Nógrád. 1978. október (34. évfolyam. 232-257. szám)

1978-10-08 / 238. szám

1

Portré feTüJnézelbol

Ű VEGÍCALITÍC A

a nagycsarnokban

Névre szólóan

„NEM OKOS EMBER az, aki szalmazsákba rejti a pénzét, és soha nem nyúl hozzá, semmire fel nem használja.” Furcsa, volt a példázat, amelyet a minap hallottam a Parlamentben, egyik vidéki városunk tanácsi területen dolgozó képviselőjétől. A javakorabeli férfi — úgy gondolom, közelebb a hatvanadik évéhez, mint az ötvenhez — az idős korú nemzedéket értette a szalmazsákba rejtett pénz fogalmán.

A számadatok, amelyeket összegyűjtögettem, képet akarván nyerni a nyugdíjasak foglalkoztatásáról, illetve továbbdolgozásáról, ennek a különös hasonlatnak igazságáról tanúskodtak. Miyen kép rajzolódik elénk? Jelenleg a nyugdíjas korú lakosság száma mintegy 1,7 millió az országban, tehát — hozzávetőleges számításokkal — minden hatodik állampolgár ebbe a korosztályba tartozik. A demográfiai előrejelzések — figyelembe véve az átlagos életkor további növekedését mindkét nemnél — jó előre figyelmeztetnek, hogy az ezredfordulóra már a kétmilliót is eléri táboruk.

Továbbgondozásukról, illetve a nyugdíjba vonulásuk elhalasztásáról már sokkal szerényebbek az adatok. A tsz-nyugdíjasokkal együtt sem éri el az 500 ezret azoknak az idős, de jó erőben levő férfiaknak, nőknek a száma, akik ilyen vagy olyan, nyugdíj melletti kötött elfoglaltsággal rendelkeznek, illetve „rádolgoznak” áz éveikre. Hogy megint csak számokkal érveljünk: a teljes, nyugdíjas korú generációnak mindössze harmada-negyede tevékenykedik tovább.

Hiba lenne megfeledkezni arról, hogy élnek hazánkban idősek tíz- és tízezerszám, akiknek az egészsége, fizikai, vagy szellemi állapota olyannyira elkopott, elroncsolódott a munkában töltött esztendők során, hogy ma már valóban kíméletre, pihenésre, sőt — sokan — kifejezetten a társadalom megkülönböztetett gondoskodó ellátására szorulnak. Ugyancsak téves érvelés lenne, ha nem vennénk figyelembe, hány és hány nagymama, nagyapa segít például az unokák nevelésében, pótolhatatlan segítséget nyújtva fiatal, vagy középkorú hozzátartozóiknak. Nem is erről lenne szó. Inkább arról — s itt elkel a nyílt szó, az egyértelmű álMsfogla- ás —, hogy hivatalok, intézmények, üzemek és vállalatok személyzeti politikájában esztendők óta nem szerepel megfelelő súllyal és fontossággal a nyugdíj felé közeledő korosztályok kellő „áttekintése"; azoknak a mtmkaés szellemi tartalékoknak megfelelő „békák kulálása” az adott intézmény további életébe, amelyekkel bízvást számolhatnánk. Vagy — akik, immár nyugdíjasként, szívesen segítenének ma is a munkában.

Sok-sok biztató, figyelmeztető érvelés hangzik el az ágazati szakszervezetekben, a pártbizottságokon, nemkülönben esetenként a tárcáknál, az államigazgatás apparátusában is a munkára képes, fontos munkát végző, de nyugdíjhoz közeledő férfiak, nők sorsának, további terveinek számontartása mellett. És nagyon is okkal. Aki a munkaerőhelyzet változásait. mozgásait, annak anyagi kihatásait is figyeli, jól tudja, hogy munkaerőben szűkös esztendőket élünk. Szinte sehol sem közömbös — legalábbis nem szabad, hogy közömbös legyen —, vajon maradásra késztethető-e egy-egy nagy tudású szakmunkás, művezető vagy olyan szellemi pályán dolgozó, akinek több évtizedes tapasztalata évek múltán is nehezen pótolható.

De más szempontból is szükséges számot vetni a munkaerőnek ezzel a tartalékával. (Rossz egyébként a szóhasználat, sokkal többről van szó.) Esztendők óta súlyos gondokkal küszködik a szolgáltatás, szakmai utánpótlása gyér. A nyugdíjasok között pedig, felderítetlenül bár. de gazdag tartalékok rejlenek. Körülnézve a bedolgozói rendszerben — amely elsősorban a vidéki ipartelepítésekkel és a tanácsi ipar fejlődésével párhuzamosan sokat javult — megint csak szembeötlenek a nyugdíjas korúak körében található munkaerő-tartalékaink.

A HELYI SZERVEZŐ MUNKÁN sok múlik. Példák százai kínálkoznak rá: ha a vállalatok, tanácsok nemcsak a szűkén vett napi tennivalókkal törődnek, hanem tudatos munkaerő-politikát is folytatnak, enyhíteni tudnak munkaerőgondjainkon. A nyugdíjasok túlnyomó többsége — ezt látni kell, — jobbára nem keresgél magának alkalmat, többnyire túl szerény és érzékeny is ehhez. Meg kell keresni ajánlatokkal, jószerivel házhoz ie kell sokszor vinni azt a munkalehetőséget, amely az idős férfi, nő alkatának, szakképzettségének, egészségi állapotának megfelel. Tudjuk, hogy bőviben vagyunk ilyen munkáknak. s birkózunk a szorgalmas kezek hiányával. „Névre szóló” kéréssel keli megkeresni őket. így van csak ereje a hívó szónak, valahogy így lehetne enyhíteni munkaerőgond-' jaimfcon. Együtt azokkal, akik megtanultak dolgozni, s pihenő éveikből szívesen megajánlanának még néhányat.

Várkonyi Margit ;

Kellemest a hasznossal

A rabad 166 három alkotórészA nagycsarnokban állandó a zaj. Vasak csapódnak egymáshoz, kalapálás, hegesztés sziszegése. Nehezen értjük egymást. A embernek kiabálnia kell, hogy a mellette álló hallja, amit mond. A darura meg hiába kiabálnánk fel Kisbene- dek Sándornénak. Az üveg- fülkébe nem jut el a hang. Meg a darusnak nincs is arra ideje, hogy jobbra-balra figyelgessen a műhelyben. A daru mozgását tartja szemmel, az alatta dolgozó embereket, az acélköteleken lógó horgot, amely a nehéz terhet fogja.

Integetünk hát Kisbene- d dinének. Kérdő mozdulattal mutat magára, a fejét is megbillenti, „engem hívnak?” Félreállítja a darut, aztán fürgén leereszkedik a hágcsón.

Törékeny, vékony asz- szony. nehéz elképzelni, hogy mázsás súlyokért, emberek életéért felelős. Pedig így van.

Mindig felülről, üvegkalitkából látja a salgótarjáni bányagépgyár lakatoscsarnokát.

— Más onnan fentröl?

— Az egészet látom, nemcsak a műhely egy részét. A világ innen, nyolc méter magasból rögtön tágabbnak, egységesebbnek tűnik.

A mesterség fogásairól, a gyakorlat fontosságáról beszélgetünk. Kisbenedekné volt az első asszony a bányagépgyárban, aki öt évvel ezelőtt hét férfi között vállalkozott a darustanfolyam elvégzésére. Pestre küldték. Már az első nap fölmászott a darura. Délelőtt az oktató magyarázott, délután elméletet tanultak.

i. — Félt a darutól?

' — Nem. Inkább érdekelt a szerkezete. Aki bányában kezdte, mint valamikor én, az nem egykönnyen ijed meg. Szorospatakon, az aknában ugyancsak gép mellett voltam. Talán egyszer bizonytalanodtam el. Mozdonyfordító korongot gyártottunk. Képzeljen el egy, tízszer tízméteres kör alakú, hatalmas vastömböt. Félkész állapotban kellett megfordítani. Egy daru el

sem bírta. Ketten fogtuk közre. Egymást is, a korongot is figyelni, nem gyerekjáték. Amikor végeztünk, megkönnyebbülve nevettünk egymásra a kolléganőmmel.

A bányagépgyár a második munkahelye- A szorospataki gépkezelő nem lett hűtlen az aknához. Ügy gondolta. bányagépeket

gyárt. Mégis takarítónőnek szegődött. A gyerekei akkoriban voltak kicsik, óvoda, bölcsőde a közelben sehol, így a takarítás mellett könnyebben nevelte mind a kettőt. Aztán jött a darustanfolyam.

— Szép ez a munka. Már . nem cserélném el másért, Hűséges természet vagyok. Amit megszoktam, megszerettem, ahhoz ragaszkodók. Örömet ad, ha pontosan dolgozom. Más fogás kell egy hatméteres vaslemez megfordításához, más ha lánctalpat akasztanak a horogra. Ismerni kell a munkafolyamatokat A hegesztőknek vagy a lakatosoknak is könnyebb, ha tudom, hova kell letenni az anyagot, mire készülnek lent. Elég egy mozdulat egy intés, és a nyolcméteres távolság ellenére is megvan az összhang közöttünk.

Közben a gyerekei az elmúlt évek során felnőttek. A fia már repülőtiszti főiskolára jár, a lánya elsős gimnazista. A férje kazánfűtő a gyárban.

— Itt lakunk néhány percre. Mégis ritkán járunk egy műszakba. A férjem tl- zenkettezilr, utána egy nap szabad. Otthon már csak szombaton, vasárnap főzök. Itt ebédelünk az üzemben.

Hívták máshová dolgozni, nemet mondott, önkéntes ápolónő, a szakszervezeti bizottság nőfelelőse. Azt mondja, a gépek megbízhatóak, ha az ember megfelelően bánik velük, betartja az utasításokat, nem történhet baj.

Még hozzáteszi:

— Talán a kalitka nehéz. Emberek között vagyok, mégis elzárva. Van, hogy órákon keresztül senkihez nem tudok szólni. Ilyenkor lenézek, látom az ismerős munkásokat, a műhelyt, a jövést-menést és megnyugszok. Arra gondolok, a sok tonnás daru nélkül nem lehet dolgozni...

Antal József üzemvezető

búcsúzóul megjegyzi:

— Nehéz a darusoknak. Évekkel ezelőtt kizárólag férfidarusaink voltak. Nem bírták az elzártságot, a nyolórás „kalitkázást”.

Egymás után kiborultak. Ma már mind az öt darus asszony az üzemben. Megbecsülést érdemelnek. Férfiasán helytállnak. Ée tiszteletet is.

Csata! Erzsébet

re bontható: pihenés, szórakozás és fejlódés. A tények arról tanúskodnak, hogy a Szovjetunióban növekszik a szabad idő egyik legfontosabb funkciójának — a személyiség szellemi és fizikai fejlesztésének — a szerepe.

íme néhány példa.

A munkaidőn kívül több mint 180 millió állampolgár veszi Igénybe a mintegy 4 milliárd könyvvel rendelkező 3S0 ezer könyvtár szolgáltatásait. Száz szovjet emberre

évenként MM könyv jut, ám a kiadók még mindig nem tudták

kielégíteni az olvasók igényelt.

A Szovjetunió minden második állampolgára rendszeresen jár múzeumba. A színházi és cirkuszi előadásokat hozzávetőlegesen az ország lakosságának háromnegyede nézi meg. Ennél csak a filmszínházak látogatottsága nagyobb.

A lakosság növekvő érdeklődésének és lehetőségeinek megfelelően állandóan bővül az egyetemek, különféle kulturális létesítmények és klubok hálózata. Huszonötmillió ember — nagyjából minden tizedik szovjet állampolgár — foglalkozik kedvtelésből a művészetek valamelyik ágával. A tendencia szerint ez a szám növekedni fog.

A Szovjetunióban 55 millióan sportolnak szervezett körülmények között. A sport fogalmába tartozik a turizmus, a természet- járás.

S

zép Is, hatalmas is, de még inkább gazdag országrész Szibéria. Ml minden van a föld gyomrában, ők, a szibériai emberek tudják igazán. Akit érdekel, azzal szemben nem fukarkodnak, hanem szívesen megmutatják az ásványkincseiket. Az egyik reggel útrakeltünk a raszpadszkajai bányavidékre. Mezsdurecsenszkből indultunk keresztül-kasul a tajgán jó néhány száz kilométeren. Domb, völgy, • erdő és erdő. Egyre az foglalkoztatott: hol lehet itt a bánya?

Már jó néhány órája száguldoztunk Ivan, derék gépkocsi- vezetőnk jóvoltából az ülésnek hol az egyik, hol a másik sarkába bukdácsolva, vagy éppen egymás ölébe esve a hirtelen kanyarokban, az egyébként jól elkészített tajgát szelő úton, amikor az erdő fái között feltűnt az idehaza is jól ismert függőaknák tornya. Oldalt, a völgyön túl, a domb egy enyhe lejtőjén parkkal övezve szép emeletes éoület mutatta magát. A napsütéses időben igazi kastély benyomását keltette. Arra tartottunk. Á tágas udvaron személygépkocsik szép sorjában a parkírozóban. Maxim barátunk, a kísérőnk magyarázta a tőle megszokott élénkséggel:

— A bányászok személykocsijai . . .

Refutott egy autóbusz is. Jól öltözött emberek szálltak ki belőle fiatalosan. Mert valamennyien igen fiatalok voltak. Csak következtettünk, hogy műszakváltásra készülnek.

Az üdülő olyan szépen berendezett, megszerkesztett, mint a bányászkastélynak a belseje. Ebben az épületben

Szibéria földjén

Bánya a tajgában

van az igazgató székhelye, de a bányászok fürdője, pihenője, szaunája is. Innen szállnak le a bányába a szenelők, méghozzá pontosan a budapesti föld alatti vasút mozgólépcsőjének az édes testvérén. Szakasztott olyan, csak talán gon- dozottabb, jobban kezelt, és jóval tisztább. Nemcsak ez volt meglepetés számunkra, hanem ebben az épületben a bányászokat szplgáló polikli- nika, amely az épület egy különeső részében, elzárva a külvilágtól, az orvosi munkához minden korszerű felszereléssel ellátva áll rendelkezésre.

Aztán az ízléses könyvárusító, emléktárgyat kínáló boltok, élelmiszerüzletek. Egy hatalmas bányaigazgatási épület a tajgában, abban pedig egy csodálatos kis város, a ház minden kellékkel ellátva. Igazán érdektelen az emberek számára, hogy az időjárás olykor zorddá változik. Ilyen látvány természetesen megragadja az embert, ha nem éppen ámulatba ejti. Sajnos, idehaza nem szokta meg szemünk az ilyen látványt. De lehet Szibériában egy pillanatig is elmerengni? Idegen az ott élő, dinamizmussal töltött emberektől. Már ott álltak a csarnok márványpadlós közepén, szívélyesen, jóbarátként köszöntve bennünket, elől Viktor Maximovics Vitali, az apró termetű igazgató. Csak az arca árulta el, hogy nehéz munkával tölt! napjait. A szemében az őszinte fény csillant:

— Köszöntöm vendégeinket. Érezzék otthon magukat . . .

Aztán a szobájában, ahol Nyikolaj Ivanovics Pricsiny, a pártbizottság titkára, és az igazgató legközvetlenebb munkatársai foglaltak helyet, hallottunk néhány számadatot, mint például ezt: „Három és fél ezer bányász dolgozik — teljesfen gépesített a széntermelés és a 7—8 ezer kalóriás szénből egy esztendő alatt 7,5 millió topnát küldenek a felszínre. Egy brigád napi húszezer tonnát termel. Találkoztunk Vlagyimir Grigorjevics Gyerjakov bányász-brigádve- zetóvel. Egy műszak alatt nyolcezer-hétszáz tonnát küldenek a felszinre. A Szocialista Munka Hőse az igazi szőke ukrán brigádvezető. SzívveJ- lélekkel szibériai bányásznak vallja magát.

Ilyen számoktól szédül az ember és akarva-akaratlanul, hazai szokás szerint megcsóválja a fejét, csodálkozása jeléül- Dehát ez félre is érthető mások szemében, mert Nyikolaj Ivanovics Pricsiny igazán barát: előzékenységgel kérdezte:

— No mi a baj . . .?

Baj éppen nem volt. Csak a számoktól szédült a fejünk, mert nálunk az egész ország bányája sem termel sokkal több szenet, mint ez az egyetlen — és mennyi van! — tajgal bánya. Láttuk, hogy meglepődik a párttitkár, és mint aki adósnak érzi magát, felemelte tekintetét, arcára büszkeség ült. Igazi, öntudatos Szibéria hangon mondta:

— Ez nem akármilyen bánya. Jelenleg ez a világ legnagyobb bányája...

Milyen a világ legnagyobb bányája? Elindultunk benne délelőtt és jó fél napi járás után megismerkedtünk egy éreszke felével. A mozgólépcső végén az öltözők, majd egy függővasút szállítja a bányászokat. Sűrű rajokban mentek befelé, de mi sehol egyetlen emberrel sem találkoztunk. A gépektől mély, morgó zörejjel volt tele a vágat. Deszkapad- lóp jártunk már, amellett a szállítószalag futott, rajta vastagon szénpel. Valahonnét a mélyből szállítottak a felszínre. Aztán féloldalt vastámos rész következett, vele szemben egy fekete házmagasságnyi fal. rJyikolaj Ivanovics Pricsiny túlkiabálva a zúgást mutatta:

— A szén!

Leemeltünk a szalagról egy öklömnyi darabkát. Megvilágítottuk és azt a benyomást keltette a kőzet, hogy olajba mártották. Azóta is őrzöm és azóta is olajosán csillog. Szibériai szén a javából! De hol vapnak az emberek? Sehol egyetlenegy sem azok közül, akik leszálltak. A párttitkár most már derült:

— Na, gyerünk! — S elindult jó ütemben.

Nem keli attól tartani a szibériai bányában, hogy az ember beveri a fejét. Nyolc méter magas a szénfal. Mentünk tehát bátran a jó világítás mellett. Csak attól óvakodtunk, hogy hogy ne csúsz- szunk meg a deszkajárdán. Lehet ettől eléggé óvakodni? Az egyik fordulónál úgy kiszaladt alólam a lábam, hogy máris a földön hevertem. Ez is a bányajáráshoz tartozott. Csak az emberekkel találkozhatnék már, mindent megbocsátok. Türelemre intett a párttitkár. Jó órás gyaloglás után végre láttam egy empert. Fiatal volt, szénportól fekéig arcú. A szeme fehérlett a lámpafényben. Nevetett, hogy megcsodáltuk. Villogott a foga is a jókedvétől. Ott állotta szénszállító szalag mellett, kezében egy adó-vevő készülékkel. A ránk fordított figyelme után az kötötte le minden idegszálát. Beszélt bele, a készülék vissza, valahonnét, egy irányítóteremből. Ha jól értettem azt sürgette, hogy indítsák már meg a szénmaró tárcsákat.

— Gyerünk-gyerünk, idegenek is vannak itt, látni akarják.

— Türelem, türelem! Húzódjatok távol á faltól . . .

Rögtön utána a szénbalom alól, mint egy szörnyeteg, láthatatlan erők parancsára ki-' emelkedett egy sokágú hajócsavarhoz hasonló felszerelés. Forgásba jött, aztán belemart a szénfal felső részébe és ontotta a szenet a szalagra. Hallatlan .erő és sehol ember, a fiatal adó-vevős barátunkon kívül. Hosszú szelvényt vágtak a tárcsa kései, visszaparancsolták a kiinduló helyére, és ismét leborotvált egy hosszú szakaszt. Ezt megismételte addig, amíg nem ért az ember lábához. Ott is szántai van lefelé a mélyben, ki tudná milyen mélyen. A párttit- kár elégedetten mondta:

— Most már láttad, milyen a világ legnagyobb bányája?

S

oha nem lehet elfelejteni. Hát ilyen gazdag a tajga mélye? Ezek a nagyszerű bányászok felszínre hozzák a kincset. Még a mai napig is töröm a fejem, melyik a nagyabb érték, a fölei kincse, vagy az emberek. Aztán úgy döntöttem, hogy a föld kincse és az ember együtt alkotja az igazi nagy értéket. Mert, ahogyan NyíkoJaj Iva- novics Pricsiny mondta, ott volt a szén már millió óvek óta, a föld mébében. Aztán jöttek ők: Ukrajnából, ;3elp- russziából, a lett földről és mindenhonnét az országból, hogy segítséget nyújtsanak a bennszülötteknek. És így vájt közkinccsé Szibéria fekete kincse.

Hát nem együtt alkotja az ember és a föld kíhese az igazi nagy értéket?

Bobál Gyula

NÓGRÁD — 1978. október 8., vasárnap