Nógrád. 1979. január (35. évfolyam. 1-25. szám)
1979-01-10 / 7. szám
/ Mit ígér a győri Műhely ? Megelevenedik a holt anyag Harminc Interjú dr. Gecsényi Lajossal Műhely címmel új társadalomtudományi, közművelődési és kritikai folyóirat jelent meg az év végén Győrött. Az első számot ispertető, köszöntő mondatok között gyakran szerepel egy, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy „másfélkét évtizedes tervezgetés, előkészítő munka után született meg az új folyóirat.” Vajon a hosszú készülődés azt bizonyítja, hogy nem volt egy új folyóirat alapításához elegendő szellemi bázisa Győrnek, Győr-Sopron megyének? Ezzel a kérdéssel kezdtük beszélgetésünket dr. Gecsényi Lajossal, a Műhely főszerkesztőjével. — A vidéki városokban a hatvanas évek elején erőteljes fejlődés, kulturális gazdagodás vette kezdetét. Győr kissé később kapcsolódott be ebbe a folyamatba. A fejlődésnek ma már sok jele van; a képzőművészeti élet megerősödése, új főiskola indulása, a Radnóti-biennálé, számos országos kulturális, művészeti rendezvény. S most, legutóbb a leglátványosabb az új színház avatása. Ha nem is ilyen országra szóló, de hosszú távon hasonló jelentőségű lehet a folyóirat megjelenése — annál is ipkább, mert a Műhely nem történelmi előzmények nélkül való. A folyóiratnak is vannak hagyományai — igaz, nem a [elszabadulás utáni évtizedekből, hanem régebbről. Hogy csak a legjelentősebbet említsem: 1930-tól 1944-ig jelent meg a Győri Szemle, a Kisfaludy Irodalmi Kör lapja. Főleg helytörténeti cikkeket, város- politikai tanulmányokat, képzőművészeti kritikákat közölt, s helyet adott verseknek, novelláknak is —, bár ez utóbbiak elég provinciálisak voltak. Hogy a készülődés ilyen hosszúra nyúlt, annak az is az oka, hogy Győrt valóban sokáig csak iparvárosnak tartották, s már-már mindenki elhitte, hogy itt a művészeteknek nincs olyan éltető légköre, mint másutt, s tény, hogy nincs például egyetemi háttere a társadalomtudományoknak. Az elmúlt másfél-két évtized azonban felerősítette az ilyen irányú igényeket is: a megyei párt- és tanácsi szervek támogatták az olvasók és az alkotók kívánságát egy folyóirat létrehozására. Mégpedig az erőket felmérve — számítva arra, hogy a Szombathelyen megjelenő Életünk mint regionális irodalmi folyóirat várja a Győr- Sopron megyei írók és költők műveit is —, nem irodalmi, hanem társadalomtudományi, közművelődési profilú kiadvány létrehozását határozta el. Az első szám november első napjaiban jelent meg. — Mit talál a Műhelyben az olvasó, ha fellapozza az első számot? Milyen a folyóirat szerkezete? — Megjelenésünk, bemutatkozásunk a színházavatás napjaira esett: kézenfekvő volt, hogy a szintén régóta áhított győri teátrum múltjával és jelenével foglalkozzunk elsősorban : egy tanulmány az elmúlt száz év színházépítési terveiről, s egy győri színházi közönség ízlésének, fejlődésének történetéről, egy portré Solti Bertalanról. Illyés Gyulával készült interjúnak a Fáklyaláng átigazításáról és aktuális irodalmi, drámaírási kérdésekről szól. Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes is színházi témájú cikket írt — ez áll a folyóirat élén —: csakhogy nem győri vonatkozásút, hanem arról szólt: a vidék színházi életének milyen szerepe van az egész ország művészeti, kulturális életében. Ez a cikk jelzi azt az alapvető törekvésünket is, hogy bár a Műhelyt vidéken szerkesztik és vidéken jelenik meg, ne vidéki legyen — a szónak pejoratív, minőséget, provincializmust jelentő értelmében. Szeretnénk — s ez a folyóiratot kiadó Győr-Sóp- rori megyei Tanács és a szerkesztőség programja — helyi problémáinkban meglátni az országos gondokat és az országos eredményekhez helyi sikereinkkel is hozzákapcsolódni. A megyehatár tehát témában és a szerzőgárdában nem határ. A jelen és a közeli . múlt társadalmi és kulturális, művészeti kérdéseivel szeretnénk foglalkozni — a legváltozatosabb műfajokban. — Nagyon fontos feladatunknak tartjuk — miként egyik rovatcímünk, a Híd is jelzi —, hogy kapcsolatot tartsunk a csehszlovákiai és az ausztriai magyar irodalommal, elsősorban az Irodalmi Szemle és az Eisenstadtban megjelenő Pannónia című folyóiratokkal való együttműködés alapján. Sok adósságunk van e tekintetben: erről éppen E. Fehér Pál cikke szól a Műhely első számában. (E. Fehér Pál, a Műhely szerkesztő bizottságának elnöke.) Dobos László csehszlovákiai magyar író a Sarló mozgalom ötven évéről emlékezett meg ebben a számban, amelyet a falusi közművelődésről szóló riport, Győr-Sopron megyében élő írók, költők verseiből, novelláiból készült összeállítás, kritikai rovat és gazdag grafikai és fotóillusztráció egészít ki. — Kikre számít a Műhely mint szerzőkre és kikre mint olvasókra? — Szerzőnk lehet bárki, aki írásaiban a mai magyar valóságról őszinte, hiteles képet ad és olyan írással jelentkezik, amely folyóiratunk profiljába beleillik és természetesen a megfelelő színvonalat eléri. Különösén számítunk azokra, akik itt élnek, vagy régebben itt éltek és dolgoztak a Kisalföldön, Győr-Sopron megyében — úgy gondolom, ez természetes lokálpatriotizmus. Olvasóink között nem csak az értelmiségieket szeretnénk üdvözölni, hanem mindenkit — munkást, diákot, alkalmazottat, parasztot, aki érdeklődik társadalmunk, kulturális, művészeti életünk kérdései iránt. — És a következő számokban? — Nem szerkesztünk „tematikus” számokat, de egy- egy témával kiemelten, nagyobb arányban foglalkozunk, így például az 1979/1. számban megemlékezünk a mező- gazdaság szocialista átszervezéséről — húsz évvel ezelőtt Győr-Sopron megye volt az ország első termelőszövetkezeti megyéje. A megemlékezés formái: interjú GalgócZi Erzsébettel — aki megyénk szülötte, közlünk róla szóló tanulmányt Hajdú Ráfis Gábor tollából és Galgóczinak egy visszaemlékezését riporteri tevékenységére. Molnár Ferenc kulturális államtitkár közművelődésünk időszerű kérdéseiről ír számunkra cikket, valamint közöljük Cserhalmi Imre a Tanácsköztársaság idején játszódó drámájának részletét. Vojtech Kondrót, Illyés Gyula verseinek szlovák fordítója nemrég adta ki kötetben fordításait: könyvének előszava olvasható lesz a Műhelyben. Az Arckép rovat a 95 éves Dénes Zsófiához látogatott el. Egyik számunk a munkásművelődéssel is foglalkozik majd. — Távolabbi terveink közül a Duba Gyulával folytatott beszélgetést, a Borsos Miklóssal készült interjút, a Pannónia című folyóirat bemutatását említhetem. És természetesen azokat az írásokat, amelyeket e sorok olvasása után küldenek majd a Műhely leendő olvasói, munkatársai — mondotta dr. Gecsényi Lajos, a Műhely főszerkesztője. Gárdonyi Béla Hetedik éve, amióta Salgótarjánban él, ismerem — személyét, munkáit, azokat a szebbnél szebb bábokat, melyek a keze alatt formálódnak jelképes, „élő” figurákká a textíliából, fából, bőrből, s ki tudná felsorolni, hogy még hány- és miféle anyagból. E saját maga készítette bábok szerepelnek az általa rendezett előadásokon. Hetedik éve vagyok művészetének, tehetségének csodá- lója, őszinte, meleg emberségének tisztelője. Bámulatos az ereje, kitartása, a bábok iránti szinte szerelmes szenvedélye, amely még ma is. harminc év után, felforrósítja a kissé rekedtes hangján előtörő szavakat, szikrázó csillagokat gyújt számomra meghatározhatatlan színű szemében. Lehangolóan kopott hivatali szobában beszélgetünk Tóth- né Horányi Ilussal, a népművészet mesterével, a salgótarjáni József Attila megyei Művelődési Központ Főnix bábegyüttesének országos hírű, elismert vezetőjével. December végén vette át a Népművelési Intézet Komplex ’78 című pályázatának egyik egyéni díját a Maskurázás című farsangi népszokásokat bemutató színpadi forgatókönyvéért, ugyanakkor kapta meg a több Öntevékeny művészeti együttest magába foglaló kollektíva az előadásért a csoportdíjat. A friss siker és az eltelt harminc év e beszélgetés apropója. > — A Népművelési Intézet 1948—49. telén a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének debreceni házában, ahol gyakran megfordultam, báb- tanfolyamot hirdetett, s jelentkeztem — emlékezik Tóth Sán- dorné. — Én voltam n 13. jelentkező, de nem riadtam meg ettől, sőt...! Végül a tanfolyam Hajdúböszörményben szerveződött meg, 70 résztvevővel. Megismertük a bábkészítés rejtelmeit, szabtunk, varrtunk, textilből, harisnyaszárból fejeket formáltunk. Csoportomban én lettem a játék tervezője, rendezője, még az anyóka is. Négy játékot mutattunk be, s az általunk készített bábok annyira megtetszettek az előadóinknak, hogy elvitték magukkal bemutatni más tanfolyamok hallgatóinak. De nagyon sajnáltuk is akkor, hogy mi nem vihettük haza a készítményeinket. — Mi történt a tanfolyam elvégzése után? — Az MNDSZ-ben elvállaltam egy bábcsoport vezetését. Havonta egy-két előadást tartottunk, meg jártuk a megye településeit. Sok helyütt petróleumlámpa mellett játszót'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSySSSSSSSSSSSSSSSS.'SS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSYzKrrSSSSSSSSSSSSSSSS/ Fordította: Bába Mihály 10. ' Végül is sikerült valahogy visszatérnie Angliába. Ott azonban nem volt könnyű munkát találnia. A lengyelek iránti lelkesedés már régen elillant, az angolok egyre ferdébb szemmel nézték a furcsa idegeneket, akik a háború befejezése ellenére nem akartak hazamenni. Azok, akiknek volt egy kis tőkéjük és nem lettek az ügyes szélhámosok áldozatai, valahogy boldogultak. Ma- karek szerencsés volt, amikor az egyik angol ismerőse révén sikerült állandó munkát találnia. A Jermyn Streeten az egyik szállodában kapott munkát. — Nyolc órán át, délután négy órától éjfélig, álltam egy kis sötét helyiségben — mesélte Henio —, és végeláthatatlan mennyiségű poharat, tányért, kést, villát, kanalat mostam. Minden törött edény árát levonták a fizetésemből, és minden vendég reklamálásáért, hogy piszkos a tányér, vagy á villa, büntetést kellett fizetnem. Az első hónapokban semmit sem kerestem, sőt gyakran kiderült, hogy én tartozom a munkaadómnak. Később fantasztikus gyakorlatra tettem szert. Sok ezer különféle edényt, evőeszközt mostam törés nélkül. Még arra is volt időm, hogy egy cigarettát elszívjak. Dehát végül ezt a foglalkozást is abba kellett hagynom. — Megint állampolgárságot kértek? — kérdeztem. — Nem. Az angolok megengedik, hogy piszkukat idegenek mossák, nem érdekli őket a származásuk — nevetett mister MacAreck. — Egyszerűen a szálloda vezetősége kiszámította, hogy jobb két mosogató legény alkalmazása helyett megvenni az olasz automatát. A kiadás ugyan nagy, de megéri. Az automatának nem kell inni adni, pontosan dolgozik, nem töri az edényeket és nem kér bért kéthetente. Az egyik szombaton a pénzesborítékom mellé kaptam egy nagyon udvarias levelet, amelyben a szálloda igazgatója őszinte sajnálattal értesített, hogy a legközelebbi hétfőtől ne fáradjak be a munkahelyemre. A levél a legőszintébb kívánságot tartalmazta a jövőre vonatkozóan és biztosított változatlan baráti érzésükről és tiszteletükről, mely megilleti személyemet a hotel vezetősége részéről. — Aztán mi történt? —kérdeztem. — Aztán? Meggyőződtem róla, hogy munkát még nehezebb találni, mint korábban. El akartam utazni Ausztráliába, de nem volt pénzem. Korwali- ban szénbányába felvettek a lengyelek, de ez a munka sokkal nehezebb volt, mint a tányérmosogatás, s azzal a perspektívával kecsegtetett, hogy a széntermelés legkisebb kon- juktúrája miatt állás nélkül marad az ember. Akkor értettem meg igazán, amiről tegnap beszéltem neked. A gazdag és az úgynevezett becsületes ember, nem mulaszt el egyetlen alkalmat, hogy a jog palástja alól kiforgassa a szegényebbet és a tőle tapasztalatlanabbakat maradék vagyonukból. Elhatároztam, hogy én is kipróbálom ezt a módszert. Ezúttal én öltöm magamra a naiv ember szerepét, akit az ügyes businessman igyekezni fog megfosztani az utolsó fillérétől. Az lettem, akit Lengyelországban hochs taplernek neveznek. De hochs tapler nagystílű! Aki pénzt, súlyos összegeket képes kombinálni. De engem soha senki nem látott a vádlottak padján. Egyetlen általam becsapott „áldozat” nem vallotta be, hogy ismer engem. A velem való ismerkedés és az, hogy engem akartak becsapni, nagyon sok fontjukba, dollárjukba került. — Hogyhogy? Nem értem! — Iszunk még egy kávét — javasolta Heino és intett a pincérnek, aki majdnem futva érkezett asztalunkhoz. — Két kávét hozzon nekünk, de erőset. A Hennessyt a szerkesztő úrnak, nekem pedig tisztességes lengyel vodkát. A pincér elénk tette a feke- téscsészét, majd ünnepélyesen, nagy ceremóniával töltötte tele a poharakat vodkával és francia konyakkal. Mesé- lőm ivott egy korty kávét, utána ivott az aranyszínű italból, aztán kényelmesen elhelyezkedett a fotelben és elkezdte elbeszélését. (Folytatjuk.) 4 NÓGRÁD — 1979. január 10., szerda [ — Régi vágyunk volt a férjemmel, hogy a hegyek közé menjünk, hiszen Erdélyben születtünk, a cívis városban igazán nem tudtunk meggyökerezni, a bábszínházát pedig lebontották. Salgótarján további színekkel gazdagítja Tóthné Horányi Ilus művészetét. A megyei művelődési központban óvónőkből, fizikai és szellemi dolgozókból, közép- és általános iskolásokból megalakítja — mintegy önnön újjászületését is jelképezve — a Főnix bábcsoportot, mely rövid idő alatt országos hírre tesz szert, eljut a Budai Várba, a televízióba, sőt külföldre is. Az új környezet. a kazári menyecskekórussal való közös szereplés termékenyítőleg hat a bábkészítésre, előadásmódra. A Fő- Tóthné Horányi Ilus, a nép- nix bábegyüttes eddig 17 műművészet mestere sort — például a Hüvelyk MaKét remekbe sikerült maszk a Maskurázás című díjnyertes pályamű előadásából tunk. Mindig nagy-nagy örömet, gyönyörűséget éreztem akkor, amikor láttam a kipirult arcú, sugárzó szemű gyerekeket, amint gyönyörködnek a bábukban, élvezik az előadást... Egyszer aztán meghívtak a debreceni bábszínházba zongoristának, ahol — eredetileg zeneszerzőnek készültem — komponálhattam, majd játszhattam is. Tóthné Horányi Ilust egy- időben e bábszínház vezetésével is megbízták, majd a debreceni pedagógus-szakszervezet bábcsoportját vezette. Mindig szívesen vállalta az új feladatokat, s a bábozásban is az új lehetőségek feltárása, kiaknázása foglalkoztatta. Eredményesen kísérletezett a bonyolult mozgatási technikájú wayang-bábokkal, az utóbbi időben pedig a maszkokkal, a maszkos játékkal. Bábuit számos helységben — például Békéscsabán, Hajdúböszörményben — kiállították, csoportja két ízben nyerte el a Kiváló együttes címert, ő maga megkapta a Szocialista Kultúráért kitüntetést, szintén két alkalommal. Hazai és nemzetközi rangú fesztiválok rendszeres szereplői voltak, időnként feltűntek a tévé képernyőjén is. 1972-ben következett Salgótarján. / tyit, Szokolay—Weöres: Csalóka Péter című meseoperaját — mutatott be, ehhez Tóthné 178 bábut és 76 maszkot készített. Több ezer gyerek és több száz felnőtt tapsolta meg produkcióikat. — Mindenről hajlartdó voltam lemondani a bábjáték kedvéért. Izgatott, hogyan elevenedik meg a holt anyag. Sok sikerben, erkölcsi és anyagi elismerésben volt részem, olykor elmarasztalásban, méltatlanságban is. De sosem keseredtem végleg el, megálltam segítség nélkül is a lábamon. — Eddig — az évforduló kapcsán — jobbára csak a múltról beszélgettünk, szóljunk a jelenről, a jövőről is. — A tervezés időszakában élek. Több régi műsorunkat, többek közt a Hamupipőkét, a Bohócversenyt, az Egyszeregy királyfit szeretném felújítani, s megrendezni Britten A kis kéményseprő meseoperáját. Valószínűleg szerepelni fogunk a budapesti Egyetemi Színpadon és meghívtak bennünket Csehszlovákiába, egy nyári nemzetközi fesztiválra. Őszintén kívánjuk, hogy a tervek valóra váljanak, sikerrel szerepeljen a salgótarjáni Főnix a Prága melletti bábfesztiválon. Sulyok László Az írásiudatlaneág felszámolása Mongóliában a harmincas években kezdték meg az analfabetizmus felszámolását. Sorra szervezték a felnőttek iskoláit, bevezették a kötelező írásoktatást. 1941-ben megjelent az új ábécé és 1947. végére már a lakosság fele tudót írpi. Az új ábécé ugyanis jóval egyszerűbb az ősinél.’ Az analfabetizmus felszámolása húsz évvel ezelőtt fejeződött be az országban. Az azóta eltelt években Mongóliában általánossá váilt. a kötelező nyolcosztályos iskola elvégzése minden iskolás korú gyermek számára.
