasztani, kivált akkor nem. ha a beszélgetés témája amúgy is közügy. A szóban forgó eszmecserére a salgótarjáni József Attila megyei Művelődési Központban került sor a közelmúltban. A házigazdák ezúttal nem az intézmény munkatársai, hanem a téli közművelődési gyakorlat alkalmából Salgótarjánba látogató egyetemisták, főiskolások voltak. Mint ismeretes, a gyakorlat résztvevői az értelmiség helyét, szerepéi és közéleti aktivitását vizsgálták szerte az országban, így Nógrád megye több településén is. Mindebből nem nehéz kitalálni, hogy a beszélgetés meghívottjai a város értelmiségi fiataljait képviselték, már amennyire két tanácsi és két közművelődési dolgozó, valamint három ügyvéd és két újságíró illetékes e széles — és jóval összetettebb réteg — képviseletére. Az egyetemisták kérdései mindenesetre némi önvizsgálatra kényszerítették a meghívottakat, akik miután a salgótarjáni értelmiség pasz- szivitására vonatkozó sommás ítéletüket megfogalmazták —, egyúttal önmaguk felett is kritikát gyakoroltak. A passzivitás okainak vizsgálata eleinte természetesen csupán az objektív körülményekre terjedt ki: Salgótarjánnak „csak a neve volt város”, hiányzott a városnak „városi” jelleget adó polgári réteg, a felszabadulást követő időkben pedig az ország más vidékeiről „Importálták” azokat a műszaki- és humán értelmiségieket, akiknek a városépítés mellett, annak szellemi életét is meg kellett volna teremteniük. Ezek a „bevándorolt” és Salgótarjánba letelepített értelmiségiek -azonban továbbra is többnyire régi — már kialakult — kapcsolataikból szerezték be szellemi szükségleteiket, míg Salgótarjánhoz csupán munkájuk, legfeljebb családjuk kötötte őket. Igaz, munkájuk eredményeként is város lett Salgótarjánból, de a munka— család—közélet szentháromságából ez utóbbi mindinkább háttérbe szorult. A szellemi táplálék forrását továbbra is főként másutt keresték, és így a városban az' értelmiségiek egymástól elszigetelten, kisebb közösségeket — légin, kább érdekközösségeket — alkotva éltek és élnek napjainkban is- Stb . . , Az elmondottakat igazolandó, kiderült, hogy a város fiatal értelmiségeit képviselő meghívottak többsége úgyszintén „idegenből” érkezett bevándorló. . . — Itt, nincs Is hová menni! — hangzott el egy „önvédelmi” kijelentés, amely aztán hosszú és meddő vitát váltott ki arról, hogy vajon szükség lenne-e a- városban egy értelmiségi klubra, amelyre egyszer ugyan már történt kísérlet, de ki tudja, miért kudarcba fulladt. Állítólag senkinek sem tetszett az akkori program, és a klub tagsága az első két-háróm összejövetel után megbuktatta a kezdeményezést. (Arról senki sem szólt, hogy azok, akiknek ez a forma nem tetszett, miért nem próbáltak ezen változtatni, avagy a klubtól függetlenül összejönni....) A JELENLEVŐK mindenesetre megállapodtak abban, hogy újfent égető szükség lénne egy olyan helyre, ahol az értelmiségiek rendszeresen találkozhatnának —, majd jó másfél órán kresztül ennek az alakítandó klubnak az elnevezéséről folyt a vita. A főiskolások a klub „értelmiségi” jelzője ellen berzenkedtek, az újságíró pedig azon bosszankodott, hogy ilyen huszadrangú kérdéssel miért kell elterelni a beszélgetést lényegi dolgokról. Szerencsére az egyik egyetemista (joghallgató) megjegyzése egy jelentős alap- problémára világított rá. A fővárosi fiatalember ugyanis őszintén beismerte, hogy „semmi pénzért” nem jönne vidékre dolgozni, hisz lám, itt a példa, Salgótarján is csak állóvíz, ahol nyoma sincs a pezsgő szellemi életnek, míg Budapesten kedvére válogathat és választhat a különböző szellemi áramlatok közül, úgymond bármelyiket — akár egyszerre többet is — meglovagolhat. E kijelentés hatására a jelenlevő értelmiségiek is beismerték, hogy jobb híján ők is a fővárosba kényszerülnek, ha színvonalas színházi előadásra, vagy más nívós kulturális rendezvényre fáj a foguk, s bizony irigyen szemlélik a főváros pezsgő szellemi életét, amelyből idejüktől függően magük is igyekeznek meríteni valamicskét, mert hát itt Salgótarjánban mindez hiányzik —, itt nincs alternatíva! — Az újságíró — bár nincs joga sem a helybeli értelmiség, sem a még egyetemi padokban lubickoló fiatalok felett ítéletet mondania —.némi keserűséggel vette tudomásul az elhangzottakat Való igaz, hogy Salgótarján ma még nem bővelkedik szellemi áramlatokban- Hiányoznak a hullámok, ám a város kulturális élete teljességgel szélcsendesnek sem mondható. Voltak, vannak és lesznek is ol.yan események, melyek alkalmasak arra, hogy elindítsanak egy pozitív folyamatot. Ki tehet arról például, hogy a „Fiatal művészek fórumának” egyhetes rendez, vénysorozata nem kavart hullámokat?! Hol voltak akkor a fiatal értelmiségiek? Talán épp a főváros szellemi tengerén kalózkodtak? No persze, mi sem köny- nyebb, mint a már meglevő áramlatok hullámain vitorlázni! Csakhogy a hullámok sem keletkeznek csak úgy —, magúktól! Karba font kézzel a szélcsendre panaszkodni, nem éppen etikus dolog. Félő, hogy e sopánkodás egészen mást takar . . . EGY NÉHÁNY fős értelmiségi csoport beszélgetése alapján általános érvényű, sommás következtetéseket levonni persze éppoly etikátlan megoldás lenne. S, ha a kró. nikás netán elragadtatta volna magát, az a vitázó felek javára írandó- E „szélcsendes” jegyzet írójának célja mindössze az volt, hogy reagáljon egy olyan beszélgetésre, mely talán másokban is hullámokat kavar ... Pintér Károly A Jelenkor februári száma A Pécsett szerkesztett íro-i dalmi’és művészeti folyóirat* új számának lírai rovatában többek között Csoóri Sándor Garai Gábor, Lakatos István, Pákolitz István, Rózsa Endre és Tóth Erzsébet költeményei kaptak helyet. A prózai írások sorában részleteket olvashatunk a Csontváry-film forgatókönyvéből, melyet Dobál Péter készített. Kolozsvári Grandpierre Emil írása a harmincas évek elején Pécsett végzett néhány bölcsész múlt évi iaorminai látogatásáról számol be. Göncz Árpád elbeszéléssel jelentkezik. A „Tudósportrék" sorozatban Grastyán Endre professzorral beszélget Hallatna Erzsébet. „Jugoszláviai szemle” cínví mel új sorozat indul a folyóiratban. írója Bori Imre, a kiváló újvidéki egyetemi tanáé és irodalomtörténész. — A Képzőművészeti krónikában Láncz Sándor néhány jelentős fővárosi kiállítás anyagát ismerteti és értékeli. A „Versről versre” — soro-* zatban Weöres Sándor: Ablak négyszögében... kezdetű költeményéről beszélget az íróval Domokos Mátyás. A kritikai rovat élén Sőtér István elemzi Takáts Gyula új tanulmánykötetét. MEGMENTETTÉK A PHILAEI TEMPLOMOT Végleg megmentették a kereken 2300 éves, egyiptomi niibiai templomot, melyet az asszuáni duzzasztógát megépítése miatt süllyedés fenyegetett és részben már el Is árasztotta a víz. Mint Párizsban hírül adták, az ősi építményt teljesen elhordták és újra felépítették egy, a víztárolóból magasabban kiemelkedő’ szigeten. A megmentési akció védnökségét az ENSZ nevelésügyi, tudományos és kulturális szervezete, az UNESCO vette át. A 30 mijlió dolláros költséget Egyiptom ég számos UNESCO-tagállam, mindenekelőtt az Egyesült Államok és a Német Szövetségi Köztársaság fedezte. A megmentett műemlék ünnepélyes megnyitása március 10-cn lesz. Kollégista lányok mondták Kötöttségről, nyitottságról Mit jelent mtk 1980-ban kollégistának lenni Salgótarjánban? Lehetőségek és korlátok, önállóság és a házirend keretei miként állnak össze kollégiumi életté? A Furák Teréz középiskolás lánykollégium négy lakójával erről folytattunk már-már estébe nyúló beszélgetést a minap — közben gondolatban bejártuk a kollégiumba vivő és innen elvezető utakat is. Sótér Katalin Szilaspogony- ból étkezett négy évvel ezelőtt a kollégiumba — az érettségire készül es ezért nemrég átadta a diáktanácstitkári tisztet Gombár Kati másodikosnak, aki a megye másik csücskéből, Szarvasgedéről való. Mindketten a Bolyai diákjai. Később futott be két táncsicsos kislány — közös bennük, hogy egyformán negyedikesek és a kollégiumi rádió „munkatársai”: Bíró Tünde Nógrádkö- vesdről és Pongrácz Mária Te- rénybői került Salgótarjánba. Aki a szóvivő közülük: az energikus, határozott egyéniségű Tünde. Gombár Kati kissé elfogódott, Sótér Kati nyugodt, megfontolt (hallom, tanárnak készül), Marika is csak időnként kapcsolódik be a vitába — de véleménye van a dolgokról. Itt van példának rögtön a stúdió kérdése: mit jelent, mit ad számukra? Őszinték és egy kicsit önkritikusak. — Régebben többet nyújtottunk, úgy érzem... Bár ma is több annál, hogy csak reggelente a Petőfi zenés műsorával indítja a napot, zeneszámokat sugároz a szabad időben és megemlékezünk az évfordulóról; vannak műsorösszeállításaink is. Két elsős kislány: Kosik Mariann és Fekete Ildikó segít — nekünk már nagyon közeleg az érettségi, nem tudunk annyit beleadni ebbe a munkába. Van szerepe az informálásban is a rádiónak, sok mindenre felhívja a figyelmet. — És erre szolgál az első lépcsőfordulón kitett hirdető- tábla. Azt hiszem, nemigen fordult még elő, hogy valami érdekes kulturális eseményről vagy szórakoztató rendezvényről ne tudtunk volna, amire eljuthatunk. Rendszeresek a budapesti színházlátogatások is. Szúrópróbaként szóba hozom a filmszemlét, ami ezekben a napokban zajlik — kiderül, egy kivételével majdnem mindegyik filmre kíváncsiak, ma este Is moziba készülnek. Aztán egy kis vita kavarodik: ki milyen filmeket szeret, miért jók a magyar filmek, miért járnak kevesebben moziba, mint korábban. Több esetre is visszaemlékeznek, amikor a kollégista lányokon kívül 10 —15 idegen volt csak a moziban... — Nem érzitek néha „vattaszerepben” magatokat? A válasz tétovázás nélküli nem. Tünde indokolja: — Sokszor a propagandán múlik a dolog: mi itt egy helyen vagyunk, könnyű még „osszetoborozni” is egy csapatot — a suliban hiába mondja be az iskolarádió, nincs olyan hatása. Az egyik azt mondja, a mamájának kell segíteni, a másik szalad a buszhoz, a harmadik nem szívesen mozdul már ki otthonról, ha hazament a suliból. A már dolgozó fiataloknál is hasonlóak lehetnek az okok, és gyakran az igényszint alacsonysága is társul a kényelmességhez. Nekünk rengeteget adott a kollégium: eleinte többen talán csak a noszogatásra indultunk el komolyabb filmekhez, műsorokra, koncertre — kötelező sosem volt! — aztán már szükségletté vált. Véleményem szerint az itt lakók 90 százalékának nagyot emelkedett az „igényszintje”. Nagy szerepe van ebben — a nem is olyan kevés lehetőséggel -- a városnak. — Mennyire „szorít” a házirend?... — Vannak keretek, van szigorúság. Főleg a tanulásban várnak tőlünk sokat — de kapunk is segítséget, törődnek a gyengébben állókkal —a nevelők más-más szakúak, és járnak be a középiskolákból (főleg szakmai tárgyakból.) A bukásmentes csoportok többször is hazamehetnek és aki megállja a helyét, többet kérhet. Az a legjobb, hogy nem uniformizáltan döntenek, mérlegelik a személyes indítékokat — az embert nézik a nevelők. És még valami; a házirendben, a kollégiumi életben a kötöttségek nem öncélúak. Megfigyeltem, hogy milyen sokat jelent az önállóság kialakulásában, az időbeosztás, a munkaszervezés, hogy nem folyik ki az idő a kezünkből. A szilenciumon tanulok, mert este moziba megyek, tudom, melyik napon mosok, mert máskor szakkör van, csoport- foglalkozás, TIT-előadás. Magamnak kell sokszor dönteni, választani. — Lányok, a kollégiumból milyennek látjátok a várost? Négyen négyféleképpen válaszolnak — és ez, ugye természetes is —, ám alapvetően mindnyájan kötődnek ide. Szólnak azokról az emberekről, akik ma még elmennek a lehetőségek mellett, akik viselkedésükkel sokakat elriasztanak például a mozikból. Mondják, mennyire hiányzik egy olyan Szórakozóhely, ahol a fiatalok kulturált körülmények között leülhetnének egy kóla mellé beszélgetni. És milyen innen a falu, amelyikből ide kerültek? Marika beszél legtöbb szeretettel erről: a körzeti központba, Szandára a tanácshoz szeretne menni végzés után dolgozni. Terénynek van légköre, mert az ott élők szeretik községüket, . szinte minden korosztály képviselteti magét például az amatőr folklórcsoportban. Közben már lopva az órát nézegetjük — bármilyen közel van a Furák Teréz kollégiumhoz a November 7. Filmszínház, a lányoknak még készülődni, kell. De még bemutatják a gazdagon felszerelt könyvtárukat — a vidám piros könyvfalon a lexikonoktól a legfontosabb folyóiratig minden kelléke megvan az elmélyültebb tanulásnak, világba- tekintésnek. Bekukkantunk egy szobába is — a tanulószoba, kabinetek mellett az itteni kis íróasztalok, a legkedvesebb könyveket őrző könyvespolcok biztosítják az olvasgatás, tanulás ■ lehetőségét. Hogy a lányok élnek is ezzel, arról a kollégisták jó tanulmányi eredményei árulkodnak. Amikor végül elköszönünk egymástól, megígérem, máskor is eljövök egy kiadós beszélgetésre. Komolyan gondol tam!... G. Kiss Magdolna /I» t
