Nógrád. 1980. január (36. évfolyam. 1-25. szám)
1980-01-20 / 16. szám
Kiállítás a Szépművészeti Múzeumban Német irányzatok Ernst Ludwig Kirchner: Portré Sürgető parancs: a tett Otto Mueller: Akt A Német Szövetségi Köztársaság kulturális hete alkalmából — egyéb kulturális rendezvények mellett — érdekes kiállítást rendeztek a Szépművészeti Múzeumban. A február 10-ig látható „Német művészi irányzatok 1890—1920” címet viselő tárlatot a duisburgi városi Wilhelm Lehmbruck Múzeum és a stuttgarti külföldi kapcsolatok intézete rendezte. Több száz grafika, festmény és szobor ad áttekintést a századforduló és a szá. zadelő néhány fő irányzatáról. A német impresszionizmust a rendkívüli gazdag grafikai anyag, egy része, Liebermann, Slevogt, Corint művei képviselik. A festészeti és a szoboranyag a korai német expresszionizmust, mutatja be. Különösen a „Die Brücke” (Híd) művészeti csoportosulás felvonulása teszi érdekessé e bemutatót. Az expresszionizmus, amely a polgári társadalom elleni tiltakozása jeléül céljának tekintette a valóság puszta ábrázolása helyett a valóságról képzett érzések, gondolatok közvetlen, megkötöttségek nélküli kifejezését, Németországban igen széles körben bontakozott ki. „Az expresszionizmus a világon át- száguldó vihar volt, s az emberiség titkait feszegette” — írta Ernst Bloch. A századelő forradalmi légkörében a festők és szobrászok mint a művészetek történetében már annyiszor — meghirdették az elanyagi* asodás és a lélektelenség elleni harcot. Ezért nem fordultak kizárólagosan és közvetlenül a meglevő képzőművészéti hagyomány felé. Épp a megújítást elindító nemzedék fordult el a leghatározottabban az intézményesített és akadémikus művészet folytor nosságától. Merész terveket kovácsoltak a jövőre vonatkozóan és saját alkotói- bizonyságtételük történelmi gyökereit az abban az időben még maradéktalanul mellőzött kultúrák (primitív, afrikai népek művészete) és művészek alkotásaiban vélték megtalálni. Az expresszionista művészek által feldolgozott témák javarésze a nyugat-európai \ A türingiai nyelvjárás szótára A jénai Friedrich Schiller Egyetem érdekes kezdeményezéssel jelentkezett. Az egyetem kutatói évtizedes munkával négymillió adatot gyűjtöttek össze a türin- giai nyelvjárás szókincséből. Ennek alapján készül a hatkötetesre tervezett szótár. Egy-egy kötet 1700 oldalas, és 10—15 ezer szót tartalmaz. Az első kötet már elkészült. A kézikönyv iránt szerte a világon behatóan érdeklődnek a germanisztika kutatói. festészet és szobrászat hagyományos — a reneszánsz óta figyelemmel kísérhető — kelléktárához tartozott. Egyedül a nagyváros témaválasztása nyitott teret a valóban új és a korabeli tartalmak kibontakozásának, különösképpen a „Die Brücke” művészeinél. A nagyváros és az ipar számkivetett embere s a városi mulató- és szórakozóhelyek közönsége a természeti környezetbe helyezett életképek, aktok, csendéletek, portrék a témái a Szépművészeti Múzeumban látható tárlat anyagának is. .Újszerű képkivágás, a színek érzelmi, hangulati érték saerinti érvényesülése, a perspektíva szokatlan tormái jelennek meg. Juliim Heynen, a kiállítást rendező duisburgi múzeum tudományos munkatársa mondta, hogy bemutatójuk a művészek körét és a korszak távközét szándékosan vonta szűkre. Olyan bevezető képsaemléletet kívántak a magyar közönség elé tárni, amely az expresszionizmus legjelesebb művészei-' nek munkáiról tájékoztat. Kiindulópcftitul a német expresszionizmus legjellegzetesebb művészcsoportosulása, a „Die Brücke” szolgál. A „Die Brücke”, amelynek nem volt ugyan programja, de stílusában, témaválasztásában, törekvéseiben egységes. Festői, a jelenség mögött keresték a lényeget. E csoportosulás köVélemény nyilvánítása-' ra — és nem szakmai értékelésre — vállalkozunk s tesz- szük ezt a teljesség igénye nélkül. Fölmerülhet a kérdés, miért? Több ok is kézenfekvőnek látszik. Azon túl, hogy egy — nevében biennálé —, valójában kevésbé sikerült kiállítás kapcsán roppant merészség s talán némiképpen naivitás is volna az iparművészet — ezen belül a zománc- és üvegművészet —jelenéről és jövőjéről beszélni, (erre illetékesebb központi szervek hivatottak, s erre volna hivatott a műkritika is), maga az V. zománc- és üvegművészeti biennálé jelen anyaga sem teszi ezt lehetővé Salgótarjánban. Amit ugyanis a Nógrád megyei művelődési központ üvegcsarnokában látunk, már-már kínos érzést keltőén kevés. Ami pedig mégis figyelmet érdemel, az az érdeklődők előtt korábbról ismert, s többé-kevésbé értékelt anyag. Így mindenekelőtt a korán elhunyt Kányák Zsófia hagyatéka. Rövid időt töltött Salgótarjánban, 1972-től a Rosenthal Desing Stúdió tervezője volt, s 1975-ben Utrechtben halt meg. Hagyatékának mostani bemutatása Salgótarjánban indokolt s kifejezi a város tisztelgését is a nagy tehetségű művész emléke előtt. Ugyancsak az álló, bizonyos értelemben lezárt anyagok közé tartozik az ajándék- és amfórapályázat díjazottal műveinek fölsorakoztatása az Üvegipari Művek bemutató terméből, valamint a korábbi házgyári konyhaprogréből azoknak a művészeknek az alkotásait sorakoztatták fel, akik a „Brücke”-mű- vészek által képviselt irányzatot kibővítették, vagy kiegészítették. A „Die Brücke” ilyen teljességű felsorolása figyelemre méltó, hiszen törekvésekből nőtt ki az ösz- szes modernista irányzat. A magyar közönség számára külön is érdekes a kiállításon szereplő európai hírű német mesterek — Liebermann, Nolde, Barlach, Lehmbruck, Kirchner, Kokoschka stb. — jelenléte, akik a magyar művészet szempontjából is elhatározó jelentőségűek. Működésük idején számos magyar művész tanult, dolgozott német művészeti központokban, a század végén Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Rippl Rónai Münchenben a húszas években Moholy Nagy László, Bort- nyik Sándor, Péri László Berlinben. A „Die Brücke” és a későbbi évek német művészcsoportosulása (a húszas években „Der Sturm”) jelentősen befolyásolta az induló magyar avantgardista, modernista művészeti törekvéseket. E kiállítás, amely gazdag együttesben és sokrétű válogatásban — grafikákon, festményeken és szobrokon mutatja be a német művészeti törekvéseket, maradandó élménnyel szolgál ram nevű kísérleti munkáknak a zománcedények területén végzett, Ásztai Csaba, és Soltész György nevéhez fűződő része, egyébként az Ipar- művészeti Múzeumból. Amit ezen túl látunk — Sor Júlia vízulális nevelést elősegítő berendezésjátéka, az óvodák nagycsoportjai számára, Horváth Márton, Stefániái Edit és mások (köztük helyi üvegtervezők) művei — ugyan megfelelő színvonalúak s alkotóik dicséretet is érdemelnek a szereplésért, mennyiségileg azonban egy valamirevaló iparművészeti kiállításhoz is kevés anyagot jelentenek. Az pedig teljesen bizonyos, hogy ez a biennálé jelenlegi formájában semminek nem országos szemléje. Valójában az üveg és a zománc másutt van! Évek során került máshová. Hosszabb idő alatt enged, tűk ki a kezünkből. E sorok írója (sajnos) csak önmagát ismételheti, amikor újra hangoztatja: a távolmaradás okairól nem ártana központi és helyi illetékes szerveknek eszmét cserélni, az akadályokat nem ártana felszámolni, ha továbbra is igényt tartunk erre a biennáléra. A helyzet persze ma már nehezebb, mint évekkel ezelőtt volt, hiszen a „szakma” időközben különböző okokból másfelé orientálódott. (Például a zománcszimpozion Szokatlan falusi élmény. A mozi első két sorában többen egy kupacba tömörülnek, s a középen ülő hangosan olvassa a filmen látható szöveget, a többieknek. A hallgató nézők —, nehogy arra tessenek gondolni — nem látnak rosz- szul, sőt mindnyájuknak nagyon is jó a szeme, csak éppen olvasni nem tudnak. Életük eddigi tíz—harminc éve alatt sem tanulták meg a betűt. Iskolába kéne tárni — Valamikor egészen jól ment nálunk a felnőttoktatás — mondja Gyurcsik László személyzeti csoport- vezető, a Nógrádi Szénbányák nagybátonyi gcpüze- mében működő művelődési bizottság titkára. — De most is akadnak jelentkezők. Tavaly, ismerve szükségleteinket, felhívást intéztünk a dolgozókhoz Tanulni sohasem késő címmel. Azt akartuk, hogy ne legyen olyan szocialista brigád, amelyikben van olyan tag, aki nem rendelkezik a nyolc általános iskolai végzettséggel. — Akaratuk teljesült? — A vándorlás, a ki- és belépések miatt nem teljesen, mégis eredményesnek tekintjük a felhívást. Főleg az iskolázottabbak, a műveltebbek körében értünk el sikereket; harmincán jelentkeztek a középiskolákba, s tízen végezték el a nyolcadik osztályt, tizenhármán az általános iskola valamelyik osztályát. Az osztályo- zóról bejött hozzám vagy hét asszony, mondván, tanulni akarnak, mert csak így lehetnek gépkezelők, vagyis így haladhatnak előbbre. Az egyik asszonyka pedig azt panaszolta, milyen nehéz neki, hogy nem töd olvasni. Iskolába kéne járni, mondogatta. A szocialista brigádok körében — említette Pampurik János versenyfelelős — három éve végeztek felmérést az iskolázottságra vonatkozóan, s az idén csinálnak egy újat, mert szeretnének tiszta képet kapni, s annak alapján meghatározni a évek óta Kecskeméten zajlik, sőt nemzetközivé szélesedett. Ugyancsak Kecskeméten nyílt meg pár nappal a salgótarjáni kiállítás előtt az első szilikátipari formatervezési triennálé, üveggel, porcelánnal, ez is erőteljesen vonzotta a kiállítókat. Orosházi háttérre méltán hivatkozva Békéscsaba is mozgolódik, üvegművészeti szimpo- zionon gondolkoznak, létrehozásán munkálkodnak. De talán ennyi elég is a példákból.) Mi marad Salgótarjánnak? Az igaz, amint az a kiállítás megnyitásán is elhangzott, hogy Salgótarján ipari és művelődéstörténetének Hozzátartozója, mai valósága az üveg és a zománc. A városban két üveggyár és egy zománcgyár dolgozik, lassan már száz éve. Az sem vitatható, hogy az ipari bázis közművelődési és művészetpo- litikai alap az üveg- és zománcművészet meghonosodásához. Csakhogy, ez a folyamat nem ellentmondás nélkül valósul meg. S főként, nem önmagától! A mostani biennáléra kiküldött stencilezett érdeklődésen is érződött, hogy — kicsit túlozva — se pénz, se posztó nem igen van erre a célra. Legalábbis, annyi nincs, mint amennyi kellene. Mint korábban, most sem volt díteendőket. A versenyfelelőstől, aki a művelődési bizottság tagja, megtudom azt is, hogy munkaterv szerint dolgoznak, s tevékenységükről a pártvezetőség rendszeresen beszámoltatja őket. Tavaly decemberben a párt végrehajtó bizottsága értékelte a művelődési bizottság munkáját, ■ s fogalmazott meg elismerő mondatokat. Jobb ösztönzést Az elismerés természetesen, jogosan jár ki a három éve működő bizottságnak. Tevékenységük valóban hozzájárult elsősorban a szocialista brigádok kulturális munkájának javulásához, az egyéni vállalások színvonalának emelkedéséhez, az emberek művelődési aktivitásának fokozásához. A művelődési házak rendezvényein általában ott voltak a gcpüzem dolgozói is. Ugyanakkor helyben is szerveztek programokat, melyeknek különösen hasznát látják a bejáró dolgozók, akik 64 településről ingáznak vonattal, busszal naponta. Érdeklődés kísérte a politikai vetélkedőt, Lakatos Menyhért író-olvasó találkozóját. A múlt évben hosszú vajúdás után létrejött Kisterenyén a letéti könyvtár, s két női dolgozó elvégezte az alapfokú könyvtárosi tanfolyamot. Az eredmények feletti jogos büszkeség azonban nem vakítja el a nagybátonyia- kat. Tisztában vannak azzal, hogy további erőfeszítésekre van szükség a folyamatosan növekvő követelmények szerinti megfele- léshéz; hogy bizonyos munkastílusbeli változtatásra is szükség van az eredmények növeléséhez. — Több inspirációt, ösztönzést adhatna a bizottság a szocialista brigádjainknak — vélekedik Bodor József, a gépüzem szakszervezeti bizottságának titkára. — Kívánatos lenne, ha az üléseken elhatározottak teljes egészében és hatásosabban lejutnának a munkapadokig, jobban mozgósítanák az embereket. Hasznos lenne továbbá, ha a bizottság minden tagja azonos lelkesejazás. Nincs dokumentáció (például katalógus) nincs publikáció, és így tovább. Márpedig, ha egy kiállításnak — a biennálénak — nincs megfelelő anyagi háttere, s elegendő erkölcsi bázisa sem, akkor vonzereje sincs, s előbb-utóbb megszűnik létezni. Sőt, egy ilyen horderejű biennálé szervezőitől azt sem túlzás várni, hogy például a központi és helyi szervek vásárlásaikat is legalább részben az itt bemutatott művekből, vagy azok alapján eszközöljék. Mindezek — s egyebek — hiányában a művészek számára érdektelenné válik a szereplés, amint az jelen esetben is megmutatkozott. (Nem von le ez a megállapítás semmit azoknak a művészeknek az érdeméből, sőt erősiti azt, akik mégis szerepelnek a mostani biennálén.) Egyébként a jelenlegi gyakorlat, többi között, azt is előrevetíti, hogy egy-egy témakör hat évenkénti bemutatkozására várni, mintha túlságosan is hosszú idő lenne. (Eszerint ugyanis a zománc és üveg a tárgyak világában — a jelenlegi téma — hat év múlva lenne megint Salgótarjánban.) Nem feladatunk azonban ennek boncolgatása, ez a szervező bizottság dolga. Valamint annak megállapítása is, hogy ami már elment Salgótarjándéssel, arányos tehervállalás mellett dolgozna. Meggyőzés, személyes pé c/o — Idén munkánkat szeretnénk még tudatosabbá tenni — mondja Csige István oktatási előadó, művelődési bizottsági tag. — Mindenekelőtt „eredeti”, koordinációs feladatainknak kell a kívánalomnak illően megfelelni. Decemberben egyhetes SZMT-tanfolyamon vettem részt, ott is elhangzott: az eddigi eredmények alapján munkamódszereinket kell fejleszteni. — Fontos szerepet kap koordinációs munkánkban a meggyőzés, a személyes példamutatás — fűzi tovább a gondolatot Gyurcsik László. — Az elbeszélgetések már eddig is hoztak eredményeket, de nagyobb lehetőségeink vannak. Ha dolgozóink döntő többségének belső igényévé vált a művelődés, az önművelés, akkor elmondhatjuk, tettünk valamit. A művelődési bizottság megszólaltatott képviselői ügyszerető, cselekvő emberek. Helyesen látják, hogy az üzem termelési feladatait csak úgy tudja teljesíteni, a rendelkezésre álló, fejlődő technikát csak úgy tudja kellőképpen üzemeltetni, ha dolgozói általánosan, szakmailag és politikailag képzettek, ismereteik, tudásuk a kor színvonalán ál- lóak. A művelődési bizottságnak — nyilván nem kizárólagos — döntő szerepe van ebben. S az eddiginél hatásosabban töltheti be ezt a szerepet, ha tagjainak mindegyike szívből végzi feladatát, ha egyeztető, inspirativ megbízásának terv- szerűbben%tesz eleget, ha szorosabbra fűzi kapcsolatait a politikai és társadalmi szervekkel, a közművelődési intézményekkel . . . Ha az üléseket, a szavakat mindenkor tettek követik. Mert — igaza van a művelődési bizottság titkárának — ma már nem elég papolni. A költő sürgető „parancsát” kölcsönvéve: Tenni, tenni kell . . . Sulyok László ból, hogyan hozható viszsza. S egyáltalán, vissza keli-e hozni? Vagy az üvegen (esetleg zománcon) belül vannak-e még olyan törekvések, amelyek itteni országos szemléje indokolt és jogosult lehet biennálé, vagy triennálé formájában? Mindenesetre, ebből a Hennáiéból le kellene vonni a tanulságot, elemezni lehetne kinek-kinek a felelősségét annak érdekében, hogy ilyen fiaskó ne érje ismét a megyét. A jövőbeni szervezési gondok elkerülése érdekében konzultációt kellene kezdeményezni mind az érdekelt központi szervekkel, mind pedig a képzőművészek szövetsége területi szervezetével, nem utolsósorban az intézményekkel, üzemekkel, stb. Igazságtalan volna, ugyanis a jelenlegi helyzetért csupán a Salgótarjáni városi Tanács illetékeseit hibáztatni, annál is inkább, mert a mostani szervező munka oroszlánrészét végezték, holott ez mindenekelőtt intézményi feladat. S bizony távolról sem volt szimpatikus egyes intézményeink „elegáns kivonulása” az ügyből. Az egymásra várás, a mosom kezeimet magatartás, bármely indokkal történt is. Ha úgy gondoljuk, hogy a bármely indokkal történt ügy, akkor a munkát is fokozottan meg kell osztani. Ha van jövője ennek a biennálénak — s reméljük igen —,' akkor munkamegosztásnak a jelenleginél sokkal jobban kell érvényesülnie. Ismételjük, a fiaskó ugyanis nem a Salgótarjáni városi Tana. csé, hanem legalábbis a megyéé. Tóth Elemér 8 NÓGRÁD — 1980. január 20., vasárnap —km— Biennálé — hátország nélkül ?
