Nógrád. 1980. január (36. évfolyam. 1-25. szám)
1980-01-27 / 22. szám
_L / Szétzúzott ördögi kör Zamjatyin az amerikai politikáról A hét három kérdése I. Miben áll a Cartcr-doklrína lényege? Nem sok jó juthat eszünkbe, ha az újabb kori amerikai történelem valamelyik elnökének nevéhez fűződő doktrínák idéződnek fel. Ezek az elvek rendszerint Washington katonai és katonapolitikai törekvéseit hirdették meg a hidegháború, az egyoldalú előny- szerzés, a zsarolási próbálkozások és a beavatkozás jegyében. A Truman-elv közbelépést jelentett a görög polgárháborúban, amerikai támaszpontokat létesített a Földközi-tenger keleti medencéjében, s a NATO kialakításának előfutára volt. Az Eisenhower-doktrína a közel-keleti beavatkozást, a Johnson-doktrína az amerikai tengerészgyalogosok dominikai partraszállását kívánta alátámasztani. Hírhedtté vált a Nixon-elv,. amelyet a később levitézlett elnök még a vietnami háború idején Guam szigetén hirdetett meg. Ez volt a próbálkozás a „segédcsapatokkal” és a halottak bőrszínének megváltoztatásával. Vagyis az ázsiaiak harcoljanak az ázsiaiak ellen, természetesen amerikai célokért, amerikai fegyverekkel és kiAmikor ezen a héten az amerikai sajtó szinte teljes egyöntetűséggel a Carter-dokt- rína kifejezést használta, eleve nem lehetett túl sok biztatót várni. Az Egyesült Államokban íratlan politikai szabály, hogy az elnök, minden évben, január utolsó dekádjá- ban hosszú jelentést terjeszt a kongresszus elé az unió állapotáról, tehát az ország helyzetéről. Az első meglepetés az lehetett az idén, hogy a Carter-jelentésben szinte eltűntek a hazai gondok és csaknem kizárólag a külpolitikai problémák kerültek előtérbe. Lényegében új hangsúllyal: míg egy évvel ezelőtt a hivatalos Washington legalább szavakban hangoztatta a SALT, a fegyverkorlátozás, a szovjet—amerikai kapcsolatok kérdésének fontosságát, e témakörök most az utolsó, nyolcadik helyre kerültek a teendők listáján, s csupán néhány általános megállapításra szorítkoztak, A Carter-doktrína legfontosabb összetevőit viszont a fegyverkezési verseny újabb túlhajtása, a lehetséges amerikai katonai beavatkozás eszközeinek (flották, gyorshadtest, támaszpontok stb.) rohamléptekkel történő kiépítése, a válságtérségekben való fenyegetőzések jelentik. Természetesen újra előkerült a kínai kártya, s ennek jegyében szavazta meg a kongresz- szus az elnöki előterjesztést, hogy biztosítsák Kínának a legnagyobb kedvezmény elvét. (Ami önmagában nem adhatna okot bírálatra, hiszen egy diszkriminatív megkülönböztetés leépítéséről van szó, csakhogy ebben az esetben nyílt szovjetellenes éllel történt, s hangsúlyozottan elvetették a szovjet—amerikai kereskedelem akadályainak feloldását). Mindehhez a nagyszabású lélektani hadviselés párosul az olimpiai bojkottfelhívásoktól az Aeroflott menetrendszerű járatainak zavarásán át egészen az Ermitázs műkincseiből tervezett amerikai kiállítás lemondásáig. Sok minden kavarog ma az amerikai politikában, s a légkört még inkább terheli, hogy elnökválasztási kampány évet írnak. Hangsúlyozzuk azonban még egyszer, hogy a Carter-doktrína lényegét a katonai egyensúly megbontására, a fölényszerzésre irányuló törekvések jelentik. S ez egyúttal rávilágít alapvető, belső ellentmondására: a stratégiai egyensúly ma áthághatatlan vastörvény, más a próbálkozás és megint más a realitás. Amint figyelmeztetőül szolgálhat, hogy az elődök doktrínái sem voltak képesek sarkaiból kiforgatni a földet«. 2. Mit jelent az iráni elnök- választás a konszolidációs folyamatban? Bonyolult feladat a szavazat- számlálás az iráni elnökválasztás után. Több, mint száz jelölt indult, de bevált az előrejelzés,' hogy Baniszadr, Habibi és Madani a három esélyes. Közülük is a volt gazdaságügyi miniszter Baniszadr látszik győztesnek, de megválasztása csak akkor lesz már az első fordulóban érvényes, ha a szavazatok 50 százalékát magáénak mondhatja. (Az olvasó a lapzártakor érkezett jelentések között tájékozódhat a legfrissebb hírekről.) Iránnal kapcsolatosan eddig gyakran jellemezték úgy a helyzetet, hogy több hatalmi-döntési központ létezik. Vajon, ha választott államfő lesz. és újabb választással létrehozzák a parlamentet, valamint a kormányt, megszűnik-e az eddigi helyzet? Nem köny- nyű a válasz, hiszen az országban, a nemzeti kérdésben, a vallási vezetésben, a fegyveres testületekben nem kevés törésvonal mutatkozik, s jóllehet a jelöltek Khomeinire hivatkoztak, újabb kérdés, hogy valóságos összhangról van-e szó? Változatlanul várat magára a túszügy lezárása. A héten nagy feltűnést keltettek a panamai hírek és cáfolatok, amelyek végül is nem tartották kizártnak a volt uralkodó kiadatásáról történő tárgyalásokat. Ezzel együtt szaporodtak a washingtoni szirénhangok: oldják meg valahogy a túszok ügyét, s utána az amerikaiak visszafogadják a „tékozló fiút”. Hiszen a washing, toni befolyás helyreállítását fontosnak tartanák a Közép- Kelet egyik kulcsországában. Várhatóan nem lesz kicsiny az ezzel kapcsolatos amerikai nyomás. Az iráni államhatalmi szervek kiépítése a konszolidáció irányába hat, de nehéz lén ne eltekinteni attól, hogy Washington alighanem igen tevékeny lesz: szeretné mindezt a maga javára felhasználni. 3. Mi történik a Közel-Keleten? A Sínai-félsziget területének háromnegyed része visszakerült Egyiptomhoz, Kairó feloldotta a Tel Aviv ellen három évtizede érvényben levő szankciókat, s a két ország nagyköveteket cserélt. A különbéke folyamata tehát megy a maga vágányán. Ám szinte ugyanazokban az órákban jelentések érkeztek a libanoni feszültségről, hadseregek állnak készenlétben és sajnos bármelyik pillanatban sor kerülhet fegyveres összetűzésekre is. Ami az általános közel- keleti rendezést illeti, a helyzet tehát hem változott, a válság továbbra is fennáll, sőt mér- geződik. A különbéke pártolói gyakran mondják, hogy egy tökéletlen béke is Jobb a háborúnál, két hadviselő fél összebé- külése miért jelentene gondot? Érveiket azonban a politika kegyetlen valósága cáfolja. Nem két ország kapcsolatainak normalizálása jelenti a problémát, hanem az, hogy ezt manőverré tették a szomszédos államok békétlenségének fokozására. Újra bebizonyosodhatott, a különbéke nem hozhat igazi megoldást. Természetesen nem egy ötödik háborút, de a különbékével szemben valódi békét kíván a világ. Réti Ervin Az Egyesült Államok külpolitikájáról, Carter elnök kongresszusi üzenetéről, az úgynevezett Carter-doktrí- náról beszélt a moszkvai televízió külpolitikai adásában, a 9-es stúdió műsorában Leonyid Zamjatyin, az SZKP KB, nemzetközi tájékoztatási osztályának vezetője és Jev- genyij Primakov akadémikus, az akadémia keleti kérdésekkel foglalkozó intézetének vezetője. „Carter külpolitikai doktrínáját az a meggyőződés hatja át, hogy az Egyesült Államoknak vezető szerepet kell betöltenie a világban” — állapították meg a beszélgetés résztvevői. Zamjatyin aláhúzta, hogy ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az Egyesült Államok, katonai erejében bizakodva meg akarja akadályozni a világban végbemenő objektív változásokat, beleértve a társadalmi változásokat is. Az amerikai elnök megnyilatkozásai gyakorlatilag hosszú időre megszabják a nemzetközi feszültség fokozásának programját. Ez korántsem váratlan fordulat az Egyesült Államok külpolitikájában, amit állítólag az afganisztáni események vál-‘ tottak volna ki, ahogy ezt Washingtonban próbálják bizonygatni. Carter kormányzata már régóta ezen az úton jár. Maga az elnök ismerte el, hogy amikor 1977-ben beköltözött a Fehér Házba, az első felismerése az volt: meg kell kezdeni a fegyverkezési versenyt. A Cart ér-kormányzat nemegyszer próbálkozott azzal, hogy megsértse az egyensúly és a paritás elvét, holott csupán ennek az elvnek alapján vált lehetségessé az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti szerződések, köztük a katonai kérdésekre vonatkozó szerződések megkötése. Az egyenlőség akadályozta meg az Egyesült Államokat abban, hogy saját kedve szerint alakítsa a világ politikai térképét. Washington ugyan aláírta a SALT—II szerződést, de ennek ratifikálását most meghatározatlan időre elhalasztotta. Ugyanakkor viszont elhatározta, hogy közepes hatótávolságú rakétákat telepít Európába. Ez a mintegy hatszáz rakéta a Szovjetunió, a szocialista országok ellen irányul. Az ilyen lépések célja az, hogy az Egyesült Államok javára változtassa meg az egyensúlyt Európában, s ezzel biztosítsa, hogy Washington az erő helyzetéből tárgyalhasson a Szovjetunióval. Van még egy magyarázat arra, hogy miért keményedéit meg az Egyesült Államok külpolitikája: a közelgő elnökválasztás miatt — hangoztatta Leonyid Zamjatyin —, az elmúlt egy-más- fél évben aJtözvélemény-ku- tatási adatok azt tanúsították, hogy Carter elnök tekintélye gyorsan hanyatlik. Az elnök nem teljesítette választás előtti ígéreteinek jó részét. Carter azért határozta most el azt a kockázatos lépést, hogy az amerikaiak figyelmét a nemzetközi kérdésekre tereli, feszültséget teremt a világ egyes körzeteiben, mert ezzel akarja elterelni a figyelmet a belpolitikai kérdésekről. Jevgenyij Primakov akadémikus részletesen szólt az adásban az Egyesült Államok közel- és közép-keleti politikájáról. Mint megállapította, Washington tudatosan élezte ki a feszültséget ebben a térségben. A sah rendszerének bukása után az Egyesült Államokat az a probléma nyugtalanította, hogy összeomlik a katonai-politikai intézkedések egész szisztémája a térségben, holott ennek az volt a célja, hogy biztosítsa az Egyesült Államok zavartalan nyersolaj- ellátását. Az Egyesült Államok aktív tevékenységet folytatott és folytat annak megakadályozására, hogy Afganisztánban megszilárduljon az új, demokratikus rendszer. Egyrészt előkészítette a külső beavatkozást, megszervezte és felfegyverezte Pakisztán területén azokat a bandáikat, amelyek tömeges méretű támadásokat hajtottak végre Afganisztán ellen. Másrészt tétjét Aminra is helyezte. A tények bizonyítják, hogy Aminnak ügynöki kapcsolata volt az Egyesült Államokkal. Folytatódik a beavatkozás Afganisztán belügyeibe — szögezték le az adásban részvevő szovjet politikusok. — Pakisztán területén továbbra is kiképeznek az afgán rendszerrel szembenálló erőket, terroristákat, diverzánsokat. Ezek a csoportok a határon át behatolnak Afganisztánba, anyagi károkat okoznak az országnak. A szovjet csapatkontingens azért tartózkodik Afganisztánban, hogy megvédelmezze az országot a külCarter fenyegetőzik A nyugat-berlini Der Tagesspiegel — amely fő vonalában támogatja az Egyesült Államok jelenlegi világpolitikai törekvéseit — pénteki vezércikkében egyrészt „a globális erőegyensúly fenntartása konkrét módjának” tekinti azt, hogy Carter elnök egyértelműen „létfontosságú amerikai érdekterületté” nyilvánította a Perzsa-öböl térségét. Egyben felhívja azonban a figyelmet arra is, hogy „az elnök kijelentését terheli egy akadály, a térség államai ugyanis komoly versengésben állnak egymással, az, hogy milyen mértékben készek elfogadni az amerikai segítséget és támogatást, attól is függ, hogy az Egyesült Államok tud-e kilátásokat teremteni az izraeli—arab el- ' :k megoldására. Az el~ n.-.; nyilatkozata, sok, nehezen megfogható fejleményen keresztül elgáncsolható, s az Egyesült Államok a nyilatkozat megvalósításakor nagyon is bizonytalan bonyodalmakba keveredhet”. A Die Wahrheit úgy értékeli az amerikai elnök beszédét, hogy „Carter nyíltan eldöntötte, a szuperfegyverkezés és a háborús lárma kártyájára tesz az elnökválasztási harcban”. A nyugatberlini kommunista lap hangsúlyozza: „a világnak azonban elege van abból, hogy visszafojtott lélegzettel kelljen aggódnia a jövőjéért. Belpolitikáikig Carter megelégedett egy, az energiatakarékosságra szóló felhívással. A béke erői azonban nem takarékoskodhatnak az energiával, amikor szembe- szállnak a carteri fenyegetésekkel és megfélemlítéssel”. 2 N0GRÄD — 1980. ionuór 27., vasárnap A közép-amerikai Salvadorban több kormányellenes megmozdulásra került sor. Képünkön: a fővárosban tartott egyik tüntetés sebesültjét társai orvoshoz viszik. ső agresszió ellen. Csupán ez az egyetlen cél vezette a szov. jet döntést, amikor az afgán kormány kérésére elhatározták, hogy szovjet katonai egységeket küldenek az országba. A szovjet egységek haladéktalanul elhagyják az országot, ha megszűnik az agresszió, az Afganisztán ellen folytatott hadüzenet nélküli háború. Az enyhülés távlatairól szólva Leonyid Zamjatyin aláhúzta, hogy ebben a folyamatban számos ország érdekelt. Európa országainak többsége, amelyek megismerték a háború borzalmait, ma állást foglal az ellen, hogy az Egyesült Államok, pillanatnyi érzelmektől, vagy átgondolatlan döntésektől ve. zettetve rájuk kényszerítse a konfrontáció vonalát. „Ez hibás irányvonal, hibás számítás — mondotta az SZKP KB osztályvezetője. — Meggyőződésünk, hogy az Egyesült Államokban is vannak olyan józan hangok, józan elmék, amelyek nem engedik át magukat a soviniszta mámornak. Az Egyesült Államoknak végül is mindenképpen a békés egymás mellett élés elveire alapozva kell kiépítenie kapcsolatait a Szovjetunióval, hiszen ennek nincs alternatívája. A népek nem engedik meg másfajta irányvonal felülkereke- dését, mert az enyhülés,' amely véget vetett a világban a hosszú éveken át fennálló ördögi körnek, a háború — rövid lélekzetvételnyi szünet — háború körének, túlságosan is kedves nekik. A szovjet állam következetes erőfeszítései tették lehetővé, hogy megakadályozzák ennek: az ördögi körnek az érvényesülését, szétzúzzák azt. A' Szovjetunió továbbra is minden tőle telhetőt megtesz azért, h-w ne engedje meg a nukleáris háború kirobbanását” — hangoztatta a szovjet televízió 9-es stúdió című adásában Leonyid Zamjatyin. Honecker időszerű kérdésekről Az, hogy az imperializmus befolyásos körei, különösképpen pedig az Egyesült Államok a 80-as évek fordulóján érzékelhető módon megrontották a nemzietközi helyzetet, nemcsak a Szovjetunió és a szocialista közösség államai, hanem a népek nemzeti és szociális felszabadító mozgalmai, s minden békeszerető ember érdekei ellen irányul — állapította meg a Német Szocialista Egységpárt járási első titkárainak pénteki berlini tanácskozásán elhangzott beszámolójában Erich Honecker, az NSZEP KB főtitkára. Honecker beszédében — amelyet szombaton hoztak nyilvánosságra — egyben felhívta a figyelmet arra a veszélyre, hogy a Carter amerikai elnök által az Egyesült Államok helyzetéről e héten elmondott washingtoni beszédben kifejezésre juttatott kiélezett agressziós irányvonalnak, , a további növekvő fegyverkezés és a fenyegetés politikájának végrehajtásában az Egyesült Államok megfelelő szerepet szán NATO-beli szövetségeseinek. „Ez gyakorlatilag a hidegháborúnak az Egyesült Államok által Európába való exportálásához vezetne. Ezzel megtorpedóznák az eny. hülést, ami csakis negatívan hathat az NDK és az NSZK között oly reményteljesen fejlődő kapcsolatokra” — mondotta.
