Nógrád. 1978. december (34. évfolyam. 283-307. szám)

1978-12-24 / 303. szám

■érzékenyen érintette, hogy a feleségét elvitték a gárdonyi szanatóriumba. Összetartoztak ők. sok jóban meg nehézben, szívszaggató keserűségben is kitartottak egymás mellett. De most mennie kellett a feleségnek. Ahogyan mondani szokta: „Az

édes feleségnek...” A doktornéni javasolta, mert valami rendetlenséget vett észre a tüdőn. Nem ítélte veszedelmesnek, de biztos, ami biztos, Gárdonyban jobban értenek azt megítélni. Nincs nyugta, amióta elment az asszony, üres a ház, hiába, hogy takaros az udvar, a jérce meg gondtalanul dalol és színes a vaskerítés. Most azt nem is érzékeli. Üres és üres minden, a csempével bélelt takaros konyha, a szépen rendezett szoba, meg minden. Felgyülemlett testében a keserűség.

— Hej, világ, kutya világ...

Ettől legalább megkönnyebbült. Kibírt ő már sok mindent, nincstelen keserűséget, kiközösítést, üldözést és azt tartja: az ember akkor ember, ha képes szembenézni a valósággal. Csakhát az évek! Rohannak, kopik az élő és már nem olyan ellenálló, mint volt valaha. Neki is megfehéredett a haja, arca is sápadtabb, meg a léptei is nehezebbek. Ha fájdalmas a gondolata, a könny is a szemébe szalad. A napokban határozott, hogy autóbuszra ül és irány Nóg- rádgárdony. „Már csak az ünnepre haza hozom!” Vitte a járat téltől fáradt tájakon át és ahogyan nézte, egyre élénkebben kavarogtak gondolatai. Ez itt a krumplisfalu. Örhal- mon haladtak át. Igen, ott, abban az utcában, abban laktam, de már hol az a ház? Alacsony volt. most meg emeletes a helyén. Az üvegen át melegített a napsugár. Megérte az akkori fáradság. Igen azon az úton gyalogolt valamikor Csi- tár felé. A Hallgató ugyanúgy tekint le az útra, mint akkor, de erre is milyen a változás! Sár volt akkor a patak mentén, le egészen az alvégig. Hányszor megtaposta azt a sarat. Aztán Iliny jutott az eszébe, amikor a falubeliek felszólították, hogy ha már eljött hozzájuk, akkor legalább egy gyűlésen szóljon a néphez. A szónoklat után elmondta a Petőfi-verset: „Ha majd a bőség kosarából...” A tanító ment hozzá kezet rázni és megkérdezte:

— Maga hol tanult ^ ilyen szépen verselni?

Mit is mondott neki? A sza- vajárása szerint: „Aranyos elvtársam, hosszú annak a története!” Megvillant a tekintete, huncut mosoly bújkált a szája szögletében, mert érezte, hogy belopta magát az emberek szívébe. Lengyel Tusi Istvánnak nagy tisztelete volt arra, amerre a falujáró hivatása vitte.

Amikor felgyülemlenek

benne ezek a gondolatok, akkor mindig eszébe jutnak azok a forrongástól hangos napok, amikor Kisterenyén először kitették a sarlós kalapácsos vörös zászlót, a párt zászlaját. Szomszéd Keskeny István hívta magához az akkor még sihedert, hogy most már komolyan vegye az életet és tanuljon, mert a munkásoké a jövő. Daloló, szép napok voltak azok, az Igazi első, fényes karácsony napja. Aztán a keservek, Rákos János volna

megmondhatója, hogy egy pakli hármasdohányért micsoda ütlegeket kapott. Majd jöttek a számonkérés napjai, mert a bányában, amikor a szénportól fekete, fáradt tekintetű emberek már reményüket vesztették Zsugya Sándor, a csapatvezető megszólította:

— Na, Tusi, hogyan is van...?

Elővette a zsebe legmélyéről a féltve őrzött papírt, belenézett az emberek szemébe és mondta: „Akasszátok fel a királyokat...” Csengett, zengett a száva, felizzott az emberek szeme és megint új erőre kaptak. lengyel Tusi István neve bejárta a bányák legrejtettebb zugát is. Hívták, várták, amíg aztán a sok gyiloktól terhes hatalom el nem ragadta. Gyuláról,, a bányából jött fel, amikor a kisbíró rémült arccal súgta neki: „Vigyázz, keresnek”.

Még kiment a feles kukoricába a feleségéhez a Kalapatra. Aztán hazafelé indult. Már az úton mondták neki, Szomszéd, Domonkos, Nádasdi — mind bent vannak. Akkor hát ez is elkövetkezett. Elvitték őt is hónapokra. A börtönök celláit lakta a fővárostól Zaláig.

Az autóbusz kerekei huppa- nóba buktak, a kocsi megrázta az utasokat. Tusi felriadt gondolataiból. A csitári dombok néztek be az ablakon. Távolabbról meg a Cserhát dér lepte csúcsa. Biztosan örül a látogatásnak az édes. Átmelegedett a teste. Milyen öröm] fogta el akkor is, amikor a háború végén így karácsony tájt hazatért. Fehérbe borult az a sokat szenvedett, megté-1 pázott föld és olyan megtisztult lett, hogy- igazi újjászüle- tési hangulat kerekedett a községben. Igaz is, daloltak végig a báró kertjén, hideggel sem törődve. Aztán kitették a vörös zászlót. Teljesen olyan volt, mint amit Szomszéd Keskeny István tett ki akkor, amikor először hallotta kiáltani, hogy éljen a párt. Olyan volt tisztára az a zászló is. Milyen csend lett. Valaki a kert belső felén zokogva kiáltotta: „Vége, vége a háborúnak !”

— Az volt a második szép, igazi karácsony...

Aki az autóbuszban most látta Tusi arcát, nem is sejthette, mitől olyan derült és fényes a szeme. Megállt a járat, pont ott, a szanatórium előtt. Tusi az tudta sietve megy az udvaron át az épület felé. A háta kissé meghajlott, lábai sem engedelmeskedtek, pedig a szíve sürgette, ment volna.

int, a bányatelepen, ahol az öreg gesztenyefák lombtalan dideregnek a télben, ott, az utca túlsó oldalán, ahol sokszínű a kerítés, meg az udvar is takaros, családi melegtől kellemes a csempével bélelt konyha. Csalogató fenyőillattól telt a belső szoba. Otthon van a feleség. Ott, velük a legkedvesebb is, a dédunoka, Richárd, hangos tőle a ház. Lengyel Tusi István forgófoteljében ül szótlan örömmel. Szeretné magához ölelni őket. Mozdulatlan maradt, de szeme fényében a karácsonyi boldogság.

Iíobál Gyula

Portugáliai napok

Marinha Grande tüze

Az építőművészet jelene

A második világháború alatt Varsó 90 százaléka elpusztult. A történelmi városok, Gdansk, Szczeczin, Wroclaw, Lublin műemlékekben gazdag belső kerületei romokban hevertek. A háború után szinte alapjaitól kellett újjáépíteni a városok egész sorát.

Az első éveket a legszükségesebb pótlásokra fordították. Az újjáépítés második szakaszában az ipari üzemeket állították helyre és megkezdték új városok építését. A hatvanas években megkezdődött a vándorlás az új iparvárosokba. Ekkor a városépítészet volt a fő feladat, ezt követte az iskola- és üzemlétesítések hosszú sora. A hetvenes években már gondolhattak arra is, hogy — a lakásépítés nagy ütemű folytatása mellett — kiépítsék mindenütt a városközpontokat és kialakítsák a korszerű üdülőkörzeteket.

A lengyel építőművészek keze nyomán „támadt fel” a varsói Öváros, épült meg a Szsjm székháza, a Marszal- kowska utca, a katowiced sportcsarnok, a toruni egyetemi város, nőttek ki a földből az új iparvárosok: Nowa Huta és Tychy.

Az építőművészeti alkotás fő színtere azonban — a múlt évtizedeiben csakúgy, mint jelenleg — a lakásépítés. A most folyó tervidőszakban másfél millió új lakás épül, főleg előregyártott elemekből, magas házakkal, de mintegy 30 százalék a családi házak aránya is. Az új technológiával készülő házak nem csupán korszerű, kényelmes lakásokat adnak új lakóiknak, de a környezetük, a kiszolgáló létesítmények sora is korszerű. Szép példája ennek többek között a varsói Ursynów Pól- nocny városnegyed, amely 150 ezer embernek nyújt otthont, vagy a lublini Juliusz-Slo- wacki-negyed, ahol zöldterületek tarkítják az épületsorokat. Jól szabályozott a gyalogos és közúti forgalom úgy, hogy az iskolák, sportterek, üzletek felé vezető járdákat sehol sem keresztezi főútvonal. A lakásokat úgy építették meg, hogy szélvédettek legyenek és minél több napfény érje őket. Az új lakónegyedek körül parkolóhelyeket, garázsokat építettek. Ott van minden egyes negyedben az üdülést, sportolást lehetővé tevő létesítmények komplexuA PORTUGÁLIÁI LEIRIA

és Nógrád megye között immáron két esztendeje, hogy testvérkapcsolat alakult ki. Tavaly leiriai pártmunkások ismerkedtek meg megyénk életével, a fejlett szocialista társadalom felépítéséért szorgoskodó nógrádiak hétköznapjaival. Meghívásukra a közelmúltban az MSZMP Nógrád megyei Bizottságának küldöttsége járt Portugáliában, amelynek tagja volt Szabó István, a salgótarjáni járási pártbizottság első titkára is, akit az ott látottakról, hallottakról, élményeiről kérdeztünk.

— Felejthetetlen emlékekkel érkeztem haza. Lenyűgöző volt tapasztalni, hogy a Portugál Kommunista Párt tagjai milyen lelkesedéssel, energiával és következetességgel harcolnak nap mint nap az 1974. áprilisi forradalom demokratikus vívmányai védelme érdekében. Helyzetük cseppet sem irigylésre méltó, hiszen a reakció, a jobboldal minden erejével arra törekszik, hogy gátat vessen a kedvező folyamatnak, s nem válogat az eszközökben sem — mondja.

Vaskos jegyzetei között lapozgatva teszi hozzá: erről győződött meg, amikor a PKP tagjaival, gyári munkásokkal, földművelőkkel, halászokkal beszélgetett, akik töretlenül hisznek a boldogabb holnapban.

.— Leiria megyében négy és fél ezer a kommunista párt tagjainak száma, de befolyásuk ennél jóval nagyobb, különösen Marinha Grande városban, ahol a PKP Leiria megyei bizottsága is otthont kapott. Jártunk például egy több mint hatszáz főt foglal-- koztató üveggyárban — termékeinek összetétele hasonló a salgótarjáni öblösüveggyárhoz, de korszerű gépet alig látni — ahol a pártszervezet kétszáz tagot számlál. A kommunisták nélkül ott nem születhet döntés, s ezt a gyár kormány által kinevezett jobboldali vezetői is kénytelenek tudomásul venni...

AZ ÜVEGGYÁRBAN egyébként a munkásmozgalom régi hagyományokkal rendelkezik. A fasiszta hatalomátvétel elleni tiltakozásként például 1934. január 18-án a munkások egy teljes napra elfoglalták az üzemet. A megmozdulásban résztvevők közül félszázat deportáltak, néhá- nyukkal a nógrádi pártmunkások is találkoztak.

— Portugália ma forrong. Jelenleg egyedül a kommunisták azok, akik képesek — széles szövetségre támaszkodva — kiállni a földreform, a munkásbizottságok védelmében. A falvakból bejáró munkások például a néhány hektáron nyűglődő parasztokkal igyekeznek megértetni, hogy a jövő útja a szövetkezés — magyarázza Szabó István.

Leiria megyét a földreform alig érintette, mindössze egy termelőszövetkezet alakult harminc hektáron. A megyében a művelt földterület 163 ezer hektár, a birtokok száma ötvenezer. Hatszáz olyan birtok található, amelynek gazdái húsz hektárnál nagyobb területtel rendelkeznek, a többiek egy-két hektáron tengődének. A terméshozamok rendkívül alacsonyak. Búzából és kukoricából 13. burgonyából 80—110 mázsát takarítottak be egy hektárról. A termelőszövetkezetbe tömörültek helyzete sem sokkal rózsásabb, hiszen az államtól nemhogy támogatást, de hitelt sem kapnak.

— A gyárakban viszont a termelést a munkásbizottságok ellenőrzik. Ezt a Portugál Kommunista Párt rendkívül nagy vívmánynak tartja. Az ország gazdasági helyzete ugyan siralmas, de a PKP Központi Bizottsága látja. a kivezető utat, s a munkásbizottságokban igyekszik minél nagyobb befolyásra szert tenni — mondja a salgótarjáni járási pártbizottság első titkára.

Egy lisszaboni hajógyár példáját említi. A gazdaságtalanul termelő üzemet átvette a munkásbizottság. Termékeiknek piacot szereztek, amit az állam lemondott, nehogy a munkásbizottság sikereket érjen el.

— Hogyan élnek'a portugál munkások?

— Rossz körülmények között. A legkiválóbb szakmunkások keresete tízezer escudo, az átlag 4—7 ezer körül mozog. Lisszabonban viszont egy kétszobás lakás havi bére nyolcezer escudo. Érthető, ha a munkások a korszerű lakóépületek árnyékában összetákolt bódékban húzódnak meg. Egy liter tej 27, egy kiló sertéshús 240 es- cudóba kerül. ,

,— Mi volt legmaradandóbb élménye?

— Marinha Grandéban, az üveggyár kultúrházában küldöttségünk nagygyűlésen vett részt, amelyen felszólalt Gé- czi János elvtárs, delegációnk vezetője is. Fogadtatásunk hangulatát lehetetlen elmondani. Este tízkor kezdődött a gyűlés, a teremben szinte izzott a levegő. Az előadókra figyelő kommunisták lábainál a szőnyegen pici gyerekek szunnyadtak. A sorok között egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, s akik a falakon kívül rekedtek, hangszórók alatt gyülekeztek — válaszol Szabó István.

A nagygyűlés után órákig tartó műsor következett. A színpadon amatőrök léptek fel, szállt az ének, dörgött a taps, mint egy igazi népünnepélyen. A megye északi részéről népi együttes érkezett, közülük egyetlenegy sem tagja a PKP-nek, de a magyar pártküldöttség tiszteletére vállalták a másfél órás műsort.

— A nagygyűlés forró légköre mindenkit magával ragadott, az volt a benyomásom, hogy a Marinha Grandéban élő kommunistákban el- oltathatatlan tűz lobog...

— A portugál testvérmegye lakói mi iránt érdeklődtek a küldöttség tagjaitól?

— Mindenre kíváncsiak voltak: a pártszervezetek «lőtt álló feladatokra, lakáskörülményekre, termelőszövetkezeteink helyzetére. S mi válaszoltunk minden kérdésre. Végig nagy szeretet kísért bennünket, amely a Magyar Szocialista Munkáspártnak szólt — emlékszik vissza Szabó István.

A vitrinből két apróságot vesz elő. Parányi tégla és cserép Galdasból. A kommunisták ilyen tégla- és cseréo- jegveket vesznek. amelynek ellenértékéből pártház épül.

— ÜGY ÉREZZÜK, látogatásunk jól szolgálta a megyék közötti testvérkapcsolat erősítését, sok hasznos tapasztalattal érkeztünk haza — fejezte be a beszélgetést a salgótarjáni járási pártbizottság első titkára.

M. Sz. Gy.

FÉNYES TARJÁN

Salgó, amely jelenti azt is, hogy fényes, Tarján, amely valaha volt kistelepülést is idéz, s jelöli a városon átfolyó patak nevét is, a patakét, amely városi keretek között ipari vizet szállít, s egyszer valaki a város vérének nevezte egy találkozón. Megtapsolták. Salgótarján, amely jelenti a bányászkodást, a munkásmozgalom legszebb, s legszentebb hagyományait, de jelenti az európai rangú városépítészeti, urbanisztikai díjjal kitüntetett folytonosan megújuló, ma is tovább épülő várost, lakótelepeivel, megifjodó gyáraival, munkásaival, gyarapö- dó-gazdagodó, szebben és job. ban élő családjaival. Salgótarján, amely szülőhelye és máig megtartó erejű talaja a százesztendős munkásművelö- désnek, amelyben talán a szellemi alkotóműhelyek létrejötte ment kissé nehezebben, de ahol éppen a város felszabadulásának 34. évfordulóján avattak egy ilyen műhelyt, fenn a hegyen.

A hegyen, ahol régen a Somlyó utcában, a Kistarján utcában, a Pécskő sor cigányputrijai fölött néhány méterrel, a vékonypénzű, nehezen élő tarjáni munkások vertek tanyát, s építettek családjuknak apró fészkeket, hogy ezen a szegény^szikár talajon megvessék a lábukat. Ott, azon a felhömagasságon áll most a város első főiskolája, ott ma a salgótarjáni szellemi élet egy nagy része összpontosul a Bolyai Gimnázium, az oktató ~i igazgatóság, a főiskola és kollégium szemet gyönyörköd- tetően, lelket vidítóan szép együttesében. A fényes Tarján általuk lesz még fényesebb.

(pat)

A város felszabadulásának 34. évfordulóján adták át a Pénzügyi és Számviteli Főiskola salgótarjáni tagozatának új iskolaépületét.

A város főiskolájának előadótermeiben, számitógépes műhelyé« ben, könyvtárában korszerű körülmények között tanulhatnak a jövő üzemgazdászai.

A főiskola aulája igazán rászolgál a fényes Tarján elnevezésre.- kj NÓGRÁD - 1978. december 24., vasárnap 5