Nógrád. 1979. február (35. évfolyam. 26-49. szám)

1979-02-11 / 35. szám

» Tűnődés a művészetek támogatásáról Hogyan állíttassunk elő műalkotásokat ? Dicséretes jellemvonása szellemi életünknek, hogy szinte mdndenik új művészi produktum azon frissiben be­kerül a kulturális élet vérke­ringésébe, annak is a nagy- vérkörébe: a közművelődés­be. Tapasztalatom szerint (nem hiszem, hogy sokat té­vednék) ez az általánosan megfogalmazott tétéi különö. sen érvényes a képzőművé­szetre. Nem kizárólag nóg­rádi specialistásról van szó. Bár sokhelyütt, más országré­szeken, kétségtelenül egész­ségesebb arányban fejlődtek az egyes művészeti ágak. Ellentmondásokat hordozó jelenségről van tehát szó. Tör­vényszerűnek tekinthető, hogy ezek az ellentmondások egy olyan fejlődési sajátossá­gokkal jellemezhető megyé­ben, mint Nógrád, élesebben ütközzenek ki. Különösen az utóbbi időben, egyre több­ször meg is fogalmazódnak a negatív kísérőjelenségek. Tóth Elemér nem először érinti más-más oldalról a gondokat. Legutóbbi írásában pedig — Tűnődés a művészetek támo­gatásáról — közös töprengés­re hívott fel, hogy többek vé­leményéből kerekedjék átfo. góbb kép. * Ügy érzékeltem, a képző- művészeti élettel szemben az elégedetlenség jelei első íz­ben a közművelődés berkei, ben mutatkoztak. Röviden szólva, abba a helyzetbe ke­rült a megyei képzőművész alkotógárda, hogy a műveikkel és (vagy) pedagógiai tevé­kenységükkel felnevelt tár­latlátogató közönség egyre kevésbé respektálta a tényt és a fennen hangoztatott véle­ményt, miszerint nálunk élénk képzőművészeti élet folyik. Elsősorban jó műve­ket szeretett volna (szeretne) látni, s színvonalat várt. Egy. szóval igényessé vált. Csak helyi forrásokból tehát már nem lehetséges a felkeltett igények kielégítése. Ebben a helyzetben lett volna égető szükség az érde­mi, konkrét kritikára, amely segíthette volna a közönséget, a művészeti élet irányítóit, s nem utolsósorban magukat a művészeket is. Ez azonban nem következett be. Legfel­jebb a közművelődés vont le bizonyos tanulságokat. Izgal. más feladat lehetne kiderí­teni, miért nem születhetett meg annak a kritikája, amit mi magunk teremtettünk. Talán éppen azért, mert bel­ső, önmagunkkal szembeni kritikára lett volna szüksé­günk. Nálunk (megyénkben) pedig — féljünk-e kimonda­ni? — nincs olyan differen­ciált és nincs olyan szintű szellemi élet, amely törvény­szerűen nyilvánosságra hoz­ná az úgyszólván kulisszák mögötti kritikai észrevétele, két. A legkülönbözőbb érde­kek érvényesültek tehát, csak a nyílt, világos önkritikához fűződő érdekünk nem. Ne­vezhetnénk ezt provincializ­musnak, de fennkölt minősí- tésekkel mire megyünk? Véleményem szerint az utóbbi években már-már nem is az vált a legkritiku. sabb kérdéssé, mekkora tá­mogatásban (jelentős anya­giakban Is) részesülnek a kép. zőművészek, hanem az, hogy önkritikára való képtelensé­günk olyan bonyodalmakba vitte bele a művészeti élet irányítását, amelyek szinte teljesen lekötötték figyelmét és cselekvőképességét. Ezért is fejlődhetett egyoldalúan művészeti életünk. Nincsenek kéznél adatok, de nem hiszem egyébként, hogy a képzőművészeti élet­be invesztált pénz olyan arányban lenne több, mint, ahogy emlegetjük. Amit sze­mélyek kaptak, abban a vo­natkozásban persze igen. Csakhogy a képzőművészet­ben kialakult egy eléggé nem kárhoztatható automatizmus. Ebbe a szerkezetbe bedobja a pénzt a mecénás és holtbiz. tosan kap valamit ellenérték­ként. A többi művészeti ág­ban. valahogy nem ilyen egy. szerű a dolog. Ahhoz, hogy más művészeti ágakban egy­általán. alkotóművészek te­remhessenek vagy működ­hessenek komoly intézményi feltételek szükségesek, s nem kevésbé szükségles az általá­nos kulturáltsági szint emel­kedése. Ehhez pedig — ki ta­gadná? — sokkal hosszabb idő, s vele arányosan nem kevés pénz szükségeltetik. És még így sem biztos, hogy te­hetségesek is felcsepered­nek! * Maradva a magam terüle­tén, az irodaiam berkeiben. Tiszta fővel nem gondolhat­juk komolyan, hogy jelenle­gi helyzetünkben olyan ér­telemben teremthetünk me­gyénkben irodalmi életet, amilyen értelemben képző­művészeti életről beszélünk. Ehhez legfőképpen a szelle­mi háttér hiányzik. Aki figyelt az elmúlt évti­zedben jelentkező fiatal írók­ra, költőkre tapasztalhatta, elég ritka köztük hipp-hopp kipattanó tehetség. Felbuk­kanásuk és jelentkezésük fel­sőfokú tanulmányaik idején történt, az alma matemak otthont adó városban. Ha ez vidéket jelentett, hamarost a fővárosban találtuk őket. Mert nevüknek rangot, elis. mérést, hitelt a központi la­pok, s a nagy irodalmi kiadók adhattak, adtak. A kultúra decentralizációjára irányuló helyes törekvések valame­lyest árnyalják a képet, s megfigyelhető, hogy serken­tően hatottak a hagyományos vidéki irodalmi centrumokra. Nálunk azonban a kultúra de­centralizációja enyhén szólva furcsa helyzetet eredménye­zett. Megbízható önvédelmi rendszert jelentett, s jelent a képzőművészeti élet (képző, művészek?) számára. Ma már elegánsnak tüntethető fel a távolmaradás (?) orszá­gos jelentőségű tárlatokról, s attól még valaki „művész” lehet itt, helyben. Ez az ami nem lehetséges az irodalmi életben. Itt nehezebben ad­ják az elismerést! A mecenatúra sajátosan reagál erre a különbségre. Maximalista és erősen kriti­kai amikor az irodalmi életet minősíti. Nem arról beszél érdemben, ami van, hanem olyan ideális állapothoz vi­szonyít, amilyen nálunk be­látható időn belül nem is le­het. Ezért állítom, hogy nem az anyagi támogatás kevés, hanem az átgondolt mecena­túra hiányzik. A mecénálás újabban belemerevedik abba a ténymegállapításba, hogy a Madách-üsztöndíj nem ho­zott felszínre jelentős műve­ket. Ez volt-e vajon a kiírás kizárólagos célja? Magamról is tudom, hogy, aki eddig megkapta a díjat, erkölcsi támasznak tekintette, s ké­telyeiből a fölöslegeset el­hagyta és lendületet kapva dolgozott. Produkált is —, hogy a mecenatúra elvárá­sainak megfelelő kifejezést használjak. A műalkotásokat teremtő, vagy arra törekvő ember nem mindig az anyagiaktól remé­li a legtöbb segítséget. Legyen szabad a magam elképzelése­it közrebocsátani, amelyek az irodalmi műveket létrehozó alkotóknak itt, most szerin­tem ösztönzést jelenthetnek. "I Mint tudjuk, a költői -1-* tehetség elég korán nyi­ladozik. Mégsem hallottam hosszú évek óta megyénkbe- li középiskolás, vagy netán főiskolás diákról, kinek lép­teit érzékeny tanára a meg­jelenés félé, vagy legalább­is szerkesztőségekbe igazítot­ta volna. Hiányt pótolhatná­nak a már sokszor tervbe vett, jól szerkesztett középis­kolás lapok. 0 Hosszú évek óta nem *** hallottam arról, hogy a KISZ részéről történt volna kezdeményezés fiatal mű­vésztehetségek (nem az ama­tőrmozgalomról van szó) tá­mogatására. Pedig a legutób­bi KISZ-kongresszus adott erre ösztönzést. Q Élhetnénk gyakrabban a tematikus pályázatok nyújtotta lehetőségekkel. A Az üzemi lapok rend­szeresen foglalkoztat­hatnák a helyi szerzőket. Ja­vára válna mindkét félnek. C Irodalmi nívód jat le­hetne alapítani — mond­juk éppen a Palócföldhöz kapcsolódva — a meghatáro­zott tárgyidőszakban (1—5 év) publikált legszínvonalasabb szépírások jutalmazására. De miért ne tehetné ugyanezt a NÓGRÁD is a sajtónapon, amikor belső munkatársait díjazza? fi Megfontoltan, s alapos latolgatás után szerző­dések kötését lehetne kezde. ményezni az üzemekkel az irodalmi életben is. H És . végül a kötet kérdé­1 * se. Ha egyelőre egyes szerzők kötetének megjelen­tetésére nem vállalkozunk — bár erre is adottak a feltéte­lek —, rendszeresen jelentet­hetnénk meg antológiákat. Ne legyünk szűkkeblűek: megyén kívüli pályakezdő fi­atalokat is beválogathatnánk. A megújult Palócföld évfo­lyamai megfelelő anyagot kínálnak ehhez. Miért ne in­dulhatna el a Palócföld-kis- könyvtár éppen egy ilyen an. tológiával? Nem sorolom. Legsürge­tőbbnek ugyanis a tehetsége­sek folyamatos felkutatását, a már jelentkezettek tevé­kenységének ismeretét, értő követését tartom. Ne hagyjuk elkallódni a tehetségeket! És nem utolsósorban sürgető a művészetek támogatásában szerzett, nem tűi hosszú idő­re visszatekintő, megyei ta­pasztalatok kritikus összeg­zése. Nem elfeledkezve a kö­zeg természetéről, amelyben, s amiért a támogatás történik. Laczkő Pál / a falu szélén |Z arancsság. A falut asz. faltul szeli át. Belőle jobbra-balra kis utcák nyíl­nak. Az egyiknek a végén emelkedik Kiss János háza. A háztól néhány méternyire fut az országút. Azt mondják az itteni emberek, hogy Kiss jános portája már a taiu széléhez tartozik. Itt még nap­pal, délelőtt is nagy a csöna. Nem hallik ide a munkásbusz­ra igyekvők lépteinek nesze, az autók, traktorok zaja. Az országút túlsó oldalán núzódik a határ; szántóföldek- Kel, alvó vetésekkel. A szél innen zúdul be a faluba. Vé­gignyargal a kis utcákon, meg. zörgeti a házak ablakait, aj­tóit. Kiss János és félesége a konyha melegében üldögél. Az öregember újságot olvas, a felesége időnként a tűzhely­re rakott ételre néz. Nemigen szólnak egymáshoz. Hallgat­ják a rádiót, a künn duhajko­dó sze'et. — Portás voltam. Most már csak éjjeliőr vagyok, a helybeli téeszben, az Egyesült Erőben. Hatvanegyben let­tem portás, a múlt év köze­pétől vagyok éjjeliőr. Ez jobb. Tudja, fiam, már a hetvenegyediket kerülöm. Míg portáskodtam, három műszakba kellett járni. Most meg csak estére megyek ki, hajnalban már jövök hazafe­lé... — Hogy telnek a naojai? — Csakúgy, mint más öreg­embernek. Megjövök az őrködésből, lefekszem néhány érára. Délelőtt tíz körül fei­Emberek, utak Ház kelek, harapok valamit, az­tán olvasgatok. Ebéd után megint ledőlök egy órácská­ra. Aztán teszek-veszek a házban, a ház körül. Amikor alkonyodik, az asszony elemó. zsiát csomagol. Hamarost ki­ballagok a téeszbe, őrködni.. Hát... ilyenképpen telnek a napjaim. — Mivel tölti a hét végét, a vasárnapokat? — Az nagy ünnep nekünk — szólal meg a felesége — van két unokánk, egy déd­unokánk. Őket várjuk va­sárnaponként, jönnek is, mindig... Pár percig hallgatunk. Kiss János feláll, a tűzhelyhez megy, hasábfákat rak a pa­rázsra. Visszaül a székre. Látom az arcán, tűnődik. Sorra veszi az emlékeit. Mi­előtt elkezdené, kupica pá­linkát tölt az üvegből, amit a felesége rakott az imént az asztalra. • — Szilva. Saját termés. — mondja. Koccintunk. — Amália-aknán születtem, még 1907-ben, — mondja. — Nyolcán voltunk testvérek. Apám bányász volt, vájár. Két testvérem korán meg­halt, a nélkülözés, az alig- élet vitte el őket. Hatan ma­radtunk, szétszóródtunk az ország minden tájára. Pál öcsém itt él, ebben a faluban. — 1924-ben léptem be a szakszervezetbe, 45-től va­gyok párttag. Átéltem a két Világháborút, meg a dicső em. lékezetű Tanácsköztársasá­got. Hogy milyen volt az éle­tem a felszabadulás előtt? Mi­lyen lehetett volna? Sok embertől, vélem hasonszőrű­ektől megkérdezhetné ezt, s mindegyik azt válaszolná, amit most én: tengődés. Em- lékszek, kerékpáron jártunk Pilisvörösyárra, az ottani bá­nyába. Higgye el, 1945. ne­kem, meg a hozzám hasonlók­nak csak jót hozott... Tu­dom, sok öregtől hallhatta már ezt, tán meg is moso­lyog magában érte. Milyen élet volt a Horthy-rendszer- ben? Csak az tudja, aki sa­ját bőrén érezte... — A felszabadulás után Csá­ki szalmája volt az ország. A bányák java része ebek har- mincadján. Nekiláttunk az építésnek. Rongyosan, éhez­ve, fázva. De örömmel, bol­dogan, mert tudtuk, hogy magunknak építjük, javítjuk a bányákat. — A felszabadulás után szerveztem a pártot. De, hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, 1928-ban vettem el a feleségemet. Piroskát. Tavaly október 27-én voltunk ötvenéves házasok. Az asz- szony idevaló, Karancsságra. Az apósom 19-ben a helyi di­rektórium elnöke volt. — Ott hagytam abba, hogy az itteni mozgalmi munkát kezdtem szervezni. Hamaro­san tanácselnökké válasz­tottak. Tanfolyamokra jár­tam, szakszervezeti meg pártiskolákra. 47—48-ban visszakerültem a bányászat­hoz: a Nógrád megyei szén­bányászat termelési felelőse lettem. — Azt mondták a tanácson, ma is részt vállal a mozgal­mi munkából... — Így van — bólint — eljárok tanácsülésekre. Tag­ja vagyok a téesz pártvezető­ségének is. Sokszor elmegyek Tarjánba, nagyobb értekezle­tekre... Igaz, az utóbbi egy­két évben hamarabb fára. dók... Mondja is az asszony, többet kellene pihennem... — Mondta, szerel olvasni. Miket olvas? A felesége válaszol: — Mindent, fiam... Csak betű legyen... Vagy ötféle napilapot járat az uram. Meg rendszeresen rendeli, hozat­ja a Táncsics-, Kossuth-köny- veket.... Most éppen a Káro­Mohácsl Regős Ferenc rajza A világ első színes fényképe Egy 1856-ból származó szí­nes fénykép felfedezése, me­lyet a Ducos du Hauron által 13 évvel később leírt elv alapján készítettek el, törté­nelmi talányt tárt a kutatók elé: vajon a fényképész, Amé- dée Mante-e a háromszín­nyomású színes fénykép iga­zi feltalálója? Azt ^árná az ember, hogy egyidőpontra, 1869-re essen a Ducos du Hauron és Charles Cros által leírt háromszínű nyomás leírása és az ezt bi­zonyító mű megjelentése. Du­cos du Hauron az abban az évben megjelent „Színek a fotográfiában” c. írásában számol be a háromszínű fotó elkészítési módszeréről, és ennek illusztrálására két szí­Iyi Mihály gróf életéiről szóló könyvet böngészi. Kiss János észreveszi, hogy körüljártatom a szemem a konyhán, meg bepillantok a nyitva hagyott ajtókon át a szobákba is. Elérti a gondola­tom, már mondja is: — Nagy szó volt ám 35- ben éz a kétszoba-konyhás kis ház felépítése! Abban az év­ben rajtam kívül egy ember építkezett a faluban. Ma meg? Nézzen szét... Űj há­zak, gombamód, legtöbbjük magasföldszintes. Ma már mindenlci építhet: kapnak kölcsönt, anyagot, mindent. Annak idején bizony, a szánk­tól vontuk meg a falatot, hogy felépüljön ez a ház. Ne­künk már megteszi, amíg élünk... A falut aszfaltút szeli át. Belőle jobbra-balra kis ut­cák nyílnak. Az egyiknek a végén emelkedik Kiss Já_ nos háza. A porta a falu szé­léhez tartozik. Itt még nappal, délelőtt is nagy a csönd. If iss János ma biztosan v megint a meleg kony­hában üldögél. Talán olvas, talán a kitüntetéseit nézege­ti. Megkapta a Munka Ér­demrend bronz és ezüst fo­kozatát. Emlékszem, mit mondott, mikor megmutatta a kitüntetéseket: — „Nem ezekért tettem, amit tettem. De bevallom, jól estek, örültem nekik...” Molnár Lóránt nes negatívot i? mellékel, me­lyekről mind a mai napig azt hitték, hogy a világon az el­ső színes fényképek. Hol­ott már ennél is korábban kö­zölt leírást a Photo c. múlt­századi szaklap azokról az első színesfotózási kísérletek­ről, melyeket úgy 1867. f kö­rül Ducos du Hauron vég­zett, s melyeket utódai a Vil- leneuve-sur-Loté-i családi ház padlásán meg is találtak. Ezzel szemben ma már bir­tokunkban van egy ugyanez­zel a módszerrel előállított színes fénykép, mely több mint tíz évvel korábbról szár­mazik. Jelenlegi kutatásaink és ismereteink szerint így az 1856-ból származó fotót te­kinthetjük az első színes fény­képnek. Az Amédée Mante munkája. A családi albumban ükunokája, Madame Millet találta meg, s az egy Manet - nak tulajdonított festményt ábrázol. A fénykép keretén Amédée Mante saját kezű megjegyzései láthatók. Ami magát a festményt il­leti, ez az impresszionizmus szakértői számára teljesen is­meretlen. Két ok azonban amellett szól, hogy azt Manet festette. Az egyik az, hogy eltekintve néhány ügyetlenül sikerült részlettől, vitathatat­lanul felismerhető a mester stílusa, az álló figurában pe­dig Berthe Morisot alakja ve­hető ki. A másik ok az lehet, Manet abban a korban Tho­mas Couture tanítványa volt, akiről tudták, hogy Amédée Mante ismerősei közé tarto­zott. Teljesen logikusnak tű­nik, így, hogy Manet, aki ak­kor 24 éves volt, Amédée Mante-nak ajándékozhatta a képet. Manet éppen 1856-ban hagyta ott Couture műhelyét, hogy elinduljon saját útján. Ismert tény, hogy Amédée Mante korának egyik legna­gyobb fénynyomat-készítő mestere volt. 1853-ban Augus­te Bisson-nal és Riffaut met­szetkészítővel együtt részt vett egy zoológiái fényképalbum összeállításának munkálatai­ban, melyet a természettudo­mányi múzeum számára ké­szítettek. Azonban kétségtele­nül ma még túl kevés isme­rettel rendelkezünk azok­ról a kutatásokról, amelyeket Mante a színek területén vég­zett. NÓGRÁD — 1979. február 11., vasárnap 7 •\

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents