Nógrád. 1979. szeptember (35. évfolyam. 204-229. szám)

1979-09-02 / 205. szám

Az oiszóq kapujában

A»WyA^\/VVVVVAA»AA^WWVV\/V\A^/VVA<^/VAAXVV\A^A^\AAA/\A»W\A«/\/VWVV\A^

Megvolt a vásár! Nem csak gépjárművel, gyalogosan sokan lépik át a határt — k. j.

Bucskó százados, a parancsnok — jobbról a második — Kiss Éva vámőrrel, Szklenár István és Varga Nándor hatá rör útlevélkezelővel tart megbeszélést. A sikeres munka titka az együttműködés,

A piros-fehér sorompó egyik szárnya épp, hogy csak leereszkedett a jugoszláv rendszámú Opel csomagtartója

mögött, a másik máris libbent felfelé egy Gromada autóbusz előtt. A személykocsi utasai már magyar területen jártak, a lengyel buszban ülő turisták pedig éppen elhagyták hazánkat.

Nincs idő pihenésre a megye legnagyobb —, országos szinten is jelentős — határ- átkelőhelyén, a parassapusz- tai forgalmi ellenőrző ponton.

Ezekben a napokban különösen nagy a forgalom. Ritkán adódik arra idő, hogy az útlevél- és vámkezelők kifújják magukat. Szerencsésebb esetben sorompótól sorompóig er a sor, de nem egyszer előfordult, hogy 40—50 perces várakozás után gurulhattak az ellenőrző pont területére a kocsik.

— Augusztus közepétől folyamatosan a - legutolsó napokig hullámszerűen megnövekedett a nálunk átkelők száma — mondja Bucskó István határőr százados, az ellenőrző pont parancsnoka. —

A napi forgalmat tízezrekben lehet számolni. Mind személykocsik, mind buszok, sőt újabban kamionok is nagy számban haladnak át az országnak ezen a kapuján. Ha hűek akarunk lenni az igazsághoz; az elmúlt év azonos időszakában valamivel többen voltak, azóta azonban a közben megjelent rendelkezések értelmében differenciáltabb lett a munka.

Helyénvaló a szó. Munka ez is. Nem könnyű, s ráadásul óriási felelősséggel járó.

Alapvető követelménye természetesen a biztonság. Akik itt szolgálatot teljesítenek, azokon múlik, ki lép be országunkba, ki hagyhatja el azt. A biztonságon túl fontos az udvariasság, hisz vendégeink az útlevélellenőrzéskor találkoznak először és utoljára Magyarország képviselőivel, itt szerzik azokat a benyomásokat, melyeket mindenki ' megjegyez, aminek alapján „osztályoznak”. S mindezt gyorsan, gördülékenyen, hogy az utazókat a lehető legrövidebb ideig tartsák fel. Nyugodt körülmények között is embert próbáló feladat, hát még csúcsforgalomban! Hogyan győzik?

— Nem könnyű — válaszol a parancsnok. — A helytállás, a jól végzett munka alapja a fegyelmezettség, valamint az együttműködés, részben az ellenőrző ponton tevékenykedő vámőrökkel, részben a csehszlovák hatóságokkal. Segítséget nyújt az önkéntes határőrcsoport is, melynek tagjai a forgalom irányításával, a fegyelem betartásával, az ellenőrző pont körüli rend biztosításával könnyítik dolgunkat.

[ — Mi az, ami nehezít?

— Sajnos, akadnak mindig olyanok, akik nem tartják be, olykor egyszerűen figyelmen kívül hagyják az előírásokat, rendeleteket. Jönnek

például lejárt útlevéllel, vagy kiutazási engedély nélkül. Sajnos, őket vissza kell irányítanunk a lakhely szerinti hatóságokhoz. Mások nem törődnek a pénzügyi rendelkezésekkel. „Megfeledkeznek” arról, hogy a kivihetőnél több forint van náluk. Nem csak magyarok, külföldiek is akadnak, akiknek „nincs rendben a szénájuk”. Velük meg kell értetnünk, hogy a saját országuk törvényeinek értelmében nem léphetnek be. Akadnak azután fegyel- mezetlenkedők is, sőt előfordult az elmúlt napokban egy határsértés is. Az ilyen jellegű cselekmények egyre gyakoribbak a forgalmi ellenőrző pontokon, pedig a vállalkozóknak kevés az esélyük, az előbb említett esetben is gyorsan „megkerült” a nyugatra készülő csehszlovák disszidens.

A két sorompó közti távolság első látásra nem nagy, fel sem tételezi a felületes szemlélő, hogy az útlevélellenőrzéssel megbízott határőrök erősebb szolgálat alatt akár tíz kilométert is legyalogolnak itt. Egy közülük Varga Zoltán, aki itthon érzi magát, hisz szécsényi. Sorköteles szolgálatát tölti itt.

— Legnehezebb az állandó járkálás. Vannak azután, akik annyira fáradtak, kábultak a kocsiban, hogy szinte nem is tudják, mit Kell tenniük. Kétszer, háromszor is el kell kérni az okmányokat ... — pedig a fiatal határőr általában anyanyelvükön szól az utasok zöméhez.

A parancsnok elégedett a sorállományú útlevélvizsgálókkal, mint mondotta, a nógrádi gyerekek megállják helyüket. Munkájuk minősége vetekszik a maga helyén a hivatásosokéval. Helytállásból jelesre vizsgáztak.

— g. —

Mohács 1526. Nemzeti történelmünk leggyászosabb fejezete kezdődik ezzel a dátummal. Könyvtárnyi irodalom foglalkozott a mohácsi csatavesztéssel, előzményeivel, annak okaival. Az utóbbi tíz évben ismét az érdeklődés homlokterébe került. Nemesküthy István Ez történt Mohács után. 1966-ban megjelent könyve heves vitákat váltott ki. s megindított egy deheroizálási folyamatot. Nemeskürthv esszéje, s jó néhány tanulmány azt vallja: az elsöprő vereség az uralkodó osztály nagyobb összefogásával, az erők koncentrálásával elkerülhető lett volna. Perjés Géza m:'t: e vita ideién árnyaltabban, s e nézetektől eltérően nyilatkozott a Látóhatárban megjelent cikkében. Periés Géza történész, hadtörténész a források rendkívül pontos és alapos számbavételével, újra végiggondolja Mohácsot. s főként az azt megelőző történelmi, gazdasági, politkai helyzetet. Sok olyan kérdésre próbál választ adni. melyekre a történettudomány eddig kevésbé fi eveit. Miért éppen 1526-ban támadott a tösök? Miért olyan későn vonult hadba II. Lajos? Miként vélekedtek a mag var sereg vezetői szinte minden egyes kérdésben különféle módon? A szerző új szempontból vizsgálja Tömöri szerepét. aki véleménye szerint az egész magyar hadvezetésnél világosabban látott. Perjés újólag elemezte e forrásokat, logikus rendbe szedte azokat.' A csata rekonstruált haditérképeivel szinte újra le.iátsza a gyászos emlékű, s az országot másfél évszázadra romlásba döntő csatát. Miért éppen Mohács mezeién ütköztek meg a csapatok? A döntő gvőzelem után miért vonult ki a török az országból? A fönnmaradt adatok nem válaszolnak teljes egyértelműséggel erre a kérdésre.

A Gondolat Kiadó népszerű Magyar História című sorozatának új kötete is a tizenhatodik századba kalauzolja el az olvasót. A mohácsi vereség időpontja 1526. augusztus 29. Ez év végéig két királyt választottak a magyar rendek, Szapolyai Jánost és Habsburg Ferdinán- dot. Testvérháború Cserni Jován felkelése, a török jelenléte. majd Buda elfoglalása egyenesen vezet az ország három részre szakadásához. Mi volt a szerepe, s mi lehetett egyáltalán, ebben a kegyetlen, pusztító korban egy kis országrésznek, a legdélibbnek. a törökhöz legközelebb levőnek? „Két oogánv közt egv hazáért” — így lehet megfogalmazni Erdély szerepét a töröktől. Habsburgoktól nvomorgatott magyarság életében. Erdély csak a Habsburgoktól való elszakadás révén, a törökkel ‘étre- jött egyezséggel, s okos politikával valósíthatta meg viszonylagos önállóságát, biztosíthatta külső biztonságát.' belső nyugalmát. Báthori István az 1566-ban lezajlott háború eseményeiből vonta le azt a következtetést, melyet elődei csak tanulgattak: Isztambul birodalma hatalmas erő ugyan, a Magyar- országért folyó harcokban mégsem kénes döntő győzelmet aratni. Ní*£ tartotta kockázatosnak a Magas Portával való szövetkezést. Számíthatott arra is. hogy se«>'t a török, ha Erdélynek ismét meggyűlne a baia a Habsburgokkal. Meglátta, hogy Bécs nem az ország földiére érkező, s azt felszabadítani akaró szövetséges, hanem hódító, veszedelmes szomszéd. ígv válhatott Erdély tündérkertté,’ s lehetett Báthoriból a nagv fejedelem. S így hirdethették ki legelőször a világon. Erdélyben 1556-ban a vallás- szabadságot. S így leheteti Báthori Lengyelország királya, s így válhatott Erdély hosszú időre a magyar függetlenség jelképévé. Mindezekről olvashatunk logikus összefüggésben. s könnyen érthető formában Barta Gábor: Az erdélvi fejedelemség születése című könyvében.

(20.)

Odalent az utcán zajtalanul távozott az ezüstfehér Vouxhall, idefönt a lakásban döngve szaladgált a tajtékzó Dezső. Mivel a főorvos távozáskor nyitva hagyta maga mögött az ajtót, dühében rátámadt, mint valami bűnbakra, és úgy berántotta, hogy a szemközti ablakok is megrázkódtak.

Komor nyugalommal figyelte Burján Péter. Zömök termete meg sem moccant, úgy ajánlotta:

— Szopogass mentolos cukorkát. Az majd lecsillapít.

Legkevésbé talán Paula tudott uralkodni magán. Idegállapotát további súlyos próbának tette ki az a rejtélyes körülmény, hogy elmaradtak a látogatók, szemben az apróhirdetés táplálta vérmes reményekkel. Majdnem sikoltozva kiabálta bele a csendbe:

— Tenni kell valamit! Ez tűrhetetlen!

— Mi a tűrhetetlen?

— kérdezte tőle részben csodálkozva, részben együttérzőn az apósa.

Vadul támadt Paula az öregre:

— A maga zsarnoksága! A rigolyás, csökönyös rosszindulata!

Dezső sokallotta a kiabálást, de a neheztelést nem. Eltérően lármás kedvétől, ezúttal csendes morgással helyeselt feleségének.

NÓGRAD — 1979. szeptember 2., vasárnap

— Isten bizony van ebben valami. Dehát az ember mégsem lehet goromba a saját apjához.

Panasz és harag nélkül figyelt Burján Péter a különös beszédre.

— Hálás vagyok, hogy nem akarsz felpofozni. De úgy látom, a mérlegelésig már eljutottál.

Mégsem maradhatott szándékoltan fásult a mémöknő. A cél közelében hatalmasodjon el rajta a céltalanság érzete? — Ezt ostoba, szánalmas összeomlásnak tartotta volna. Logikailag olyan helyzetbe jutott, hogy akkor sem adhatta fel szándékát, ha ehhez lett volna kedve. Valamiképpen megnyugtatta az érdeklődők elmaradása, ugyanakkor majdnem összeroppant miatta. Ugyanúgy: voltaképpen vigasztalni akarta apját, mégis szemrehányásnak érződött a megjegyzése.

— Édesapám is minden szavunkat a szívére veszi.

Most megfigyelhették volna, hogy Burján Péter mekkora vulkánt tart féken azzal a nagy önuralmával. De csak annyit vettek észre, hogy az öreg tompán mellbeüti magát az öklével, és nem a beszédtől nyög, hanem attól, hogy tébolya ellenére emberi maradjon a hangja.

— A szívemre kell vennem, ha egyszer minden szavatok a szívemet veszi célba! ... •

— Idegesek vagyunk — vallotta be Edit közös nyugtatóul.

A kérdés szinte kinyújtózott a kétségbeesett öregből:

— De mitől?!

— Attól vagyunk idegesek, hogy mindegyikünk a legjobbat akarja. Egymásnak is, meg saját magának is. És, mert nagyon akarjuk a magunkét, egyikünk sem hajlandó engedni.

Reményt érzett az apa, hogy hátha mégis szót tudnak érteni. Helyeslőn buzdította lányát:

— Hát akarjátok! Ebben mindig veletek tartok. De a jót nem szabad akarattal elrontani.

— Semmit nem fogunk elrontani, édesapám . . . Csak most az egyszer bízzon bennünk. Ígérem, minden úgy lesz, ahogy jónak látja. De bármilyen sokra becsülöm az érzelmi méltóságot, édesapámét éppúgy, mint Károlyét, vagy a magamét, a pénz nem engedi meg nekünk, hogy lenézzük. Ránkerőszakolja a fontosságát. Kell, kell a pénz. Nem nekem keli, hanem a pillanatnyi társadalomnak. Az emberek sürgetik, hogy pénzük legyen. Csak azokat hajlandók becsülni, akik bírják az iramot. Hiába vagyok büszke a becsületemre, hiába jogos az önérzetem, ha kopott a kabátom. Lássa be, drága édesapám, hogy az emberek sokkal inkább megbocsátják az üzleti ügyességet, az önhasznú mozgékonyságot, a güzülő élelmességet, mint a kopott kabátot. Még a becstelen üzletet is megbocsátják, de a szegénységünket, soha. Száz és száz példát sorolhatnék elő, amit nap nap után produkál a város, a húspiaci pecsenyesütőktől a milliomos lókupecekig, a zöldséges császároktól a nerc- bundás kötődésekig. Ismerünk embereket, akik madárele- ségből gazdagodtak meg, autószerelőket, akik húszezer forint alatt'föl sem vállalják a javítást, pincéreket, akik bőröndben hozzák haza az ötszázasokat a balatoni szezonról.

— Hogy mersz bennünket az alvilághoz hasonlítani?! — szakította félbe az apja.

Edit még hajlékonyabban, még békülékenyebben folytatta:

— Akkor arra kérem édesapámat, tessék elgondolni,

kikhez köt bennünket a min-, dennapi munkánk. Nem élhetünk társadalmi kapcsolatok nélkül. Zsíros kenyérre és teára hívjak vendégeket, amikor a taxisofőrök között is a Napóleon konyak járja? Vacsora helyett rendeljek sóskiflit és ásványvizet, ha elmegyünk szórakozni? És miért nemennénk? Remélem, nem csak a parazitáknak, a prostituáltaknak, meg a nyugati turistáknak muzsikálnak az első osz- (tályú helyeken. És a világ arra való, hogy járkáljunk benne. Karcsi szokta idézni Goethét, hogy tudniillik nem gomba az ember, hogy ott rothadjon el, ahol kinőtt a földből. Akkor tehát autóstoppal utazzunk kirándulni, oda, ahová a barátaink gépkocsival érkeznek, esetleg a saját nyaralójukba? Tessék megérteni, drága édesapám, hogy mindezt nem én találtam ki. Bárcsak így lenne. Bárcsak bebizonyíthatná, hogy képzelődöm. De ami van, az létezik és rámkényszerí- tették. Vagy elfogadom, vagy lemondok mindenféle társasági kapcsolatokról. De nem tehetem, mert függök tőlük. Mihelyt észreveszik, hogy fütyülök a kialakult szokásokra, azonnal ejtenek. És ez már nem ízlés, nem divat, nem életfelfogás dolga, hanem létkérdés. Egészen pontosan a jövőm, a hivatásom, kenyerem. Bármilyen gyönyörű ez a lakás, nem fog megmenteni a száműzetéstől, ha dacolok a kialakult szokásokkal. Kikezdenek, mellőznek, lépésről lépésre hátrább szorítanak, ha más akarok lenni, mint ők! Akkor aztán nem azért kell elköltöznünk innen, mert jobbra váltjuk a jót, hanem azért, mert a közfelfogással szembeni dacolásunk miatt utálnak ki bennünket nemcsak a Gólyahír utcából, de az egész városból. Mindez oly világos . . . Lehetetlen, hogy ne értené meg, édesapám . . .

Edit szavai után gyászossá vált a csend. Burján Péter ebből a komor hallgatásból csak a roppant súlyt érezte. Nagyon távolinak érezte Dezső hangját:

— Ez ám a szentírás, nem a biblia.

— Az én igazságomhoz

nem kell ennyi szó — mondta a nyugdíjas kőműves. — Az én igazságomhoz már egyetlen szó sem kell. Csak ragaszkodnom kell hozzá. Azt pedig mindenáron megteszem . . .

Több érve nem lévén Editnek, végső kapaszkodóként a puszta akaratára hagyatkozott. Ráeszmélt, hogy ő is megsértődhet. S mivel így tett, nem figyelt eléggé, mit is

mondott az apja. Az elhangzott szavak ezrei között, a túlzó kifejezések sűrű előfordulásában föl sem tűnt neki az a „mindenáron”. Annál elr keseredettebben törődött bele,’ hogy a megértés vágya hiú ábrándnak bizonyult.

— Akkor hát nincs remény ... — adta fel a lelkiismereti harcot. — Így is jó. Sajnálom, hogy szomorúságot kell okoznunk édesapámnak.

— Én már azt sem sajnálom — tágított a résen Paula. — Ennyi érv még az ellenségeinket is meggyőzte volna!

Burján Péter elcsigázottan pihent a sáncai mögött. A védősánc a látszólagos egykedvűség volt rajta. Ez az egykedvűség tömören fogta körül, s el kellett hinni, hogy semmiféle ostrom nem árthat neki. Ilyesmit sugallt szavának kényelmes ereje is.

— Talán igaz. Adódhat helyzet, amikor könnyebb meggyőzni az ellenségeinket, mint a saját véreinket. Belátom, nincs más értelme ilyesmin vívódnom. Csak egyet, ugyanazt az egyet mondhatom legutoljára, amit már a legelején is megmondtam: a becsületünk nem lehet eladó.

Dezső annyira mérges volt apjára, hogy rá se nézett. Morogva verte ki pipájából az üszkös dohányt a könnyűfémből öntött, platánlevél- ■ formájú hamutartóba. Kotorászott az undorító salakban, közben megvetéssel mondogatta:

— Becsület " ’ Ennyit éra becsület ... A fehérember utolsó babonája, ami csak arra jó, hogy röhögjenek rajta az élelmesek.

És a hímzett dohányzacskóból újra tömte a pipáját.

(Folytatjuk) ,