Nógrád. 1979. december (35. évfolyam. 281-305. szám)
1979-12-04 / 283. szám
Jelentős mennyiségű bérmunkát végeznek a Fővárosi Kézműipari Vállalat pásztói telepének 2. számú bőrdíszműrészlegében az NSZK-beli ADIDAS eégnek. Megkezdték a bérmunkán kívül — annak a 9 ezer darabos tételnek a gyártását, melynek alapanyag gául a győri műbőrgyár terméke szolgál. Ez lesz az első olyan szállítmány, amely hazai alapanyagból készül. fotó: bábéi Elsejére sikerült Tízesztendei jó futam MAGA IS BEISMERI: amikor 1958-ban idekerült a gépállomásra felelős vezetőnek, dehogy hitte volna, hogy ekkora eredmények elérésére lesz képes ez a gárda. Sőt, mi több, akkor még szó sem volt átszervezésről, s hogy is képzelhették volna, hogy ott Tolmácson majdan korszerű, világszínvonalon álló berendezéseket állítanak elő. No, nem mint gépállomási ^melléküzem”. Hiszen az idő felettük is eljárt, mert a korszerűsödő mezőgazdaság más utakra terelte a dolgok folyását, minek következménye lett, hogy a tolmácsi gépállomást is megszüntették, illetve átszervezték. Átvette őket a Finomkerámiaipari Művek Gránit Csiszolókorong- és Kőedénygyára. — Akkor is gépekkel dol- koztunk, némi gyártási munkát is végeztünk, úgy, hogy az átmenet nem vetett minket vissza eredményeinkben, s nagyjából hamar belejöttek a dolgozók — az új munkába is — mondja Szőke Gyula igazgató. ' Ezerkilencszázhetvenegytől egyetlen esztendei kihagyás nélkül nyerték el a Kiváló gyáregység címet a tolmácsi- ak, — jó széria egy ilyen átprofilírozott, megváltozott üzemnél —, s igen nagy esélyük van a kilencedik Kiváló gyáregység kitüntető cím elnyerésére idei tevékenységük után is. Bár, ki tudja... Igaz, minden gazdasági mutatójukat túlteljesítik, határidőre szállítják exportra menő termékeiket, igazán nincs gond a munkafegyelemmel, s egyáltaláh az élet egyetlen területén sem kell gondokkal szembenézni, ám mégis közbejöhet valami. — Mi? — kérdem az igazgatót. — ... Mondjuk, egy váratlan baleset, ami megvétózná idei elsőségünket. — Ilyen rosszul „állnak” munkavédelmi szempontból? — Dehogy! Csak tudja, az ördög sosem alszik. Elég egy rossz mozdulat, s máris megvan a baj. Igen, már csak ettől függ újabb, sorrendben kilencedik kiváló címük, ami. ha meglesz, újabb sikerekre ösztönzi a tolmácsi gyáregység száznegyvenkét dolgozóját. Hiszen, tényleg, sikeresek. NSZK- és NDK-beli, valamint Csehszlovákiába menő exportjuk van; főként, melyek utolsó tételeit november vége előtt már el' is szállították, készárutermelési- tervüket pedig december elsejére, teljesítették. Tíz-tizenkét százalékos termelésfelfutás ez az elmúlt esztendőhöz képest, amelyből jövőre még nagyobb eredményt szándékoznak elérni. Hiszen világszínvonalú gépeket gyártanak, profiljuk a hidegkötésű csiszolókorongok gyártása, a műanyagból készülő vibrációs csiszolótestek előállítása. Csak hát egyelőre — eleddig — feltételezés a nagyobb volumenre történő felfutás, mert az eredmények ellenére igencsak akadnak gondok. Mégpedig termékeik hazai ismeretlenségével, s a „gyenge” piaccal. Az igazgató azt mondja: — ANGOL SZABADALOM után készülő vibrációs gépeket készítünk néhány esztendeje, melyekkel szinte forradalmasíthatnánk itt, saját hazánkban, ahol e gépek készülnek, a sorjázást, a felületi előkezelést, a különféle méretű — mondjuk — csavarok — szétválogatását. Mert ezek a gépek minderre képesek. Sőt, még többet is tudnak. Igaz, a csavargyár, a zár- és lakatgyár, s mások is rendelőink, de tudva a hazai ipar ilyen jellegű gondjait, korántsem rendelnek tőlünk annyi ilyen gépet, ami másoknak kellene. Magyarán: sehol sem mindegy, egyenként reszelgetik-e körbe a nem nagy súlyú, de tömegesen előállított alkatrészeket, avagy — fogalmazzunk prózaian — ezerszám dobják bele a tolmácsiak vibrációs csiszológépének tartályába, s kerülnek azok ki igen rövid idő múlva megmunkálásra készen. Tehát, az ismeretlenség... — Lehet — mondja az igazgató — a propagandánkkal van baj. Bár ez is kétséges Hiszen minden jelentős kiállításon ott vagyunk, valamennyi hazai nagyvállalatnak megküldjük: termékismertető prospektusainkat, s mégis vannak olyan esetek, mint a múltkoriban. .. Egy dunántúli vállalattól járt nálunk valaki, s amikor meglátta gépeinket, szinte könyörgött egyetlen darabért. És sajnos, rajta keresztül is beigazolódott az ismeretlenség, mert felkiáltott: „Atyaisten! Ilyen gépeket itthon gyártanak...?!^ Pedig ezek, a Tolmácson előállított masinák importkiváltók. És — állítólag jobbak, nagyobb teljesítményűek és gazdaságosabbak, mint egynémely külföldről valutaért be- hozottak. Csak hát.. , Így vannak egyébként a kis gyáregységben a hidegkötésű csiszölókorongokkal IS. Melyekből az idén alig hárommillió forint értékű megrendelést tudnak csak rendelés hiányában kiadni, pedig ennek háromszorosát is előállíthatnák. És ez szintén jelentős valutamegtakarítást eredményezhetne. Tudniillik, a magyar ipar ilyen igényeit jugoszláv, olasz, francia és egyéb tőkéscégek elégítik ki nagy hányadban. — Hadd mondjam: elkeserít az effajta érdektelenség — mondja Szőke Gyula. — Pedig, az a néhány hazai vállalat, amely efféle termékeinket veszi, jobbnak tartja a minőségét a külföldről behozottak- nál. Az ő és a különféle szakvéleményezések is a mi portékánk „elsorendűségét” bizonyítják a külhonból beho- zottakkal szemben. És mégis... Gyártókapacitás, képzett szakembergárda van Tolmácson a majdan — remélik — jelentkező nagyobb igények kielégítésére. Melyek szükségesek lennének népgazdasági szempontból is. Hiszen „amit megvehetsz itthon, azért ne adj ki valutát!” Mert mi van most? A több ezer példányban minden jelentős vállalathoz eljuttatott termékismertetők valószínű fiókok mélyén pihennek. Emberek ezrei (?) végeznek kézi sorjázást, akkor, mikor fontos területeken tudnának produktív munkát teljesíteni. Itthon állítunk1 elő olyan gépeket, amelyeket dollárért vesznek meg külföldről. (Innék kivisszük, onnan behozzák!) — Csak néznénk már szét egy kicsit saját portánkon! — sóhajtott fel az igazgató. S mi egyetértünk vele. A KIS CÉG ebbéli gondjaival is, akiket bár a fent elmondottak, sajnos, nem zavarnak, hiszen vélhetően kilencedik alkalommal kerül fel majd az igazgatói szoba falára a Kiváló gyáregység címet hirdető zászlócska. S másutt — itt bent, feljebb — senki sem akar vajon dollár helyett forintért fizetni. ..?!! Karácsony György Munkaerő-, vagy teljesítményhiány?A MUNKAÜGYEK iránt érdeklődő újságolvasó manapság könnyen zavarba jöhet: mi okozza a nagyobb gondot? A munkaerőhiány, vagy a teljesítményhiány? Olvas arról, hogy például a szolgáltatóiparban vagy háromszáz- ezer ember hiányzik, s a szolgáltatások minősége ezért is olyan, amilyen; olvas arról hogy nincs elég kovács, öntő. forgácsoló, hegesztő, gép- és vasszerkezeti lakatos, tetőfedő és ács. hogy a segédmunkásokról ne is beszéljünk. Olvas arról, hogy a könnyűiparban változatlanul súlyos gondokat okoz az általános munkaerőhiány. Más alkalommal — de ugyanazokban az újságokban — arról olvas, hogy nálunk nem a munkaerőhiány, hanem elsősorban a teljesítményhiány jelenti az egyik legsürgősebben megoldandó gazdasági feladatot. Akkor most hogy is vagyunk? — kérdi az újságolvasó, s megismétli magában az imént jelzett dilemmát: munkaerő-, vagy teljesítményhiány? Jó kérdés! S ha megpróbálunk válaszolni, akkor mindenképpen régebbről kell kezdeni. Visszatekintve arra a — nem is olyan régvolt — időre, amikor szinte kizárólag a munkaerőhiány rémisztgetett bennünket, bár jól tudtuk: e munkaerőhiány inkább csak látszólagos. Smég inkább hogy jobbára csak a gyárkapukon belül létezik. Ebből az is következik, hogy a munkaerőhiány a vállalatok lehetetlen — munkaerőt pazarló — gazdálkodási módszereire vezethető vissza. Ez volt a legegyszerűbb ítélet, de mert a racionálisabb vállalati munkaerő-gazdálkodást nem sikerült kikényszeríteni az agitációs módszerekkel, egy idő után a szakembereknek is el kellett gondolkodniuk azon, hogy vajon mi az oka az efféle vállalati magatartásnak? Nem túl hosszú vizsgálódások eredményeként arra a megállapításra jutottak, hogy a vállalatok jószerével kénytelenek pazarló munkaerő-gazdálkodást folytatni. Kényszeríti őket erre a gazdasági szabályozás, s mindenekelőtt a bérszabályozás: az átlagbérrendszer. A sok előnnyel járó átlagbér-szabályozásnak ugyanis volt egy kivédhetetlen hátránya: kifejezetten a pazarló munkaerő-gazdálkodásra ösztönzött. Másképpen fogalmazva: hogy egy vállalatnál a legjobban dolgozókat, a legtehetségesebb embereket valamennyire is megfizethessék, ahhoz — éppen a bérszínvónal tartása érdekében — jó néhány hasznavehetetlen embert is tartani kellett. Továbbá: a gazdasági szabályozók számlájára írandó, hogy a vállalatok elsősorban — anyagilag is — a növekedésben voltak érdekeltek. Minél nagyobbak, minél több embert foglalkoztatnak, annál magasabb kategóriába sorolandók, annál kedvezőbb anyagi helyzetbe kerülnek. Ez pedig egyértelmű ösztönzés volt a növekedés mindenáron való erőltetésére. S á vállalati nagyság első számú ismérve — még ma is —. hogy hány ember dolgozik a szóban forgó vállalatnál. Tegyük ehhez még hozzá azt is. hogy a vállalati nyereség növelése a legkevésbé függött a jó minőségű. a piacon is könnyen és jó áron értékesíthető termékek gyártásától, s akkor nagyjából kikerekedik a kép: miközben a szabályozók sok mindenre vigyáztak, egy — nagyon lényeges, gazdasági fejlődésünk szempontjából sorsdöntő — dologról megfeledkeztek. Nevezetesen: a teljesítmények fokozásáról. E megállapítás ’ kapcsán kanyarodjunk vissza a már említett átlagbér-szabályozáshoz. Oka nyilvánvaló és logikus: minden lehetséges módszerrel fenn kell tartani' a vásárlóerő és az árualap közötti egyensúlyt. Ellenkező esetben mi sem kerülhetjük ki az infláció veszélyeit. Ám miközben éberen vigyáztuk a pénzügyi inflációt, megfeledkeztünk a teljesítményinflációról; a végzett munka értékének devalvációjáról. A gazdasági szabályozók január elsejétől érvényes módosításának kidolgozói — úgy tűnik —, levonták az eddigi tanulságokat és minden eddiginél szorosabb kapcsolatot kívánnak meg- -teremteni a teljesítmények és a végzett munkáért járó fizetség között. Hogy törekvésük milyen sikerrel járt, az majd elválik, ehhez idő kell. Visszatérve az alapkérdéshez: munkaerő- hiány, vagy teljesítmény hiány? A válasz nem „vagy-vagy”, hanem „is-is” ... Bizonyos — és a bevezetőben vázlatosan jelzett — munkakörökben gazdasági területeken a munkaerő- hiány jelent súlyos gondokat, de — a szervezettség mai színvonalán — a teljesítményhiány sokkal általánosabb jelenség. Még akkor is, ha a többlettermelés évek óta a termelékenység növekedéséből származik. Mert ha a termelékenység növekedését jelző számok mellé odaírjuk a műszakkihasználás,' vagy a munkaidő-kihasználás jelzőszámait, akkor csak arra a következtetésre juthatunk, hogy minden eddigi termelékenységnöveléshez viszonylag könnyűszerrel juthattunk el.1 Vagyis, hogy a teljesítmények lehetséges növelésében még rendkívül nagy tartalékok rejlenek. A BÉRSZABÁLYOZÁS mostani módosítása ebből az alapállásból indult el, és remélhetően jótékony hatással lesz a teljesítmé-’ nyék növelésére. Vértes Csaba Nehéz helyzetben a kőbányák — Sajnos —, mondja Sajgó Sándor, az ÉSZAKKÖ Pestvidéki Kőbányák nógrád kövesd i területi igazgatója —, tervünket ez esztendőben sem sikeredik 100 százalékra teljesíteni. Ha jók a számításaink, már pedig helyesnek kell lenniük, hiszen mostanság a tizedekre is odafigyelünk, olyan 99 százalék körülire tudjuk csak hozni a fél évben módosított elképzeléseinket is. Hát még, hogy lemaradnának a múlt esztendő végén jóváhagyottaktól. Amelyekben az fogalmazódott meg, hogy reális az az 1979-re „kirótt” kétmillió 73 ezer tonnás kőtermelés. E szempontot figyelembe véve állapítottak meg a fölső szervek például a szobi kőbánvara is 100 ezer tonnával nagyoob „kihozatalt”, s lett volna a teljesítési terve a nógrádkövesdi üzemnek is majdnem 710 ezer tonna. Mert akkoriban már az idei év első negyedére több termelést javító tényezővel számoltak, amik aztán — nem jöttek be. — Túl magas volt a -mérce?. — Igein. S túl optimisták voltak a vezetők az elképzelések kialakításánál. Mondja ezt az igazgató, most, esztendő vége felé néhány héttel, amikor már köny- nyű levonni az efféle konzekvenciákat. De hát mentségére szolgáljon, akkoriban még a főmérnöki tisztet töltötte be. Bár igaz, rajta egyébként sem lehetne hibák sokaságát számon kérni: ■ két „első számú vezető” is elment már mellőle, hogy aztán most, 1976 óta legyen a harmadik... — Kétségkívül — magyarázza — a néhány esztendő alatt a vezetésben végbement gyakori változások is igen nagy kihatással voltak a kőbányák helyzetének alakulására. S egyben — ezt is hozzá kell tenni — érzékeltetik a nálunk levő feszültségeket. Mert általában úgy vannak az emberek: vagy megoldják a nehézségeket és sikeres vállalatot tudhatnak magukénak, vagy belefáradva az eredménytelenségbe — kérik áthelyezésüket máshová. Persze az idei, s a még előtti gondok, nem csupán az igazgatóváltásokkal magyarázhatók, bár tény: egyfajta hibás szemlélet „helyrehozása” esztendők feszes munkájával is igen nehezen sikeredik csak. De hát ne lehessen mindent a vezetőre ráfogni! Mert mire is számítottak a kőbányáknál még a múlt év harmadik negyedébén is ? Hogy az 1979-es év első negyedében sorra beérkeznek azok a termelést segítő, a termelékenységet biztosító, a nehéz fizikai munkát megkönnyítő gépek, amelyekből aztán —, akkorra semmi sem lett. A már januárban is működni remélt kőzetfúró gépek, hatalmas teljesítményű rakodó- és szállítógépek csupán júniusban érkeztek meg. S hogy hatalmas emberi munka szükségeltetett, lett a mai napig 'negyvennel kevesebb a munkáslétszám is. Mert a kőbányászkodás ma már a környéken nem az egyetlen megélhetési forrás... Berceliek, keszegiek, kövesdi- ek, szandaiak elvárják a jobb, korszerűbb eszközöket, s körülményeket, a viszonylag magasabb bért, ami kijárna a nehéz viszonyok között végzett munkáért. S, ha ezt nem kapják meg, könnyen mozdulnak máshová, fedett, télen is meleg munkahelyekre. Bár ez — miként az igazgató taglalja — még a termelésben most sem okoz feszültséget, sőt: 1980-ra is számolnak a létszám csökkenésével. Mi több: ezt természetesnek tartják. Hiszen az azért már beérkezett és a jövő évre is több mint harminchárom- millió_ értékben a bányákhoz kerülő gépek jelentősen csökkentik az élőmunka szükségességét. S a fő szempont itt is: a hatékonyság növelése. Amin esztendők óta fáradoznak is, csak hát... — Szervezési, s mint említettem, vezetési hiányosságok is jócskán befolyásolták teljesítményünket, nem szólva korszerűtlen állapotban levő üzemeinkről. Melyek jobbá tételére a közeljövőben sen» lesz lehetőségünk a kevés fejlesztési pénz miatt. Így a végsőkig ki kell használnunk a már sablonosnak tűnő hivatkozási alapot: a belső tartalékok feltárását, a még bennünk szunnyadó lehetőségek kiaknázását —, mondja az igazgató. És aztán sorolja, milyen elképzelésekkel indulnak neki a jövőnek. Elsőként is felülvizsgálják a! veszteségesen termelő bányák helyzetét — úgy tervezik, hamarosan bezárják a szobcsák- hegyit —, s egyszer, s mindenkorra lemondanak a mostanság már alig kelendő, de az évtizedes berögződés óta még mindig — ráfizetéssel — „futó” termékek előállításáról is. Sor kerül technológiai módositásokra-váltá- sokra és gépesítésre, gépesítésre. a munkaerő ésszerűbb kihasználására. S aztán a pénzkérdés. .. Azt sejteti az igazgató, hogy jövőre még bátrabban nyúlnak a difference álás lehetőségéhez, hisz’ dehogy is kell mindenkinek egyformán keresni. A korszerű gépekhez jól értő, a képzett, becsületes, kitartó munkások vigyenek haza vastagabb borítékot ! Kérdem közben: — Hosszú évek eredménytelensége után jövőre ezektől az intézkedésektől várja a 100 százalékot? — .. .Csak kiegyensúlyozott, egyenletes termeléssel, s csak valamennyiünk összefogásával lehet magunkat a gondokon túltenni. Sokat számít a kollektíva ereje; az emberekben kell bízni, akik sok nehézségén átlendítették már a vállalatot. A felelősség, a jobb eredmény elérése viszont nekünk, a vezetőknek is kezében van. Jöv^-e, az idei első fél év1 ben 1,9 millióra levett kétmillió 73 ezer tonnás terv helyett közel 2,3 millió tonna követ kel! termelniük az ÉSZAKKÖ Pest vidéki kőbányáinak. ,J K. GY. NÖGRAD -.1979. december 4„ kedd __ 3
