Nógrád. 1980. január (36. évfolyam. 1-25. szám)

1980-01-20 / 16. szám

A kudarc dicsérete Több a kudarc a tudomány történetében, mint a siker. S, az ember egy pillanatra el­keseredik, ha arra gondol, hogy hány meg hány semmi­be hullott álom, hány, meg hány derékba tört szándék hiábavaló erőfeszítés előzte meg és követte az emberi el­me nagy pillanatait. Úgy he­vernek a félresikerült, elvetélt gondolatok és gondolatrend- ' szerek a nehezen kitaposott út mentén, mint tört tenge­lyű szekerek, felrobbant ka­zánok, számyaszegett repü­lőgépek. Látszólag hiábavaló erőfeszítések jelei ezek, a száz és ezer éveken át tartó töprengések és viták ered­ményeinél sokkalta nagyobb tömegű eredménytelenségek. De csakugyan hiábavalók voltak ezek az erőfeszítések? A kudarcok csakugyan el­kerülhetetlenek? S feleslege­sek-e? A munkán és társas együtt­élésünkön kívül, sőt azt meg­előzve, legnagyobb tanító- mesterünk a természet. S a természet nem bővelkedik-e kudarcokban ? Zsákutcák, meghiúsult kísérletek töme­ge kellett ahhoz, hogy a törzs- fejlődés csúcsán megjelenjék az ember. Szükséges zsákut­cák, szükséges meghiúsult kísérletek, voltak ezek, s új­ra és újra csodáljuk a termé­szet törvényeinek bonyolult szabályait, amelyek szükség­képpen hatottak úgy, ahogyan hatottak. És ugyanilyen elis­merő, csodálkozással nézzük emberi őseink legelső, pri­mitív szerszámait, a talán még abban az időben is félresike­rültnek számított csálé cse­réptálat, az otromba marok- követ, a durva kőbaltát. S szinte áhítattal nézzük még azokat a rajzolatokat. állat­ábrázolásokat is, amelyek pe­dig az akkori idők közepes, vagy csekély tehetségű „mű­vészeitől” származtak, mert hiszen ismerünk náluk job­bakat, szebbeket, a zsenialitás megnyilvánulásának lényűgö- zőbb példáit is. Csak a régi gondolatokat mosolyogjuk le, csak a régi eszméket kicsinyeljük le, mint felnőtt a gügyögő gyermeki szót. Persze, nincsen könnyebb, nincsen egyszerűbb, mint a modern filozófia, a korszerű világnézet birtokában gúnyo­san mosolyogva félresöpörni Platónt, Spinozát, Schopen­hauert, Kantot, Owent, Düh- ringet, Toynbeet, Sartre-t —, mit akarnak ezek a jámbor tévelygők, mit tudnak ezek nekem mondani? A révbe ju­tottak gőgje csendül meg az ilyen véleményekben, azoké a révbe jutottaké, akik való­színűleg egyetlen sort sem olvastak az általuk fitymált gondolkodóktól, csak nevü­ket ismerik, s tudják róluk, mert megtanulták, hogy té­vedtek. Így, sommásan: té­vedtek. S többnyire azok az emberek legyintenek a legha­tározottabban a • régi gondol­kodókra, akiktől egyáltalán nem lehet nagy gondolatokat várni, talán még középszerű­eket sem. Olyanok ezek az emberek, mint az arisztokra­ta fiú, aki öröklött kincseire és címére, címerére büszke — mással nemigen van büsz- kélkednivalója. Ne legyen félreértés: ne fo­gadjuk el a megcáfolt, el­avult gondolatokat, semmifé­le nosztalgia, vagy hagyo­mánytisztelet ne tegye kon­zervatívvá gondolkodásunkat. De ismerjük meg és becsül­jük nagy elődeinket, ismerjük meg még a kudarcszámba menő gondolatokat is, mert ezek nélkül sehol sem vol­nánk. Ne feledjük el, hogy még a legforradalmibb új gon­dolatrendszer sem egyetlen emberfeletti ember műve —, mert nincsen előzmény nél­küli emberi gondolat, mert mindaz, ami ma van, az létét sok korábbi kudarcnak, s né­hány korábbi gondolat sike­rének köszönheti. Valamivel kevesebb fölé­nyeskedést, s valamivel több szerénységet! Vannak példák ez utóbbira is. Lénán közmon­dásos szerénysége annyira is­mert, hogy erre hivatkozni már szinte illetlenség. De hadd hivatkozzam egy má­sik nagy gondolkodó bölcs alá­zatára, a háromszáz évvel ezelőtt élt zseniális gondol­kodóra, Newtonra, akit már életében az emberi nem dí­szének neveztek. Emlékez­zünk rá, hogyan válaszolt Newton a dicshimnuszokra, a kitüntetésekre, a megbecsülés őszinte belső és látványos külső jeleire? így: „Azért látszom ilyen nagy­nak. mert óriások vállán ál­lok.” És az említett óriások gon­dolatainak legtöbbjét éppen Newton taszította félre, ép­pen ő minősítette nyilvánva­ló kudarcoknak. Kemény Dezső Egy ősi német város — ma ' 960 ennM ezelőtt épült meg it világhírű naumburgi dóm, s mellette épült ki a város, amely csakhamar vásárjogot is kapott. Naumburg ma Halle megye járási székhelye. A városban, amelynek pol­gármestere a keresztényde­mokrata párt egyik vezetője, tanácstagjai között pedig szép számmal akadnak egyházi személyiségek is, nem csupán a korhűen, helyreállított dóm működik, hanem a négy evan­gélikus egyházközség több szép templomában is tartanak rendszeresen istentiszteletet. A vallásgyakorlás szépen megfér itt a közösségi mun­kával, a város és az ország javára való munkálkodással. A városukat oly ahnyira sze­rető naumiburgiak közös mun­kájának köszönhető, hogy ma újra régi fényében ragyog a XV—XVI. században épült polgárházak övezte piactér. Kezük nyomát, szorgalmukat mutatja minden ebben a vi­rágzó városkában. A nemzeti front keretében működő „keresztény munka- csoportok” jelentős fórumai az együttműködésnek, a vé­leménycserének. Nemzetközi, belpolitikai és jogi kérdések rendre szerepelnek rendez­vényeiken, amelyeken sok ér­deklődő lakos vesz részt. A nemzeti front járási titkárhe­lyettese, Hans Martini egy ilyen alkalommal sokuk vé­leményét fejezte ki, ezek­kel a szavakkal: „Mi, keresz­tények, mint az NDK polgá­rai, a társadalmi élet minden területén megbecsült egyen­jogú partnerinek érezhetjük magunkat, ezért törekszünk a szükséges információk mind szélesebb körű továb­bítására, hogy mindenki fe­lelőssége teljes tudatában megtalálhassa helyét, szere­pét közös ügyeink vitelében.” A műemlékekben gazdag város szépítésére jelentős összegeket fordít az állam, a város lakói pedig igen jelen­tős társadalmi munkával já­rtának hozzá mindenhez. így például a több évig tartó külső restaurálás befe­jeztével a Szent Othmar templom _ belsejének egy ré­szét célszérű eb egyházi könyv­tárrá alakították át a helyi szakemberek. Több mint 120 000 értékes egyházi mű­vet, bibliofil kiadványokat, ritkaságokat helyezitek el itt Ezeket intézmények közti csereforgalomban más kuta­tók is kölcsön kaphatják. A múlt hagyományainak őrzését bizonyítják az egy­kor Johaim Sebastian Bach által is kipróbált 1743-tól 46-ig épített, nevezetes Hil- debrandt-orgonán előadott koncertek. Ez az értékes ré­gi hangszer Irene Greulich orgonaművész keze alatt nem­csak a vasárnapi istentiszte­leteken szólal meg, hanem or­gonahangversenyekkel is gyö­nyörködteti a város lakossá­gát. Minden év májusától szeptemberéig rendezik meg itt a naumburgi orgonahang­versenyeket, neves szólisták és kórusok részvételével. 1 ............ .inai ■ ■ ­KATONA JUDIT Béka király Érparton Sí, trónja W. Bámulom még most ú én. ö, az, súgta jó anyám, nézd, mi ragyog a fején. Korona «m a csúf palástján vadrózsa. Őrzi álmát békanép, aízipók a szabója. Trónja mohos. Nyoma sincs. Az ér száraz parttalan. Anyám tudta egyedül vízivára merre van. Stefii'!; LiiMäl , • 1 Jónossy Ferenc: Hósöprögetó (olaj) Készül a Magyar zenetörténet A Magyar Tudományos Akadémia társadalomtudomá­nyi intézetei néhány évvel ezelőtt hozzákezdtek szakte­rületük történeti összefoglalá­sának szerkesztéséhez. Noha az érintett szakmák úgy ér­zik, nem érkezett el e szin­tézisek létrehozásának ideje, sok alapkutatás hiányzik még. Ebből kiindulva azon­ban sohasem készülnének el a tervezett munkák, hiszen a történetkutatások területén sohasem mondhatjuk, hogy már mindent tudunk. A Zenetudományi Intézet is hasonló gondokkal találta magát szemben a Magyar aenetörténet írásakor. Szinte egyidőben kell elvégezni az anyaggyűjtést, a feldolgozást és az összefoglalást. Továbbá olyan újabb emlékek is elő­bukkantak, amelyek, ha nem is változtatják meg az eddig kialakult képet, legalábbis módosítják. Az oCKOwtesre wrvezeu Magyar zenetörténettel kap­csolatos munkálatok 1970-ben kezdődtek és most jutottak el odáig, hogy kézzelfogható eredmény született. A Ra- jeczky Benjamin szerkesztet­te első kötet lényegében kész­nek mondható, 1980-ban nyomdába lehet adni. A kö­tet 1526-ig tekinti át a ma­gyar zenei őstörténetet, a középkori zenei életet és a korabeli népzenét. Az érde­kesebbnél érdekesebb témá­kon, az udvari zene és a gregorián stílus összevetésén, a kora reneszánsz zenei in­tézmények bemutatásán túl a zenetörténet írásakor felfede­zett területre is kitekint az összeállítás, nevezetesen arra, hogy a XV. században a kottaírásnak egy kifejezetten magyar változata honosodott meg hazánkban. Az első kö­tet lektorálásakor szerzett ta­pasztalatok arra sarkallták az intézet munkatársait, hogy útjára indítsák a Zenetudo­mányi dolgozatok című belső sorozatot, s segítségével hoz­zák nyilvánosságra a kutatá­sok egyes részeredményeit. A Csőm asz Tóth Kálmán és Pap Géza által szerkesz­tett, a 16. és 17. század zene- történetét taglaló második kötet mintegy egyharmada elkészült már. Az egy- és többszólamú, valamint az egyházi éneklés mellett szó lesz ebben a részben az ek­kor kialakuló tánczenéről, az egyes városok (Sopron, Pécs) zenei életéről és a magyar zeneszerzők jelentős művei­ről is. Az ötödik kötetből számos, kötet van a legelmaradottabb stádiumban, az, amely a 18. század magyar zenéjének is­mertetését tűzte ki céljául. Míg ugyanis a 19. század ze­netörténetéről már több ta­nulmány készült, s az anyag cédulákon, katalógusrendsze­rekben vár feldolgozásra; ad­dig az előző rész munkatár­sai még csak az anyaggyűj­tésnél tartanak. Az ötödik kötetből számos, az 1945 utáni idők zenetörté­netével foglalkozó tanulmány már nyilvánosság elé került. De ahhoz, hogy a 20. sz. tel­jes szintézise kikerekedjen a rendelkezésre álló anyagból, bizony még sok aprólékos le­véltári munka is elvégzésre vár. A kutatóknak többek között át kell böngészniük az elmúlt évtizedek hangver- senyműsorait, s fellapozniuk a folyóiratok és a napisajtó zenei anyagát. S hogy mikorra láthatjuk együtt a könyvesboltokban a Magyar zenetörténet öt köte­tét? Nehéz lenne ezt ponto­san meghatározni. Az első kötet — remélhetőleg — né­hány éven belül kapható lesz. Hogy a többi rész mikor jelenik meg, az még sok mindentől, többek között a munkatársi gárda megszerve­zésétől is függ. Az intézet tervei között szerepel, hogy a köteteket a bennük foglalt anyag illuszt­rálására hanglemezsorozattal teszi teljessé, előnyben része­sítve a régebbi korok alkotá­sait Mátraházi Zsuzsa Gáspár Aladár: Öregkor (tus) L ehúzták rólam a ke­resztvizet. Az egész magyar sajtó. Megint megírták, hogy közömbös, antiszociális lény vagyok. Fe­lőlem a szemem láttára agyon­verhetnek valakit a kisujja- mat sem mozdítom. Fényes nappal az orrom előtt kira­bolhatják a nemzeti bankot, zsebre vághatják a hidat, un­dorral elfordítom a fejemet, vállrándítva megyek tovább. Pirultam a dorgálásért. S önkritikát gyakoroltam. Iga­zuk van a tollforgató moralis­táknak. Ez így nem mehet to­vább. Tűrhetetlen, hogy csak maflán nézzem, ha valaki föl­nézed a nejét, megkéseli az apját, agyonveri a gyerekét. Ezen változtatni kell. .fogok is. A jövőben maradéktalanul teljesítem emberi és állampol­gári kötelességeimet. Mindig és mindenütt föllépek ott, ahol meg kell védeni a gyen­géket, a közrendet, a közva­gyont. Nem leszek többé kö­zömbös. Sem gyáva. Másnap kora reggel harc­ba indultam. Vonattal. De valahogy elszöszmötöltem az időt, későn értem ki a pálya­udvarra. Mire jeggyel a ke­zemben loholtam a peronra, már indult a vonat. Majdnem hekiiramodtam, de eszembe jutott a fogadalmam. Nem ugrálhatok, magamat is fe­gyelmeznem kell. Állva néz­tem, hogyan gyorsul föl a kocsisor. Éppen megdicsértem az I akaraterőmet, amikor úgy oldalba taszítottak, hogy majd fölbuktam. Testes atyafi vág- 1 tatott el mellettem, lúdtalpa­Ne légy közömbös! san trappolva.' Lökdöste az útjába kerülőket, szemmel láthatóan föl akart ugrani a mozgó szerelvényre. Űtraivaló jókívánságra nyílt az ajkam, amikor belém hasí­tott: nekem most mulasztha- tatlan kötelességem van. Ez a szerencsétlen a csattogó ke­rekek alá kerülhet! Utána vetettem magamat. Sikerült abban a pillanatban visszarántanom, amikor föl­ugrott volna a lépcsőre. — Ne tegye! — rivalltam rá, föltartva íntőn a mutató­ujjamat. — Gondoljon a csa­ládjára! Hazavárják! Leírhatatlan pillantást ve­tett rám. Ez ráébresztett, hogy az életmentésen túl itt népne­velő föladataim is vannak. — Emlékezzen Cybulskira, a híres lengyel filmsztárra. Halálra gázolta a gdanski express. Pedig fiatalabb volt önnél. És fürgébb — moso­lyogtam le a tekintélyes po­cakjára. A hajszál híján rajtavesz­tett arca rákvörösbőd lassan lilára vált, levegő után kap­kodott. Gondoltam, jobb, ha most megyek. Hadd szálljon magába, eméssze meg a dol­gokat. Emelt fővel, a teljesített kötelesség büszke tudatával indultam a restibe, hogy meg­jutalmazzam magamat egy po­hár sörrel. Alig tettem né­hány lépést, artikulátlan üvöl­tés harsant föl mögöttem. Az­tán óriási rúgás ért Alul. Két pályamunkás fél órá­ig egyengette az árkot, amit az orromon csúszva túrtam a peronon. Dagadt orromon sajnálkozó ismerőseimnek eldicseked­tem: életet mentettem. Töb­ben röhögtek. Mások céloz­gattak, hogy legközelebb mi­be üssem az orromat. Attól nem jön le róla a zománc. Lajos, a barátom azonban kijelentette: követni fogja a példámat. Hiába, mindig ren­des gyerek volt. Hogy buzgalmam re is talált, továbbra is éber figyelemmel jártam a vilá­got. Csakhamar ismét alkal­mam nyílt a kötelességtelje­sítésre. Két bögyös kis csitri vere­kedett a suli előtt. Vadul tép­ték egymást, mocskolódó szi­dalmakéit kiabálva. Közbelép­tem. — Ejnye, ejnye! Nem szé­gyelljek magatokat! Lány létetekre úgy viselkedtek, mint a legneveletlenebb ut- cakölykök. Hát illik ez? Ahe­lyett, hogy szépen megbe­szélnétek egymással, ha vala­mi bajotok van. Rajta, mond­játok el nekem, miről van szó, min vesztetek össze. ígé­rem, hogy igazságot teszek, pártatlanul. — Ezt nem lehet dumálva elintézni! — üvöltött az egyik kis vadóc. — És a bácsi ne avatkozzon bele. Ha minden­áron a száját akarja jártatni, használja arra a nyelvét, ami­re én gondolok. És megmondta, mire gon­dol. Elfutott a méreg. Ka­ron ragadtam és az iskolaka­puhoz vonszoltam. — Gyére csak, te haszonta­lan! Majd ad neked az igaz­gató bácsi, ha megtudja, ho­gyan beszélsz velem! Rángattam a foggal-köröm­mel védekezőt. Rúgott-csápett- karmolt-harapott. És ordított. Torka szakadtából. Csakha­mar csődület támadt. — Vén szatír! Mit akar attól a gyerektől! — dörgött követő- esy sztentori hangú, tagbasza­kadt fiatalember. — Liliomtipró! — sipított egy vénasszony. Valaha mezei futó voltam, játszva elmenekültem a lin- cselés elől. A kis vadmacska visítása sokáig elkísért. A félsikerék és balsikerek nem szegik kedvemet. To­vábbra is teljesíteni fogom a kötelességemet. Engem töb­bé nem szerkeszthet ki a saj­tó. Legföljebb példaképül ál­líthat. S ajnos, ma szüneteltet- hem kell áldásos te­vékenységemet. Lajos, a követőm miatt. Kötelesség- tudattól áthatva tegnap be­avatkozott a Bicska csárdá­ban egy verekedésbe. Délután temetjük. Homoródi József NÓGRAD - 1980. január 20., vasárnap r

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents