Nógrád. 1979. július (35. évfolyam. 152-177. szám)
1979-07-01 / 152. szám
Modern szibariták Mohamed a hegy Átlag Lajos . munkás várhatóan 72,4 évig fog élni, s előreláthatólag agyérbetegség lesz a veszte. Jelenleg havi átlagkeresete meghaladja a háromezer forintot; évente élelmiszerre, italra, dohányárura 8697, művelődésre, oktatásra, sportolásra 1155, egészségügyre, testápolásra 551 forintot költ, emellett elfogyaszt 60 kilogramm húst, 270 tojást és 77 liter sört. ' Ha még nem fárasztó e fezámözön, folytatom: Átlag Lajos naponkint csaknem öt óra szabad Idővel gazdálkodik, ez havonta 150, évente 1800 órát jelent, vagyis pontosan 75 (!) napot. S ebből Lajos barátunk éppen harminc napot ül a televízió előtt, majd leginkább újságot és könyvet olvas. ezután foglalkozik egy keveset a családdal, végül kiállításra megy és aktívan sportol. Visszacsöppenve a statisztika birodalmából valóságunkba, felvetődik a kérdés: mennyit ér a szabad idő, ha az emberek nem képesek ésszerűen hasznosítani? Ha szibarita-módra a tespedtség és a tunyaság, a Céltalanság eszközévé válik? Persze, félreértés ne essék, a tévézés és a többi elfoglaltság mértékkel hasznos is lehet, ám a felmérések bizonyította sorrend és időarány azt is jelzi; az anyagi jólét, a munkaidőcsökkenés (következésképpen a szabadidő-növekedés) nem hozta még létre a megfelelő időgazdálkodást. Mert, ahogyan Szántó Miklós írja Munkaidőcsökkentés és életmód című könyvében, a szabad idő az alvásnak, a pihenésnek, a szellemi és fizikai energiák visszanyerésének idején túl ;,az önmegvalósításé, amely . . .nemcsak ismeretszerzés, tájékozódás, hanem minden olyan tevékenység összefoglalása is, amely a képességek feltárását, kibontakoztatását, fejlesztését, a személyiség szellemi és fizikai energiáinak bővített újratermelését ielenti”. Nem könnyű kitalálni, ez utóbbival van gond. Minden réteg, nemzedék, generáció más és más elfoglaltságot keres magának, ez természetes. Most csupán az ifjúság, azon belül is a megyeszékhely fiataljainak helyzetével foglalkozunk. Éppen nyolc hónapja egyik hét végén felkerestük Salgótarján és Balassagyarmat közismerten szabad idős helyeit: a művelődési házakat, az ifjúsági klubokat, a szórakozóhelyeket. Emlékeztetőül bizonyára elég annyi, hogy legtöbb helyen zárt ajtókkal és lófráló fiatalokkal találkoztunk, a szórakozóhelyeken pedig „vegyes” benyomásokat tapasztaltunk. Hervadó memóriám megőrizte a lehetőségekkel elégedetlenkedő, a „sem- misincs-teóriákat” hangoztató konyakforradalmárok viselkedését. Lényeg az, hogy írásunkra több hozzászólás érkezett, melyek a helyzet tarthatatlanságát illusztrálták, „napjaink fiataljai a hét végét már nem a búboskemence mellett töltik kukoricamorzsol ássál” írta szellemesen egyikük. E gondokra választ kértünk az illetékesektől, akik nem fukarkodtak az ígéretekkel, a kritikus, önkritikus véleményekkel. S telt-múlt az idő, látványos változás azonban nem történt. Csak a postás hozott egy meghívót, melyben az állt, hogy Salgótarján város Tanácsa és a városi KISZ-bizotteág együttes ülést tart, amelynek egyetlen napirendje: az ifjúság kulturált szabadidő-eltöltésének lehetőségei és feltételei. A téma, és a tanácskozás formája, egyaránt rendhagyó volt, sőt egészen biztosan mondhatom, sokhelyütt még csak fel sem ötlött a gondolat, hogy ezzel foglalkozni kellene. Tehát, az ifjúság iránti tisztelet, a törődés, a tenniakarás vágya, és tegyük hozzá: a szükségessége fejeződik ki ebben. De, ugye, ez még kevés ahhoz, hogy jelentős változás, fejlődés történjen. Mire vállalkozhat egy ilyen fórum? A helyzet reális fel- térképezésére, a gondok érzékelésére és a legszükségesebb lépések megtételére. És mire vállalkozott? Summázva: a meglevő intézmények, ifjúsági létesítmények, vendéglátóhelyek alkalmasak a szabad idő tartaimas eltöltésére, pontosabban, nincs lehetőség és szükség a jelenlegi feltételek gyökeres megváltoztatására. Ez igy igaz. Ma Salgótarjánban tizenhat művelődési otthon, négy önálló, kilenc letéti, tizenhét iskolai könyvtár, 18 ifjúsági klub van. Tizenkét sportlétesítmény, közülük nyolc mindennap a fiatalok rendelkezésére áll. Tetszető- sek ezek a számok, sok város megirigyelné. Csakhogy ezek a létesítmények gyakran konganak, mint az üres fazék, sokan nem tudják, hogy egyáltalán léteznek-e földön, vagy, ha igen, mi történik ott? „Hiába nyomjuk a jobbnál jobb programokat, nem jön a nép” sopánkodik egy népművelő. Pedig, ahogy a mondás tartja, ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. És az igény, az érdeklődés ébresztgetése, a propaganda, a szervezés kinek a feladata? Nem megválaszolatlan kérdések ezek, a kulturális intézmények munkatársaitól az ifjúsági mozgalomig mindenki számára „határo- zatszerűen” megfogalmazódtak a teendők. A gond az, hogyan történjék ezek megvalósítása. Például nem kerülne nagy anyagi áldozatba —, ha már nincs ifjúsági park — utcabálok rendezése, mondjuk a művelődési központ előtti téren, s a zenekari szünetekben bemutatkozhatna néhány amatőr együttes, szóló, vagy: szobányi helyiségben egy játékterem kialakítása, flipperekkel, biliárddal, asztali focival, vagy: a vendéglátóegységek meghatározott sorrendben és programmal ifjúsági napokat rendeznének, amikoris a fiatalok igényéhez és zsebéhez mérten alakulna a műsor, vagy: egy-egy üresen kókadozó lakóházi szá- rítóhelyiség olcsón átalakítható szabadidős klubbá vagy: a meglevő klubok egy picikét játékosabbá, vidámabbá tennék a programjukat. Ezek az első lépések között lehetnének. ötletszerűen csupán eny- nyit, de nem túlzás, hogy ezekkel a létesítményekkel jelentős minőségi változást lehet elérni. Közömbösek és passzívak a mai fiatalok, mondtuk kétezer évvel, száz esztendővel ezelőtt és mondjuk ma is. Ám, ebben a hozzáállás kritikája is jócskán benne van. Tanka László A néni Vas megyéből érkezett, a fia, a kórház főorvosa a kórház kocsiján ment érte az állomásra. Reggel érkezett az asz- szony, nemrég temette el a férjét, telve volt fájdalommal, a főorvos fia tartotta benne a lelket. Vagyis hát az a tudat, hogy „ott van még nekem a fiam is, mindenki tiszteli, szereti, ő az én büszkeségem”. A férje tikász volt, rendszeresen járta a falut, szedte a tojást, vitte a csibének valót, eleséget szerzett, ha megszorult valaki, a pénzt is ő vitte a szövetkezettől. Nagy. beteg volt, de soha nem panaszkodott. Eltitkolta orvos fia előtt is a iájdalmait. Egykét órára' eltűnt, olyankor a padláson nyöszörgótt, de senki nem hallotta, soha senki nem is látta, hogyan szenved. Egyik napról a másikra halt meg, észrevétlen-csendesen. Az asszony mindent elrendezett, hangyaszorgalommal járt a temetőbe, a sírhoz vitt volna mindent a házból. — Édesanyámnak most igazi jó dolga lesz — mondta a vékonydongájú főorvos, betessékelte szelíden a nénit a kocsiba. — Hozzám megyünk, Estvány. Kovács István csak bólintott, megszokta már a főorvos kedveskedését, csak az nem fért a fejébe, miért épotrn „Estvány”-t mond minden alkalommal, amikor mondhatna akármit. Ratrapcso l, n;:ay gyakorlattal hi-.olt cl a kocsik mellett negyedszázada balesetmentesen furikázik, itt a fővárosban, keveset beszél, mindent tud István. Arra gondolt: igaz lenne, hogy a néninek ezután lesz .maid jó dolga? Ismerte a főorvos családját, járt náluk Vasban nem is olyan régen. a nyáron, amikor a főorvos urat vitte nyaralni a szüleihez. Akkor még élt az öreg is, csendes, rendes embernek ismerte meg a tikászt, együtt szalon- náztak reggel, ezután frissen borotváltan előkerült a fia. Akkor befellegzett egész napra a beszédes hallgatásnak. A környéket járták, beutaztak a megyeszékhelyre. Minden ismerősét felkereste a főorvos úr . . . Kovács István az anyjára gondolt, Zalában élt, amíg élt szegény, de a fővárosba hosszabb időre nem tudta felcsalogatni . . . „És a jószág? Meg a ház?” — Bizony, édesanyám, most lesz igazán 'jó dolga, nálam. Reggeltől estig csak „semmit- tesz” majd édesanya — hallotta maga mögött a főorvos vékony hangját. A néni nem szólt, fekete kendőjét igazgatta, száját rendezgette. A si- rással is megküzdött a rövid utazás alatt jó néhányszor. Néha büszkeség csillant a szemében, ahogy a fiát figyelte. Látta ezt mind István, a gépkocsivezető, a kórház legjobb pilótája, a tükörben. Aztán megérkeztek, segített felvinni a kopott bőröndöt, yylkáaüber, a „békeidőkből”, majd meggyújtotta a gázt is, teavizet tett fel, egyedüí élt a főorvos, de a teát már nem kellett megvárnia. Három szoba teljes kényelem, minden talpalatnyi helyen valamilyen értékes csecsebecse, függöny és szőnyeg, minden igazán szép itt, kényelmes, barátságos. „Édes, nem fog unatkozni, itt ez a sok könyv, meg rádió, televízió, délelőtt is van ám műsor . . A nénit naponta kétszer a főnővér is meglátogatta a közeli kórházból, a főorvos úr utasítására. „Jolánka, maga az egyetlen, akire rábízhatom az édesanyámat, figyeljen rá, olyan, mint egy gyerek, még bajt csinál. A gázt sem tudja egyedül meggyújtani. Még jő, hogy a villanykapcsolót ismeri”. Jolánka benyitott a harmadik napon is, kulcsa volt a lakáshoz, a néni nem kapott kulcsot, ha akart volna, sem tudott volna lemenni az utcára, még elüti valami, hiszen nem tud közlekedni sem! Szegény néni, semmit sem tud, csak a férjét emlegetni . . . Üzleti sült csirkét vitetett a főorvos úr az édesanyjának mindennap, meg könnyű bort. „Erősödnie kell Édesnek, egyen, igyon, ne bánkódjon . . .” Jolánka elérakott mindent, utasítás szerint. A főorvos úr nagyon szigorú, semmit nem Farkas András: Gyümölcsös Megelégedettség Élünk — ki jobban, ki rosszabbul. Akad, akinek vágyai és lehetőségei éppen fedik egymást — mégse elégedett. Egy másik ember az álmai és a valóság között leküzdhetetlen űrt érez. Ez utóbbi természetesen szintén nem a büszkeséget választja alapmagatartásul, ha sorsáról kérdezik. Talán elképzelhetetlen olyan pillanata az emberi létnek, amikor elmondhatjuk: most rendben van minden, nincs olyan területe életünknek, ahol hibádzhatna valami. Persze a képhez, a valósághoz az is hozzátartozik, hogy szívesebben panaszkodunk, mint büszkélkedünk. Igaz, a legtöbb keservnek kézzelfogható okai vannak. Nemcsak az emberek általában, hanem a tudósok is foglalkoznak (mégpedig nem keveset) a megelégedettséggel. Kategóriát is alkottak a tárgyban, az életminőség fogalmát. És az élet minősége esetről esetre arról beszél: milyen mértékben elégedettek az emberek, melyek azok a tényezők, amelyek szerepet játszanak benne, hogy ne legyen okunk az aggodalomra. Nem az anyagiak A témában végzett kutatások meglepetése, hogy korántsem az anyagiak állnak az első helyen a „boldogságcsináló” tényezők közül. A munkahely (a hely szelleme és nem a fizetés), a család megelőzi a pénzhiányt, avagy az anyagiak bőségét. A „líogyan élünk, hogyan éljünk” divatos vitájában lényeges ténynek számít a munkahely kiemelt szerepe a lehet elmulasztani, pontosnak kell lennie. A néni nem evett, csak csipegette a sültet. „Milyen kár ezért a szép csibéért . . . Tudja, lelkem, az én uram tikász volt a faluban, de sokat járt, de sokat fáradozott, arany ember volt.. És már sírt is a néni, Jolán főnővér meg csak nyugtatta, tömte volna a szájába a porhanyóé húst falatonként, mit mond majd a főorvos úr? Telefonálni azért megtanult az Édes. Jolánka mutatta, magyarázta a tárcsázást, ő hagyta meg a főorvos úr kórházi számát is, együtt próbálták ki, sikerül-e felhívni a fiát. sikerült: — Fi jam, te vagy az? — Én hát édesanyám, hl de jó, hogy megtanulta! Ma újra későn jövök, tudja, csütörtök van, ilyenkor Imréék- nél játszunk néhány partit. Majd sietek ám, csak hívjon, de azért ne gyakran, tudja, nagyon sok itt a munka . . . Az első boríték még aznap bepottyant az ajtónyíláson, amikor megérkezett a néni. Nem vette fel, nem volt ráírva semmi, levélt sejtetett. Aztán aznap behullott a nyíláson még kettő. — „Ugyan, mi lehet ez?” — és felszedte valamennyit, a fia asztalára tette. Este mutatta a fiának, az csak mosolygott és betette a fiókba. A néni ült a velúrfotelben és egy idő után már csak azt leste, mikor hull be ismét egy megelégedettségben. Természetes ez a pozíció. Gondoljuk csak végig. Akárhogy is, de végeredményben a nap huszonnégy órájából a legtöbb időt a munkahelyünkön töltjük. Nyolc óra. Éppen harmada a napnak. Ezt figyelembe véve természetes, hogy a legtöbb hatás a kollégáink között ér bennünket. És nemcsak a munkahellyel kapcsolatban. Gyakran ott értesülünk egy-egy kellemes, vagy kellemetlen családi eseményről, valljuk be, onnan intézzük hivatalos és magánügyeinket Ezernyi ok van tehát rá, hogy változóan borús, vagy derűs legyen a kedvünk. És, ha mindehhez még hozzávesszük a munkahelyi légkörnek elkeresztelt hangulatot, könnyen belátható: nem mindegy, mi történik körülöttünk a nyolc óra alatt. A légkör fontossága Nemrégiben fiatal, pályakezdő pedagógusokkal Deszél- gettem. Az életükről, arról mit terveznek, mi a szándékuk pályájukon. Szó esett arról is, van-e csalódjuk, s ha' van, hogyan élnek oethon, Ügy is mondhatnám: az életük minősége volt az, ami érdekelt. Érvek és ellenérvek hangzottak el, ám nem kellett hozzá több, mint tíz-tizenöt perc, s máris ott voltunk, a legfőbb témánál: a munkahelynél. A beszélgetést igencsak befolyásolta, hogy a tanítók többsége a diplomaosztás utáni első évet töltötte éppen a katedrán. A kisebbség már régebben is ott dolborfték az ajtó résén. A kártyás napon, este már nem győzte kivárni, hogy fia hazaérjen, felszedte őket, forgatta a színes kopertákat, egyik sem volt leragasztva. „Ugyan, miféle levelek ezek, se címzés, se bélyeg rajtuk?” Hát belenyúlt két ujjal, nagy óvatosan az egyikbe, pénz hullott ki belőle. Valamennyiben pénz volt, néhány sor kíséretében . . . Hívta volna a fiát, szerette vo.na megmondani: „édes riam, én egyetlen percet sem akarok itt tölteni, haza kell mennem, ez nem az én világom. Szegény apád, ha élne . . Jolánka hiába magyarázta másnap, a főorvos úr nagyon szigorú, nem szokott elfogadni hálapénzt, de itit ez a szokás ... A néni ezt nem értheti . . . A néni nem evett . 1 . Semmit. Még a teát sem itta meg. — Haza kell mennem, mielőtt leesik a hó ... Az uram sírjáról beviszem a virágtöveket a kamrába, teleltetni. K ovács István gépkocsi - vezető vitte ki a nénit az állomásra, vele utazott Jolán főnőver is, együtt tették fel az első osztályra, a főorvos úr délelőtt nagy vízi ten volt, reggel a lakásban búcsúzott az „Édestől”- A vonat délelőtt indult. A csomagot szíjazták, amikor beesett az első boríték. gozott a szép, új, világos Iskolában. Vitatkoztak. Beszeltek róla, miért nem közeledik egymáshoz a két csoport, miért van, hogy régi a régivel, új az újjal barátkozik szívesen. A beszélgetésnél új szereplővel gazdagodott a kör. Az igazgatónő nyitott be a terembe, s mert marasztalták, maradt. Innen kezdve egy alkalomszülte ifjúsági parlamenthez hasonlított az eszmecsere — kérdések voltak, s néha egy-egy válasz. A kérdezők alátámasztották a tételt a munkahely légkörének fontosságáról. Kiderült, hogy lehet ugyan sokat beszélni a családról, a megvásárolandó televízióról, mosógépről, vagy éppen telekről, ám a munkahely fontosabb mindezeknél. (Félreértés ne essék, esetünkben nem ^ szakma, a hivatás, hanem a munka színhelye). És ezien sincs miért csodálkozni. Ami történik velünk a munkával töltött órák alatt, idegessé tesz bennünket, örömet okoz, esetleg közömbösen hagy. Am hogy hat ránk, az bizonyos. És a ránk- ragadt hangulatot aztán magunkkal visszük haza. A történtektől függően mosolyogva, vagy éppen búbánatos képpel indulunk el televíziót, mosógépet venni, nu-.cosan alkuszunk a kiszemelt telekre. Nem mindegy tékát milyenéit a munka körülményei. Hangulat és pénz Még mielőtt rámsütné akárki a bélyeget, hogy csekélynek ítélem a szorgoskodásunkért kapott anyagi • és erkölcsi elismerés jelentőségét, gyorsan citálok, egy példát a légkör és a pénz összefüggésére. A már említett pedagógusoknál történt meg, hogy ketten kimaradtak a jutalomosztásból. A pedagógus napon szokásos jutalmazásból. A dolog önmagában aligha érdekes (a jutalom adható, de nem kötelező adni), említésre méltóvá az teszi az esetet, hogy a szóbanforgók a tanév folyamán valamennyi jutalmazásnál boríték nélkül maradtak. Közbevetőleg: hivatalos vélemény szerint korántsem végeztek kevesebbet, vagy gyengébb munkát a többieknél. Egyikük vette magának a bátorságot és rákérdezett az igazgatónőnél, miért nem jutalmazták őt egész évben? A válasz nem volt kielégítő, hiszen a vezető (szokás kérdése) ügyesen kitért Mint mondta, neki csak javasoltak, s ő a tanácsok alapján döntött. A kérdező elérte célját (szerzett néhány kellemetlen percet igazgatónőiének), ám az eset még sokáig foglalkoztatta. Éppen •• munkahely hangulata miatt. A légkör okán, amel" ecetében olyan volt, hogy általa nem lehet hitele a lutalmaknak és velük kapcsolatban a minősítéseknek. A fenti eset hőse azóta se emésztette meg a történteket, s mérce, támasz nem lévén, egyedül szűrte le az eset tanulságait. Elnézést az ismétlésért, de így volt: a munkahelyének hangulatáról, az őt minősítő kollégákról lett meg a véleménye. T. Pataki László Malonyai Péter j NÓGRÁD - 1979. július 1., vasárnap
