Nógrád. 1979. február (35. évfolyam. 26-49. szám)
1979-02-18 / 41. szám
PORTUGÁLIA Nógrád teslvérmegyéje — Leiria Esti beszélgetés Vanyarcon Tanúsásftevő Krizsán János y Leiria, az azonos nevű megye székhelye a fővárostól mintegy száznyolcvan kilométerre fekszik. A dokumentumok tanúsága szerint nyolc évszázados múltra tekint vissza. A megye legjelentősebb kikötője Nazaré, ahol a lakosság többségének a halászat adja a mindennapi kenyeret. Portugália fekvése, természeti szépségei az évszázadok során sokszor bírták elragadtatott jelzőkre a külföldieket. Byron, a nagy angol költő „Dicsőséges édennek” nevezte. A francia poéta — Valery Lar- baud szerint — „olyan ország, ahol az ember boldognak érzi magát.” Európa időben legrégibb és legtovább tartó fasizmusának négy évtizede alatt a felületes turista is így láthatta kontinensünk legnyugatibb országát. De csak az, aki elől az olajfaligetek, a parafaerdők, a mediterrán, ae már-már Afrikát idéző táj szépsége eltakarta a másutt ismeretlen méretű nyomort. Talán egy szomszéd, a spanyol filozófus és író Unamuno seitette mgg leginkább Portugália lényegét: „Ez a külsőleg lágy és mosolygó ország, belülről lázongó és tragikus”. A salazarizmus nemcsak politikai üldöztetést, gyarmatokra küldött ágyútölteléket jelentett, hanem a legteljesebb nincstelenséget is. A recept a magyar történelemből ismerős; „Kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk...” Portugália súlyos áldozatot fizetett emberben: csupán 1980 és 1972 között három százalékkal — másfél millióval — csökkent a népessége. Ennyien próbáltak szerencsét az amerikai kontinensen,' vagy Nyugat-Európában a nagyobb szelet kenyér reményében. Leiria megye — Nógrád testvérmegyéje — kicsiben tükrözi az egészet, a múlt örökségét és a jelen gondjait. A Lisszabonból észak felé tartó utazónak szinte kötelező megállóhelye Leiria, ez a sokszínű terület, amely Portugália legnevezetesebb halászfaluival, s talán legismertebb történelmi emlékeivel rendelkezik. A fővárostól mintegy 180 kilométerre fekvő Leiria város — az azonos nevű megye székhelye — a dokumentumok tanúsága szerint nyolc évszázados múltra tekint vissza. A ma is álló várat, a mórok elleni harc emlékét és a település magjának számító templomot a XII. században építtette I. Sancho király. Néhány kanyargós, sötét kis belvárosi sikátor, a Rodrigues Lobo tér árkádjai, az egykori kolostor romjai még ma is felvillantanak valamit a középkori város gazdagságából. A ma 56 ezer lakosú Leiria sokat vesztett egykori jelentőségéből: az ország egyik legkisebb — 3515 négyzetkilométer, 383 ezer lakosú — megyéjének a székhelye, amely nem is a gazdagabbak közé tartozik. A megyéből évtizedek óta folyik az elvándorlás. Az ok érthető: a Lisszabontól északra fekvő területekre a nadrágszíj parcellák, a megművelhető terület szűkössége a jellemző. (Az 1974. április 25-i forradalom előtt Portugáliában a birtokok 50 százaléka egy hektár alatt maradt, míg 1140 nagybirtokos 500 hektárt meghaladó földjei tették ki azösz- szes megművelhető terület 30,3 százalékát.) A sokszor csak önellátásra szolgáló parcelláktól nagyobb jelentőségű a halászat. A turistakiadványok festői, idilli halászfaluként emlegetik Leiria megye legjelentősebb kikötőjét, Nazarét. Népi táncok, víz alatti halászat, bikaviadal- aréna, vidám halászok a leporellókon. A valóság egészen más! A családi vállalkozásban működtetett rozzant lélekvesz- tőktöl és a kiismerhetetlen időjárás szeszélyeitől függ a nazaréiak többségének mindennapi kenyere. A halászok számára egy pár napos vihar (amikor nem lehet a tengerre kifutni) a család megélhetését teszi kockára. A halászat és a halfeldolgozó ipar mintegy 40 ezer embernek ad hol biztos, hol bizonytalan kenyeret. A megye egyelőre szerény mérvű iparosítása újabb keletű. A hatvanas években épült amerikai és nyugatnémet támogatással a könnyűfémmű, amely mellett olyan hagyományosnak mondható iparágak is találhatók, mint az üveg-, és porcelánipar, a munkaalkalmak bővítését szolgálja a vegyipar — műanyag- gyártás — fejlesztése. Mindez azonban nem elég: az iparban dolgozók aránya még mindig 10 százalékkal alatta marad a mezőgazdaságban és halászatban foglalkoztatottaknak. A kistulajdonosi szemlélet, a megye hagyományaiból adódó konzervativizmus nyomja rá bélyegét Leiria politikai térképére. Az elmaradottság jó táptalaja a fasizmussal soha szembe nem forduló egyháznak és a jobboldali pártoknak, amelyek a forradalom után a kollektivizálás rémével ijesztgették a kisparasz-. tokát. A tengerparttól távolabb eső, a terméketlen földeket művelő parasztság körében sokszor visszhangra talált a vallás kínálta belenyugvás. Nem szabad feledni: a megyében található Európa talán leghíresebb kegyhelye, Fatima, ahol a legenda szerint 1917-ben három pásztorgyerek látott jelenést. Furcsa módon éppen egy olyan időszakban, amikor a republikánus kormány alatt a klérus visszaszorult és eszközre volt szüksége hatalma visszaszerzéséhez. Fatimából röviddel később politikai tőkét kovácsolt Oliveira Salazar, Portugália fasiszta diktátora is. Ilyen körülmények között nem csodálható, hogy az április 25-i fordulat után a baloldal nehéz körülmények között kezdte meg legális tevékenységét. A nagytőkét képviselő szociáldemokrata párt és a demokrata szociális centrum — országos szereplésének gyengesége ellenére is — a megyében a legerősebb párt lett az első választásokon. A baloldallal — kommunisták, szocialisták — szembeni előnye azonban fokról fokra lemorzsolódik. A választók tudatosodását jelzi, hogy az első választásokon csupán 6,4 százalékot elért kommunista párt két év múlva, a helyhatósági választásokon már megduplázta szavazati arányát. A gazdasági helyzet romlása, a forradalom vívmányai ellen kezdett jobboldali hadjárat egyre inkább visszhangra talál Leirában is. Előrejelzések szerint, ha rendkívüli parlamenti választásokra kerülne sor jövőre, a PKP tekintélyesen növelné voksai számát. Leiria megye ugyanis nemcsak Fatima — mondta néhány hónapja a székhelyen önként kalauzoló lokálpatrióta —, a mi megyénkben van az a Caldas Rainha is, ahonnan 1974 márciusában az első katonai egységek megindultak a fasizmus ellen. Az antifa- ‘siszta kísérlet ekkor elbukott. De egy hónap múlva győzött a forradalom. És Leiria megyében található a fasizmus egy mementója: Penichében, a kis halászkikötőben emelkedő erődítmény, amelybe Salazar rendszerének legveszélyesebb ellenségeit zárta. Köztük volt Alvaro Cunhai, a' Portugál KP főtitkára, aki kalandregénybe illő módon szökött meg az illegális párt segítségével a legbiztonságosabbnak tartott várbörtönből. Leiria ez is: antifasiszta hagyományok hű őrzője ... Major László Hogyan is szól az ismert mondás? Ha gyümölcsfákat ültettél, vagy felneveltél egy fiút, vagy írtál egy könyvet — nem éltél hiába! Krizsán János nem írt könyvet, gyümölcsfát egészen biztosan ültetett élete során, de szőlőt, tőkét jó néhányat telepített. Felnevelt gyereket hármat, közülük kettő a fiú. Mégis — megbocsáthatóan — a hét unokájára a legbüszkébb. Az unokák közül négy a fiú. A hét-nyolc éve épült va- nyarci mozgalmi ház emeletén ülünk, itt működik a va- nyarci önálló községi tanács annak elnöke éppen húsz esztendeje Krizsár János. Erről a két évtizedről beszélgetünk az estbehajló órában. De húsz évről szót váltani nem lehet anélkül, hogy a másik negyvenről semmit sem tud az ember. Krizsán János helybéli zsellérszülők gyermeke. Bátyja öt évvel volt idősebb nála, a második világháború alatt elesett Erdélyben. A frontot ő is megjárta, őszülni akkor kezdett. Most olyan fehér a haja mint a tiszta üveg fénye. A hatvanadik születésnapot január 14-én ünnepelte. Tanácstag a tanácsok megalakulása, 1950 óta. „Eljártam az ülésekre, tanácskozásokra, mindig érdekelt a közösség sorsa, és mindig első kézből akartam hallani a hírt, vagy véleményt.” A tanácstagság úgy került rá, mint a méretre igazított ruha. Olyan természetesen. Milyen község volt egykor Vanyarc? Ma néhány .pár lóval számolhat a szövetkezet, valamikor itt csak lóból százötven fogatot lehetett kiállítani, és akkor még az ökrös szekerek, igába fogott tehenek is ott voltak. A magángazdálkodás ideje volt az, amikor csupán csak az állat miatt sem járhatott el máshova dolgozni a va- nyarci ember. Aztán régen a Vasárnapi jegyzet RÉSZJEGY Jó vállalkozásba golta az ÁFÉSZ főosztályvezetője, ami eléggé rejtélyesen hangzott két okból is. Először, mert annyi pénzem sohasem vodt, hogy bármiféle vállalkozásba is fektessem, másodszor: ha lett volna, akkor sem fektettem volna. Miután figyelmeztetett, hogy az elmúlt évben az egyik brigád — vállalása teljesítésének reményében — rávett egy százforintos (plusz öt forint kezelési költség) részjegy vásárlására, ami komoly befektetésnek számít, különös érzések kezdtek úrrá lenni rajtam. Mivel tőkémet meggondolatlanul bocsátottam a szövetkezet rendelkezésére — ellentétben ipari és mezőgazda- sági üzemekkel, amelyek mindig megfontoltak —, s nem érdeklődtem olyan körülményekről: mikor térül meg? kell-e hozzá húsz százalék tartalék? — halvány fogalmam sincs mibe cseppentem bele. Ezért nem is fukarkodtam a kérdésekkel, s mindjárt a legelején arra kértem választ: milyen kötelezettségeim vannak. Elő is kerestem a jegyzetfüzetet, hogy pontosan felírjak mindent, nehogy azzal a váddal illessenek: a jogaimmal élni szeretnék, bezzeg a kötelezettségekről elfeledkezem. A papírlap üresen maradt. Közölték velem, hogy semmit nem várnak tőlem, ami a fülnek szokatlanul hangzott. Azonnal a Tarján étterem asztalainál feszengő tagtársaimra gondoltam, akik ilyen eljárást mennyire méltánytalannak tarthatnak. Ezek után érthető félszegséggel érdeklődtem tovább: és esetleg a jogaim? Megkaptam a felvilágosítást miféle kedvezmények illetnek meg, amiért elég keveset fizettem. Egyebek között az éppen zajló tanácskozáson elmondhattam volna véleményemet. Sőt —, amire igazán nem is számítottam — kérdéseket is feltehettem volna.' Ez még mind semmi! Hogy mennyire gyümölcsöző a befektetés igazolja: a közgyűlés résztvevői tombola és Kőbányai sörre (vagy két kólára) érvényes jegyet kapnak, s a száz forint után, az ÁFÉSZ gazdálkodásától függően, kamatot fizetnek. Gyorsan ki is számoltuk: pontosan hét forint üti a markomat, amit, ha személyesen nem veszek át, postán küldenek el. Mégis csak szükség volt a jegyzetszőlők, körös-körül mindenütt. Ma, két zárt kertben talál szőlőt az idelátogató. Krizsán János szereti a szőlőmunkát. Ma is műveli, s azt tervezi, hogy nyugdíjasként szép lugast telepít a házához, hogy még a hegybe se kelljen kimenni. Sajnálhatja a szőlőt akárki Vanyarcon, de a kemény robotot senki sem óhajtja. „Amikor a mezőgazdaság átszervezése volt soron, a vanyarciak nyolcvan százaléka azt mondta: „a Krizsán- nak aláírjuk”. Ma is szembe tud nézni valamennyiükkel. Pedig ötvenkilencben, hatvanban, amikor már elnöknek választották hosszú tanácstagság, vb-tagság után, nehéz időket éltek meg errefelé is. A megyei tanács, a pénzügyi bizottság tagjaként sokat járta a megyét: „Nem volt nagy a kereset, de az embereket megismerni, és segíteni is őket ott ahol arra szükség látszott, jó volt”. És persze jó ma is. Néha még most is rá kell szólni egynémely sorstársra, ha túlságosan elfogódottan lép az elnök elé, ahogy a régi köz- jegyzőségen megszokta. „Mi az kenyeres? Kezd csak el, majd én folytatom.” Mert úgy körülbelül mindenkiről tudja, mit szeretne, ' miben kell segíteni neki, vagy valamelyik családtagjának, mit kell elintézni a mai sok tennivaló közül. A tanúságtevő legnagyobb ereje, hogy nem hallomásból, de megharcolt, végigküzdött valóságból ismeri az életet, egy község, vagy tanács, vagy csupán egy darabka szőlő történetét. Vanyarc történetét a vanyarciak írták. Maguk élték meg azt is, ahogy sorra átalakult a divatos • szóval emlegetett „faluszerkezet”. Jelenleg éppen 1722 lakosa van a szlovák nemzetiségi községnek, és a munkaképeskorú lakosságból nem kevesebb mint 520 az eljárók száma! Húsz esztendő alatt átépült Vanyarcon szinte valamennyi szalmásgunyhó: a négyszáz vanyarci családi házból háromszázhúsz átépült az évek során. Talán erre a legbüszkébb a vanyarci tanácselnök? „Büszkélkedni nem nagyon lehet ebben a munkában. Ismerni kell az utat, s megfelelni az embereknek, de a felettes szerveknek is.” Megfelelni az életnek a fejlődéssel együttjáró feladatoknak. Megfelelni minden nap, húsz esztendőn át. Mi nem sikerült ennyi év alatt? „Jó ivóvizet szerezni Va- nyarcnak! Az nem sikerült eddig. Vagy tizenhárom éve belevágtunk volna. Mert nagyon vasas az itteni víz. Jó lenne egy vízműtársulás. De csak harminckilenc százalékig jutottunk el. Volt más is, ami sokáig1 nyomta a vanyar- ciakat. Az orvos hiánya. Hatvanhétben kaptak csak orvost, volt amikor éjjelente kétszer felkeltették a tanácselnököt, hogy a tanácsi telefonon segítséget kérjenek a beteghez. Vanyarcon ötvenegy éve épült utoljára iskola. Jelenleg három helyen tanítanak. Hatvanháromban szerettek volna iskolát építeni, de akkor másra kellett a megyei pénz. A kastélyban tanulnak a vanyarci gyerekek, meg az 1914-ben, 1928-ban épült régi iskolában. „Most is foglalkoztat bennünket ez a feladat. Az idén elkészül a tervdokumentáció, és akkor talán nyolcvanra új iskolát avatunk Vanyarcon is!” A biztos életért, a kis előrelépésekért és a hosszú megtett útért — ezért volt érdemes dolgozni Vanyarcon is. Ezt vallja Krizsán János, aki tanúságtevőpek maga mellett tudja mind a többieket: Kulik Jánost a téesztől, Nede- liczki Jánost, Kollár Pált, Ne- deliczki Mihályt, Tuskan Jánost, Éles Pált, Benkó Jánost, Lász- ka Pált és a többieket, a va- nyarciakat. Akikkel együtt dolgozva-élve soha nem az időt mérte. Az előrelépést segítette. T. Pataki László tömbre, azon szoroztunk, összeadtunk tovább. Ha a tombolán véletlenül nyerek, ha a sörjegy ellenértékét kapom kézhez, kiderül: a befektetés már egy év, két év alatt megtérülhet. A büszkeség dagasztotta mellemet, hogy íme, így kell okosan felhasználni a beruházásra szánt pénzünket. Ha valóban megtérül rövid idő alatt, akkor a népgazdaság érdekeit jelesen szolgáltam. Közölték, hogy a részjeggyel egyik tulajdonosa lettem a szövetkezetnek, s jelentős segítséget nyújtottam tavalyi munkájukhoz. Az élelmiszerboltok korszerűsítéséhez, hűtő- berendezésekkel való felszereléséhez tizennyolc, a felvásárlás körülményeinek javításához hat forint jutott a tőkémből. Emellett finanszíroztam szeszfőzdét, fólia alatti zöldségtermesztést, üdülőt népes apparátusomnak, akik a pénz kezelését és forgalmazását végzik derekasan, hozzájárultam a szövetkezetben foglalkoztatottak élet- és munkakörülményeinek javításához. Sorolták tovább jogaimat, ami közül egy tétel szíven talált: a száz forintomat bármikor visszakaphatom egy fillér hiján. Emiatt kissé keserű lett a szám íze. Mert arra találtam gondolni: nem is volt igazán szüksége rá a szövetkezetnek, hogy én is a részvényesek között legyek. Annyiban viszont előnyösnek találtam e megoldást, hogy jobb üzlet esetén cserben hagyjam ÁFÉSZ-emet. Mind ez ideig azonban sem a balassagyarmati kábelgyár, sem a Salgótarjáni Kohászati Üzemekből nem kerestek meg. így továbbra is a szövetkezet egyik tulajdonosa maradok. A megyeszékhely központjában levő ABC-áruházba — a miénk! — be is mentem szétnézni, vásárlóim vajon milyennek tartják a választékot, a kiszolgálást, a környezeti kultúrát. Mintha azt hallottam volna: mások is tulajdonosnak hitték magukat. Ráadásul részjegy nélkül tettek a zsebükbe különféle holmikat, a kosár helyett. Mégis fogalmaztam egy levelet a bolt vezetőjének, hogy az elkövetkező időszakban jobban vigyázzon tulajdonom védelmére, elvégre, ha tetszik, ha nem — az alkalmazottam, s mint ilyentől elvárom, hogy árgus szeme nyitva legyen. Az ÁFÉSZ főosztályvezetője ellátott egyéb információkkal is, kiegészítő válaszokat adott, meg is veregettem • vállát Elvégre nagy dolgot visznek véghez. Okosan gazdálkodnak — más pénzével. / M. Szabó Gyula { NÓGRÁD — 1979. február 18., vasárnap 5
