Nógrád. 1979. január (35. évfolyam. 1-25. szám)
1979-01-31 / 25. szám
I A RUHAGYÁRI PÉLDA (II.) Szép és gazdaságos álmok ötletei, melyek realizálják e sokféle csatornán érkező információkat. Zsuffa Mátyásnét és Nyúl Gyulánét, a két divattervezőt a mintakészítő üzemben rajzok fölé hajolva, anyagot válogatva találjuk. — Iraki piacra állítunk ösz- sze gyermekruha-kollekciót — mondja Zsuffa Mátyásné. — A tegnapi belföldi üzletkötés darabjaiból választottuk ki az irakit. Igaz. ez általában fordítva történik, gyakrabban ajánlunk tőkés kollekcióból beföldre. de néha ilyen is van. — Milyen anyagokat ajánl gyermekruhákhoz? — Flanellt, könnyű fésűsgyapjú anyagokat. Ktellemes viselet, könnyen kezelhető. — És a nőknek? — A pamutot, a pamuttipu- sú és a kevert hazai anyagokat. Nagy divat a mintás fla- nell, illetve a kockás és egyszínű kelme kombinációja. A 100 százalékos jersey lefutóban van, a selyemjersey tartja magát. Továbbra is az anyag esését hangsúlyozó formák divatosak, de kaptunk már információt az egyenes vonalú, nagy hasítékú szoknyák hódításáról is, s ezt egyes exportoknál már figyelembe vesszük. döntő többségével. Nagyrészt ez az oka annak, hogy az üzletbe nem mindig a legszebb, legdivatosabb fazonok kerülnek. — Volt már bemutató, melyen szoknyáinkat ezzel az „érvvel” adták vissza: valóban nagyon szépek, de szoknyákat más gyártól szoktunk rendelni — mondja dr. Kaszás Józsefné. — A ruhagyárak egyébként is lépéshátrányban . vannak a divat követésében, üdvös lenne, ha ezt nem fokoznák tovább. A hazai alapanyaggyártás is gyakori kerékkötője a divatnak. Jött, látott és győzött a kordbársony, a gyárak mégis kínai anyagból voltak kénytelenek dolgozni. S igényes . piacon hazai anyagból készült holmit egyre nehezebb eladni. Mérhetetlenül sok energiát fordít a ruhagyár a magyar kelmék minőségvizsgálatára. Idei céljuk az, hogy az első osztályú termékek részaránya érje el a 98 százalékot. De hogyan, ha az első osztályú alapanyag aránya csupán 75—85 százalék? És sokszor a vizsgálóban derül ki, hogy ami első osztályúként érkezett, az sem mindig az. A gyártók becsületesebb anyagminősítése nagy tehertől szabadítana meg a tarjániakat. (Folytatjuk) Szendi Márta „Az anyag esését hangsúlyozó formák a divatosak” Öröm, de sokszor keserves megpróbáltatás is a ruhavásárlás. Mert milyen óhajoknak is kell megfelelniük a kiakasztott holmiknak? Bizony sokféle kívánalomnak. Először is legyen divatos. Ugyan ki szeretne ódivatú, békebeli holmikban járni, mégha megannyira tartós is az? Aztán színösszeállítása is legyen szép, mutatós. Anyaga korszerű szálból készült, köny- nyen kezelhető. Az sem elvetendő szempont, ha a darab ügyesen variálható más holmikkal. S akik mindezt tervezik a Salgótarjáni Ruhagyárban, azoknak arra is gondolniuk kell, hogy álmuk gazdaságos is legyen, a vevővel is megfizettethető. Mindebből már sejthető, hogy a gyárban nem csupán rajztudási készség dolga a divat. Több csatornán át áramlanak a divatinformációk a ruhagyárba. A hírek legfőbb forrása a Magyar Divatintézet, mely irányelveket ad, konzultációkat szervez, bemutatókat rendez a nemzetközi tapasztalatok és a hazai lehetőségek összhangba hozásával, túlmutatva a jelenlegi divaton, értékeli a gyárak tevékenységét, s kutatásai alapján divatprognózisokat nyújt. Másik csatorna lehetne a külkereskedelmi vállalatok információja. Azért használják e feltételes módot, mert úgy tartják, hogy meglehetősen szegényesek ezek a hírek. Elvárnák, hogy a rendszeres külföldi utakból többet kamatoztassanak a külkereskedők. De részt vesznek a ruhagyári szakemberek olyan tárgyalásokon is, amelyekből — már az asztalhoz ülés pillanatában is tudván tudják — nem lesz üzlet. Potenciális vevőt tárgyalás nélkül azonban nem lehet elengedni. Másrészt a külhoni igények feltérképezésének kiváló lehetőségei e megbeszélések. Ha üzlet nincs is, a tárgyalópartner szavai nyomán rajzok, tervek születhetnek, s ki tudja, hátha holnap éppen ezekre lesz szükség? Aztán ott vannak a többi ruhagyárak tapasztalatai, a szaklapok, a divatlapok. S végül a gyár saját tervezőinek Akik eltűntetik a gyűrődéseket Jelentés a hatos frontról Akik „belefértek” a képbe Barta Gyula harmadából Nagyot, szinte félelmetes, semmihez sem hasonlíthatón durran az acéltám, de a csapatból senkinek sem rezdül a szempillája. Igaz, fel-feltekin- tenek a főtéré, s aztán minden megy tovább, a maga rendjén. — Megszoktuk már — so- moiyodik el „szénporálarca” alatt Barta Gyula, a frontmester, látva megilletődésün- ket —, sőt átéltünk mi ennél lényegesen kutyább recsegéseket. De hát, tudja... Én az eddigi negyvenkilenc évemből már a harmincharmadikat töltöm a föld alatt, itt Tiri- besen meg már negyedszázadnál is több ideje, hogy dolgozom. Mondhatnám: úgy ismerem, mint a tenyeremet, de itt lent, ezt nem lehet. Ki tudhatja előre, mikor mi várható, hol mivel kell számolnunk. — Szóval, csupa rejtély maguk előtt minden? — No, azért, az nem! — figyel oda a szavakra a halásza vú főaknász, Nagyrőcei János. — Megkutatott terepen haladunk előre, azt is tudván, meddig. Jó két hónapot adunk még ennek a frontnak, s addig számításaink szerint „kihozzuk” még belőle a negy- ven-negyvenkétezer tonna szenet. De ha kis szerencsénk van, talán még többet is. Igen jó munkahely ez. Pedig nem kevesebb, mint másfél éve jöveszti már innen a szenet a maróhenger. Nagy dolognak számít, hisz a teljesítmény-visszaesések mindig az átszerelésekkor következnek be. — Eszerint előre félnek az áprilistól? — Félni nem félünk — mondogatják. — Csak akkor még keményebben kell hajtani. — Ennél is? — Ahogy mondja. Pedig nem akármilyen brigád ez a Világosi József vezette csapat, amely — ki tudja miért? — a Dózsa György nevet viseli. Fent az irodában Sándor Gáspár aknaüzemvezető is elmondotta már, s most kísérőnk: Kadlót Lajos, a munkaversenyes is csak megerősíti: „Ezek itt hihetetlen erőfeszítésekre is képesek, ök kilencvenhatan, harma- donként arányosan elosztva, adják az üzem széntermelésének több mint kilencven százalékát, ami nem kis szó, hiszen a múlt évi terv százhetvenezer tonna volt. S ezt, szintté percnyi pontossággal rögződött meg az emberekben, 1978. december 22-én, 17 óra tíz perckor teljesítették.” — Voltak „nagy dobásaink” — emlékszik örülve —, de nem érzem dicsekvésnek szavait — a frontmester. — Nem is egy műszak alatt egy emberre nyolc tonna felküldött szén jutott. Most ez egy kicsit megcsappant: 7,2—7,5 tonna körül tartunk, de ezt sem tartjuk rossz átlagnak. A versenyes, s a főaknász is rábólintanak. Jó front, jó emberek... A szén a front mindkét szárnyán — mert a szállítóvá— Ami pedig a színeket illeti, továbbra is a meleg színek divatosak, a barna és drappos árnyalatok — teszi hozzá Nyúl Lajosné. —Nyárra a világos narancs, a bordó, a világoskék s az örök divatszín, a fehér és a fekete lesz a menő. Nagy utat jár be egy-egy fazon, míg az üzletbe kerül. A nagy harc már a rajzzsü- rin kezdődik. Divatosság és gazdaságosság összeegyeztetését itt indítják. A rajz alapján elkészülő mintadarabot újabb zsűri bírálja el — esztétikai, gyárthatósági, gyártmányfejlesztési és árszempontokat figyelembe véve. Akad olyan holmi, melynek útja itt véget ér. A szűrőn átjutó darabokat mutatják be a nagykereskedelemnek. S annak a darabnak a további sorsa, mely a gyárban 20—30 szakember tudása, véleménye alapján formálódik, itt már egyetlen ember ízlésén, döntésén múlik. S nincs semmi biztosíték arra, hogy ez az ízlés egyezik a vevők r Épül a második atomerőmű A nyugat-szlovákiai Jaslovs- ké Bohuniceben elkészültek Csehszlovákia második atomerőműve első blokkjának szerelésével. Itt a VVÉR—440 típusú szovjet reaktor két, egyenként 220 megawattos gázturboagregát üzemeléséhez szükséges hőenergiát' biztosít. Az atomerőművi rendszer ezzel az eddigi 150-ről 590 megawattos teljesítményre emelkedik Csehszlovákiában. Mivel a hazai kőszénlelőhelyek az évszázad végére előreláthatólag a jelenleginél jóval kevesebb szenet ádnak, a kőolaj- és földgázimportnak pedig megvannak a maga korlátái és a vízi energia hasznosítása sem oldja meg a modern iparfejlesztés ilyen irányú problémáit, Csehszlovákiában az energiapotenciálnak olyan növelésére törekszenek, amely az atomerőművek révén válik lehetővé. Ezt indokolja, az is, .ogy az ország rendelkezik uránnal, ez a fűtőanyag tehát hazai forrásból nyerhető, ha nemesítését a Szovjetunióban végzik is. Csehszlovák kutatók — szovjet kollégáikkal együtt — természetes urán felhasználásával üzemelő atomreaktor terveit készítették el. Szovjet kutatók ugyanakkor közönséges vizes reaktorokat terveztek, sőt már a gyakorlatban is kipróbálták azokat. Ezekben tüzelőanyagként enyhén dúsított uránércet használnak és közönséges vizet alkalmaznak, ami egyrészt moderátorként hat, másrészt a reaktorból történő hőátvitel céljait szolgálja. Csehszlovákiában elhatároz-’ ták, hogy ezt az ún. vizes reaktort alkalmazzák a további atomerőművek építésénél. Szovjet—csehszlovák egyezmény alapján ilyen reaktorral kezdték építeni 1973 áprilisában a Jaslovské Bohunice-i atomerőművet, a másodikat az országban. A most megépült első blokk mellé még egyet építenek, amelynek a szerelési munkáival jól haladnak. Ugyanitt kezdték meg a harmadik atomerőmű építését. amely 2x440 MW-os teljesítményű lesz. Néhány év múlva e három atomerőmű együttesen 1910 megawattos teljesítményt ér el és ezzel Csehszlovákia legnagyobb energiaközpontja lesz. További atomerőmű épül Brno közelében, és kijelöltek már újabbak helyét Mochovceben és Maloviceben. A tervek szerint 1990-ig az ország atomerőműveinek összteljesítménye meghaladja a tízezer megawattot és ezzel az összenergiatermelés egy- harmadát ilyen korszerű erőművek biztosítják. Bábel László felvétele gátból jobbra is, balra js elágazik a munkahely — három és fél ezer körüli kalóriás, s itt még viszonylag a vastagságával sincs baj. Mondják, százhetven-kétszáz centiméter között feszül előttük a homlok. Csak hát — ismételgetik — nemsokára bevégeztetik, s mehetnek a kettes telepi, legnehezebb bányarészre. De hát, mese nincs, a szén kell! Folytatnánk tovább a beszédet, de Sikna József, a maróhenger kezelője arrább tessékel: újabb fogáshoz állítanak gépet, acéltámot, kaparószalagot. Lejjebb húzódunk hát, a szállítóvágat felé, s hallgatjuk a nálánál idősebbek által is Gyula bácsinak szólított frontmester szavait. — Jó kis brigád ez. Hatvanhatban alakultunk, s azóta hirtelenjében meg sem tudom mondani hányszor lettünk aranykoszorúsok. Azt viszont — nevet — már az eszemben tartom, hogy hetvenhatban az ágazat kiváló, rá egy évre meg a vállalat kiváló brigádja lettünk. Tudja, úgy élünk mi itt lent, mint egy nagy család. És ez jó. Mert ha valahol, hát itt nagyon sokat számít a megértés, a békesség, nyugalom. Nincs is itt baja soha senkinek senkivel. Megbecsüljük egymást, no! Lábunk előtt, a kaparószalagon porosán patakzik a szén. — És egészség van-e? — Van úgy nagyjából ki- nek-kinek; Csak hát én legalábbis érzem már a föld alatt eltöltött évtizedek nyavalyáit. Bár azt kívánom, így tartsak még ki vagy húsz évig, s aztán már ki figyel oda! Nyugdíjig van még hat keménynek ígérkező esztendőm, mert tudja, rám érvényes a korkedvezmény ennyi munkahelyi idő után. De a többiek is megvannak, csak rájuk kell nézni. Most nem látja, de ha megmosdanak, csak úgy kicsattan a piros egészségtől az arcuk. — Akkor erő is van. — Akad. Úgyhogy idénre sem vállaltunk kevesebbet százkét százalékos teljesítésnél. Ami így kimondva nem tűnik soknak, de ha a száz- Valahányezer tonnához igazítjuk, már másképp hangzik. Igazán. Kifelé menet, a viharos szélként dübörgő behúzó légvágat csípős levegőlobo- gásában próbálom kiszámolni, mennyi lehet, de felhagyok az agytornával. A munkaver-’ senyest is kérdezném, de szavaink elvesznek az ácsolat között . .. Karácsony György NÖGRÁD — ’070. íanucu 31 - "erdr P
