Nógrád. 1979. november (35. évfolyam. 256-280. szám)
1979-11-07 / 261. szám
„Erői ad a további munkához.. / A Három község doktora Az opálasra szürkült ég alatt élesen rajzolódnak ki a körbefutó dombok kacskaringói. A nyári zöldnek vége, tágasabbnak, nagyobbnak tűnik a határ, az Endrefalvát körülölelő táj. Messze lát a szem, a dombok kontúrja mögött újabb vidékek, kisebb-na- gyobb falvak sejtenek. — Szép ez a táj, megnyugtató . .. — Már meglenni se tudnék nélküle. Ügy hozzátartozik az életemhez, mint a munkám, vagy a családom. A pilinyi Kőhegypusztán már hiányolnak a juhászok, ha két-három napig elmaradok. A Szerémi házaspár pontosan öt esztendővel ezelőtt telepedett Endrefalvára. — Már öt esztendeje? — néz mosolyogva a férjére a fiatalasz- szony. — Ennyi idő elszaladt? ... Szerémi József, az endre- falvai körzeti orvos bólogat. Nyugodt, csöndes, halk beszédű ember. Aki mindig tudja, mit akar, és sohasem kapkod. Amikor a Nagylóci Általános Iskola padjait koptatta, állandóan azzal nyaggatta a biológiatanárát, mit olvasson, tanuljon ahhoz, hogy ő orvos lehessen. A balassagyarmati gimnáziumban már céltudatosan készült hivatására. — Édesanyámnak sokat köszönhetek. Az ő akkor szigorúnak tűnő szeretete segített ét a buktatókon. Mindig akkor szedett ráncba, amikor arra a legnagyobb szükségem volt. Érettségi után a pécsi Orvostudományi Egyetemre jelentkezett, ahova az első nekifutásra felvették. A felesége — akkor még a menyasz- szonya — ugyancsak a me- csekalji városban, a tanárképző főiskola hallgatója volt. így tartalmas, nagyon szép diákéletet mondhatnak magukénak. Amikor arra került a sor, hogy eldöntsék, hol is szeretnének letelepedni, mind a ketten rögtön tudták, csakis Nógrádban. A szívük visz- szahúzta őket a di mb es-dombos „görbeországba”. — Dejtáron hirdettek tanári állást — emlékezik a fiatalasszony — azonnal írtam. Néhány nap múlva megkaptuk a kedves, hívó hangú választ, aminek egyszerűen nem lehetett ellentmondani. Jöttünk hát Dejtárra. A férjem a balassagyarmati kórházban volt szigorló orvos. Kétszobás szolgálati lakásban éltek Dejtáron. Péter, az ötéves kisfiú ott született. A kislány már itt. Aztán megtudták, hogy Endrefalván üres a körzeti orvosi állás. 1974 novemberében költözködtek az akkor öthetes kisfiúval. Szeréminé keserű könnyeket sírt a dejtári iskola, a kollegák, a tanítványai után. De belátta, hogy a körzet nagyobb önállóságot, amolyan „próbakövet” jelent a férjének. Bebizonyíthatja, hogy nemcsak a kórházban, hanem három község orvosaként is megáll a lábán, gyógyít. Az első endrefalvai rendelésen pontosan ötvenhat beteg kereste meg a doktort. Ma is emlékszik a számukra. Reggel nyolctól délután kettőig a rendelőben volt. Űj emberként valóban bizonyítania Három nővér kellett, hogy befogadják az emberek. — Néha elkeseredtem, hogy idegen maradok a számukra. Aztán történt egykét olyan eset, amely erőt, bizalmat adott. Éreztem, felmelegszik körülöttem a levegő. Sohasem felejtem él annak a fiatalasz- szonynak az esetét, akit elütött az autó. A klinikai halál állapotában került a rendelőmbe, a munkatársaimmal együtt iszonyú küzdelmet folytattunk abban a néhány percben, amíg sikerült visszahozni a semmiből... Mire a mentő megérkezett, már lélegzett, és tudtam, hogy megmarad ... Szerémi doktor közel háromezer ember egészségéért felelős. Ünnepeken is eljár betegeihez, mert Pilinyből, vagy Szécsényfelfaluból körülményes bejutni Szécsénybe, az ügyeleteshez. Ha kell, ott ül a betegágy mellett. Amíg úgy érzi, már nyugodt szívvel hagyhatja ott. Akadnak haragosai is, ez természetes. Megesik, hogy valakinek nem esik jó dolgozni menni, az orvosnak pedig joga van betegállományba venni. — De csak akkor, ha valóban beteg. Megtörtént, hogy odaadtuk a hőmérőt a betegnek. Visszajött, nézzük, majdnem negyvenfokos a láza. Alaposan megvizsgáltam, aztán egykettőre feltűnt, hogy nem tüzel a teste. Nem hagytam annyiba. Még egy hőmérőt kapott, azon már csak a normális hőmérséklet... Haragudott, fenyegetődzött, kis- híján rámborította az asztalt. — Aztán? — Aztán nem történt semmi. Így volt becsületes-** * Dr. Szerémi József portréja nem lenne teljes, ha kimaradna, hogy a feleségével egyszerre vették fel mindkettőjüket a pártba. Szívesen vállal egészségügyi előadásokat, elsőségéi ynyújtó-tanfolyamot tart, elnöke a helyi vöröskeresztes szervezetnék. Az orvoslakás udvaráról messze látni a környező dombokra. Szerémi doktor csöndesen mondja. — Igyekszem következetesen végigcsinálni, amit vállaltam. Ragaszkodom az emberekhez és ami mindennél többet ér, ők is ragaszkodnak hozzám. Csatai Erzsébet November 7. szerda: 20.00: A cár tisztje és a komisszár — szovjet film I—II. rész X Üvegbe öntött képzelet Véletlen egybeesés, hogy épp látogatásunk napján vette át a negyvenéves törzs- gárdatagságért járó jutalmat Takács Géza. Aranygyűrűt nem kapott. Azt már öt évvel korábban átvette. Méghozzá olyan aranygyűrűt, amelyet ő maga tervezett, a salgótarjáni öblösüveggyár üvegtervezőjeként. Az évforduló ürügyén taglalhatnánk, milyen állomásokat tartalmazott a négy évtized, aminek kezdetén üvegcsiszolóként dolgozott Takács Géza, ma pedig — az ötvénöt éves férfi — a gyártmánytervezési csoport vezetője. A múlt fölidézésétől azonban jobban érdekelt bennünket a ma meg a holnap. Milyen szerepet tölt be egy gyár munkájában, mennyire játszik közre az üzem sikereiben — esetleges fiaskóiban — az üvegtervező. — Korántsem közömbös, milyen munkát végeznek a tervezők. Mégis a mi gyárunkban csak két üvegtervező dolgozik — mondja Takács Géza. — A parádi üveggyárban hatszáz ember van, rájuk jut négy tervező. Nálunk két és fél ezer a dolgozók száma, sokkal nagyobb a termék- profilunk, mint a parádi, mégis csak ketten tervezünk. Bár van szerződéses tervezőnk — Pesten. A szakember szerint a tervezőknek együtt kell élni a gyár életével. Töviről hegyire ismerni kell, mire képesek a gépek, a szakmunkások. Ott kell lenhi az üzleti tárgyalásokon, „kéznél” kell lenni a gyártás idejében. Csak így képes megoldani a gyár igényei szerint a tervezőföladatokat. Ezek a föltételek nem kötnek-e béklyót az iparművész képzelőerejére? — vetődik föl a kérdés. — Nekünk gyári tervezők, nek az az elsődleges teendőnk, hogy az üzem igényeinek tegyünk eleget — így Takács Géza. — Van aztán pályázat, kiállítás, amire saját kedvünk szerint találhatunk ki portékákat. A szekrény tetején sorakoznak az efféle „maszek” munkák. Kiváltképp a vőlegény-menyasszony párosra emlékeztető üvegfigurák vonzzák magukra a figyelmet; de akadnak vázák, kelyhek is, amelyeken látszik, nem sorozatgyártásban készültek... Miképp töltődik föl ötletekkel egy üvegtervező az igényes és a kevésbé igényes munkához? — Ennek több módja van — feleli Takács Géza. — Külföldi szaklapok járnak nekünk. Főleg csehszlovák, nyugatnémet, ritkán angol folyóiratok érkeznek. Néha a külkereskedelmi vállalat utaztat tervezőket. Két éve egy bajorországi kiállításon vettem részt; sokat tanultam belőle. De az is ötletforrás, mikor a vevő idejön és elmondja, miket szeretne kapni. Mint az iparművész állítja: az üveg divatcikk, akár a textiláru. Sűrűn változik a kereslet. Példa erre az üvegcsöngők esete. Pár éve még azt se tudták, léteák; ma pedig tízezrével gyártják. Gyors termékszerkezet-váltásra van tehát szükség ebben sJ. iparágban. A váltás gyorsasága attól függ, hagyományos, vagy gépi technológiával termelnek. Itt a hagyományos a sebesebb; ha a vevő elmo'nd- ja, mit kér, a tervezők „skiccet” csinálnak róla, másnap kész a forma, s ezután már kézbe is vehetik a terméket! A gépi gyártáshoz jóval hosz- szadalmasabb előkészületek kellenek. Negyvenévi tapasztalatból kijegecesedhet: milyen a jó gyári üvegtervező? Takács Géza szerint az alapos üzemi ismereteken kívül gazdag fantázia, jó rajzkészség nélkülözhetetlen. Kellenek-e közgazdasági ismerétek? — Nem árt, ha vannak. Ismerni érdemes a piacok sajátosságait, az árkategóriákat.' Van, amikor a vevő annyit mond: olcsóbb legyén az áru. Ez relatív fogalom, tudni kell abban az országban mi az olcsó. — Nyelvtudás? — Kéne! Én elkezdtem az angolt, ám abbamaradt. De a mai generációnak kötelezővé tenném. Bár van tolmács, fordító, mégis más, ha az ember közvetlenül cserél tapasztalatot. Mint minden munkának, az üvegtervezésnek is megvan a legszebb oldala. — Szép, mikor az asztalra kerül az elképzelt áru, és az ember kézbe tudja venni. Talán még szebb, mikor vagonszámra szállítják a ’vevőknek, amit én képzeltem el először. Ezt jó látni, mi tagadás... Egy iparművésznek bizonyá-1 ra- a munkájával egybeesik á hobbija. — Nekem az utazás a kedvtelésem. Nemrég Velencében jártam, amit ott láttam az üvegtervező szemével, azt nem felejtem el. Volt mit ellesnem, hiszen az olasz üvegipar az élvonalban van! Több turistautat is fölhasználtam már tapasztalatgyűjtésre. Eddig két autó árát biztosan elutaztam már, de még egy harmadikét is szeretném. Molnár Pál A szovjet dráma hónapja alkalmából a Madách Színház Csehov Három nővér című darabját mutatja be december elején. A darabot Ádám Ottó állítja színpadra. Képünkön: Almási Éva, Bencze Ilona, Piros Ildikó. Egy kolhozóvodában A Marupe kolhoz óvodájában megforduló felnőttek gyakran mondják, hogy szeretnének ismét gyerekek lenni. A Marupe Lettország egyik élenjáró kolhoza. A tagok nem sajnálták az óvodára az építési költséget. A játszószobák, hálók, az előcsarnok díszítésére művészeket kértek fel. A gyermekek hétfőnként örömmel jönnek az óvodába, amely egy hétig otthonuk tesz. Az óvónők nagy figyelmet fordítanak a mozgással járó játékokra, a zenei képzésre, a rajzra, a gyurmával való foglalkozásra, vagyis mindarra, ami oly sok örömet okoz a gyerekeknek és amit a felnőttek úgy neveznek: a személyiség sokoldalú fejlesztése. Ügy vélik, hogy minden gyermek természeténél fogva tehetséges. Egy sincs, aki ne tudna énekelni, vagy táncolni, szüleinek ajándékot készíteni. Liene Luszét, a zenei óvónőt nevezik az óvoda lelkének. A tapasztalt pedagógus megérzi a gyermekek hangulatát, tudja mikor, milyen dalt tanítson nekik. Nem véletlen, hogy a litván televízió a gyermekadások szervezésére éppen őt, a köztársaság Komszömol-díjas nevelőjét kérte fel. Föld alatti villamos Volgográdban átadták az utazó- közönségnek a város legfontosabb közlekedési ütőere mentén, több mint 10 kilométer hosszúságban húzódó föld alatti gyorsvasútvonalat. Mert valójában nem is igazi villamosvonalról van szó, mivel az út egyharmadát a gyorsvasút a föld alatt teszi meg. A szerelvények felső vezetéken keresztül kapják az áramot. A kocsik kis átmérőjű kerekekkel vannak ellátva, ezért az állomások peronjait is jóval alacsonyabbra építették, mint az a metrókban szokásos. A tágas kocsikban 250 utas fér el. IMÖGRÁD — 1979. november 7., szerda Szalontai Mihály : Az utolsó nap Egyytt hagyták el a termet, s úgy ültek he a kocsiba, hogy jóformán egy Szót sem szóltak. Ráhajtotta fejét a volánra, egy pillanatra el is felejtette, hogy a lány is ott vaa, aztán gyújtott és ideges ámokfutásba kezdett a városban, nem is sejtve, hogy utána még milyen sokáig fog tartani, ez a meddő autózás. Mindenesetre akkor még leállt egy téren, s tulajdonképpen megint csak nagyon kevés szöveg után már összeborultak. A nagyon kevésbe ilyen szaggatott mondatok fértek bele: — „Hát a zenész!?” — NINCS MÄR”! — felelte a lány csupa nagybetűvel, idegesen. Még a kettejük teremtette forróságban is végig tudta gondolni, hogy ez ugyanazt jelenti, vagy megvan, vagy ha igaz a „NINCS” akkor még nagyon fáj, de aztán nem törődött vele. Mindennap találkoztak aztán, s amíg nem szerzett egy kölcsönkulcsot, mindig az autóban. Iszonyú kín volt. Milliószor elátkozta az autóját, mert ha csak ránézett fejlövést kapott. De mint egy őrült hajszolta bele magát az ügybe. Ügy táplálta magába a .lányt, mint egy kompjúter a szalagcsík tárolta adatokat. S közben behúnyta a szemét, hogy ne vegye észre mindazt, amit az eszeveszett rohanásban kínos lett volna észrevenni. Mert a lány töméntelenül sokat hazudott, s rosszul. Ha nem is azonnal, de hamarosan lelepleződött és ő ott állt megfürödve, a kész tényekkel, amelyek egyáltalán nem vetettek jó fényt rá sem. Hiszen ő aki minden hazugságot az értelem elleni merényletnek érzett, nemegyszer kevesebbért állt föl emberek mellől, miért tűri hát akkor most ezt el. Nem nagyon értette, nem nagyon tudta volna megmagyarázni önmagánank, de félt az önmagával való szembenézéstől, — a sokasodó, vállára ülő fekete madarak súlyát csak állta, nem rázta le magáról — nem gondolt semmit sem végig. Pedig közben már azt is tudta, hogy a lány „ha ló nincs, szamár is jó” alapon ragaszkodik hozzá, hogy állandóan keresi magának azt a bizonyos lovat. Azt pedig már a legelső találkozás után tudta, hogy a lány művészekben, írókban „utazik”. Mert ő nem egyszerűen mi nisztemé-nagyasz- szony, vagy legalább vezérigazgató, hanem sokkal inkább múzsá szeretett volna lenni, nemcsak azért, mert abban a közegben amiben élt — a sok felületes cinizmus ellenére — tapasztalhatta az igazi, az alkotó érték hatalmának, erejét-liszteletét, azért is mert a társadalmi erőre érzékeny bőrével felfogta, hogy a száz évvel ezelőtt kókler színész, éhező hangász, kóconfitty fir- kász, ma a társadalmi munkamegosztás — egyébként igazságtalan — rangsorában mennyivel előkelőbb és szilárdabb jelenség, mint amennyi más, a társadalom napi életéhez, a hosszú távú létéhez is fontosabb érték. S azért is, mert élt benne az örök kékharisnya vágv:meg- fürödni a híres alkotó szennyvizében, azt le nem mosni magáról, — azt ragyogtatni föl egy életen át. De azért is, mert volt benne valóságos erő és rengeteg energia „amit ugye, ha már nőnek született, s sajnos nem férfinak és rá kell pazarolni valakire — hát legalább érdemes legyen”. Ilyenkor mindig felötlött benne „miért nem maga teremt magának világot”, de megbeszélni nem tudta a lánnyal, hiszen akkor, meg kellett volna bántania, mélyen a húsába vágva és ehhez soha nem érzett elég erőt. Csak a felületi hántásokra futotta, az álkeménységekre. Elmerengett fölötte az öreg, különösebben nem szerette az ilyen elkeseredő emlékeket. 17. „Rossz. gyűlölködő pillanatai lehettek!” — .gondolta. — „Dehát ilyen elég sokszor adódhatott neki, s mégsem volt gyűlölködő”! Elővette a zsebkendőt a levél borítékot, és beletette a borítékba az összegyűrt papírokat, a kesztyűtartóban talált levéltőredék mellé. — Köszönöm, — mondta — megismertem a kézírását. — Az egyik szöveg géppel volt írva. A lány félénken kérdezte: — M...mi van vele? — Mondom, meghalt. Autóbaleset. Nem is olyan mesz- sze ide. — Szegény! — Mi vagyunk szegények, Mucóka. Akik élünk, neki már nincsenek gondjai. De nekem igen. Például hol alszom ma éjjel? Tudja, kislány, átkozottul utálok éjszaka autót vezetni. Van itt valami szálloda? (Folytatjuk) \
