Nógrád. 1979. október (35. évfolyam. 230-255. szám)
1979-10-30 / 254. szám
/ Emberek vízben, sárban, szénben Épül a déli fővágat Kérdem ísiagy Jánostól: „Mi minden történt azóta, hogy legutóbb találkoztunk?” Azt feleli:..Sok minden.'’ És ott. a déli fővágat készülő siklójában, nekitámaszkodva a most még szénnel teli csille oldalának, vázolja rövid tömörséggel néhány hónapnyi munkájuk lefolyását. Ami korántsem volt köny- nyű. Mert a rétegvíz, az iszapbeömlés, a vágatban fölöttük levő, könnyen omlóbeszakadó homokos laza pala jócskán kivett az erejükből. Most meg, hogy már néhány hónapja le kellett t'enniök az EIMCO típusú rakodógép használatáról; egyik helyen elsüllyedt a sár-víz keverékben, itt fent meg akkora az emelkedés, hogy megkapaszkodni sem tudna, hát jócskán csökkent az előrehaladási sebességük is. Azt mondja a harmadban levő, csapattag Varga Jenő: — Én eddig, majdnem huszonkét esztendőn át, csak fronton voltam, ötödik hónapja, hogy a Dénes'Pál brigádjában elővájáson vagyok, itt, a déli fővágatban. Mikor idekerültem, a géppel, havonta hetven meg nyolcvan métereket hajtottunk ki. Most meg? Jó ha á fele meglesz. Mint egy hatalmas boltozat', húzódik a fejünk felett az acélgyűrűkkel és bélésdeszkákkal jócskán biztosított „vágattető”. Ami kell is, nélkülözhetetlen, hiszen előttünk meg ott a fal, melynek alsó negyede szén, jó szén, ám ráülepszik a szürkés, minden pillanatban omlani készülő vastag meddő. Robbantani nem lehet, gép Síincs, így „kézzel mennek előre”, centiméterről centiméterre szinte, csákánnyal, lapátot használva és — vizesen. Gyöngyös sugárban patakzik jefelé meddőn, szénen a rétegvíz. — Ez is az egyik oka — mondja Galamb Elemér bányamester, a kányási akna „mindentudója” —, hogy gép itt csak igen hagy nehézségek 'és egyéb • következmények velejárójaként tudna munkát segíteni: a víz kiáztatná az „ácsolat” alját. Pedig itt, a déli fővágatban, amely a következő ötödik ötéves terv fő szállítóvágata lesz, nem mehetnek bizonytalanba. — Bármily’ csábító is lenne itt a siklóban a jó minőségű szén kitermelése — mondja Koős Zoltán főaknász, s rábólint a bányamester is — nem tehetjük! El kell hagyni a- szenet, más, fontosabb célok megvalósulása érdekében. A vágat elágazásától ide hallani a lent üzemelő kompresszorok bőgő hangú erőlködését, egészen idáig, a vágat jelenlegi állásáig nyomják fel a friss levegőt. Aminek kell is üzemelnie: az iszapszaggal átitatott, sűrű-meleg levegő kiváltja a test „veszélyérzetét”: végigcsorog az ember homlokán, hátán a veríték és a tüdő is minduntalan megköveteli a szaporább lélegzetvételt. — Maga hozzászokott már mindehhez? — kérdem a harmad legfiatalabb tagjától, a huszonöt esztendős Jakus Zoltántól, aki mindössze nyolcadik hónapja bányász. Föld alatti meg alig fél éve. — Egyelőre még csak érzékelem a nehézségeket, a minduntaláni veszélyhelyzetet. De — kérdezze meg a többiektől — úgy hiszem, minden tőlem telhetőt megteszek. .. Lehet, sokan nagyzásnak tartják szavaimat, de én már ennyi idő alatt, is megszerettem a bányát. Nehéz, veszélyes, de egyben érdekes mesterség. Nekünk, elővájóknafc mindennap új tennivalókat ad a föld mélye, s néha igencsak kapaszkodhatunk. hogy a méterről méterre változó geológiai viszonyokhoz alkalmazkodni1 tudjunk. Mellén kitárt inge alatt, miként, mindnyájónknak — lassú patakokban folynak ^lá az izzadságcsíkok. Még mozdulatlanul lenni is ilyen, ezen a munkahelyen. — S maga nem leime könnyebben a fronton? Hisz’ szenet hajtani, könnyebb — nézek az ősz hajú Varga Jenőre. — Nézze — mondja Varga Jenő. — Itt is, ott is dolgozni kell. És nem is akármilyen intenzitással! Meddőben menni előre, tényleg nagyobb energiát vesz ki az emberből. De hát ha valakire ilyen munkahelyen van szükség, hát ott adja ki magából, amire képes. Apámtól és idősebbik bátyámtól, akik szintén bányászok’ voltak, megtanultam: az embernek mindig ott kell helyt állnia, ahová vezényelték. Rábólint mondókájára Koós Zoltán, a bányamester, s jómagam is... Hallgatunk aztán egy sort, s figyeljük. a vízsugarak csobogását, a főte acéltámot is rezegtető roppanásait. A homlok egynegyedéről, ahol a szép szén van, válnak le maguktól, a rögek, közvetlen lábunk elé, s fejét is nyakába húzza az ember, mikor meddő hull jegyzetet tartó keze elé. — Én — mondja a legfiatalabb, tízéves • föld alatti munkára szerződtem, amiért százezer forintot kaptam lakásépítésre, amit, ha az egy évtizedet föld alatti munkával töltök, soha nem kell visszafizetnem. Elsőként ez „vonzott” a bányához. Most viszont, már ennyi idő után is tudom: sosem fogok más munkát választani. Figyelem kinyújtott gumicsizmás lábam szárán a rétegvíz cseppjeinek ismétlődő kopogását, melyek a többiek hátát áztatják, s kérdem a harmadvezető-helyettestől : hogy szolgál az egészsége? — Nézd! — mondja tege- ződve hfagy János. — A huszonhat, év amelyet elövá- jásban töltöttem el, szinte meggyötörte már az ízületeimet. Hol ez fáj. hol az. De ezzel mindnyájan így vagyunk, legfeljebb a „gyerek” — int fejével Jakus felé — nem. De neki még bírnia is kell! Majdnem térdig ragadós iszapba merülő csizmáinkat emelgetve erőlködünk lefelé a siklóból. És nem mi káromkodunk: 'nekitapadunk a „falnak”, s mellettünk egy villanyszerelő szentségei, hogy: „Miként lehet ilyen viszonyok között dolgozni?!” A déli fővágat - napról napra, a tervek szerint megy előre... Karácsony György Kutatás és termelés távolsága L],'LL ízt illett — kel- mkaob lett _ volna írnunk a címben: .. .közelsége? Mert hiszen mindkettő igaz, torzítatlan tükre a valóságnak; erre is, arra is sok a példa. Szeptember 20-i ülésén rendeletet fogadott el a Minisztertanács, jogi kereteket adva olyan céltársulási formák létrehozásának, amelynek segítségével csökken kutatási és termelési távolsága; vagy: még hatásosabb lesz egy úton haladásuk. A kutatási, fejlesztési, termelési egyesülések, illetve társulások megalakítását, tevékenységét szabályozó új rendelkezés egyben annak jelzője is: nem volt minden rendben ezen a területen. Ahogy általában a kutatás és termelés kapcsolataiban sok a tisztázni-, változtatnivaló. Lelni példákat, egyedi eseteket arra, miként keresték — keresik — kutatók és gyártók a közös erőfeszítések különféle módozatait. Ennek jegyében alakult ki négy kutatóintézet és a gyártó nagyvállalat összefogása a félvezető-technika fejlesztésében, vagy éppen a közelmúltban hasonló csoportosulás a számítástechnikában. Mutatkoztak ilyesfajta próbálkozások a mezőgazdaságban, s eredményeket hozott az a szerszámgépipari egyesülés, amelyben a szerszámgépgyártók, a számjegyes vezérléssel foglalkozó intézetek és termelők, valamint az érintett külkereskedelmi vállalat a résztvevő. Valamennyi esetben az a fölismerés tartható, a cselekvés indítékának, hogy azt kéül fejleszteni és termelni, amire szükség — piac, vevő — van. A kézenfekvő fölismerés nem okvetlen természetes; a kedvezőtlen tapasztalatok miatt a hetvenes években gyorsan nőtt- a saját — vállalati — kutatóhelyek száma. A termelők jobban bíztak a maguk olykor hiányosan fölszerelt, de célra irányított kutatórészlegeikben, mint a sokkal jobb adottságokkal rendelkező fejlesztő intézeteknek adott kutatási felhatalmazások teljesítésében. t L a kettősségnek az crmen ismeretében már a valóságnak megfelelőbben értékelhetjük az olyasfajta, elkápráztató adatokat, hogy hazánkban 1465 kutatóhely található, s az ott dolgozók száma 1970. és 1978. között 64,4 ezerről 85 ezer főre nőtt. Tavaly a kutatási ráfordítások összege 19,2 milliárd forintot tett ki. A műszaki tudományok köréből 1978-ban 1633, az agrártudományokéból 75 találmányt jelentettek be. Hivatkoztunk a kormány rendeletére. Ezt az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság elemző vizsgálata előzte meg. ami föltárta: torzak az érdekeltségi arányok kutatás- és termelésbeni alkalmazás kapcsolatrendszerében. Az eddig fönnálló — az új rendelkezés 1980 január elsején lép hatályba —, szerződéses megbízásokra alapozott gyakorlat — a társadalmi érdekek szemszögéből — nem volt kellően hatásos. A kutató-, fejlesztő- intézet fejlesztett ugyan, de nem teremtődött megfelelő érdekeltsége az ipari al- kalmazáshatóság ésszerű feltételeinek megteremtésében: a fejlesztés nyereségességében, gazdaságosságában. Nem fölösleges emlékeztetni rá: 1968-ban tértek át a kutatóintézetek a vállalat- jellegű gazdálkodásra, s vele arra, jórészt bevételeikből tartsák el magukat. Az Állami Tervbizottság 1978-ban, azaz tíz esztendő múlva tekintette át az így megtett utat, s úgy határozott: fejleszteni kell a kutatóintézetek gazdasági szabályozását. A vállalatrendszerű gazdálkodásnak sok tekintetben kedvező hatásai voltak, a megrendelésre történő kutatások csökkentették a távolságot az intézetek és a termelőhelyek között. Amint az is helyesnek bizonyult: a kutatóhelyek tevékenységükbe termelést is beillesztettek, speciális eszközöket, kis sorozatú árukat készítettek. A kétségtelen haladás ellenére gyakori eset maradt ugyanakkor, hogy a kutatóhely befejezettnek tekintet, te a munkát a fejlesztés papírjainak átadásával; azösz- szes további kockázat és ve- sződség a vállalatot terhelte. Az is, amikor kiderült, a fejlesztés laborszintű eredményének iparszerű alkalmazására — a nyereséggel arányban nem álló ráfordítások miatt — nincs remény1! C_ fontos változás ‘ forrása az új minisztertanácsi rendelkezés, mivel érvényesíti azt az elvet, hogy amilyen mértékű a szellemi, anyagi befektetés, egy-egy részvevő oldaláról, a fejlesztésben, akkora a jogosultsága, a nyereségre, illetve — kötelezettsége — a veszteség vállalására. Az új jogszabály jól társul azokhoz az erőfeszítésekhez, amelyek célja. az intézetek — és a kutatók személyes — érdekeltségének, részesedésének növelése a vállalati eredményből; ösztönzés a licencia-adaptációs kutatásokra, mert ezekre eddig nehezen akadt vállalkozó; serkentés a sikeresen befejezett kutatások mielőbbi termelésbe vételére. A kutatás és a termelés távolsága, mindig- annak jelzője: eredményeink mennyire állnak távol lehetőségeinktől. Az említett erőfeszítések a távolság csökkentését szolgálják. 1- gA CEREDIEKNEK van bőben kövük, fájuk, erejük, csak éppen szerencséjük nincs. Főként a természettel, mert nem elég irdatlan lejtőn termeszteni kukoricát, búzát, még azt a kevéskét is fagy, aszály tizedeli, mikor mit mutat a, naptár. Van errefelé hiba a földben, de a termelőszövetkezet- dolgozói sem makulátlanok. A legutóbbi vezetőségi ülés hangulata ezt sugallta, amikor arról tanakodtak : hol tartanak az elmúlt háromnegyed év után. Az adatokat, s a legfontosabb összefüggéseket tisztesen elmagyarázta Motyovszki István főkönyvelő. Lassan csordogál a bevétel a közös kasszájába, kifelé viszont sebesebben. Azt mutatják a költségszámítások, hogy a növénytermesztésben csupán a búza ráfordítása felel meg szájízüknek. — Azt tűztük többek között magunk elé, hogy legyen minden területnek felelőse, növekedjen a gazdaságosság. Személyre szóló feladatterv készült, de nem látja mindenki, mit is kellene tenni, hogy terveink valóra váljanak — hangsúlyozta. Kapott a szón Sótér Miklós, az ellenőrző bizottság fiatal elnöke. — Ott kell összekaparni amit lehet, ahol van miből. Például a kőbányában! De a munkafegyelem nem tűrhet lazaságot. Hogy néz az ki. hogy a dolgozók mondják meg vezetőiknek, mit kell csinálni? — háborgott csendesen, s a fakitermelés kudarcát sem hagyta szó nélkül. Nemigen Cerecfí nyesegetés emlékeznek a faluban, hogy ilyenkor ne lett volna mára fészerben a téli tűzrevaló. Most más a helyzet, mert az erdészeti ágazat az előirányzattól messze elmaradt. Sótér István, a tsz-elnök mesélte: hallja este hatkor, hogy motorfűrész visít, maszekban abriktol. A hodályépítők meg tétlenkednek, mert nincs egy alkalmatosság, amivel feldarabolhatnák a faanyagot. S ha már egyszer kinyíltak az őszinteség zsilipjei, zúduljanak rajta a harapós megjegyzések — gondolhatták magukban a vezetőség tagjai, akik ceredi mintára nem ámítgatják magukat. Jól tudják, anélkül, hogy ne mondanák el tapasztalataikat, s hozzá a javaslatokat, nehezen haladnának előbbre. Márpedig ők a nyolcvannyolcmil- liós árbevételi tervet teljesíteni akarják. — Nem árt elgondolkodni rajta, hogy harminckét alkalmazottnak eddig több mint kétezer igazolatlan napja gyűlt össze! — vetette fel Pál Vilmos személyzeti vezető. — S általában azokon a munka- területeken, amelyek a rendszeres napi ellenőrzéstől távol esnek. Vizsgáljuk felül, kell-e nekünk ennyi alkalmazott. s ilyenek! A párt vezetőség titkára. Gál Sándor emelte fel kezét. — Taggyűlésen, ágazati megbeszélésen tárgyaltuk már a harmadik negyedév végi eredményeket. Mi is bíráltuk a munkafegyelem hiányosságait. Ha ezt tesszük, ne feledkezzünk meg róla, hogy kevés általában, konkrétan tegyük. Ne arra szűkítsük le: reggel munkakezdéskor megjelenik-e a dolgozó s benn van-e fél ötig? S közben mit csinál? Aztán az embereket nem úgy fizetjük még, ahogy dolgoznak. Sok az egyenlősdi — magyarázta, s hozzátette; — Hamarosan a pártcsoportok megbeszélésein szót ejtünk az egyéni pártmegbízatásokról, bizonyára segít majd... mert a hátralevő hónapok kemények lesznek! A termelőszövetkezet első számú vezetői is így látják, hiszen kiemelt feladatként jelölték meg a melléküzemben gyártott kukoricapréselvény eladását, 'az állattenyésztés értékesítési lehetőségeinek teljes kihasználását, a kőtermelés túlteljesítését. Szükség van rá, mert szeptember végéig az árbevételi tervet 71, a kiadásokat viszont 80 százalékra teljesítették. S októberben, novemberben a hiteltörlesztési kötelezettség több mint nyolcmillió forint. — A növénytermesztés le- maradását, sajnos már . kenteiének vagyunk pótolni. Az állattenyésztésben jobbak a lehetőségek, s a műszaki főágazat is vállalt újabb plusz félmilliót. Javult a forrólevegős szárító önköltsége, mert olcsóbb alapanyagot használtunk fel — sorolta Kis Simon Győző termelési elnökhelyettes. aki gyors leltárt készített az időszerű munkák állásáról is. — Sajnos rengeteg a hiba a gépek körül, kemény a föld, akár a kő. Azért a legfájóbb pont mégis az erdészet. Susán Vilmcs- né vezetőségi tag szenvedélyesen szólalt fel: — A falusiak mégsem mehetnek. Domaházára fáért! Tessék intézkedni, hogy menjen a termelés! Ebből még valamicske pénzbevételhez is jutunk... — A téeszünknek öt év óta faeladási gondjai voltak, attól féltünk, hogy nyakunkon marad. Most nincs mit eladni ! De ne várjunk arra, hogy megszólítanak, a TÜZÉP-nek tett ígéretet teljesítenünk kell, mert ha nem, a kötbért nekünk kell kifizetni — figyelmeztetett Sótér István, s még hozzátette: — Az erdészet vezetője* miért nem szólt ? Persze könnyebb hallgatni... Jól kezdték az idei évet a cerediek, s most sem arról van szó, hogy katasztrófa közeledne. Többet szeretnének, s látják, gyakran nem a kedvezőtlen természeti tényezők okoznak kellemetlen perceket, nagyon is elkerülhető dolgok. EZT IGYEKEZNEK nyesegetni. Legutóbb a vezetőségi ülésen. Aztán mindennap, j Mert e nélkül könnyen elfe- | ledhetik a sikerek ízét. Többféle színben és méretben szállítják NSZK-beli partnereiknek azokat a síöltönyöket a Váci Kötöttárugyár pásztói gyáregységéből, melyek összeállítása, varrása nagy szakértelmet, hozzáértést igényel. Az üzem legkiválóbb szakmunkásai vesznek részt a gyártásában, hogy a megrendelő magas minőségi követelményeinek maradéktalanul eleget tegyenek. Lőrik Andrásné — képünkön — is több esztendeje megbízhatóan látja el feladatait — fotó:kulcsár— Vetélkedtek Évről évre megrendezi a Nógrád megyei Élelmiszer-kiskereskedelmi Vállalat az immár hagyományos szellemi vetélkedőt. A napokban Salgótarjánban a Bányász Művelődési Házban tizenhét csapat — három-három ember egy csapatban — vetélkedett, hogy bebizonyítsák mit tudnak irodalomból, sportból, mennyire járatosak a világ dolgaiban, jól -ismerik-e Nógrád megyét? Nem utolsósorban számot adtak szakmai jártasságukról, a keieskede- lemmel kapcsolatos kérdések nyomán. A tizenhét vetélkedő csapat, jól szerepelt, valamennyien könyvjutalomban részesültek. Az első helyet az áruforgalmi osztály és a boltelszámolás csapata nyerte, második a dekorációs csapat, harmadik a salgótarjáni ÉVI élelmiszerbolt kollektívája lett. / M. Szabó Gyula I 1 NŰGRÁD - 1979. október 30., kedd
