Nógrád. 1979. január (35. évfolyam. 1-25. szám)

1979-01-10 / 7. szám

„Más is van olyan igényes, mint én!” Indomásui vélték az emberek: KINCS PARDON ,— Mivel kezdjük? Amit maga akar kérdezni, vagy amit én akarok mondani ? — Az utóbbival. — Ne vegye sértésnek, de sokallom már kicsit a sztáro­lást. Egymás sarkát tapos­sák a Zagyva III-ról szóló rádióriportok, újságcikkek. Kifejezetten nem zavar, vé­gül is semmi titkolnivalónk, de higgye el, semmit jobban nem kívánok, mint az elmúlt két év buktatói, zökkenői után végre nyugodt munkát. Tudom, nem szenzáció ez, de kétévi kínlódásunkkal-verej- tékezésünkkel meg is érde­meltük. meg is alapoztuk. A szokatlan starttal Sápi Lajos, a síküveggyár Zagyva III. üzemének vezetője indí­totta a beszélgetést. És ha kínlódást, verejtékezést mon­dott, akkor bizonyára felköd- lött benne a heti háromszori éjszakai riasztások emléke, amikor sötétben, kihalt utcá­kon szedte a lábát az üzem felé, ha baj volt; az ütött- kopott „cirkuszos” kocsi, ami a vágóba hordja a sínen a táblaüveget, s talán még az aznap', dermesztő hideg is, mert hogy éppen lefagytak a levegővezetékek, lehetetlenné téve a fűtést. — Őszintén remélem, hogy idén kevesebb lesz a szenzá­ció. s több, jobb, nyugodtabb a munka — mondja az üzem­vezető, s nagyot sóhajt, mint «ki ezzel le is zárta a kez­dő témát. Nagy szükség is lesz óhaja teljesülésére. Napi 24 250 négyzetméter eladható üveget várnak tőlük. S ha számítás­ba vesszük, hogy targoncák­kal, kerekes járgányokkal, vagonokkal hordják öt hely­re feldolgozásra az üveget, s az úton jócskán törik, reped, akkor a rátartással napi 27— 28 ezer négyzetméterre emel­kedik a summa. Mert az új feldolgozóüzem­ben ma még-csak a jeges ja­nuári szél száguldozik. Pedig a mai mostoha viszonyokhoz ■képest az ígéret földje az, ahová még csak a deszkából tákolt kapun át lehet bekuk­kantani. Jövőre ígérik az át­adást. S azzal szinte egyik óráról a másikra megcsappan­hat a törési veszteség. Sarkallatos kérdés itt is a minőség. Igényes piacokra szállít a gyár. Az USA-beli és a kanadai vevők hajlamo­sak a „szőrözésre”, de az an­golok, nyugatnémetek és ola­szok is alaposan megnézik, amit kapnak. — Exportra legalábbis „B”- minőségű üveget kell külde­nünk — szögezi Te az üzem­vezető. — Idén az összes ter­mék 42 százalékának kell „A”, illetve „B” minőségűnek len­nie. Tavaly ez az arány jócs­kán a 40 alatt volt. A gyár 2 millió 200 ezer négyzetmé­ter exportjának 80 százalé­kát mi adjuk. A tőkéspartne­rek elfogadták javasolt áreme­lésünket is, jelezve ezzel, hogy a minőséggel elégedettek. Reklamációról egyről tudok csak, a lengyel tengerparton behajózáskor összetört egy szállítmány. Nem mi tehet­tünk róla. — Mivel ösztönzik a mun­kásokat a minőség javításá­ra? — Minőségi bérezést veze­tünk be az idén. A garantált béren felül három tényezőt veszünk figyelembe: a lehú­zott mennyiség jó, eladható áru legyen; az „A—B” minő­ség aránya elérje a 42 szá­zalékot, ezen túl progresz- szív prémiumot fizetünk; s napi 10 ezer négyzetmétert csomagolva, készáruként ad­junk ki. A három hónapon át végzett próbaszámítások azt mutatják, hogy aki tisz­tességesen dolgozik, az ezek szerint jobban jár. A minő­ségi bérezésbe természetesen a szállítókat is bevonjuk, így igazságos. S vajon mit szólnak ehhez azok, akiket érint? Horváth István főgépész határozottan válaszol: ,— Reálisnak tartom. Ha már a vevő kiadja a pénzt az üvegünkért, akkor jót, használhatót kell kapnia. Nézze, csináltunk itt már olyan táblákat is, amivel a fáskamrámat se üvegeztem volna be. Gondolom, más is van olyan igényes, mint én. Jómagam most 4800—5200 között viszek haza, úgy szá­mítom. a minőségi bérezéssel lesz az 5400—5800 forint is. Nem lehetetlen, amit kérnek érte: jó kapcsolatot kell tar­tani a leszedőkkel, a figyelők­kel, a főgépészekkel, hogy a hibára azonnal figyelmez­tethessünk. Van kivel megoldani a fel­adatokat, végre stabilizáló­dott a Zagyva III. munkás­gárdája. Tavaly még havi 20 —30-an tekintették átjáróház­nak az üzemet, s volt olyan, hogy az 56 fős technológiai létszámból egyszerre 18 hi­ányzott ! — Vezetői és brigádgyűlé­seken úgy határoztunk, hogy inkább kevesebben legyünk, de jött-mentek ne kerülhesse­nek közénk — szól Sápi La­jos. — Tavaly 6—7-szeresére ugrott a kiadott fegyelmik száma, s ez nem a fegyelem romlását, hanem a szigort jelzi. öt-húsz százalékos bércsökkentést is mellékel­tünk a fegyelmikhez, s a hi­ányzásokból adódó bérmegta­karításból csak azok részesül­tek, akik a hiányzó helyett is dolgoztak. Számukra havi 3—500 forintot jelentett ez. Végül is tudomásul vették az emberek, hogy nincs pardon! S aki ezek után is megma­radt, arra már számíthatunk. Nincs különösebb gondjuk a szakember-utánpótlással. Az ASAHI szakmásító tanfolya­mon 22-en végeztek már, biz­tosítva a húzószint szakután­pótlását. Jobb munkásgárdát igényel viszont a letörőszint, az idén ebben is lépni szeret­nének. Többet várnak az idén a Zagyva III-tól a selejt csök­kentésében. Három százalé­kos szigorítást vezettek be. — Elfogadható a mérték? — Megerőltető lesz ugyan, de teljesíthető — volt az üzemvezető lakonikus válasza. Nem kevés hát a tennivaló, melyet a 79-es év zárásakor számon kérnek majd az üzem­től. Megfelelni a követelmé­nyeknek csak úgy lehet, ha ki-ki ereje, tudása, képessé­ge legjavát nyújtja. ,— És főleg becsülettel vé­gigdolgozza a nyolcórás mun­kaidőt — teszi hozzá Vincze József üvegvágó. — Mert van úgy, hogy helyette csak ha­tot vagy hetet dolgozunk, mi­vel egyesek sumákolása a többit is akadályozza. Egy műhelyünk háromfelé is dol­gozik, nehéz így az ellenőr­zés. De legyen mindenkinek saját tisztessége az ellenőre! Vincze József egyébként a Vállalat kiváló brigádja cím­mel kitüntetett közösség tag­ja. Egyike annak a néhány embernek, aki szabad idejét feláldozva, rendszeresen be­jár hét végén az üzembiztosí­tási munkákat elvégezni. Igaz, hazavisz így havonta nyolcezret is. — De mi munka van emö- gött! Azt kell nézni először, hogy mit tesz le az ember az asztalra, s csak azután azt, hogy mit vesz el róla! — mondja az üvegvágó. S igaza van. Ha szénen ke­res is, miért sajnálnék tőle? Az boldoguljon, aki dolgos, mert csak így boldogulhat a többi is. Szendi Márta Üzemi demokrácia. . Meny­nyit beszélünk, írunk róla az utóbbi időben. Mégis, úgy tű­nik, nem eleget. Hiszen — emlékezzünk csak vissza — néhány esztendeje még nem volt olyan rendelet, határozat, jogszabály, amely szabályozta volna az üzemi demokráciá­val foglalkozó, illetékes gaz­dasági és mozgalmi vezetők tevékenységét. És valljuk be azt is őszintén, hogy a válla­latok, gyárak, üzemek gazda­sági vezetői sok helyütt nem is nagyon törődtek az üzemi demokráciára, nem nagyon, vagy igen kis számban vettek részt a különféle, az üzemi demokráciával kapcsolatos fó­rumok tevékenységében, mun­kájában. Ez a közömbösség nyilvánvalóan a következő szemléletből fakadt: „erőm­től telhetőén elvégzem a re- ám háruló munkát, aztán hagyjanak békén...!” Akik annak idején így gondolkoz­tak, nyugodtan tehették — hacsak a lelkiismeretük nem tiltakozott, nem szólalt meg olykor... Néhány salgótarjáni gyár­ban megfordulva szót válthat­tam egy-két üzemvezetővel, művezetővel, csoportvezetővel, egyszóval úgynevezett közvet­len termelésirányítóval. ök — szinte egyöntetűen — imígy vélekedtek: az üzemi demokrácia „nem a mi aszta­lunk”, éppen elég nekünk a reánk bízott munkahely napi tevékenységével bajlódnunk, még csak az hiányzik, hogy a munkások, a dolgozók ügyes­bajos dolgaival, problémáival, panaszaival is mi törődjünk! Ott vannak a szakszervezeti vezetők, a szakszervezeti bi­zalmiak; egyértelmű, hogy az üzemi demokráciából adódó tennivalók az ő dolguk...! Eddig eléggé szomorú a kép. Ámde az is kétségtelen, hogy ma már a gazdasági ve­zetők nagy része — például a SKÜ-ben — nagyon is fon­A salgótarjáni öblösüveggyárban az idén főleg a minőség és a selejt csökkentésével akarják növelni a termelés mennyiségét. Legnagyobb belföldi partnerükkel, az AMFO- RÄ-val 200 millió forint értékű üvegáru előállítására kö­töttek szerződést, mely 1979. évi termelési programjuknak több mint egyharmadát teszi ki. J— fotó: kj — Bérfeszültség és egyenlősdi A ,.-» s — — i „ hallottam, baráti nlllllOp társaságban, egy ki­sebb, alig negyven embert foglalkoztató mun­kahely vezetőjének keserű kifakadását: „Most mondjátok meg, mit tegyek?! Kaptam ösz- szesen 4000, azaz négyezer forintot, negyven emberre, a november 7-i jutalmazásra. Hát pénz ez? Mit kezdjek ezzel az összeggel? Ad­jak mindenkinek egy százast, vagy százöt­venet?! Imádom, amikor a differenciálásról beszélnek, csak azt nem értem, miért nem ad­nak hozzá pénzt is?!” Eddig a kesergés, amit a többiek — maguk is munkahelyi vezetők — helyeslő fejbóloga- tással nyugtáztak, s ki-ki hozzá is toldta a saját történetét, aminek csattanója lényegé­ben ugyanez volt: csak beszélnek a differen­ciálásról, de pénzt nem adnak hozzá. Aztán úgy adódott, hogy véletlenségből megtudtam: ama bizonyos, alig negyven embert foglalkoztató munkahelyen, egyetlen embernek jutott 3000 forint jutalom, s már fogalmaztam is magamban a vezető bátorsá­gát elismerő mondatokat, amikor az is kide­rült, hpgy az a bizonyos 4000 forint, csak az igazgatói alapból kihasított plusz pénz volt; kiegészítése a munkahely dolgozóinak jutal­mazására megszavazott 24 ezer forintnak, igaz viszont, hogy az alapösszegről a főnök később szerzett tudomást, mint a pótlékról. Ezek után nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: hogy osztották szét az összesen 28 ezer forintot? Kiderült: a több gyerme­kesek kaptak 2—3 ezret, válogatás és diffe­renciálás nélkül, a maradékot nagyjából egyenlő arányban osztották szét a többiek kö­zött. Kérdezem a főnököt, aki olyan nagy nekikeseredéssel panaszkodott: hát a 28 ezer forint is kevés, alig negyven embernek? Mire a válasz: „Mit tehettem? Akinek ala­csony a bére, azt azért kell jutalmaznom, akinek nagy a családja, azt ezért, s a mara­dékot testvériesen kell elosztanom, ha nem akarok hetekig haragba lenni a munkatár­saimmal...” S ebből a válaszból kiderült, hogy alkal­manként nem is annyira a pénz kevés, hanem a bátorság és a józan ész. Nem arról van szó, hogy nincs miből differenciálni, hanem arról, hogy nem merünk differenciálni, s az ebbéli magatartást még a rosszul és torzan értelme­zett politikai megfontolások is erősítik. Hogy tudniillik: annak adjunk, akinek amúgy is kevés van... Meg annak, akinek nagy a csa­ládja... és annak, aki a legutóbbi béreme­léskor valami miatt kevesebbet kapott. Nyugati közgazdászok, amikor a magyar gazdaságot vizsgálják, elemzik, mindig és feltétlen elismeréssel beszélnek a bérek és jövedelmek szabályozásának rendjéről. Az angol Wiles például, „The controll of inflati­on in Hungary” című munkájában kereken kijelenti, hogy eredményes gazdasági fejlődé­sünk „technikai” titkát éppen a bérszabályo­zásban, a bérezési gyakorlatban látja. Sze­rinte ez a fajta szabályozás „rendkívül ügyes eszköz, mert az állam üy módon kikapcsol egy jelentős költséginflációs forrást”. Szegény Wiles, ha tudná — meglehet: nagyon jól tud­ja —, hogy miközben éberen figyelünk és vigyázzuk a vásárlóerő kiáramlását, egyre inkább megfeledkezünk egyéb szempontok­ról. Például arról, hogy a kiemelkedő telje­sítményeket kiemelkedően magas fizetséggel kellene honorálni, ha csak nem akarunk le­mondani a gazdaságfejlesztés egyik lényeges hajtóerejéről. Megfeledkezünk erről olyany- nyira, hogy riasztó mumusként kezeljük a bérfeszültséget, mindenekelőtti követelmény* ként hangoztatjuk a szociális megfontoláso­kat, s hovatovább az egész bérezési és jutal­mazási rendszert valamiféle karitatív intéz­ményként kezeljük (vajon nem ez fedezhető fel a prémiumösszegek tömeges alapbéresíté­se mögött?) Mi több: fennen hangoztatjuk, hogy a társadalmi közhangulat ellene van az erőteljes differenciálásnak, az emberek egyszerűen nem tűrik el, ha a másik lényege­sen többet keres. Minden magas fizetés, min­den kiugró jövedelem eleve gyanús; a nagy összegek mögött elsőként soha nem a nagy teljesítményt, hanem a manipulációkat, a sza­bálytalanságot keressük. Aligha kell hosszasan bizonygatni, hogy a helyzet megváltoztatásának kulcsa nem a „még több pénzt!” követelésének érvényesí­tésében rejlik. Nem is a bér- és jövedelem­szabályozás rendjének gyökeres megváltoz­tatásában. Sokkal inkább néhány tévhit — ha szabad így fogalmazni: néhány társada­lompolitikai babona — felszámolásában. Pél­dául abban, hogy az életszínvonal növelésé­vel kapcsolatban meghatározott átlagszámok nem azt jelentik, hogy mindenkinek, minden körülmények között, s minden feltétel nélkül ilyen és ilyen mértékben kell, hogy növeked­jék az életszínvonala. Nem kell! S legfőkép­pen nem a meghatározott feltételek teljesíté­se nélkül. Tudomásul kell venni azt is, hogy más dolog az állami, vagy vállalati szoci­álpolitika és szociális gyakorlat, és egészen más a bérpolitika és bérezési gyakorlat. Az előbbi a társadalom segítőakciója, a másik pedig a végzett munkáért járó fizetség. A kettő összekeveréséből csak nehezen kibogoz­ható — napjainkban máv-már kibogozhatat­lan — társadalmi bonyodalmak származnak. S persze azt is tudomásul kell venni, hogy a munkahelyek vezetőit nem azért nevezik ki és nem azért fizetik, hogy a lehetőség szerinti csendes-békés hangulat megteremtői és ápo­lói legyenek a munkahelyükön, hanem töb­bek között azért is, hogy a reálisan megsza­bott teljesítményeket végrehajtassák és be­osztottaikat a valóságos teljesítmények sze­rint fizessék és jutalmazzák. l®het másfajta maga- tartás is. Lehet azt is, hogy az erőteljesen differenciált anyagi ösz­tönzés helyett a kockázatmentes nivellálást szorgalmazzuk. Ez esetben pillanatnyilag nyu- godtabban élhetünk és több időnk és ener­giánk marad egyébre. Például kollektív böl­cselkedésekre, vég nélküli vitákra arról, hogy ugyan miért hajszolják az emberek a pénzt abban a bizonyos második gazdaságban, mi­ért vállalnak erejükön felül is munkát némi mellékkereset reményében, vagy hogy ugyan mi az oka annak, hogy tehetséges emberek--tíz> -és-százezreiből nem-sikerül kicsiholni azt a teljesítményt, amire egyébként képesek lennének. S ebbéli töprengéseik közben csak nagyon kevesen jutnak el a kérdéshez: va­jon mi történne, ha az igazán tehetségeseket, az átlagnál lényegesen többet produkálókat tehetségük, teljesítményük szerint fizetnénk? Vértes Csaba Szakszeiveze gazdasági vezetők, üzemi demokrácia tosnak tartja a részvételt az üzemi demokrácia fórumainak munkájában. De ugyanez illik több, megyénkben üzemre is. Hogy csak néhányat ragad­junk ki a sok közül: a FIM romhányi épületkerámiai gyá­ra, az MKM balassagyarmati kábelgyára, az ugyancsak Ba­lassagyarmaton üzemelő Ipoly Bútorgyár, a MEZŐGÉP pász­tói gyáregysége, a salgótarjá­ni VEGYÉPSZER... És még folytathatnék a sort... Az imént leírtuk, most meg­ismételjük: ma már a gazda­sági vezetők túlnyomó része fontosnak tartja a részvételt az üzemi demokrácia fórumai­nak munkájában. Ez a megál­lapítás csendült ki a szak- szervezeti bizalmiak tavaly megtartott III. országos ta­nácskozása hozzászólásaiból. A tanácskozás legnagyobb ér­deme abban állt — mint aho­gyan azt egy, a tanácskozá­son résztvevő, a SKÜ-ben dol­gozó szakszervezeti bizalmi el­mondta —, hogy tovább erő­sítette, mélyítette a Minisz­tertanács és a SZOT tavaly hozott közös határozatának hatékonyságát az üzemi de­mokráciáról. A fentebb fel­sorolt, megyénkbeli gyárak, üzemek jó példái pedig fé­nyesen igazolják: a szóban for­gó Mt.—SZOT közös határo­zattal — mely az üzemi de­mokrácia fejlesztésének továb­bi mikéntjeit taglalja — ered­ményesen élnek a Nógrád me­gyei vállalatok, gyárak gaz­dasági, mozgalmi, szakszerve­zeti vezetői egyaránt. A sok pozitívum mellett be­szélnünk kell egy, szerencsé­re nem elterjedt, szórványos jelenségről is. Arról van szó, hogy ma még nem egy gaz­dasági vezető — főleg a fő­városi gyárak megyénkbeli te­lepeinek vezetői közül néhá- nyan — a szakszervezeti bi­zalmiak ifiegnövekedett jo­gai hallatán egyre növekvő el­lenszenvet érkeznek a szélese­dő üzemi demokrácia iránt. A Nógrád megyei Állami Épí­tőipari Vállalat legtöbb bi­zalmijának például az a vé­leménye, hogy az előbb em­lített gazdasági vezetők az üzemi demokráciát afféle szük­séges rossznak tartják, éppen hogy eltűrik azt, de semmivel sem segítik elő fejlődését. A NÁÉV egyik szakszervezeti bi­zalmija beszélgetésünkkor így fogalmazott: „Mi azt tartjuk jó gazdasá­gi vezetőnek, aki nem csupán részt vesz az üzemi demokrá­cia fórumainak munkájában, de okos javaslatokkal, kezde­ményező észrevételekkel, lé­pésekkel segíti is azok tevé­kenységét. .. És nálunk sok ilyen vezető van.” Szólnunk kell még arról is, hogy az új év. 1979 a megnö­vekedett jogok mellett, meg­növekedett kötelességeket is ró a gazdasági vezetőkre, a szakszervezeti bizalmiakra, s a szakszervezeti titkárokra egya­ránt. Kölcsönös, kétoldalú partnerkapcsolatról van szó. Ilyen értelemben tehát az üze­mi demokrácia a jövőben azt jelenti majd, hogy az együt­tesen — az adott vállalatok gazdasági és mozgalmi vezeté­se által hozott döntések vég­rehajtása, mégpedig maradék­talan végrehajtása — min­denkinek közös feladatává vá­lik. Ebből tehát egyértelműen következik: az üzemi de­mokrácia egyik legfontosabb tevékenysége abból áll majd, hogy a vállalatok ügyeinek intézésében egyre — napról ■ napra több — dolgozó vállal­jon részt. A másik, legalább ilyen fontos feladat az, hogy a szakszervezeti bizalmiak egyre jobban, hathatósabban* képviseljék dolgozótársaik szavát, véleményét a különfé­le fórumokon. Ámde ez ön­magában még nem elegendő. Nem elég az említett fóru­mokon a munkatársak, a mun­kahelyi kollektíva véleményét csupán tolmácsolni, előterjesz­teni; a tanácskozás, tanácsko­zások után minél előbb meg kell ismertetni a dolgozótár­sakkal a hozott döntéseket, a különféle elhangzott, elfoga­dott javaslatokat, s ezen túl­menően meg is kell tudni magyarázni azok szükségessé­gét, mibenlétét! A leírtakból óhatatlanul adódik a felismerés: a .jövő­ben az üzemi demokráciát nem lehet, nem szabad csu­pán az egyes fórumok tevé­kenységére leszűkíteni! E fórumok ugyanis csak együt­tes erővel, a vállalatok, gyá­rak párt- gazdasági, szak- szervezeti, KISZ-vezetőinek mind szorosabb összefogásá­val válhatnak az üzemi de­mokrácia további, minőségi fejlődésének, fejlesztésének fontos, talán a legfontosabb eszközeivé! Molnár Lóránt NÓGRÁD - 1979. január 10., szerda ^ 3

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents