Nógrád. 1979. december (35. évfolyam. 281-305. szám)

1979-12-11 / 289. szám

k/y. k 1 t m I lelőtt! Használt koporsó — törvénysértéssel Az elmúlt hét tévéműsora kevés kiemelkedő eseményt tartogatott részünkre. A meglehetősen elegyes műsor­vonulat gerincét játékfilmek képezték. melyekből máris alig-alig emlékszünk bárme­lyikre tartalmi hordozóit idézve címeik alapján. Talán jobb is végképp elfeledkezni róluk, átadva őket az enyé­szetnek. Remélve, hogy az év utolsó ünnepi hetei még tartogatnak néhány érdekes és értékes műsoreseményt. A sivár választékban azon­ban ' felkeltette érdeklődé­sünket az a tizenkét részes amerikai tévéfilmsorozat, amelynek első két részét kedden este láthattuk. Alex Haley, néger író Gyökerek című. alig két éve megje­lent, azóta számos kiadást megért, feltűnést keltő regé­nye az író családjának két évszázadot átívelő története az őshazától, ' a nyugat-afri­kai Gambiától a rabszolga­kereskedelem szörnyűségek­kel teli útján át Amerikáig. Ezt a két évszázados utat járja be drámaiságában a nagyigényűnek ígérkező vál­lalkozás, melynek további filmfejezeteit méltán várjuk felfokozott érdeklődéssel az eddig látottak alapján. / A pénteki műsor nyújtot­ta a hét másik említendő tévéseseményét —, amely egyben az egyetlen önálló hazai vállalkozás is volt. Galgóczi Erzsébet Használt koporsó című történetéről van szó. „Történetéről”, mert műfaji meghatározásá­ra nehéz volna teljes biz­tonsággal vállalkozni. A té­véfilm ugyanis nem dráma, inkább valamiféle sajátos műfaji keverék; dialógok­Politikai könyvnapok „ A kábelgyár vendége volt: Vadász Ferenc Mint újságíró vált ismertté, de a könyvkiadók íróként tart­ják számon. És tanítóként, aki nem száraz tényekkel traktál- ja olvasóit, hanem olvasmá­nyos formában közöl. Eddig tizenhat regénye látott napvi­lágot. Már 17 éves korában tagja a Csehszlovák Kommunista Pártnak, s a „Magyar lap” cí­mű magyar nyelvű kommu­nista újság állandó levelezője Komáromban. Ekkor ismerke­dik meg Schönherz Zoltánnal, a magyar munkásmozgalom egyik vezetőjével. 1938-ban a lapot betiltják, egy év múlva börtönbe kerül. Először a sze­gedi Csillag börtön politikai foglya, majd végigjárja a kon­centrációs táborok poklát, így jut el Auschwitzba is. 1945 számára is meghozza a sza­badulást. Ekkor újra Magyar- országra jön. Négy évig párt­munkásként tevékenykedik Debrecenben, majd visszatér az újságíráshoz, s a MUOSZ tagja lesz. Jelenleg a Népsza­badságnál dolgozik, József Attila- és SZOT-díjas író. ’A rövid életrajzból nem nehéz kitalálni: Vadász Ferencről van sző. Könyveiben nem a tényeket számba vevő ‘történész sze­mével vizsgálja népünk, s ezen belül a munkásmozgalom tör­ténetét. A társadalom elesett­jei, a hétköznapok emberei emelkednek hősökké előttünk, egy emberibb, igazságosabb társadalomért folytatott küz­delmükkel. Nem ideálokkal ta­lálja szembe magát az olvasó, hanem hús-vér emberekkel „Tenyérnyi ég” című regé­nyének cselekménye a közel­múltban lerombolt Margit- körúti fegyház siralomházá­ban játszódik. A magyar és nemzetközi munkásmozgalom mártírja Schönherz Zoltán vár­ja itt, hogy végrehajtsák ha­lálos ítéletét. Még huszon­négy órája van végiggondolni rövid életét, megítélni tetteit, saját magának megválaszolni kérdések zuhatagára, érdemes volt-e küzdeni, életét áldozni eszméiért? Megvalósul-e az álom ami hajtotta, kergette egész életén át; a szebb jövő? Művei megírásában segítsé­gére voltak Vadász Ferencnek személyes élményei is, de nem támaszkodhatott csak erre a tapasztalatanyagra. Dokumen­tumokat, szemtanúk elbeszé léseit használta fel egy-egy regényéhez. Érezhető ez a „Ma mások halnak meg” cí­mű könyvében is, ahol az író a koncentrációs táborban át­élt szenvedéseit a volt tábor­lakók elbeszéléseivel egészíti ki. A személyi kultusz idősza­káról — az 1956-os ellenforra­dalomig — három, egymással összefüggő regénye ad hű képet a „Megáll a szél”, a „Karolina ’49. szeptember”, és a „Nyugtalanságok éve”. A cselekmény 1948-ban kezdő­dik, a Rajk-per előzményei­vel, majd folytatódik annak az iskolagyűlésnek a leírásá­val, melyet a Karolina utcai pártfőiskolán tartottak 1949. szeptemberében. Az író ekkor a főiskolán tanult, így alkal­ma volt személyesen részt venni a gyűlésen. Napirenden a Rajk-per, és annak tanul­ságai voltak. A harmadik mű­ben tetőznek a konfliktusok, hiszen az 1950—56 közöttiidő- szakról szól. Vadász Ferenc írót és új­ságírót a napokban író-olvasó találkozón személyesen is megismerhették a Magyar Ká­bel Művek balassagyarmati kábelgyárának dolgozói. A ta­lálkozóra a politikai könyvna­pok alkalmából került sor. Egy hétig tartó, árusítással egybekötött könyvkiállítást is rendeztek a kábelgyáriak. A magyar és nemzetközi politi­kai irodalom remekei mellett természetesen legnagyobb számban a meghívott ító mű­vei szerepeltek. Három nap alatt háromezer forintos for­galomról adhatott számot Ko- kavecz Miklós gyári könyvter­jesztő. Mint elmondta, leg­népszerűbbek Vadász Ferenc művei voltak, ami tekinthető a találkozó sikerének is. M. T. Telefontörténetek y nő tanácsot kér a Métertől. A férjem magában be. Ez gyakran előfordul — Itatja meg az orvos. Lehetséges. De az én un ráadásul fel is hívja — Hogyan ítélte meg a grafológus kézírásomat? — A fickó azt mondta, hogy hajlamos vagy erőszakos cselekmények elkövetésére. — Ha ezzel az ökörrel ta­lálkozom, tüstént beverem tökfejét! NÖGRÁD - 1979. december 11. kedd kai és monológokkal elegyí­tett tárcanovella képsorokba rögzítése. Galgóczi jó megfi­gyelője, kitűnő ismerője an­nak a világnak, azoknak az embereknek, akiket megraj­zol —, s különös plasztici- tással zsugori Berta nénije kap élő hitelességet a törté­netben. — Mégis a tévéjá­ték egészéből hiányzik az anyagot, mondandót egybe­tartó erő, mert a drama­turgiai építkezés konfliktus- nélküli. illetve a konfliktus­nak szánt mozzanat volta- képen erőszakos művi be­avatkozás a folyamatok ter­mészetes menetébe. Ez az írói erőszaktétei pedig sok mindent eldeformál, eltorzít, s ez csöppet sem tesz jót a társadalmi háttér elfogadha­tóságának. A falu vezetői egy véletlenül felbukkanó takarékbetétkönyv alapján törvénybe ütköző manipulá­ciókba fognak, s csak az újabb írói beavatkozásnak köszönhetik, hogy végül mentesülnek annak követ­kezményeitől. Az írói erőt a tévéjáték­ban az érzékletes emberáb­rázolás adja, melyet Gobbi Hilda csodálatos, a legap­róbb részletekig kimunkált színészi munkája kitelj esí- tett és sokáig emlékezetes élményünkké avatott. De hi­teles játékkal segítette — és segítette át gyengéin a tévé­filmet Schütz Ila, Patkós Irma, Pásztor Erzsi, Máté Erzsi, Simon György, Győry Emil is. A vasárnapi főiműsorban Rostand híres drámája, a Cyrano de Bergerac 1950-es amerikai filmváltozatát su­gározta a tv. A film tehát 28 éves, de olyan aggastyán­nak hatott, hogy az alapmű frisseségben dédunokája le­hetne. A filmkészítők a ver­ses dráma szinte^ minden szépségét, költőiségét kilú­gozták vállalkozásukból, amit láttunk, jóformán a puszta, sivár meseváz. Nagy kár, mert nagy lehetőséget mulasztottak el a dráma méltó megörökítésére. (b. t.) Koczogh Ákos: Négy kérdés az iparművészeiről (Első kérdés) — Valóban fontos társadal­mi szerepük van a tárgyak­nak? Gyermekkorom óta foglal­kozom iparművészettel. Tíz­éves alig múltam, hogy Gor- ka Géza csodálatos fémes fényű mázaira felfigyeltem, az agyag kínálta értékekre. Ka­maszkoromban bútort ter­veztem, a Bauhaus szellemé­ben, anélkül, hogy tudtam volna erről a máig ható ha­talmas mozgalomról, mely az egyszerűség, anyagszerű­ség épület és belseje egységé­nek eszméit írta zászlajára. Természetes és magától érte­tődő volt ez. A két háború között mégis kevesek gond­ja volt. hogy rendet teremt­senek s a tudatos választásra figyelmeztessenek. Nem is alakult ki stílus, zűrzavaros utánérzések uralkodtak. Ma tudatosan alakítjuk ki környe­zetünket. így korszerű. Ami akkor személyes ügyünk volt. ma. társadalmi üggyé vált. Huszonöt éve, hogy az ipar­művészet ismét magára irá­nyította a figyelmet. A nagy volumenű lakásépítkezés. a berendezésük, de szaporodó középítkezéseink is, színesedő, s változatokban versengésre kelt öltözködésünk új s bősé­ges feladatot adott tervező­inknek. Megelevenedett az Iparművészeti Főiskola éle­te. s ma a már-már életmű­vekre visszatekintő nemzedé­kek, a negyven-ötven évesek úttörőnek tekintik múltjukat. A hatvanas évek elejét csodá­latos pezsgés hatotta át. Nagy vállalkozások, szép ámulások ideje volt ez. Művészetünkben a tárgyak világa biztonságot ígért. De zsákutcába tévedt né­ha az iparművészet is. Kül­földet tekintette elöljárónak textilművészetünk, s köztük is a Lausanne-ban megrende­zett kétévenkénti oemutató- kat, s kerámiában a nem ke­vésbé meghökkentőt kereső Faenzát, ahol az extravagan­cia, polgárt bosszantgató kü­lönlegesség lett mértékadó. Nem véletlen, hogy finnek, dánok, norvégek tartózkodó­an figyelik ezt az egyre in­kább abszurditásra törekvő versengést. S talán az sem, hogy a hazai követők egyre erősebb kritikát kapnak. Tár­gyaink világában ma már a „művészet” megváltásának hitt jeligéjét sem hangsúlyoz­zuk. Ipar, kereskedelem, szük­séglet bonyolult egészében a művészi megjelenítés csak kicsi szerepet kér magának. Osztályrészét követeli ugyan, de nem elbizakodottan. Tárgykultúránk nem ve­szítheti el társadalmi hátte­rét, ha már egyszer ipari és kereskedelmi bázisai olyan gyengék. Vagyis: ha egyszer új társadalmi értékeket aka. runk, ha valóban új társadal­mat szeretnénk teremteni, és ha ennek kétségtelen jelei vannak, tárgykultúrája, ipar­művészete nem ellenkezhet vele. Nem hazudhat. Pedig be sokszor teszi. Mímeli a mű­anyag a természetest, mímeli a nemesfémet, oxidált alu­mínium, leplezzük szerény kö­rülményeinket terpeszkedő bútorokkal, s egyszerűség he­lyett fantáziátlan, bazári a környezetünk. Sajnos, az a tervünk, hogy a tömegek sza­mára hozzáférhető, művé­szi értékű tárgykultúrát te­remtsünk, iparit és egyedit, alig valósult meg. Addig nem a mi hibánk, míg magunk dönthetünk: mit választunk. De sajnos, gyakrabban a tárgyak döntenek, ők válasz­tanak minket. Szükségből, si­etségből, az: ez van, ezt kell, szeretni anekdota keserves valóságából'. Minden kor meg­teremtette a maga stílusát, tárgyaiból pontosan megraj­zolhatjuk emberét. Mi is azon vagyunk, hogy magunkat ad­juk. Mégis, mi áll nemegy­szer eszméink, s a gyakorlat között? Következő írásunk­ban erre keresünk- választ. A tv műsorához December 11., kedd; 20.00: Gyökerek. December 11., kedd: II. műsor: 21.30: Worafka tanácsos úr. Tévéjáték. jSzalontai Mihály: m m a | Az utolsó nap Megse állt. Legyintett egyet, mintha valamit el kel­lene hessegetni. Ez már a belül-levés'nek pontosan ugyan­az a foka volt, mint kontrollvesztett öregemberek ma. gábabeszélése. Legyintett, s azt mondta fennhangon: „No, hál’ istennek megjött. Ez fix! Elmebaj! Mit elmebaj? Most már pontosan olyan hülye vagyok, mint mindenki más. öntelt és hiú”. 36. — Hé, rám 'ne lépjen már! Nem tud vigyázni? Mint, akit kígyó csípett, akkorát ugrott, ez se volt ritka tünet, gyakran előfordult vele, hogy magábamé- lyedt, meditált, s akkor valahogy a fej-, derékmagasság­ban levőket beépítette mozgáskörletébe, de ha egy ku­tya tűnt fel hirtelen, attól úgy riadt meg, hogy szinte rosszul lett, hipertóniája jelen levő valósággá vált. Hát ez a kutya most egy fénylő fekete hajú, olajcsillogású, ráncos, napszítta bőrű, antracit-szemű cigányasszony volt. Ott guzsgolt a dűlőúton, nyakában valaha-sárga kendő lehetett, mert kendőnek is, sárgának is valaha volt ne­vezhető. Világoskék apró, fehér pettyes, városias félrékli, félbíúz volt rajta fölül, de az egész asszonymindenség tulajdonképpen abból a rikítóharsány piros selyemszok­nyából állt, mely a háború alatti amerikai ejtőernyők selymére emlékeztette, a hirtelen nagyapáék kertjébe került • kamaszt — odazuhant ilyen ejtőernyő —, a most megriadt felnőttet. Gyanakodva állt meg, mert nem lehetett tudni, miért guzsgol az öregasszony, szükségét végzi, vagy csak pi­hen, les valamit, szóval a helyzet eléggé áttekinthetet­len volt. — Maga nem idevalósi, ügyi? — kérdezte a piros szoknya. — Láttam már amikor jött lefelé a hegyrül. — Én vagyok a „NAGY HEGYI TOLVAJ”. — Á, á... Az öreg már mosolygott, gyorsan tudott kapcsola­tot teremteni, de most erre szükség nem lehetett, mert a spontán mód létrejött helyzet nyilvánvaló volt. Be­szélgetési ingere, „valami akarási” szüksége van az öreg­asszonynak, akárki jön erre, azzal beszédbe elegyedik. — Aztán miért nem lehetnék én a „Nagy Hegyi Tol­vaj”? Ezt úgy mondta, ahogy a Nagy Fehér Főnököt mond­ták gyerekkorában az indiánregényekben, melyeket a kisboglya tövében olvasott hátul és nézte hol a fent ma­gasba húzó liberátorokat, vagy a kertaljai ösvényen ban­dukoló falubelieket, nőket, férfiakat. — Á, maga nem olyan tolvajféle... Tudja, szélhá­mos az lehetne persze, na de tolvaj! Aztán maga valami tudós ember, hiszen ismeri a Nagy Hegyi Tolvajkönyvet. Az öregasszony közben föl se rezdült, ott guzsgolt ott tovább az utacska szűk ösvényén, mint a zöld bozót hagy piros virága, s elmenni is csak úgy lehetett volna mellette, ha belegázol a magas sziklevelek sűrű tömött térdigérő lándzsáiba, s ez valahogy nem akaródzott az Öregnek, valahogy az öregasszony mintha útját állta volna és tudta, hogy ezt a szituációt, mármint azt, hogy neki most elállják az útját, a cigányasszony is tudja. Ez az érzés azonban most másodlagos volt, ha erősen jelen levőnek is érezhette, fontosabb lett ez a kölnyv- dolog. — Miért? Maga látott ilyen könyvet? — Hát, meg is van nekem. — No fene! Az öreg egyszer csak azt érezte, hogy ott guggol az öregasszony mellett. Ami miután nem tudta pontosan, hogy milyen célból guggol ott, zavarba hozta, elpirítot­ta az arcát, fel is állt rögtön. Az öregasszony rezzenéstelenül maradt. — Szép balladáskönyv. Szépek, s képek hozzá. Kor­sókról meg kahcsókról. Még a Savanyó Jóskáról is van benne kancsó-kép, az pedig itt betyárkodott, ahonnan maga jött. — Hát én nem vagyok Savanyó Jóska. — Hát nem, mert az szép szál ember volt! — És sok könyve van? — Nekem nem olyan sok. Van a gyerekeimnek elég. Aztán azokat olvasom. — Mit csinál maga itt, mi a foglalkozása? — Hát maga?! Rendőr? Olyan detektívféle? — Szóval krimit is olvas? — Azt a legszívesebben, meg nézem a tv-ben. De a szép verseket is. Mert én is írok minden alkalomra. Most is egyen törtem a fejem, ahogy nézem\ itt ezeket a hangyákat. Nézze csak! Az öreg ott újra leguggolt a piros Szoknyagombolyag mellé és nézte elmélyülten percekig ő is, hogy a fekete­hangyák három meg a vöröshangyák egy csapása keresz­tezte egymást és a keresztezés négyszögében milyen fel­fokozott izgalmú nyüzsgő volt a boly, ott azo'n a ponton gyorsabban lüktetett', mozgott az áramlat, tapintható lett a mozgás a plasztikusan létező elevenség. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents