Nógrád. 1979. november (35. évfolyam. 256-280. szám)

1979-11-13 / 265. szám

1/ / áI afNI'ii lelőtt] Történelmi hitek ' Filmek, filmek. nap-nap után — elegyes színvonalon. Akadt közöttük tömény giccs, és olyan is, amire valóban ér­demes volt odafigyelnünk, ön­erejű vállalkozásra az elmúlt héten bizony kevés futotta a televíziótól. Két jelentősebb műsorese­mény azért mégis helyet ka­pott a programban. Az egyik Hubay Miklós Háromszoros halállal című tévéjátéka, a másik Győré Imre Dózsa ko­porsói című drámai költemé­nyének tévéfeldolgozása. Hubay drámája történel­münk egyik leglázasabb sza­kaszában. az 1918-as ősziró­zsás forradalmat követő na­pokban, a dicsőséges Tanács- köztársaság hónapjaiban, s a forradalmat követő megtorlás éveiben játszódik. A cselek­mény során megidéződnek elpttünk Tisza István gróf meggyilkolásának mozzana­tai, 1918 október 31-ének eseményei, amikor frontról hazatért elkeseredett hatonák Hermina úti villájában végez­nek a háborúspárti volt mi­niszterelnökkel. Ugyanezen a napon elindul egy terézköz- ponti telefonoskisasszony egyé­ni sorstragédiája. Az író hi­teles dokumentumokra támasz" kodva, a két esemény fatális egybeeséséből azt a vonalat járja be, amelyen a fehérter­ror pribékjei Krucsai Margit ellen vádiratot kovácsolnak. ' A kettősszálú történetből a tévéjáték készítői mindvégig magas feszültségen tartott al­kotással ajándékoztak meg bennünket. Ugyanez az elis­merés illeti a szereplő művé­szeket is, Pap Verát, Tán- czos Tibort, Győry Ilonát, Her­nádi Juditot, Sinkó Lászlót. Szakácsi Sándort, Deák Sán­dort. A Háromszoros halállal méltó volt a Nagy Október előestjéhez. Győré Imre drámai költe­ménye, a Dózsa koporsói ér­dekesen szokatlan víziója tör­ténelmünk egy jóval korábbi forradalmának, véresen tra­gikus lezárulásának. Az írói jelképben Dózsa koporsói A hegylakók lejönnek a síkságra Több mint 500 újabb csa­lád hagyta el nemrég Dagesz- tűn magashegyi településeit és költözött át a Kaszpi-ten- ger melléki völgyekben léte­sített új szovhozokba. A kis észak-kaukázusi autonóm köztársaság fennállása óta 200 ezer ember — a lakosság egynyolcada — települt át a terméketlen hegyi körzetekből a gazdag völgyekbe. A szovjethatalom megala­kulása után a hegylakók igye­keztek a síkságra költözni. A második világháború után az állam az áttelepüléssel kap­csolatos valamennyi gondot magára vállalta, s az új tele­pesek özönlöttek a síkságra. Elsőként a legmagasabban fekvő település. Kurus lakói költöztek el megszokott la­kóhelyükről, amely több mint 4000 méter magasan feküdt a tenger szintje fölött. A Ha- szavjurti járásban szőlőter­mesztő szovhozt szerveztek. • Amikor meggyőződtek róla, hogy jól megy a soruk, útra­keltek a „felhőkbe vesző” aulok: Gapcah, Karakadali és más települések lakói is. Ma Dagesztán völgyeiben 65 új, áttelepülőkkel benépesített szovhoz alakult. Az állam az áttelepülőknek segítséget nyújt ahhoz, hogy az új helyen berendezkedje­nek. Az áttelepülők a segé­lyen kívül házépítéshez 7000 rubel kölcsönt kapnak. Ebből csak 2300 rubelt kell letör- leszteniök 15 év alatt, a töb­bit elengedik. Az új telepesek kedvezményes áron kapnak az építkezéshez faanyagot, cementet, szögeket, üveget, te­tőfedő palát és egyéb anya­gokat. Az átköltözés költsége­it is az állam fedezi. Az új helyen a hegylakók „síksági” szakmákat tanul­nak ki. Szaktanfolyamok, in­gyenes tanintézetek hálóza­ta segíti őket, hogy gépkeze­lők, állattenyésztési, szántó­földi, növénytermesztési és szőlészeti szakeínberekké vál­hassanak. A Derben közelében fekvő „Alijev” szőlőtermelő szov- hozban barátságban és teljes egyetértésben élnek a Dagesz­tán különböző részeiből át­települt avarok, dargok, lez- gek, kumikok, rutulok. ta- baszaranok — összesen 18 nemzetiség és nép tagjai. Minden család tágas, legtöbb­ször emeletes házat építhet, vagy kívánsága szerint főbér­leti lakást kap — villany-, gáz- és melegvíz-szolgáltatas- sal. Akadnak olyanok is, akik nem kívánnak a völgybe köl­tözni. Elsősorban az öregek. Érthető, hiszen aki a Kauká­zus hegyeiben született, aki gyermekkora óta a balzsamos hegyi levegőt szívta be. s a hegyi patakok kristálytiszta vizét itta, nehezen válik meg szülőföldjétől. Számukra a hegyek lábához közel, alkal­mas helyen épül korszerű te­lepülés. Múzeumbaráti kör >< Alkotó közösség A szécsényi Kubinyi Fe­renc Múzeum baráti köre az elmúlt napokban tartotta éves közgyűlését. Az idén 17 szá­zalékkal emelkedett a tagság száma, s így jelenleg 273 ba­ráti tag találja meg szellemi kikapcsolódását a múzeum és a baráti kör különböző prog­ramjain. Az általános iskolá­ban múzeumbaráti raj ala­kult, amelynek célja; a gyer­mekek aktív tevékenységi for­mákon keresztül „testközelbe” kerüljenek a múzeumi mun­kához; kialakuljon bennük az igény a szabad idő alkotó módon történő kitöltésére. A kör életképességét, fel­nőtté válását” bizonyítja a lakosság, a tagság részéről megnyilvánuló aktivitás. Az első alkalommal meghirdetett gyűjtőpályázaton 40 barátikor tag 450 tárggyal, különböző dokumentummal gyarapítot­ta a múzeum anyagát. Az írá­sos pályázatra 12 mű érke­zett. Előadások, helytörténeti séták, bel- és külföldi kirán­dulások, hangversenyek, szín­házlátogatás, különböző klub- foglalkozások, gyalogtúrák, vetélkedők, kiállítások-tár latok közös megtekintéséből állt össze az elmúlt „évad” programja. Változatos, színes, a tagsá­got érdeklő, azokat aktívan foglalkoztató tevékenységi formákat tartalmaz az 1980-as munkaterv, melyet a közgyű­lés elfogadott. A múzeumbaráti kör a nagyközség szellemi életének egyre inkább kohója lesz. Olyan közösség, ahol időseb­bek és fiatalabbak; nők és férfiak; munkások és értel­miségiek egyaránt megtalál­ják a szabad idő eltöltésének hasznos, egyre inkább alkotó formáját. azok, akik ettek vezérük hú­sából — akik ezáltal a közhit szerint árulókká lettek. A választás lényege — mondja erről az író — két történelmi magatartás összeütközése: az egyik az egyszerű moralitás, mely szerint, aki eszik, az áru­ló; a másik távolabbra néz: úgy hűséges, hogy eszik, s ez­zel megteremti ügye folytatá­sának lehetőségét. E kettősség heves ütkö­zése szülte a drámai köl­teményt, s a roppant in­dulatokat mozgató tévéfel­dolgozást, melynek Radó Gyula rendezésében legkivá­lóbb kivitelezői Perlaky Ist­ván, Fonyó József, Piróth Gyula, Raksányi deliért, Dá­vid Kiss Ferenc, Horváth Te­ri, Tordy Géza voltak. Az ünnepi műsorhét e két eseményében történelmi hi­tek nyertek ötvösén míves írói megfogalmazást, s talán ez, amiért bocsánatosabban szól­hatunk végül is az egyéb programokról. Szerdán este került képer­nyőre A cár tisztje című, 1970- es, kétrészes szovjet film, mely a fiatal hatalom külső és belső ellenséggel vívott, 1913- as nehéz időszakában játszó­dik. Igényesség köntösében ki­ábrándító fércelményt kap­tunk a csütörtöki 2. műsor­ban a Veszélyes szelek cí­mű olasz produkcióban. Az agyalmány század eleji rém- drámákra emlékeztető cselek­ményével és fordulataival bor­zolta a nézők jobb sorsra ér­demes idegeit. Silányka pro­dukciónak bizonyult pénteken, ugyancsak a 2. műsorban a Családi nászút című ameri­kai film is. Több, mint har­minc év múlott el megszüle­tése óta, de alighanem már a maga korában nem érte meg a celluloid bekerülési árát. Jól szórakoztunk viszont a Hunyady Sándor-novella alap­ján készült, Egy erkölcsös éj­szaka című 1977-es filmünk szombat esti reprízén, s ha tematikájában nem is a leg­kiválóbbak közül valót, de jó, becsületes alkotói indíttatású filmet ismertünk meg vasár­nap este a Nem zörög a ha- raszt című francia—olasz pro­dukcióban. (b. t.) Egy újra felfedezett fesf-őművész KARL HOrER Karl Hofer a modern né­met festészet harmadik klasz- szikusának tekinthető Max Beckmann és Otto Dix mel­lett. Karl Hofer 1878 október U-én született Karlsruhe- ban. Korán árvaságra ju­tott. Előbb idős rokonok ne­velték, később árvaházban élt. Könyvkereskedőnek ta­nult, majd csak ezután szen­telhette életét a festészet­nek. 1896-ban elnyerte a karlsruhei művészeti aka­démia ösztöndíját, ahol Leo­pold von Kalckreuth (1855— 1928) és Hans Thoma 1839— 1924) tanítványa volt. Ösz­töndíjának lejárta után egy évet Párizsban töltött, me­lyet ő maga „értelmetlenül eltékozolt időnek” nevezett. Ezután a stuttgarti akadé­miára iratkozott be, és 1903- ban fejezte be tanulmánya­it. Egy svájci műgyűjtő jó­voltából több évet töltött Rómában. Az örök város nagy hatással volt rá. 1908— 1913 között Párizsban tar­tózkodott, mely ekkor mind emberi magatartására, mind művészetére rendkívüli ha­tást gyakorolt. Közben 1909- ben és 1911-ben az indiai Malabar-partra utazott. En­nek a világnak a látványa nagymértékben hatott művé­szetére, de nem lett imádó­ja az egzotikumnak, mint Gauguin. 1913-ban vissza­tért, szülőföldjére, és miután szűknek érezte szűkebb ha­záját. Berlinbe telepedett le. Ott forrongó művészi életbe csönnent: a szecesszió kép­viselői. expresszionisták, ku- banisták, futuristák uralták a terepet. Hofer azonban nem csatlakozott egyik irányzat­hoz sem. Az első világháború ki­törése franciaországi nyara­láson lepte meg. Három évig internálótáborban élt, míg­nem svájci barátjának sike­rült elérnie, hogy 1917-ben Zürichbe engedjék. Az in- temálótábor ínséges élete megváltoztatta az addig zár­kózott embert. 1919-ben tért vissza Berlinbe. 1920-tól 1933-ig a berlin—charlottem- burgi képzőművészeti fő­iskolán volt professzor. Ál­lásától és a porosz művésze­ti akadémiai tagságától a nácik fosztották meg miután nem volt hajlandó önként lemondani. Megtiltották, Önarckép. hogy képeit kiállítsa, sőt ma­gától a festéstől is eltiltot­ták. 1938-ban — sokakkal együtt — „elfajzott” mű­vésznek nyilvánították 311 fesményét kobozták el ekkor. Nem kétséges: Karl Hofer sejtette, hogy hová vezet a náci Németország útja, és nem is késlekedett kortár­sait figyelmeztetni. „Hogyan védekezzünk a Harmadik Birodalom ellen” címmel brosúrát is írt, amelyben G. B. Shaw, Heinrich Mann. L. Feuchtwanger, Arnold Zwe­ig és mások állásfoglalását is publikálta. Műtermét légitámadás ér­te — 1943-ban — és az a benne levő képekkel együtt megsemmisült. A háború után a képzőművészeti fő­iskola igazgatója lett. A Humboldt Egyetem 1948-ban díszdoktorává választotta, és 1952-ben a francia Pour le Mérite rend is felvette tag­jai közé. Mindezek ellenére a kritikusok avultnak, unal­masnak minősítették mű­veit. Életének utolsó sza­kaszában „agyonhallgatás- ban” volt része. 1955. ápu- lis 3-án halt meg Berlinben. Karl Hofer fiatalkori mű­veinek bukolikus hangulata későbbi korszakában alig- alig vagy egyáltalán nem tér vissza. Késői képei inkább sötét sejtelmek és a szorongás nyomait /iselik magukon. Nem tudott sohasem meg­szabadulni az elszenvedett ínséges korszak nyomasztó itnlékétől, amely művészi és emberi elzárkózó magatartá­sának hosszú ideig az indí- éKa volt. Mestereinek hatását csal? pályafutásának kezdetén le­het kimutatni. Korán meg­találta művészi hangját, és ez idővel egyre emberköze- libb lett. Római és második párizsi tartózkodása ideién termékenysége szinte határ­talanná vált. Ennek a kor­szaknak főműve a „Vihar­ban” (1911) című képe. Szí. nei és formái harmonikusan forranak össze. A húszas években készült képei az egyszerűségre tö­rekvést jelzik. Formái szög­letesek, színei rikítóak let­tek. Igyekszik legyőzni ma­gában a gyöngédséget és a lágy ritmust, ezért ólmos szürkeséget égő sárgával kontrasztíroz. Vonalaiban, színeiben keménységre tö­rekedett. Művei között uralkodó sze­repet játszottak azok, ame­lyek a kortársak nagy sors- Kérdéseit feszegetik, és szem­benéznek a kor problémái­val (pl. önarckép démonok­kal 1930; Foglyok 1933). Meg­örökítette a harmincas és az ezekre következő háboríts évek nyomasztó élményeit, a maga eszközeivel megjósolt olyan fejleményeket, ame­lyekre csak kevesen akar­tak és tudtak gondolni, a háború utón is sokáig fogva tartotta a tehetetlen dán és I:,i'ségbeesés indulata: hár­piák, álarcos figurák népe­sítik be képeit még ekkor is. A legyőzött barbarizmus li­dércnyomása „A gyász tán­ca”, „Atomszerenád”, „Ha­lottőrző” képcímekben mu­tatja hosszan tartó hatását. Halálának 10. évfordulóján 1965-ben, és születésének 100. évfordulóján 1978-ban rendezett — művei összes­ségét bemutató kiállítások Karl Hofer művészetének újrafelfedezéséről tanús­kodnak. Művészettörténészek és tárlatlátogatók egyaránt felfedezik. Lenkey István i Szalontai Mihály Az utolsó nap — Anyja, apja? Testvérei? — Vannak, de apját is, anyját is meg a nővérét is már elvitték... Mély, néma csenddel szállt közéjük a hallgatás, most hallották először a víz csobbanását, vették észre a túlsó partot, kezdték érezni, hogy itt is meleg ván. Ez volt a lényeg. — Tán ez valami rablógyilkos csalód? — kicsit re­kedtesen futott ki Géza szájából a mondat. — Idétlen — , hördült fel Béla. — Nem — mondta ő, — nem rablógyilkosok. Az apja bakter, az atiyja háziasszony, a nővére fogorvos. — Hót akkor? Nem értek semmit. — Politikaiak? — Igen. — Miért? — Azt nem tudom. 20. — Ide figyelj Miklós, te voltál köztünk a legfutóbb eszű. Hiába voltál nálunk fiatalabb, te voltál az, akihez mindig mindenben tanácsért mentünk. Neked soha sem­mi nem kerülte el a figyelmedet. Aggályosán bámultál rá a környezet részleteire, és mindig minden kis szart, jót és rosszat, észrevettél. Néha kicsit túl aggályoskodtad, az igaz, de megtanulhattuk tőled ezt a fajta észjárást, és ez nem akármilyen előny. Nem értem én ezt az egészet még, de ha azt akarod... — Ne folytasd! Nagyon valószínűnek látszik, —mon­dom valószínűnek, de nem értem... — Te, akkor itt valami nem tiszta. Akkor ezt az ügyet messzire ki kell kerülni. — Kikerülném, én, ha tudnám, de nem tudom már. Jusztit egy hete keresik otthon. Kivittem Erzsébetre. — ... S Beretvás néninél eldugtad! — Hülye! Hogy tehetsz ilyet? Ha be is viszik, ki­hallgatják, ártatlan, elengedik. — No'no... — Nekem ne nonozz! Te is éppúgy egyenruhában izzadsz, mint én. — Másnak nem is nonoznék, csak neked. Tudod, ami­kor mostani állomáshelyemre kerültem, mint frissen végzett rendőr hadnagy, rögtön egy nagy ügybe cseppen­tem. Begyűjtöttünk vagy harminc embert, dolgoztunk éjjel-nappal. Pesti utasításra tettük, onnan jöttek a ne­vek is. Öregem én a mai napig sem tudom, hogy tulaj­donképpen mit kellett tőlük kérdeznem, és milyen ügy­ben nyomoztam. Szétvágott papírcsíkokat kaptunk, mint a kisdiákok minden reggel az eligazításon, azt kellett kér­dezni. De hogy az egész társaság milyen konkrét ügy­ben, vagy ügyekben ellenség.. .érted? A lényegi össze­függéseket nem tudtam, nem is tudom. Most, hogy már ott élek fél éve, kezdek megismerkedni az emberekkél. Ha hiszed, ha nem, most kevésbé értem azt az ügyet, mint akkor. — Dehát tárgyalás csak Volt? — Hogyne. Egy részinek. A többinek csak mu'nkatá- bor. De a tárgyalásról se tudok semmit, csak azt, hogy cetlit osztogató főnökömet behívták tanúnak. A házban, ahol lakom, él egy öreg néni. Az az első héten sírva letolt, mint egy pengős malacot, mert hogy az ő ártatlan, mindenkivel jót tevő öccsét is, csak azért, mert a ház az övé volt, elvitték, abban az ügyben. — Rokoni elfogultság. — Valószínű, de az kiderült nekem, hogy a kisöreg soha ki 'nem mozdult a házból, 40 éve nem érintkezett senkivel. Szóval, hogy ez a pasas összeesküvő nem le­hetett, az biztos. — Az öreglánytól veszed? — Nem, van egy unokahúg is. Most a Patyolatban dolgozik. — Csinos? — Igen. de ennek ehhez semmi köze. — No jó, lehetnek ügyek, amelyekről nem tudjuk pontosan, hogy is van. Tévedések is előfordulhatnak. — Ti értitek ezt? — Ilyet a párt nem enged! — Nem! De nem biztos, hogy tud róla. Megint hallgattak. Hirtelen nemcsak ezt az egy ese­tet, nemcsak Géza esetét a nénivel, és az unolcahúggal, de az egész életüket fel kellett dolgozni, és ez egyiküknek sem akaródzbtt. Valahogyan túl kevés volt hozzá a szel­lemi muníció, ha elrugaszkodtak a szemükkel látható, fülükkel hallható tényanyagtól, attól az egyszerűtől, hogy ők komoly, felnőtt emberek, a proletárhatalom részei, tiszta szívű, teljes hitű katonái, maradéktalan hívei, mert ez a világrendszer csinált belőlük embert, értelmeset, va­lakit. (Folytattuk) 4 NÓGRÁD — 1979. november 13, kedd

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents