Nógrád. 1979. augusztus (35. évfolyam. 178-203. szám)

1979-08-05 / 182. szám

Cereden jártunk Három Simon egy boltban Szaporán kell tekergetni a kormányt, amíg az ember a sok kanyaron, kacskaringón megérkezik Cered re. A kanya­rokért kárpótol az utat övező szép táj, a hatalmasra nőtt fák és maga a község, amely mindig meglepi szebbnél szebb házaival, mozgalmassá­gával, barátságos vendégsze­retetével az erre járót. Legnagyobb dologidőben vagyaink, így aztán nem cso­da, hogy a termelőszövetkezet irodájában csak a főkönyvelőt találjuk. A tanácson' hasonló ’’„üresség”. Az elnök és a tit­kár hivatalos ügyeket intéz. Valamilyen jelentést egyeztet­nek az irodában a bent levők, így nem is zavarunk sokáig. Annyit megtudunk, hogy a községi közös tanács székhe­lye Cered, ide tartozik Zabar és Szilaspogony. A három községben mintegy háromezer­száz ember lakik. A postás mindig szívesen fogadott vendég. Együttérző derültség fo­gadta egy nemrégiben meg­tartott városi tanácsülésen, Balassagyarmaton, Ledeczki János ipolyszögi tanácstag mondatát: — Ipolyszögről szólva van, aki így fogalmaz — Balassagyarmat peremvá­rosa . . . Hát nem szép?! Kétségtelen a fogalmazáson sok múlik, s tulajdonképpen mindenkor a szemléletről is sokat elmondhat valaki egy- egy ilyen „elszólással”. Ipoly- szög ma már városi igényeket mutat fel, de lakói tesznek is azért, hogy ne csak igényeik­ről ismerjék az ipolyszögi embereket. Éppen azon a má­jusi tanácsülésen folytatta a mondatot ilyenféleképpen Le­deczki Já'nos: "Két éve folya­matossá sikerült tenni az óvo­dai ellátást. Korábban csak nyári óvoda működött ná­lunk. Korszerűsíteni, bővíte­ni akarjuk az iskolát- Ideig­lenesen megoldották például az iskolások napközi étkezte­tését, de a helyi vendéglátó- - egységet erre a célra csak át- 1 menetileg akarjuk igénybe venni. Sokat pótol az anyagi a BRG-ig megyek, teszem le az üzemeknél az embereket. Az utcán Pócsa István pos­tás tolja a kerékpárját. Tizen­nyolc esztendeje jár két ke­réken, azóta hordja-viszi a le­veleket, pénzt, újságot. — Postáscsalád vagyunk. Hivatalosan én vagyok az el­ső számú kézbesítő, a felesé­gem meg a második. Több nincs. Pócsa István nyugodt szív­vel mondhatja, ismeri Cered apraját, nagyját. Tudja, me­lyik család honnan vár üzene­tet, jót, avagy rosszat. A pos­tást mindenütt szívesen fogad­ják, kínálják jó szívvel, „fo­gadja el postás bácsi ezt a kávét, hűsítse magát egy po­hár hideg itallal, pihenjen cseppet.. — A postásnak is megvan a maga sorsa. Ha pénzt vi­szek, régen várt levelet, kis híján a nyakamba ugranak. Ha meg rossz hírt hozó távi­ratot, vagy küldeményt, akkor is szinte elsőként a postásnak mondják el a bánatukat. Vit­tem már egyetemi felvételiről szóló értesítést, az nagy örö­met okozott. De halálesetet közlő táviratot is. A mi mun­kánk olyan, mint maga az élet. A jó meg a rossz együtt jár. Autóbusz áll meg a bolt és a kocsma szegélyezte kis té­ren. A községbfeiiek nagy többsége Salgótarjánban dol­gozik. A délutáni műszakvál­tásra igyekeznek. A busznak sürgős az útja, hivatalosan ki­számított menetideje van. Így Gál Józseffel, a pilótával rö­vid, néhány szót váltunk. Nép­szerű ember, mindenki kiabál utána, üdvözlik. Zabaron la­kik. Napjában háromszor megy keresztül Cereden, hoz- za-viszi az utasokat. — Azt hiszem, már csukott szemmel is letalálnák Tarján- ba. Ez a kocsi szinte magától veszi a kanyarokat. Huszonöt esztendeje vagyok buszos, nem csoda, hogy már minden fa .visszaköszön.” Most egészen — Mi a neved? — Mi lenne? Hát, Csaba. Még ezt se tudod?! Kis Si­mon Csabának hívnak. Anyu­kám meg Pál Klára. Nekünk ikreink vannak. Egyik Győző, a másik Bernadett. — Kicsik? — Már nem, mert nadrág­ba járnak. Én meg óvodás vagyok, most leszek nagycso­portos. Tudod, hol dolgozik anyukám? Iskolában tanít. Apukám meg a tsz-ben. Csaba, a nagy beszédű Aztán nagy peckesen o$la áll a fotós elé: — Na, bácsi, most már fény­képezhetsz. .. A falu közepén levő élel­miszerboltnak nevezetessége, hogy három dolgozója egyfor­mán a Simon nevet viseli. Nem rokonok, csak névroko­nok. A boltot Simon Sándomé vezeti. — Nagy a forgalmunk. A múlt évben hárommillió-nyolc­százezer forintot árultunk. Nagyon keresik a konzerve- ket, készételeket, fölvágotta- kat. Hatszáz literes hűtőnk van. A napi forgalmunk rendesen meghaladja a tízezret. Simonná huszonegy eszten­deje boltos. Rónatelepen volt tanuló, tizenhét éve meg eb­ben a boltban dolgozik. — Édesapám is üzletes volt, így nem csoda, hogy én is ezt választottam. Simon Kati eladó bólogat, ő sem bánta meg. Külön meg­dicsérjük a kenyeret, amely magas, szép, amolyan „igazi”. — Ilyet öröm eladni, itt sü­tik a szomszédban. Járkálunk a faluban, ismer­kedünk, nézegetünk. Megál­lunk beszélgetni Csörge Bá­linttal, meg a feleségével. Az ember biciklit tol, a tsz-irodá- ba igyekszik. Az asszony meg hova is mehetne máshova, mint a boltba. Mosolyog: — Így igaz. Vásárolni, főzni ilyenkor, nyáridőben is kell. Kicsit nehezebb a cipelés, de a család nagy úr. Készséggel elhiszem. Köz­ben a közös gazdaság elé ka­nyarodik egy autó, mellette fehér kötényes, fehér fityulás asszony ügyködik. A nagy „családnak”, a földeken dol­gozóknak viszik a finom, friss ebédet... Csatai Erzsébet Tanácstagok között Peremváros-e Ipolyszögi ÍWfvspí . J» ■: <1 ? i.i itMílif -’Sifijtiíítlii KHl Jakus Károly tanácstag: „Egyelőre csak a terület van meg az öregek napközijéhez, de az étkeztetésbe őket is bevonjuk már az idén”. Kevésnél is kevesebb, hacsak ímmel-ámmal, túlságosan rá­érősen dolgoznak a mesterek. Mert elkél itt a segítség, a nagyobb anyagi-erkölcsi tá­mogatás, szükséges a nagyobb figyelem. Nagyon szerény anyagi eszközökkel gazdálko­dik a „peremváros”. Az igé­nyekkel pedig csak úgy tud valamelyest lépést tartani, na mindent figyelembe vesznek a tanácstagok, s a lakossággal együtt keresik a megoldást óvodabővítésre, öregek nap­közijének felépítésére, iskola- bővítésre egyaránt. Itt helyben mintegy hatvan gyereket érint ez a munka. A lakóterületi iskolákban csu­pán az alsó tagozatosok ta­nulnak, a többiek bejárnak autóbusszal a városba. Gond van ezzel is. „Minden szinten igényeltük már, hiszen ebben a társadalmi munka nem se­gít, hogy iskolabuszt kapjunk a reggel induló kisdiákoknak;, középiskolás, szakmunkásta­nuló ipolyszögi gyerekeknek. A mai napig nem sikerült eredményt elérni. Továbbra is igényeljük, mert nehéz bele­Atépítés alatt az ipolyszögi iskola — egy hónap sincs már tő felhúzása egyre sürgetőbb feladat. eszközökben a lakosság tár­sadalmi munkája . . .” Ipolyszögön augusztus else­A boltban készséggel segítenek a választásban. ’ “ v {Bábel László felvételei) Lassan sötétedik, de az ut- utcákon, az egyik vendéglő cák még élénkek Salgótarján- előtt oszlophoz kötött hátai­ban. Ki gyalog, ki járműve- más farkaskutyát kerülgetve, ken. Moziba igyekeznek, vagy De a „Mózer” bezzeg hangos. A haza a munkából, talán egy gomolygö cigarettafüstben sö- kártyapartira ismerősökhöz, röskorsóba kapaszkodó réveteg rokonokhoz. Vannak közöttük tekintetű vendégek billegnek vidámak és vannak szomorú­ak. A nyári estében szerelmes szavakat süttogók és ingerül­ten vitatkozók. Vannak botra támaszkodó tétova öregek, kiknek érzékeit eltompították már a fölöttük elsuhant évek, és vannak fiatalabbak, akiket egészen más tompított el, s ezért támaszkodnak egymás­ra. Mindnyájan hozzátartoznak a város nyüzsgő, lüktető ké­péhez. Lassan megtelnek a szórakozóhelyek, most ért vé­get a mozielőadás s az autó­buszok, vonatok ontják a ha­zaérkezőket, az átutazókat, akik még betérnek ide egy kávéra, sörre, vagy konyakra. Az áruházak, üzletek már ré­gen bezártak, de fényben úszó kirakataik még a nézelő- dőket csalogatják. Fényesek a kórházak abla­kai is. Mögöttük betegek, gyó­gyulófélben levők. Remény­kedők és lehangoltak, műtét­re várók és narkózisból most ébredők. Nehéz munkában megfáradt« orvosok és ápoló­nők forgolódnak fehér kö­penyben. Gyógyítanak, bátorí­tanak, enyhítik a szenvedők fájdalmát, a meg nem látoga­tottak magányát Takarítónők sietnek hazafelé az elnéptelenedő külvárosi bizonytalan lábaikon. Már nem józanok, de még több-keve­sebb sikerrel talpon marad­nak.. A lila köpenyes csaposok fáradtan állják a záróra élőt-' ti utolsó percekben is meg­megújuló rohamokat. Kinn a hűvösre váló esté­ben monoton vihognak az út­kereszteződések fölött a jelző­lámpák sárga fényei. Nincs mit irányítani, az a néhány halkan elsuhanó autó jói is­meri a várost. Az időnként feltűnő rendőrségi kocsikból éber tekintetek figyelik a las­san elcsendesülő forgalmat. A mentőállomáson némán, pihen­nek a máskor oly fürge, szí­vet megdobogtató hangú fehér kocsik, talán nyugalmuk lesz reggelig. Véget ért az utolsó mozielő­adás is, már csak az egyik építkezésen dolgoznak a sár­ga acélsisakos munkások. A magasba nyúló daru egyked­vű zümmögéssel emelgeti az irdatlan betonelemeket, neki igazán nem számít a napsza­kok változása. A házak ablakai lassan el­sötétednek, az ezerarcú város nyugyóra tért, több mint negy­venezer lakójának ismét vé­get ért egy hétköznap, hogy helyet'adjon a következőnek. Zílahy Tamás jén jártunk. Felkerestük a korszerűsítés-bővítés alatt ál­ló iskolát is. Kísérőnk, az ipolyszögiek egyik tanácstag­ja, Jakus Károly. — Négyen vagyunk tanács­tagok, évente négyvenezerfo­rinttal, a tanácstagi alappal gazdálkodunk. Erre az összeg­re segít rá a lakosság — gyakran nagyon jelentős érté­kű társadalmi munkával. Így történt ez az iskolabővítéssel is! A várostól kapott összegen anyagot tudtunk venni, a fa­lakat a lakosok között levő szakembereink húzták fel ugyancsak társadalmi segít­séggel. Olyanok jöttek ide dolgozni a hétvégeken, akik­ről nem is gondoltuk volna, hogy például idős koruk elle­nére, ennyire a szívükön vi­selik gyerekeink sorsát! Négy helyiséggel bővül az iskola. Közülük a legfontosabb a napközis ebédlő lesz, amely szükségtelenné teszi azt a je­lenlegi kényszermegoldást, hogy a gyerekek a helyi ven­déglőben — igaz. minden te­kintetben megfelelő körülmé­nyek között — étkezzenek, így azért sokkal jobb lesz majd. Csakhát, egy hónap múlva ir.dul a tanév, és bizony, egyelőre az augusztusi kék égbolt a teteje az ipolyszögi kis iskolának- „A gyarmati szolgáltatóipari szövetkezet vállalta a tető felhúzását, minden anyagot a rendelke­zésükre bocsátottunk. Ha nem sietnek vele, késünk a belső munkákkal, a falak bepuconi- sával, miegyébbel. Hamar menne ez, csak egy kis figye­lem kellene még. Valamiv több igyekezet. Ezt is csak azért említem, mert nyugta­lankodunk, hogy a hátralevő idő elég lesz-e a befejezés­hez”. Egy hónap nagy idő akkor, ha gyorsan halad a mumc». hátra a tant.aezdesig. A te­nyugodni abba, hogy a gyere­kek a zsúfolt iárattal, jóval korábban mennek naponta is­kolába. Valahogy megoldást kellene találni”. Az ipolyszögiek hagyomá­nyosan a közeli város ipari üzemeiben dolgoznak, hiszen errefelé soha nem voltak túl­ságosan nagy hagyományai a földművelésnek. Sok a város üzemeiben dolgozó munkás közöttük. Ilyenformán, mun­káslakta településként talán valóban nagyobb figyelmet ér­demel minden városi illeté­kestől. Az ipolyszögi emberek a város üzemeiben értékte­remtő munkát végeznek, nem szenvedhetnek hiányt lega­lább az alapellátásban a la­kóhelyünkön. A hatszázötven helybeli lakos túlnyomó része dolgozik a városi üzemekben. Mit tesznek maguk — ön­magukért? Jakus Károly ta­nácstag erről így ad számot: — Az iskolát bővítjük, de már az óvodára gondolunk! A bővítés ott is nagyon sür­gős, 'jelenleg- mintegy nyolc- tíz gyereket nem tudtunk fel­venni, s nem tudunk élőkép­zettségben részesíteni. Pedig a korszerűbb életrenevelés való­jában ott kezdődik. És a kis­mamák száma várhatóan rö­videsen megkétszereződik, megháromszorozódik. Ezért tenni kell valamit! Társadalmi segítségben nincs itt hiány, hiszen koráb­ban is mintegy félmillió'-ío- rint értékű munkát végeztek, a helybeliek, és folytatják to­vább járdaépítéssel, bármi­vel, ami Ipolvszög jobb életé­hez. korszerűbb körülményei­hez kell. Városi segítséggel portalanított út épült nemrég, de a legfontosabb területeken tovább szorítanak a gondok, A peremváros ezért sem szo­rul majd a városi figyelem perifériájára­(T. Pataki) NÓGRÁD - 1979. augusztus 5-, vasárnap 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents