Nógrád. 1979. március (35. évfolyam. 50-76. szám)

1979-03-06 / 54. szám

Képernyő előtt Színházi esték Lear — sir NEM CSUPÁN AZ EL­MÚLT hét televíziós műsorai; de általában a televízióban bemutatott és kifejezetten a televíziónak készült tévéjáté­kok hosszú sorából is kimaga­sodott Vámos László rendez­te Shakespeare monstreda- rab: a Lear király. A sokat vitatott művet — lehet-e egy­általán eljátszani, s ha igen, miként, milyen felfogásban — ezúttal a rendelkezésre álló legkiválóbb művészek (nagy­részt e feladatra a legalkalma­sabbak is) hozták a képer­nyőn, a szó legnemesebb ér­telmében emberközelbe. Vá­mos László, a rendező, úgy­szólván minden pontján meg­felelt a saját maga által meg­fogalmazott feladatnak. Ezt nyilatkozta a televíziós Lear király rendezéséről; „A tévé intim közege a bel­ső rétegek kibontására al­kalmas körülményeket te­remt, valóban «lélektől léle­kig» jut el a gondolat... Nem szándékozom sem másolni, sem minden áron valami újat kierőszakolni.. • Az előadás —, ahogy minden alkotás — ösz- szegzés is, sajátommá for­málódott Lear-élményeim köz­readása.” Vámos László nem először rendezte a Lear királyt. Két esztendeje Szegeden,, a sza­badtéri játékokon bemutat­ták, nagyrészt azonos szerep­lőgárdával, az általa rende­zett drámát. Itt most, ahogy ő fogalmazott említett nyi­latkozatában: a király lányai és Gloster fiai körében vé­geztek „fiatalítást”. Az emli- tetteken túl jelentős belső húzások, szükségesnek ítélt rövidítések és sikeres beugrá­sok (Öze Lajos helyett Glos- tert nagyszerűen játszó Gáti József, Tordy Géza helyett Gloster fiát, Edmundot meg­jelenítő Kertész Péter) segítet­te a televíziós változat létre­jöttét. Mindezek fontosak le­hetnek, s nyilván azok is a rendező, a létrehozók szem­pontjából. A közönség azon­mai 21.40:. Az Igazi baloldal. „Külpolitikai rlportfllmünk a Német Kommunista Párt, a DKP helyzetéről szól — mondja a szerkesztő Baló György —. külö­nös tekintettel a foglalkoztatási problémák tilalmára. A tilalom­mal kapcsolatosan bemutatunk olyan embereket, akiket a tör­vény keményen sújt. Főleg azt ban a produkcióra kíváncsi elsősorban. A magára ha­gyott király, az elárult apa — aligha téved nagyot, aki ezt állítja, — nem ismeretlen egyetlen néző előtt sem, hi­szen a televízió, más feldol­gozásban, csak nemrégiben tűzte műsorra a királydrámát. Ezúttal azt mérhettük le, mi­ként sikerült ebből a nehe­zen játszható darabból él­ményt jelentő televíziós drá­mát építeni­LEHET SZÁMON KÉRNI a rendezőtől, hogy a Lear ki­rály a mai felfogásához kö­zelibb lenne egy olyan értel­mezés, amiben elsősorban a politika érvényesült volna. Azaz, a Lear király döntően politikai dráma (?), ahol min­den a hatalomért folyó harc alárendeltjeként jelenne meg. Mégis, azt gondolom, .helye­sebb azt felmérni, hogy a ren­dező mennyire felelt meg saját elképzeléseinek. Annak ugyanis, hogy ez az előadás televíziós változat legyen a meghatározás szakmai értel­mében és hogy az előadás középpontjában Lear álljon. Lear és a magány. Az ember és az árulás, elárultatás, ki­taszítottság és kiszolgálta­tottság. A felismerhető, ám Lear látástévesztésében fel- ismerhetetlen, későn félis­mert igaz szeretet legkisebb lánya Cordelia, leghűsége­sebb társa Kent, s vele pár­huzamosan, az elárultatás fe­lé haladó Gloster emberi ér­tékeit illetően. Itt valóbán döntő hangsúlyt kapott az emberi viszonylat. A hatalo­mért folytatott harc (milyen harc? Lear maga mond le a hatalomról) csupáncsak a tét­jét adja a játéknak. A tétjét és nem a célját! Vámos Lász­lót nyilvánvalóan ez vezérelte. Az emberi kapcsolatok el- anyagiasodásának, elszegé- nyesedésének idején ez a kor­szerűbb felfogás, amikor a rendezés céljait kutatjuk egy megvalósult színjáték nyo­mán. Szuverén, öntörvényei sze­rint ható előadást láthattunk Vámos László rendezésében. A televízió mostanra nagyon is kialakult műfajtörvényei­nek megfelelő előadást, ame­lyet olyan „régi Shakespeare- játékosok” segítettek sikerre • vinni, mint Bessenyei Ferenc a király szerepében, Szabó Gyula Kent gróf, a már emlí­tett Gáti József Gloster gróf, Cserhalmi György Edgár, Gá­bor Miklós, a bolond jelme­zében. A király lányai: Mesz- léri Judit, Hámori Ildikó és Velez Olivia. Közülük első­sorban Meszléri Judit hitele­sítette tökéletesen színészi játékával, a király gonoszság­gal megvert lányát. S ha már a színészi játék került szóba — a rendezés, a szereplővá­lasztás gyengébb pontjaként kell említeni a játékba csak helyenként illeszkedő Hollai Kálmánt (Cornwall fejede­lem) és a burgundi fejedelmet nagyon halványan megjelenítő Benedek Miklóst. Velez Oli­via a legkisebb királylány szerepében valóban kulcsfigu­rát képezett: dramaturgiai je­lentősége elsősorban abban mutatkozik meg, hogy általa képviseli magát az emberség az embertelenségben. Kár, hogy a hiteles játékot, amely a rendező felfogásában, itt nagyrészt közeli felvételek­ben, tehát arcjátékban minő­sül és jön létre, némileg Je­rontotta a nem tiszta szöveg- mondás. LEAR — SÍR: Könnyek nélkül, megrázóan, Britannia királyát a koronázatlan szí­nészkirály feszíti elénk a kép­ernyőre, olyan ritkán tapasz­talt lélekközelségbe, amelyet talán soha nem felejt el az ember. S vele az alkotásban, uralkodó társakat — Gábor Miklós ijesztően félelmetes mai bohócát, és mind a töb­bieket, ennek a nagyszerű te­levíziós drámának szereplőit, újra láthatjuk a hét végén, szombaton, az ismétléskor. (T. Pataki) icvéajánlaiunk szeretnénk bizonyítani. hojry gettünk heidelberjrl kommunista nemcsak a kommunistákat. de diákokkal és a baloldal két ki­más haladó gondolkodású embe- emelkedő képviselőjével. Mindezt reket is mélyen érinti a törvény, ötvenöt perces műsorban, amc- A nyugatnémet kereszténydemok- lyet még 1978. őszén készítettünk rata, CDU-vezetők véleményét is az NSZK-ban. Véleményem sze- filmre vettük ugyanerről a kér- rint érdekes és jó, bár nem désről. Megismerkedtünk egy düs- könnyű riportfilm. melyben el- seldorfi kommunista család életé- lentétes vélemények csapnak ösz- vel is. ahol a családfenntartó e^v sze és a nézőktől elmélyült fi- nagyüzem szakmunkása. Beszél- gyeimet kíván.’* Váltakra teli tarisznyát SAJÁTOS HANGULATÚ része Salgótarjánnak a Salgó út és a Malinovszkij út által közrefogott terület, közismert nevén az acélgyári kolónia. Egy­mástól pár száz lépésnyire há­rom kulturális intézmény — a tavaly centenáriumot ünnep­lő Kohász Művelődési Köz­pont, az idén 50 éves Mali­novszkij úti iskola és a vá­rosi gyermekkönyvtár — is ta­lálható, kialakult hagyomá­nyokkal, közösségekkel. Va­jon sok vagy kevés ez a pár száz lépés — azaz megteszik-e egymás felé? Az iskolában kérdezősködöm erről. A fatornyos, öreg épü­letbe és a templom mellett levő volt szakmunkásképző termekbe 760 gyerek jár — 28 tanulócsoportba, 15 napkö­zis csoportba. 67 százalékuk szülei az SKU dolgozói. — Számunkra természetes az, hogy együtt dolgozunk — de mondhatnám azt is: egysze­rűen létszükséglet! — mondja Nagy Imréné igazgatónő. * — Ha csak a feltételeket nézzük: nekünk nincs nagytermünk, rettentően szűkösen állunk amúgy is taüfermek dolgában, normál méró'.ű termekből ket­té kellett választani, hogy több kicsi legyen, csak így old­ható meg az egy műszakos ta­nítás. Az egész iskolát, a szü­lőket is érintő rendezvények­hez évtizedek óta a Kohász Művelődési Központ ad helyet. Évente két kulturális sereg­szemle, alsós, felsős úttörőkar- nevá'nk. ifjúsági filmvetítések mesedélutánok, versenyek, ve­télkedők ott zajlanak. Ezek árulkodnak már arról is, tar­talmilag, a nevelés szempont­jából milyen sokat érnek a jó külső kapcsolatok. A közelség, a szülők munkahelye miatti kötődés még kevés lenne a szoros, baráti kapcsolatok ki­alakulásához, a mindennapos együttműködéshez. Nagy Im­réné 32 éve itt dolgozik, hu­szadik esztendeje az Iskola ve­zetője. Mosolyogva mondja: nem múlik el nap úgy, hogy vagy telefonon, vagy személye­sen ne keresnék egymást a népművelők és pedagógusok. — Hét szakkört működtet­nek kihelyezetten, iskolánk ta­nulói részére: barkács, női ké­zimunka, néptánc, báb, hon­ismeret, rajz, KRESZ. Nem volt mindig ennyi — ez évek során fejlődött. Ezeken kívül még a művelődési ház cso­portjaiban is dolgoznak tanu­lóink; volt növendékeink. — Említette a vetélkedőket, szavalóversenyt — kire hárul a feladat, hogy mindazokat a tanórán kívüli lehetőségeket szervezze, segítse, amit más intézmények segítségével te­remtenek meg? — Egy kolléganőnk, Sós Gáborné pedagógus tagja a Kohász Művelődési Központ társadalmi vezetőségének — hogy nem végez rossz munkát. azt bizonyítja az elismerés, jutalom, amit a centenáriumi ünnepségen kapott. De van az iskolánkban mozifelelős, szín­ház- és hangversenyfelelős is. Ügy látom, a pedagógusok ál­talában szívesen „nyitnak ka­put” — a délelőtti és délutá­ni órákban egyaránt szerepel­nek iskolán kívüli programok. Nem múlik el jelentős kiállí­tás úgy a városban, hogy tő­lünk ne mennének tárlatláto­gatásra, a 7—8. osztályos tanulóinkat minden évben el­visszük a megyei könyvtárba. Az ifjúsági könyvtár annyira beépül az iskolai munkába, hogy az irodalom-, történelem-, környezetismeret-órák egy ré­sze ott folyik a könyvek kö­zött (115 alkalommal tartottak órát, 114-szer napközis fog­lalkozást az elmúlt évben — saját iskolai könyvtárunkban szintén körülbelül ennyit). Ná­luk nagyobbak a lehetőségek más eszközök bevonására — báb, zene, vetítés. És nem ér­zem szólamnak: a gyerekek­nek hasznos, ha kilépnek az iskolából, természetes közeggé válik, igényeiket ébreszt, szo­kásokat alakít a művelődési intézmények látogatása. — Hallottam egy szép szo­kásukról: a ballagó nyolcadi­kosok felkeresik a művelődési házat is... — Ez húsz éve így van — szinte „jelképesen átadjuk őket” a felnőtt kulturális éiet- nek. A ház vezetője frissítő­vel megvendégeli őket, tájé­NÓGRÁD — 1979. március 6., kedd Lili bárónő Megyénket már hetek óta járja egy budapesti színmű­vészekből alakult társulat, amelyik Huszka Jenő és Mar­tos Ferenc Lili bárónő című operettjével szórakoztatja a közönséget. Személyes beszél­getéseim és tapasztalatom bi­zonyítják, a közönség remekül érzi magát az előadáson, so­kat kacag és nem fukarkodik a tapssal sem. Ez viszont csak az előadás fogadtatását magyarázza, mintsem a bizonyítványt. A Lili bárónőnek ez az előadása elfogadható produkció: sem több, sem kevesebb. Ha szín­házművészetünk élvonalához hasonlítom — például a szol­noki Szigligeti Színház elő­adásaihoz, melyeket sok szá­zan, megbízhatóan ismernek nálunk —, akkor óriási a kü­lönbség a kettő között. Per­sze roppant nagyok a létre­hozás, a vajúdás körülményei közötti különbségek is, szint­úgy — nem lévén ugyanis semmiféle hivatalos támogatás — az előadás külső megjele­nítése köztiek. Ezek a színé­szek lakásokon próbálnak, je­lenetenként építik fel előadá­saikat, s az egészről maguk is csak a bemutatón alkot­hatnak képet, amikor már egy művelődési ház színpadán produkálták. Tulajdonképpen ezeket a magánvállalkozásokat — me­lyekre egyébként törvényeink jó egy évtizede lehetőséget teremtettek — méltatlanság a százszorta, ezerszerte jobb és biztosabb anyagi és tárgyi feltételek között létrejövő színházi előadásokkal össze­hasonlítani. Itt a díszlet szük­ségszerűen szegényes, közvet­len és azonnali illúziókeltésre törekvő, a jelmez pedig éppen viselője tulajdona, legyen az a ruhadarab frakk vagy li­béria. Ezeket az előadásokat ugyan­akkor a vidék sokasága igényli. Különösen amióta megszűnt az Állami Déryné Színház, s szinte megszámlál­hatatlan mennyiségű falu ma­radt el megszokott élő színházi programjától. Ami ezeket a produkciókat élteti ugyanak­kor még: a közönségízlés. Ma még széles körű érdeklődésre és tetszésre tarthat számot a Lili bárónő és más kommersz, mostanára teljességgel idejét múlt tartalmakat és formákat hordozó darab. A közőnségíz- lés sokkal lassabban követi a ml színházi életünk egyébként is lassú, forradalmasodó vál- ! tozását. Mi még — sajnos — egy viccen jobbat tudunk , nevetni, mint egy szel­lemes bemondáson. Nem cso­koztatást ad az ott található közösségekről, programokról, esetleg bejárják a házat együtt. Ez a kapcsolat nincs hatás nélkül a szülőkre sem — bár a művelődési háznak nemigen lehetnek közönséggondjai... — közülük is sokan nálunk végeztek, itt élnek a kör­nyéken, be-bejárnak a házba. Jó az hogyha tudják, mire ösztönözhetik a gyermekeket a szabad idő hasznos eltöltésé­ben. Ügy látszik, a tanulmányi eredmények, a kulturális téren elért sikerek igazolják: érde­mes nyitottá tenni az iskolát. A városi művelődésügyi osztá­lyon hallottam: egy készülő felmérés eddig befutott ada­tai és az elmúlt évek tapaszta­latai egyaránt mutatják, az innen továbbtanuló gyerekek jól megállják a helyüket, a je­gyek mögött tudás van, az önképzésre nevelés segít az induláskor. A gyerekek vállára közösen tesznek teli tarisznyát. — MILYEN EREDMÉNYE, látható, megfogható hatása van mindennek? — teszi fel a kérdést maga az igazgatónő. — Aminek nagyon tudok örül­ni: az iskola belső életére hat — színvonalasabbak a sereg­szemlék, jó minőségű a bábo­saink munkája, az énekka­runk rádiószereplésre készül, a napközistevékenység színe­sedett, gazdagodott ezekkel. Amikor pedig elhagyják az is­kolát, ott látjuk sokukat a zenekarokban, klubokban, tánccsoportban, a könyvtár­ban, az előadásokon — ez jó érzés számunkra! G. Kiss Magdolna da hát ha közönségünk a színházba nem a valóság megismeréséért megy elsősor­ban, hanem annak „égi másá­ért”, pontosabban színes vi­rágaiért; hogy a színházban kikapcsolódni, elandalodni akar, mintsem felébredni és elgondolkodni az élet folyá­sán, a problémákon. Ez a közönségigény — ér­telmetlenség tagadnunk — élteti és ad jogosságot a Lili bárónőnek. S hogy a színé­szek ezt az igényt igyekeznek kielégíteni, azért egyáltalán nem okolhatók. No, és a kö­zönség? Meggyőződésem, hogy ő sem, ennek a problémának a taglalása azonban túlságo­san messzire vezetne bennün­ket. Mindent összevetve: a Szilágyi Lajos vezette társulat — a nagybátonyi Bányász Művelődési Házban látott elő­adásuk alapján — becsületes, tisztességes munkát végzett. Előadásuk kellő iróniával is rendelkezett, s nem vitték túlzásba a bájolgást sem. Az előadásnak azonban nem ár­tana egy kicsit gyorsabb tem­pó (de hát e lassúság nyilván a részpróbák következménye), meggyőzőbb, magával Taga­dóbb tánc, esetenként tisz­tább énekhang. A női szerep­lők jól énekelnek, hasonlóan a bonviván, de a többiek ala­posan alattuk maradnak. Énekhanghiányukat játékkal pótolják, s igyekezetük gyak­ran fakaszt nevetést a néző­téren. Katona Júlia a címszerep­ben illúziókeltő. Illésházy gróf szerepében Baráth Sándor megnyerő. Szilágyi Lajos gü­gye úriembere, Torday Gábor esetlen papája sikerült alakí­tás. Mindkettőjük erőssége a humor, a karakírozóképes- ség. A komornyik szerepében Kovács Sándor, a komornáé- ban Janik Zsuzsa próbált hi­telt szerezni. A háromtagú (!) zenekart Hajnal Ferenc zon­gorista vezette. Az előadást Meggyes! Erzsi rendezte, aki színészként (a könnyelmű Clarisse színész­nőt alakította) sikeresebb munkát végzett, mint rende­zőként, noha tagadhatatlan néhány ötlete. Egy alapvető hibát azonban elkövetett: a cigarettát, a vizet, az italt a maga valóságában mutatta meg, a levest, a húst, a kö­retet már imitációval. Ez a rendezői következetlenség pe­dig egyértelműen tudathasa­dást idéz elő a nézőtéren. A Lili bárónő — tudom, hogy nem esztétikai kategória, mégis megismétlem — becsü­letes, tisztességes előadás. A maga lehetőségei és viszonyai között. Hatással van a közön­ségre. Nélküle pedig színhá­zat csinálni nem lehet! Sulyok László PERCZEL ERZSÉBET TEXTILMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA A MŰCSARNOKBAN NYÍLT MEG Képeink a kiállításon készültek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents