Nógrád. 1980. február (36. évfolyam. 26-50. szám)

1980-02-17 / 40. szám

Incze Judit szobrászművész kiállításáról lenyasszony-öltöztetés mm S r * fó m • WüHftCT •'!!' ■ ■»aE A lány Kislány Kóldi Jonos; Újra csak Danka Mártáról Látom őt, bánom őt. Megy, megy, a korai réten a Nap-be járkálta ég alatt. Nem emlékszik már semmiféle kínra, szenvedésre. Énekli könnyedén az el nem mondhatót. Tizennégy éve halott már. Madárkák, madárkák, húzzatok lágy-selymű ösvényt a lába elé! Kolompok, kolompok, csöngjétek a nevét szünet nélkül és gyönyörűen! Hegyormok, hegyormok, ne felejtsétek el sohase! Földeák János 70 éves Az élő magyar irodalom irodalom gondja vált munká- egyik legismertebb alakja. Le- jává, és aki annyi szeretettel, galábbis az irodalom világá- hozzáértéssel támogatta és ban és elsősorban az írók kö- segítette az alkotókat. zott. János bácsi ahogyan el­néz, villogó vastag üvegű szemüvege fölött, ahogyan pi­páját kezébe véve megkérde­zi, hogyan vagy — az a pénz­telen magyar író számára a legbiztatóbb szituáció. János Nem tehette volna olyan gondos beleér zéssel, ha 6 ma­ga is nem lenne az, ami: al­kotó ember. 1910. február 20-án szüle­tett munkáscsaládból. Könyv­bácsi ugyanis az állami me- kötőnek tanult, ez a szakmá­ja a felszabadulásig, mun kásmozgal ómnak cénatúra vezetője, az Irodai mi Alap helyettes főnöke, majd fő főnöke, vagyis a pénzszűkében leledző író min­denkori megmentője. Volt! Mert most már nyugdíjban van. Most már egyszerűen szinte gyerekkorában tagja. Első versei a húszas évek vé­gén a pesterzsébeti újságban jelennek meg, és attól kezd­., ve, szinte a kor minden bal­csak magyar iro o is. Mint a oldalí vagy tSsztes polgári üj a valóságot, a munkásélet valóságának hiteles seit. Szakszervezeti mozgalom vezető egyénisége a harmin­cas évek közepétől, a felsza­badulás után függetlenített szakszervezeti titkár, vállalati igazgató, írószövetségi funk­cionárius, rövid ideig az Új Hang felelős szerkesztője, de mindig s elsősorban: író, De a már déke a közvetlen élményből táplálkozó munkáslírának, de igazán érdekessé az élete má­lomszervező munka mellett rezdülé- mindig tudott időt szakítani magának — hogy hogyan csi­nálta, ez az 6 titka — az al­kotásra is. Az elbeszélés mo- dellja, a klasszikus magyar anekdota-novellának felel meg, rövid történet, amely világos, morális tanulságot hordoz, a végén legtöbbször humoros, de mindig szellemes poénnal, amely visszamenő­Költéazete sajátos’ förrásvi- lef is. mepemeii’ általán« ér­vényűvé teszi az egyedi tör­ténetet. János bácsi 70 éve*. Alkotó sodik felében kibontakozó világa egy végleg letűnt tör­többiek. prózája teszi. Lírai prozódiá- ja az élő beszéd elevensége, megkísértő versalakzat, mint­ságja közli verseit. Persze el- egy esztétikai tükörképe an­János egy nagy nemzedék je­lentős alakja, s ezen a 70. év­azok a szocialista antológiák, fordulón a magyar munkás- amelyek a harmincas évek­Azaz nem egészen. Földeák fősorban a Népszava az, nak a tárgylas prózanyelv­mely írásainak teret ad, és nek, amely oly jellemző Föl­deák János stílusára.' Kisre­gények (Kenyérkeresők 1945, Férfiút 1957), regények (Té­kozlók 1960, Eszter és Miklós 1963, Vádlottak 1905, Apák lánya 1967, Hetedik hétköz­nap 1968 stb.) és rengeteg no­vella jelzi a versek mellett, hogy János bácsi a minden . percet lekötő, komoly iroda­irodalom kiváló képviselőjét üdvözöljük. Nem egyszerűen csak az évforduló miatt, ha' ben és a negyvenes évek ele­jén megjelennek. Ezekben a nagyüzemi munkás élelérzé* nem azért is, mert szeretjük Kejt.’ niegnyomorítottságát, a , világhoz való kapcsolatának ot, szeretjük alkotásait essze- molívumait éneldi meg> kö­retjük az embert, akinek éle- vetve a „munkásírók” cso- te második felében a magyar portjának ars poétikáját, csak ténelmi időszakban Indult és a szocialista Magyarország mai mindennapjaiig ér. Ha­talmas híd az idő szakadékain át versekből, elbeszélésekből, regényekből. Az egész a köz­vetlen élmény hatásán tül, az utókor számára biztosan ér­tékes történelmi tanúságot nyújt. De számunkra még az is érték, amit ezután fog al­kotni. Ehhez kívánunk neki töretlen munkakedvet és jó egészséget. SzalonUy Mihály Színjátszás amatőrökkel Nincs még amatőr művé­szeti mozgalom, amelyről annyit vitáztak volna az el­múlt évtizedben, mint a színjátszóról. És nincs más, amely ennyire megérdemel­te volna a vitatkozói hevü­letet, annál is Inkább, mert ebben az időszakban az ama­tőr színjátszók társadalmi szerepe kiemelkedő jelentő­ségű volt. S ennek következ­tében a problémák is jobban a felszínre kerültek. Legin­kább éppen a társadalmi kérdések iránti érzékenység csökkenése adott okot a vi­tákra. Az amatőr színjátszó cso­portok lehetséges feladatai között az első helyre tehet­jük a közvetlen környezettel való szoros kapcsolatukat: a helyi problémák fölfedésé­ben és megoldásában való részvételüket. A közéleti sze­repet. E feladatinak ennek a társadalmi funkciónak a fa­lusi és munkásszínjátszásban több évtizedesek a hagyo­mányai. Ez a feladat azon­ban az elmúlt néhány év­ben a háttérbe szorult. En­nek feltételezett okairól is szó esett a január 26—27-én megtartott országos amatőr színjátszó konferencián, Bu­dapesten. A társadalmi érzékenység csökkenésének egyik oka a csoportokat fenntartó szer­vekben keresendő. Általános tapasztalat, hogy a színját­szóktól csak az ünnepi mű­sorokat kívánják meg. A csoportok fejlődését nem csu­pán az alkalmi produkciókra való összpontosítás gátolja, hanem a „megrendelt mű­sor” semalíkussága, formali­tása is. ■ Az „ünneplő” színjátszó társulások alkalmiságót fo­kozzák a szakmai irányítás hibái.' A jelenlegi minősítési és íesztiválrendszerben ugyanis csak a 15—20 él­mezőnyhöz és a körülbelül 170 derékhadhoz tartozó színjátszó csoportra figyel­nek az irányító szervek. Őket „érik el” elsősorban a szakmai, módszertani kiad­ványok. Ezeknek a csopor­toknak a rendezői között ta­lálhatók a legképzettebb szakemberek. A fejlődés le­hetősége leginkább a szá­mukra adott. Ez nem baj. De az már sokkal inkább, hogy alig tudunk a még létező ezer-ezerötszáz csoportról, amelyek nagyon gyakran ép­pen az odafigyelés hiánya miatt verődnek össZe alkal­mi társulásként az ünnepek előtt, vagy a fejlődés bizo­nyos szintjén megrekedve, szakmai támogatás híján ve­getálnak. A színjátszómozgalom leg­több problémája éppen az említett ezer-eZerötszáz cso­port ismeretlenségéből adó­dóan, főleg a számon tartott együttesekre jellemző. Így például a játszási helyek és alkalmak — a közönség — hiányának gondja. Részben ebből adódhat a közvetlenül megfogalmazott társadalmi kérdésektől való eltávolodás, hiszen a csoportokban erős törekvés él a közönség visz- szahódítására és ezt a célt az amatőr színjátszás pusz­tán szórakoztató funkcíójá- ' nak erősítésével kívánják el­érni. Erre vezethető vissza, hogy egyre több komédiát, rövid bohózatot mutatnak be. Persze nem tagadható, hogy közvetve ezekből a produk­ciókból is kitűnhet a társa­dalomalakító szándék. Sőt, még egy előnye lehet a hagyományos színjátékok bemutatásának. A Déryné Színház átalakulásával — elsősorban vidéken — létre­jött űrt részben betölthetnék a legjobb amatőr színjátszó csoportok programjai. A hi­vatásos színházhoz közelítve az amatőr mozgalmat, amely kívánatos a legjobb együtte­sek számára. (A hivatásos és amatőr színjátszás együttműködé­sének hiányáról sok szó esett a konferencián, öt magas színvonalon működő cso­port amatőr színházat kíván létrehozni — joggal. Mások a hivatásos színházaktól na­gyobb megbecsülést várnak. Ez — mellesleg — érdeke lenne profi színművésze- tünknek, hiszen az amatő­rök — kötetlenségük révén H ol vót, hol nem vét, va- lahun csak vót egy na­gyon szögény embör és egy szögény asszony. Ezöknek vót egy fiuk. Úgy hítták, hogy Röstellöm Jankó. Mer olyan lusta vót, hogy az állandóan a kuckóba feküdt. Ha valamit parancsoltak neki, hogy csi­nált mög ezt Jankó, csináld mög azt, mindig azt mondta: röstellöm. Még mög nem ver­ték jó, addig nem mönt se­hova. Hót, telik-múlik az idő. Ec- có aszongya neki az édösany- ja: — Jankó fiam, eredj le a Tiszára ezzel a két korsóval vízért. — Röstellöm. Akkor a nyújtófát elővette az anyja, jó eldengelte. Akkor nagymorogva elindult. Mén, mén. Odaér a Tiszához, hát egy kis hal ott van a parton. Mongya Jankónak: — Te, Jankó, dobjál bele a vízbe, majd meglásd, jólét helyébe jót várhaszt! — Röstellöm. Addig könyörgött neki a kis hal, nagynehezen meg­fogta és beledobta a vízbe. Aszongya a kis hal: — Na, Jankó, amiért mög- mentetted az életömet, akkor mindön kívánságod teljesül. Csak azt mongyad. hogy „Is­ten akaratából, kis hal jóvol­tából". Bármit kívánsz, min­den teljesül. Jó van aszongya, akkor már ki is próbálom. „Ikten akaratából, kis hal jó­Röstellöm Jankó voltából” ez a két korsó möny- nyön be a vízbe, merüljön mög, gyűjjön ki és szépen előttem ballagjanak haza! Ment a két korsó előtte, ő mög ballagatott utána. Oda- be osztón a konyhába nem merte mondani hangosan, nehogy meghallják. Még arra is lusta vót, hogy főtögye a vizeslócára. „Isten akaratá­ból, kis hal jóvoltából” ez a két kanna, mönnyön föl a vizeslócára. Azzal be a kuc­kóba. Aludt tovább. Hát ' te­lik-múlik az idő. Eccő aszon­gya neki az édösapja: — Jankó fiam, el kék men­ni az erdőbe, fáért. Fogd be az ökröket a szekérbe és eredjél! — Hát én röstellöm. Az apja is mögverte. Na, akkó nagynehezen .kikácmá- lódott. Gondolta magában, én nem kinlódok avval, hogy be­fogjam az ökröket. „Isten akaratából, kis hal jóvoltá­ból” fogódjanak be az ökrök. Befogódtak. Fölült a kocsira. Kiballagtak. Hanem most a fát, ki kéne vágni, s főrakni. Hát ő nem dógozik vele. „Is­ten akaratából, kis hal jó­voltából” aszongya, ez a sze­kér rakódjon mög fával, a két ökör mönnyön föl a te­tejire, mög ő és szépön a ko- majd mögyök. Aszongya: „Is- csi mönnyön hazafelé. ten akaratából, kis hal jóvol­rmas «* ■«** ■* möglátta az ablakban. Kine- ve^em- Ment a kuckó vele vette Jankót. Hát aszongya együtt. Beletelepödött ő is a Jankó, persze rosszul esött ne- királyi udvarba. Hát, ahogy ki. „Isten akaratából kis hal möglátta a pici királyfi, oda- jóvoltából” a kíráiykisasszony- szaladt, odaadta az aranyai­nak legyen majd kisbabája, mát. Majd kővé meredt min- Awal ő hazamönt, oszt lefe- denki. Ez -Tögyön az apja a küdt a kuckóba, oszt jó van. gyeröknek?! Hát aztán a ki- Hallgatott. Hát telik-múlik az róly nagyon mögharagudott, idő. ■ A királykisasszonynak mög a királyné is. Elcsapták fia születött. összehívta a abban az egyszál ruhában a király a táltosokat, tudósokat, királylányt is. mög a kisfiát mindenféléket, hogy mit esi- is, mög Jankót. is. Mönnye- náljanak. Aszonták, hogy nem nek, de tűnjenek el szemük szabad elföldelni egyiket se, elől. Hát fogták magukat, meg köll várni addig, amíg rítt a királykisasszony, dehát a kisfiú nem lesz olyan öt- muszáj vót menni. Elmöntek. hat éves. És akkor csináltas- Hát egy olyan barlangban pi- son a király egy aranyalmát hentek mög. Rájuk estelödött. és hívja össze az ország va- De nagyon éhös vót már mind lamennvi férfiait és akinek a a kettő. Aszongya Jankó, kisgyerök odaadja az arany- éhös vagy. ugye? Éhös. Na, almát, az lösz az édesapja, jó van. Magába elmormolja: Jó van. Meg is történt. Hát „Isten akaratából, kis hal jó­mindenkit összehívtak, csak voltából” legyen itt egy nagy Jankót nem. Hát arra nem is fazék töltött káposzta. Hát gondoltak. Hét ugye grófok, oszt a kíráiykisasszony egy ki-, bárók, hercegek pályáztak a csit fanyalgott,' de éhös vót, királylány kezeire. Hát aszon- csak evött. Jankó mög jó bé­ták, mindenki itt van mar, törülközött. Gondolkozott a csak Jankó nincs itt. Hát azt Jankó, hogy mit kék itt csi- is el köll hívni. Hát aszon- nálni röggelig. Gondolkozott, gya Jankó: ő röstell. De még- Eccő aszongya magában. „Is- eccő möntek érte. Hát jó van,ten akaratából, kis hal jóvol­tából” legyen itt ezön a he­lyen százszorta szebb palo­ta, mint a királyé és innen a palotából az öreg király palotájáig vezessen egy kiá vonat, vasút. És a vonatba lögyön egy kalauz, és mikor odaér, mindig azt mondgya: kiszállni, beszállni, kiszállni, beszélni. így mönt ez kétször, a kastély között. Hát osztán hajnalba föléb­red a király, a királyné. Ki­néznek az ablakon, te jó Is­ten, micsoda vonat ez itten? Kiugrik egy kis kalauz, azt kiabálja, kiszállni, beszállni, kiszállni, beszállni. A szongya a király a fe­leségének, gyere néz­zük meg, hogy hova visz. Beültek. Hát, uramfia, egy gyönyörű kastélyhoz ér­tek. Kiszállnak. Hát gyün lefelé a lépcsőn a lányuk, gyönyörű ruhában. A Jankón a generális ruha rajta, a ki­csi gyerök is szépön föl van öltöztetve. Gyünnek nevetve az anyjuk, apjuk elé. Oszt megcsókolták egymást, mög- lött a béke, oszt még máig is élnek, ha mög nem haltak. (Elmondta: Boros Ferencné, Veres Anna, 66 éves, Klára- falva, 1974. május 20.) I’olner Zoltán gyűjtése — új módszereket, formákat tudnak kikísérletezni, ame­lyek segítségével a hivatá­sos színház könnyebben meg­újulhat. Ezt az eimúlt év­tized színházi változásai is bizonyítják. A konferencián Sík Ferenc rendező felaján­lotta három-négy csoport­nak a játszás és a műhely­munka lehetőségét a gyulai várjátékokon.) A folyamatos fejlődés, a szakmai kísérletek és a hi­vatásossá válás lehetősége te­hát viszonylag kevés cso­portnak adatik meg. De még az alkalmi színjátszóknak is módjuk van arra, hogy a felkészülés csoport munkájá­ban és az előadás közös örö­mében átéljék az együttes élményt, amelynek a sze­mélyiség fejlődésében pótol­hatatlan szerepe van. Szá­mos embernek jelent a rész­vétel életre szóló Irfn’iimg j mintát és baráti kapcsolato­kat egy-egy színjátszó cso­port munkájában, **gp-**— nül az elért produkció szín­vonalától. Ezt a lehetőséget ismerte fel például a gyer­mekszínjátszás, amely ma Magyarországon az amatőr- mozgalom legfejlődőképesebb formája. Az amatőr színjátszásról vitázók tehát nem jelenthe­tik ki, hogy a mozgalom fel­adata csak ez vagy csak az lehet. Különböző települé­seken, különböző összetételű és felkészültségű csoportok különböző célokkal működ­hetnek. Az országos irányí­tás feladata az, hogy minde­gyik csoport megkaphassa a sajátos céljaihoz szükséges társadalmi és szakmai támo­gatást. Nógrádi Gábor Molnár László: UTAZÁS Ezek a nógrádi utak családomtól családomig futnak. Nem itt születtem. Minek hazudjak. Mégis, naponta vonzanak, s taszítanak. Engem ismernek ezek a házak, ezek a domboldalak, akik itt laknak, s hegyre fel, völgybe le gyalogolhatnak. Míg a Panorámabuszok az úton tovahaladnak, szinte szívemben duruzsolnak. Köszönni szoktam az ismerős kalauzoknak, sejtem és érzem erejét a naponta munkába indulóknak, s tisztelem őket reggel, s amikor vége van a napnak. NÓGRÁD — 1980. február 17., vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents