Nógrád. 1979. december (35. évfolyam. 281-305. szám)

1979-12-11 / 289. szám

Hég kemény két hét Jelentés a hetes frontról Folk Ferenc és Bódi Zoltán vájárok az acéltámot szerelik. Tagadni sem tudnák: ez az esztendő nehéz volt a szén­bányák tiribeá aknaüzemé­ben. — S kemény lesz a még hátralevő utolsó két hét is — mondja Sipos Ervin, az akna vezetője. — Nagy erőfeszítése­ket kell tennünk, hogy leg­alább még kétezer tonnával tudjuk csökkenteni lemaradá­sunkat. Ami, meglehetős tetemese nek tűnik. Hiszen október végéig több mint huszonnégy­ezer tonnával maradtak le a tervtől, s igaz, a jól sikere­dett novemberi hónap est háromezerrel csökkentette, ám a „végelszámolásnál” így is adósak maradnak. — Látja — magyaráz Mi- halik Sándor főmérnök, mi­közben egymás mellé érünk a fővágatban —, ha tudjuk biztosítani a feltételeket, ha megfelelő munkahelyekkel' rendelkezünk, számíthatunk az emberekre. Mert ők min­den tőlük telhetőt megtesz­nek. Meg is tettek eddig is, s hogy az eredmények mégsem jöttek ? — Szinte rettenetes körül­mények között kellett dolgoz- niok. Ilyen zavart geológiai viszonyok között lehetetlen­ség volt száz százalék felet­ti eredményeket még csak el is várni. Mellette meg igen sokat kínlódtunk a volt kettes telepi fronttal, bár a mostani, a hetes, is igencsak próbára teszi az embereket. Rövid Ideje áll már a szén­maróhenger, két okból is. Egy­részt a fokozott biztosítás mi­att. másrészt meg, mert ter­melésükkel nem bír lépést tartani a szállítás. — Hát, igen, valami min­dig közbejön — mondja Vi­lágosi József brigádvezető. — Sajnos, egyre rosszabb ál­lapotba került a front. Lát­ja. mozog itt minden... Recsegnek, ropognak a fe­jünk fölé szinte hézagmente­sen beépített deszkák, előt­tünk hangos dörejjel omlik a szén. hátunk mögött meg ha­talmas kődarabok csapódnak csengve a biztosító acéltá- moknak. — Rettenetesen nagy a nyo­más, gyenge, laza a főte, úgy, hogy rengeteg energiánk el­megy a biztosításra. De hát másképp csinálni ezt nem le­het. — Jusztin Sándor ak­nász áll oda mellénk egy pil­lanatra, s aztán megy intéz­kedni. Bár nem kell itt sen­kit sem nógatni. Még a ma­róhengeren dolgozók, Mrázik István, és Orosz János is hordja társai keze alá a desz­kát, s teremtett lélek sincs, aki álldogálna. — Itt nem is lehet! — tör­li meg homlokát Bódi Zol­tán vájár, aki Folk Ferenc­cel üti helyére az acéltám- biztasító vasát. — Nagyon kell nyomni, hogy jöjjön ki­felé a szén. Az aknavezető és a fő­mérnök végigjárja a száz- huszonnégy méter hosszúság­ban recsegő-ropogó fron­tot, itt is ott is szót váltanak a dolgozókkal, , — Pedig milyen jónak in­dult ez a front is — jön visz- sza Sipos Ervin. — Most meg... Kár érte, mert vas­tag is, jó is a szén. Meg, komplikálja a helyzetet, hogy — most pillért fejtünk visz- sza —, régi elhagyott vága­tokat is „vinni” kell. S füg­getlenül attól, hogy onnan szén nem jön, de lefoglal minden szakban négy-öt em­bert. Nagy kiesés ez is. Beindul a kaparószalag, s lábunk előtt botladozó szén­darabokat vonszol kifelé. Odébb megint omlik a hom­lokról a szén, dübörög, por­zik a levegő. — Február első dekádjáig talán kitart a szenünk itt — mondja Világosi József, sze­mét le nem véve a szalag­ról. A meddőt „vadássza a főtéről beomlottat, s mikor úgy látja, leállítja a gépeze­tet. S akkor — mindenki kö­vet dobál. — Nem csak a mennyiség a fontos — magya­rázza —, nagyon figyelni kell, még ilyen körülmények kö­zött is a minőségre. Jó szén menjen ki, jó darabos. Áll még a maróhenger, a frontközépen robbantáshoz ké­szülődnek. Tonnányi szén­rögöt kell szétaprítani egy kicsit, mert mozdulni sem tudnak tőle. — Azért most már men­nek a dolgok! — mondogatja guggolva István Tibor, . vá­jár. — S ha nem lettek vol­na olyan körülmények, nem itt tartanánk most. Mert — nem dicsekvés — tudunk mi dolgozni. Mondtam ért a főmérnök­nek. s rábólintott: — Igaz! Novemberben, amikor változtak a körülmé­Krekács Miidós felvétele nyék, 120,8 százalékos telje­sítményt értek el. S mond­jak még valamit? Valame­lyik éjszaka sürgjősen ki kel­lett cserélni az aknakötelet. Máskor ez nappali munka, két műszak is ráment olykor. Most ködös, hideg sötétben csinálták, s a délelőttös mű­szak reggel, pontos időben le tudott szállni. Csak ez a len­dület tartson még, hisz’ ne­héz napoknak nézünk elébe. Kődarab csattan menekülő- készülékemen, s megint re­csegnek, ropognak a deszkák fejünk felett. — Húzódjanak félre embe­rek, megy a lövés!’ — szól valaki. Perc múltán felmorajlik a front... Karácsony György A kongresszusi irányelvek vitája elé H íven a párt lenini munkastílusához, a pártdemokrácia elvi és gyakor­lati követelményeihez, a Központi Bizottság vasárnap nyilvánosságra hozta a XII. kong­resszus irányelveit azzal a szándékkal, hogy megismertesse a széles közvéleménnyel a párt törekvéseit. A kongresszusi tézisekben a párt XI. kongresszusa óta végzett munkájá­nak, társadalmi, politikai, gazdasági, kultu­rális életünk fejlődésének értékelésére, a to­vábbi munka fő irányára vonatkozó állás­pontját foglalja össze a Központi Bizottság. Ezzel a soron levő kongresszus előkészíté­sének fontos dokumentuma került elénk, melynek alapvető rendeltetése, hogy alapja, kiindulópontja és segítője legyen az egészsé­ges, nyílt, szabad légkörű és alkotó szellemű vitának. Javasolja a Központi Bizottság, hogy a kongresszusi irányelveket minden párt- alapszervezetben vitassák meg, a kommunis­ták tegyék meg észrevételeiket, és közöljék áll ásf ogialásukat. E viták elé nagy várakozással tekinthe­tünk, hiszen nemcsak arról van szó, hogy megismerjük; vajon párttagságunk a vezető szervek álláspontjával egyezően ítéli-e meg a párt helyzetét, munkáját, a társadalom, a gazdaság fejlődését, hanem arról is, hogy az érdemi viták nagy segítséget adhatnak ah­hoz, hogy a XII. kongresszus életünk leg­időszerűbb kérdéseivel tudjon foglalkozni. Végső soron tehát a kongresszusi irányelvek vitájának a helyzetértékelés mellett kiemel­kedő jelentősége abban van, hogy párttagsá­gunk részt vesz a továbbhaladás útjainak, módozatainak kimunkálásában, azoknak a határozatoknak előkészítésében, amelyek meg­felelő feltételeket teremtenek a jövőbeni ered­ményes munkához. A közrebocsájtott dokumentum éppen eb­ből kiindulva nagy súlyt helyez a társada­lom, a gazdaság, a párt helyzetének reális bemutatására, megfelelőképpen szól az előre­haladásról és nyíltan jelzi a gondokat is. Megerősíti, hogy az élet különböző területein tapasztalható előrehaladás pártunk helyes po­litikájának, egész dolgozó népünk alkotó munkájának gyümölcse. Figyelemre méltó, hogy bár az irányelvek nem tartalmaznak tételes elszámolást a párt programnyilatko­zatának időarányos teljesítéséről, az egyes fejezetek tartalmában és szellemében egyér­telműen jelzik, hogy a párt következetesen halad a XI. kongresszuson elfogadott prog­ramnyilatkozat megvalósításának útján. Szinte minden pártkongresszus magára vonta a közvélemény figyelmét azzal, hogy miben és hogyan határozta meg jövőbeni fel­adatainkat, más szóval: hogy milyen kérdé­sek kerültek a szocialista építőmunka előte­rébe Természetesen így van ez ^ most is. Minden bizonnyal párttagságunk éjf a. párt tonkívüliek nagy tömegei élénken vizsgál­ják majd az irányelvek jövőnket megformá­ló, az előttünk álló feladatokat jelölő feje­zeteit, Sőt ez a várakozás — népgazdasági helyzetünk' közismert nehézségei miatt — a korábbiaknál felfokozottabb. A kiadott <io- ktunentum vonatkozó fejezetei egyértelműen kifejezésre juttatják, hogy e nehézségek le­küzdésére a pártnak világos programja van. Fontos figyelembe venni, hogy e program alapvető elemei már a XI. kongresszuson megfogalmazódtak és testet öltöttek a Köz­ponti Bizottság tavaly (decemberi), a terme­lési szerkezettel és külgazdasági politikánk­kal, vagy a mezőgazdaság helyzetével kapcso­latos állásfoglalásában, a Politikai Bizottság több idevágó határozatában. Ami pedig szocialista fejlődésünk legfőbb garanciáját illeti, a párt politikai fő irány­vonalán, melyet a XI. kongresszus is meg­erősített és amelynek helyességét a. két kong­resszus között a gyakorlati élet igazolta —- a Központi Bizottság változtatást nem java­sol, kérni fogja a XII. kongresszustól annak megerősítését. Pártalapszervezeteinkben az irányelvek vi­tájára a január 2—31. között tartandó tag­gyűléseken kerül sor. Ahhoz, hogy megfelelő tartalommal áthatott és érdemi véleményal­kotás alakuljon ki, mind az alapszervezeti pártvezetőségeknek, mind az irányító pártszer" veknek fontos követelményeknek kell eleget tenniök. A korábbiaktól eltérő újszerű kö­vetelmény, hogy ahol pártcsoportok működ­nek, ott a részletes vitát a pártcsoport-érte- kezletek keretében tartsák meg. E helyeken a taggyűlések feladata, hogy az alapszervezeti pártvezetőség összesítésében és általa ismer­tetve minősítsék a vitában elhangzott véle­ményeket. Ehhez természetesen egy, a vitá­ban felmerült főbb kérdéseket tartalmazó vi­taindítót is szükséges tartani. A párt felső szervei minden kérdésben várják a párttagság véleményét és ezt min­den tekintetben elő is kell segíteni, mégis az érdemi munka szempontjából fontos lenne a figyelmet azokra a kérdésekre irányítani, amelyek a legközelebb állnak az alapszerve­zet jellegéhez, a párttagság érdeklődési köré­hez, és ahhoz a közeghez, ahol az alapszer­vezet dolgozik. Természetesen mindez nem jelentheti a vita leszűkítését, hanem csupán annak biztosítását, hogy az alapszervezet munkájához és tagságához közelálló kérdések­ben mindenképpen legyen véleményalkotás.' A vita iránt támasztott fontos követelmény a realitás, a tárgyilagosság, továbbá az, hogy az álláspontok kialakításában párttagságunk abból a nagyfokú politikai felelősségből ki­indulva gondolkodjék és cselekedjék, mely eddig is jellemezte és a jövőben is vezérli egész pártunk tevékenységét. Az irányító pártszervek tagjaira é® appa­rátusára ezekben a napokban szintén nagy felelősség hárul. Nem lehet senki számára közömbös például annak segítése, hogy alap­szervezeteink, párttagságunk az irányelvek egyes kérdéseivel helyes politikai megközelí­tésben foglalkozzék. ___' _ I. mindenkor fontos r arrragsagunk kötelességének tartotta, hogy részt vegyen a párt politiká­jának alakításában. Ennek bizonyságát adta a párttagsági könyvek cseréje alkalmával is. Joggal lehet tehát számítani arra, hogy a kommunisták ez alkalommal is élni fognak jogsukkal, kötelességeikkel és a kongresszusi v.ir-á%elvek viíjjjábaj) aktívan bekapcsolód- MunkájiK^gfédményé azonban csak ak­kor lesz gyümölcsöző és az egész párt száJ mára hasznos, ha a párttagságunk konkrét észrevételeit, javaslatait az irányítás külön­böző szintjein ilyen vagy olyan megfontolá­soktól vezérelve nem „szelektálják”, hanem valamennyit minősítve továbbítják a felsőbb pártszervekhez. A pártalapszerveaetek e so­ron levő taggyűléseit végül is az előttünk álló pártértekezletek és a XII. kongresszus politi­kai előkészítése fontos állomásának és jó fórumainak kell tekintenünk. dr. Latos István, az MSZMP KB alosztályvezetője Az anyag ne vesszen el... (I.) Ésszerű gazdálkodással Tavaly 473 milliárd forin­tot tettek ki a szocialista ipar­ban az anyagköltségek, az ösz- szeg a mindennapi életben használatos mércéink szerint szinte íölfoghatatlan. Mint anyagok, alkatrészek, részegy­ségek tömege azonban köny- nyen megjeleníthető, hiszen napról napra munkánk, te­vékenységünk tárgyát alkotja. FÖLHASZNÁLÁS ÉS UTÁNPÓTLÁS Kétszázhúsz esztendeje, 1759-ben hozták felszínre az első adag kőszenet Magyaror­szágon. A felszabadulásig, te­hát majdnem kétszáz év alatt, az össztermelés kétharmada — 400 millió tonna — volt an­nak, mint amit a következő három évtizedben kibányász­tak. A szénvagyon' — a nö­vekvő szükségletek és kiter­melés mellett is — legalább egy évszázadra elég a ma is­mert készletek alapján. Ami megnyugtató. Még inkább az, hogy az előrelátás, a gondos­ság egyre inkább érvényesül sok területen; erdeink élőfa­állománya két évtized alatt —, mert csak akkor kezdődött a tervszerű gazdálkodás — het­ven százalékkal gyarapodott. Tehát: fölhasználás és után­pótlás. Igen, de a fa megnő, újból és újból pótolható, a szénvagyon viszont nem ter­melődik újra. A két végpont között tehát a gazdálkodás ezernyi ésszerű lépésének, módszerének kell terepet te­remtenünk. A kiindulás kény- szerűség: nem tudunk meglen­ni az anyagok egyre nagyobb tömegének fölhasználása nél­kül. A végponton viszont ott lel­jük a pazarló meg az éssze­rűtlen fölhasználást, az eltor­zult értékrendet, ami olcsó­nak mutatja azt, ami egyre drágább; hazánkban akkor emelkedett gyorsan a- színes­fém-fölhasználás, amikor a világpiaci ár a csillagokat ost­romolta. Semmit sem tehetünk az ellen, hogy a nyers- és alapanyagok a nemzetközi ke­reskedelemben folyamatosan drágultak. Nem várhatunk cso­dákra, szükségszerű az igazo­dás. Ahogy elkerülhetetlen an­nak tudomásulvétele is: itt­hon szintén költségesebb a kitermelés. A hatvanas évek közepén a bauxitkutatások át­lagos mélysége kétszáz méter volt, tíz esztendő múlva hét­száz, s itt is, a többi terüle­ten is egy évtized alatt meg­kétszereződtek az egy méter kutatófúrásra számított ki­adások! A hatodik ötéves tervben átlagosan 370 méterrel nő a szénhidrogén-kutató fú­rások mélysége 2900 méterre. S egyre több a 4000 méternél hosszabb fúrólyuk; az áhított nyersanyag mind nehezebben hozzáférhető. Ez a helyzet az egész világon. BILLEGŐ MÉRLEG Két ipari gömbcsap áll egy­más mellett a kirakatban. Az egyik anyagigénye háromszo­rosa a másikénak, aminek használatával ráadásul nyolc­van százalékkal csökkenthető az áramlási veszteség. Ez utóbbi termék licencia alapján készül, az előbbi huszonnégy, esztendős konstrukció. A meg­rendelők, a vevők jelentős része mégis a régihez ragasz­kodik. Az elavult árképzés jó­voltából nekik az az olcsóbb, ami a népgazdaságnak sokkai drágább. Kilenc év alatt, 1970 és 1978 között 900 ezer tonnával bővült a vasércfelhasználás. Közben az amúgy is csekély hazai kitermelés csökkent; a teljes földolgozott mennyiség 12 százalékát fedezte tavaly. Az import viszont —, mert ál­talában emelkednek az árak, s mert egyre távolabbi, ne­hezebben hozzáférhető lelőhe­lyekről származik az anyag — mind nagyobb tétel a kiadások sorában. Maradjunk e drága árunál. Egy tonna acélnyersvas ter­meléséhez 680 kilogramm ko­hókokszot használtak fel ta­valy — 1970: 730 kg, —; ha az acél pazarlódik, akkor sok mással egyetemben pocsékoló­dik a koksz is, a kokszolás, s a kokszolható szén kitermelé­sének költsége... Ennek elle­nére, amint azt elemzések mutatják; az acélnyersvas át­lagosan húsz százaléka vész el, kerül hulladékba, a feldol­gozáskor. Ami nemzetközi ösz­szehasonlításban teljesen elfo­gadhatatlan; a tűrhető arány 6—8 százalék. VÁLTOZÓ SORREND Az anyagok értéke, fölhasz­nálhatósága folyamatoséin mó­dosul a társadalmi-gazdasági — azon belül; a technikai, technológiai — környezettel. Éppen százki lencven esztende­je, 1789-ben fedezték fel az uránt; semmire sem jó ércnek tartották... Kisebb horderejű esettel előhozakodva; 120 mil­lió darab tetőfedő cserép kelt el a kiskereskedelemben ta­valy. Ennek javát korszerű gépeken .készítették, ám e drá­ga automatákhoz a korábbi — részben kézi, részben gépi fel­dolgozásra alkalmas — nyers­anyag nem jó. Űj bányákat kellett nyitni, növelni a szál­lítási távolságokat... Ne gyártsunk akkor inkább cse­repet? Három és félszer any-i nyi cement fogyott 1978-ban, mint 1960-ban. Másfél mii bő tonna árut kibocsátó cement­mű fölépítése hét-nyolc milb-' árd forint. Elháríthatjuk ezt a költséget? Ha a szükségle­tek indokolt növekedését te-' kintjük, akkor nem. Ha a pa­zarló felhasználást, akkor majdnem; a cement húsz szá­zaléka fölösen kerül beépítés-.' re, elhullik szállítás, átrakás,' stb. közben, illetve a rossz tárolás miatt tönkremegy. Mészáros Ottó r KövesfkeZik: Bfforgácsotí mitf­liólc. j NÓGRÁD - 1979. december U, kedd

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents