Nógrád. 1980. január (36. évfolyam. 1-25. szám)
1980-01-13 / 10. szám
Kokas Ignác: „A barátság asztala”: „Életfa” (részlet) Kesergés helyett.., avagy hogyan tartsák meg a mozik nézőiket A bejárat fényes ablakai előtt ácsorgunk, öten-hatan bebocsátásra várva, ám minden ajtó zárva van. Mindenki tanácstalan; ilyenkor nyitva kellene lennie a pénztárnak. De nem, szemem felfedez az üvegtáblán egy friss feliratot, mely szerint délután egy órakor nyit ki a kassza. Kocsárdi Nándor, a salgótarjáni November 7. Filmszínház vezetője, aki időközben érkezik, újabb felvilágosítással is szolgál. Az év elején megszűnt a szombat délelőtti matiné, helyette fél kettőkor vetítenek. Ez is, mint a pénztári nyitvatartás, a közönség igényeihez kíván jobban igazodni. A közönségéhez, amelynek egy része az utóbbi hónapokban hátat fordított a moziknak. — Miért? Többen a filmek folyamatos színvonaltalanságára, s ezzel szoros összefüggésben a mozijegyek nyár közepi áremelésére hivatkoznak. Mások kényelmi okokat hangsúlyoznak, de az áremelési tényezőt ők sem kerülik ki. Az egyik házaspár — nem kívánják megnevezni magukat — kerek perec kijelenti: most már ideje spórolniuk, az eddiginél jobban megfontolni, mire költik a pénzt; ebben a helyzetben kielégíti őket a televízió. Elfogadom magyarázatukat, bár kötve hiszem, hogy azokat, akik megszokták a moziba járást — mint ők — egyszerre csak kielégítheti a televízió. A Nőgrád megyei Moziüzemi Vállalat saját tulajdonát képezi a kisterenyei filmszínház, melyet három éve újítottak fel. Korszerű a vetítéstechnika, megfelelő a filmmegjelenés. Nyár óta mégis kevesebben járnak moziba. — Körülbelül egyharmadá- val csökkent a nézőszám — mondja Boros János, aki tizennégy éve vezeti a filmszínházat. — Átlagosan száz-száztíz ember látogatja előadásainkat. — Hogyan kívánják a csökkenést ellensúlyozni? — Kedvezőbb feltételekkel adunk' ki bérleteket, például iskolásoknak, katonáknak, nyugdíjasoknak. Jobban szorgalmazzuk az általános és középiskolás sorozatvetítéseket. — Soha annyi bérletet nem adott el még filmszínházunk, mint a múlt év utolsó negyedévében, mégis negatív rekorddal zártunk — ismeri el Kocsárdi Nándor, a megyeszékhely és a megye legkorszerűbb mozijának üzemvezetője. — Abban az időszakban 12 ezerrel volt kevesebb nézőnk a bázishoz viszonyítva. — Minek tulajdonítja a visszaesést? — Azt hiszem, hogy a film- forgalmazás nem készült fed kellően a mozijegyárak emelésére. Szinte máról holnapra lényegesen drágábbak lettek a jegyek, a filmek pedig ugyanazok maradtak. Igaz, bemutattuk a Csillagok háborúját, de egymagában lényegében hatástalan volt. — Vagyis több hasonló film kellene? — Mindenféleképpen több olyan filmet kellene bemutatnunk, amilyet a közönség szeret, sürget. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy műsorpolitikánk hódoljon be a közönségnek, de feltétlen jobban támaszkodjon az ízlésére, az, igényeire. Gondolja csak el, mikor láthattunk utoljára igazi jó vígjátékot. Pedig úgy kellene az embereknek, mint a cukor. A forgalmazás helyi szakemberei azt mondják, a mozijegyek áremelését sem ártott volna úgy előkészíteni, mint annak idején a postai irányítószámok bevezetését. A mozinak azonban nem született meg a „hollója”. Nógrád megyében a nyári árváltozások előtt meglehetősen alacsonyak voltak a mozi- árak. Ezért, hogy minél jobban megközelítse az országos színvonalat, az átlagos harminc százalék helyett nálunk 54 százalékkal lettek drágábbak a belépőjegyek. Egy éve kétmillió-húszezer látogatója volt filmszínházainknak, most egymillió 858 ezer. Vagyis az elmúlt évi teljesítés elmaradt a bázistól, de a tervezettől is. Ugyanakkor — s ez jellemzi a korábbi évek teljesítményeit is — a Kiváló Vállalat elnyerésének feltételeit teljesítették. — 1978-ban kiemelkedő eredményt értünk el — emlékezik vissza Kocsis László, a megyei moziüzemi Vállalat osztályvezetője —, s még ehhez a kiemelkedő eredményhez viszonyítva is jól álltunk június végén: 25 ezerrel volt több nézőnk az előző év hasonló időszakához képest. Attól kezdve folyamatos a csökkenés, annak ellenére, hogy dolgozóink kivétel nélkül fokozott erőfeszítéseket tesznek a megállításáért. Sajnos, időhiány miatt vállalatunk nem tudott kellően felkészülni a változásokra. — Hogyan kívánják stabilizálni a helyzetet? — Elsősorban műsorpolitikánkat kívánjuk javítani. Igyekszünk az országosan megjelenő filmek között még tudatosabban válogatni, s a komplex szempontok alapján a közönség minden rétegéhez szóló helyi programokat ösz- szeállítani. A jövőben szeretnénk mind a művelődéspolitikai, mind a közönség kívánalmainak jobban megfelelni. Célunkat bérletekkel, a társadalmi rendezvényekhez — például FIN, nemzetiségi napok — még szorosabb kapcsolódással, szervezett sorozatokkal kívánjuk elérni. S közben folytatjuk mozihálózatunk korszerűsítését. Hiszen a közönséget nemcsak a filmek, hanem a körülmények is vonzzák. S úgy tartjuk, nem a kesergés, hanem valóban ez a magatartás a célravezető. Sulyok László Műhely és környéke Beszélgetés Végh Miklóssal, a Palócföld főszerkesztőiével Megyénk társadalompolitikai, irodalmi és művészeti folyóirata — a Nógrád megyei Tanács művelődésügyi osztályának lapja —a Palócföld több évi munka eredményeként sajátosan meghatározott helyet vívott ki magának a magyar vidéki publikációs fórumok sorában. Az évek során feltárta az alkotásra kész és felkészült megyei értelmiség új köreit, tágította a lap iránti érdeklődők körék, fokozta érdeklődésüket, elmélyítette bizalmukat. Többi között, e kérdésekről, az eredményekről és. a gondokról, valamint a további tervekről beszélgettünk a Palócföld salgótarjáni szerkesztőségében Végh Miklós főszerkesztővel. — A múlt esztendő tapasztalatainak birtokában elégedett-e az eddigi eredményekkel? Sikeres volt-e az év? — Bár a múlt esztendő lapunk életében megváltó újakat kétségkívül nem eredményezett, 1979-et — a józan elégedettség és késztető soha meg nem elégedés ambivalens állapotában mérlegelve tevékenységünket — mégis mindenképpen sikeres évként könyveljük el. Megelégedettségünk alapvető oka, hogy a múlt év ismételten meggyőzött bennünket hét évvel korábbi döntésünk szükségszerűen helyes voltáról, amikor is olyan, a korábbinál több alkalommal megjelenő társadalompolitikai, irodalmi, művészeti folyóirat létesítése mellett „kardoskodtunk”, amely a mai magyar valóság elkötelezett szempontok szerinti kritikus feltérképezését tekinti céljának (az irodalom és művészet ebbéli lehetőségeinek továbbra is rangjukon biztosítva helyet), elsősorban a valóságfeltárásra az említetteknél közvetlenebbül módot adó műfajok révén. Célunk helyességéről, eredményeinkről, a megjelent lapszámokat kísérő — bár számokkal egyértelműen nem igazolható — figyelem, s a lap szerzőkörének magját alkotók sikerei tanúskodnak. Nem érzem ugyanis hivalkodónak, műhelyszerepünk jelentőségét túlzó, vélekedésnek itt arra hivatkozni, hogy az utóbbi években a folyóirat korábban „névtelen” munkatársainak sora jelentkezik, immár rendszeresen, országos fórumokon rangos munkájával, vár önálló kötete közeli megjelenésére, hogy központi kiadók által megjelent kötetek tartalmaznak folyóiratunkban megjelent munkákat, s, hogy ma már meglehetősen széles körben Számítanak természetesnek a továbbhaladás ilyesfajta ambíciói; hogy sokszorozott igény mutatkozik Nóg- rádban a Palócföld-ankétok, író-olvasó találkozók iránt, s olvasótáborok létesítése sem nélkülözheti a folyóirat közreműködését; hogy lapunk árának százszázalékos emelkedése ellenére sem csökkent érzékelhetően az előfizetők és olvasók száma. — Milyen gondjaik vannak? — Amikor tudatosan közelítettük folyóiratunkat a politikum világához, s „megelőző lépcsős” szerepünket (a helyi szerzőkor újabb rétegeinek feltárásában, fejlesztésében, munkáinak publikálásában) tekintettük hangsúlyozottnak, ez szükségszerűen (?!) még megengedhető engedményeket kellett jelentsen. Ebből következő külső és belső konfliktusaink talán éppen az elmúlt évben csúcsosodtak, és ezek lényege, hogy egyfelől rangosán minősíthető összhangot kellett teremtenünk a meggyőződésünk szerint előnybe részesítendő témák, tartalmak, s azok formai megjelenítésének minőségei között (azaz, hogy e kettő kölcsönhatásban a magasabb érték megteremtésének mindkettőt fejlesztő játékszabályai érvényesüljenek), másfelől, hogy folyóiratunk úgy erősítse általánosságban a reális helyzetértékelést és helyzettudatot, hogy ez a szándék jelentkezzen természetszerűen helyi szerzőink elképzelés szerint bármely rangos munkájának megítélésekor is. — A sikerek, eredmények ellenére az a benyomás, hogy folyóiratunk a helyi szellemi életben ma még mindig nem tölti be azt a szerepet, amire hivatott és amire minősége alapján jogosult. Hogyan vélekedik erről? — Összefüggésben van ez azzal a speciális jelenséggel, UJ KÖNYVEK A visszacsavart láng címmel jelent meg Orbán Ottó negyedik verseskötete. Akik ismerik és szeretik Orbán költészetét. e kötete olvastán bizton állítják majd, hogy eddigi kötetei közül egyikben sem volt ennyi, a szó hagyományos értelmében is szép vers, ennyire természetesen hajlékony a költői nyelv. Verseinek egyik visz- szatérő témája: a költészet értelme. Orbán szétziláltnak tartja a civilizációs betegségektől gyötört századunkat, ahol az emberi szó, az irodalom, a vers hatása kétséges: hisz oly sok az értelmetlen, s a hazug beszéd. A költészetről vallott felfogását idézik ezek a sorok: „és egyre több körmondat visszavezethető / egyszerű igenre vagy nemre / s, a vers mindinkább törött evező / amit egy eszelős hajótörött markol / hogy a csupasz jelentés élve elterülhessen / ha van olyan / valami ismeretlen parton”. Emlékezik elhunyt fiatal pályatársáról, aki bohém volt a valóság ok-okozat összefüggésében is, aki előtte ballag a révhez, átkelve a nemlét csillagörvényébe. Szól kedves költőbarátjához is, s a szonett nagybetűs kulcsszava: pusztulok. Ezek Orbán mai lírájának jelentős versei, bennük visszatérő motívum a szétoszlás, szétfoszlás, lebegés a föld vonzáskörzetében; biztatás csupán ennyi; „... szétoszlunk űrben, földben, gyerekben”. Prózaverseiben ugyancsak a költő, s emberi lét értelmét veszi bonckés alá, kínzóan, de a valóság vonzásában fogalmazza meg látomásait. Mély lánggal égnek benne a gondolatok, szavak: „negyvenéves kora fölött a költő, ha csakugyan az, már úgy költő, ahogy ember — föltűnés nélkül és gyógyíthatatlanul”. Ebben az emberi létben keresi a költészet helyét, hivatását: „Sa költészet: behajlított tenyér, ernyő a huzatban haldokló láng fölött, mert valahol, valamikor, valamiben, ki tudja. . föllobog... föl kell lobognia, hisz emberi természet az övé is...” Orbán Ottó új kötetének második részében amerikai utazásának élményeit fogalmazza meg, hasonló utazás- élményanyaga tölti ki Ora- vecz Imre veresekötetének jó részét is. Míg Orbán az amerikai város képét tárja elénk, Oravecz figyelmét egy észak-arizoniai sosóni pueblo indián nép hiedelem- és hitvilága fogja meg. Ez a hitvilág, az indiánok mély erkölcsi bölcsessége, szokatlan logikájú fogalmi rendszere nagy hatással volt Oravecz Imre költészetére. A Költők egymás közt című antológiában 1969-ben Weöres Sándor mutatta be Oraveczet: „Ügy vélem: hogy ez a költészet bennünk kinyíllék, érintéssel kell közelednünk hozzá, a szellem ujjaival... Az Ora- vecz-versek megkívánják az olvasótól, hogy együtt alkosson a költővel, részt vegyen a teremtésben. Pedig ez a részvétel talán még meg is nehezül azzal, hogy itt alig akad szubjektív elem: objektumokat tapintunk, melyek keményen koppannak vagy vízszerűen elfolynak.” Azóta sokat változott Oravecz költészete, de Weöres szavai ma is érvényesek rá. Talán néhol nőtt a szubjektív elemek száma, mint például a régi Szajláról, szülőfalujáról szóló versben, ahol felvázolja — csupa tőmondatokban, dísztelenül a falu hétköznapját, majd így zárja a verset: „és a legnagyobb dologidőben / hülyegyerekként lézeng a faluban a történelem”. A címadó prózavers, Egy földterület növénytakarójának változása is azt példázza, hogy nem szabad — bár lehet — a természet és a hagyomány ősi, logikus törvényei ellen tenni. Erdő helyett szőlő, szőlő helyett erdő, majd mindent belep a gaz, ahol „... már csak elvétve lehetett látni egy-egy gombázásból arra hazatérő öreget, aki nem is annyira a tisztásokon még mindig található szőlőfürtök, mint inkább élete növényi emlékei után kutatott”. Oravecz lírája gondolatilag is kiszélesült — bár indián motívumait s különösen a kötetben angolul írt verseit kitérőnek érezzük — mégis nagy út előtt álló költőnek érezheti őt az értő olvasó. amit provincializmusnak nevezünk, de aminek tartalmát gyakorta nem értelmezzük elég körültekintően. Provincializmusunk mindannyiunkon múlik, amivel azt szándékozom mondani, hogy egyben egymástól meghatározottak vagyunk. Elegánsan megtehetnénk ugyanis (kapcsolataink erre minden lehetőséget megadnak), hogy fölülemelkedjünk viszonyainkon. Kérdés, hogy ebben az esetben betöltenénk-e vállalt hivatásunkat, amelyet a lap minden munkatársa magáénak vall. Tudniillik, hogy nekünk itt és most van kultúrateremtő szerepünk is, és más részről a közvetítést, az országos eredmények és gondok állandó figyelemmel kísérését és adaptálását valljuk hivatásunknak. Talán makacsságunknak is köszönhető (és ez ne tűnjék szerénytelenségnek lapunk mukatársai részéről), hogy egyéni teljesítmények is figyelmeztető jelként felnőhetnek országos rangra a fcr lyóiratunk biztosította lehetőségeken belül. Ha a vidék általános állapotát nézzük, az említett tendenciáknak más tájakon is fellelhetők a párhuzamos jelenségei. — Hallhatnánk valamit röviden a további tervekről? — Az 1980. évi terveinket mindenképpen az határozza meg, hogy egy szükséges és ésszerű arányt határozzunk meg az országos és a helyi érdekek között, ami a témát, a tartalmat és a szerzőket illeti. Amikor hangoztatjuk, hogy a politikum szférájában kíván mozogni ezután is a Palócföld, éppen e szféra érdekében megadjuk az eszéti- kum rangját is. Szépirodalmi rovatunkban az ismert kultúrpolitikai elveken belül érvényesülő esztétikai minőségeknek széles skálán adunk lehetőséget a megjelenésre, s a közvetlenebb valóságfeltárás műfajaiban az eddiginél következetesebben érvényesítjük azokat az elveket, amelyek a magasabb rendű áttekintő szempontokat és a formai minőségeket részesítik előnyben a lapban. Ismerjük gazdasági nehézségeinket, ami megmutatkozik a példányszám, s a különböző anyagi kihatásokkal járó akcióink csökkentésében. Ugyanakkor évek óta érezzük a fenntartó szerv, a megyei tanács művelődésügyi osztálya jóindulatát a fejlesztési gondok megoldásában. Annyit jelent ez, hogy 1979-ben (idei megjelenéssel) sikerül az olvasók elé bocsátanunk a „Palócföld könyvek” sorozat első kötetét, amely „Ébresztő idő” címmel antológiaformában mutatja be a megyében, s a megyehatárokon túl élő szépírókat. Bár a továbbfejlesztés lehetőségeit illetően még bizonytalanságiján vagyunk, évente egy-két alkalommal megjelenő kis terjedelmű kötet megjelentetését tervezzük hosszú távon. Hosszú évek várakozása után ennek szubjektív lehetőségei is adottak, hiszen értékelésünk szerint megje- lentethetőnek mutatkozó, szerkesztett kötetek vannak máris birtokunkban elsősorban helyi szerzőktől! Terveink között szerepel továbbá, hogy jelzett közvetlen valóságfeltáró szándékunkat érvényre juttatva fiatal szociográfusokat, publicisztákat, írókat, költőket hívjunk meg Nógrád megyébe, a lap érdekeit is felmutató határozott szándékkal. Fontosnak tartjuk a lap olvasókörének bővítését is személyes kapcsolatok útján. Ezen az úton fontos előrelépésnek tartjuk, hogy 1980. folyamán a TIT-tel és a Salgótarján: városi Tanáccsal megegyezve a TIT-ben megalakul a Palócföld baráti kör. Elhatározásunk teljesítésében előrelépést várunk a lap munkájában, az olvasóknak és magunknak az eddigieknél is gazdagabb Pa- lócföld-számokat kívánunk. Tóth Elemér NÓGRÁD - 1980. január 13., vasárnap
