Nógrád. 1978. október (34. évfolyam. 232-257. szám)

1978-10-21 / 249. szám

Kemzctiné^i hns»óghnl Fiatalokról, ifjúsági klubról Juhász János időben fel­készült a nagy tanácskozás­ra. Jól felszerelte magát tol­iakkal. füzetekkel, legyen bőven hely a jegyzetelésre. Az is igaz, hogy az érdeklő­dést, a vele jáná izgalmat, a nagy várakozást sem hagyja otthon. Belekerül szépen minden a tarsolyába. A fiatal elektronikai mű­szerészt faluja, Sámsonháza küldte Budapestre, hogy képviselje valamennyiőjüket a szlovák nemzetiségi kong­resszuson­Juhász János már most szedegeti gondolatait. Szám­ba vesz eredményeket, sike­reket, nem feledkezik meg a kudarcokról sem. Munkása a salgótarjáni síküveggyárnak. Kisterenyén érettségizett. Majd rákövetkező két évben műszerészszakmát szerzett. Otthon, a falujában KISZ- titkárnak választották, sőt egyúttal rábízták a területi tennivalókat is. Szlovák nemzetiségű, egy­öntetűen választották kül­döttnek. Érzi a megtisztelte­tést, a felelősséget. Arról be­szélgettünk, miről adna szá­mot a kongresszuson, mi az, amivel a sámsonházaiak di­csekedhetnek ország-világ előtt. Rövid gondolkodás után kész a válasszal: — Először is beszélnék a falumról. Társközség, a nagybárkányi völgy egyik színfoltja- A gyerekeink Lucfalvára járnak iskolába. Ez mindenképpen jó nekik. Egyrészt színvonalasabb az oktatás, másrészt első osz­tálytól kezdve tanulják az’ irodalmi szlovák nyelvet. Hozzáfűzi még, hogy ő maga is jórészt annak kö­szönheti a szlovák tudását, hogy nyolc éven keresztül ismerkedett, kiváló pedagó­gusok segítségével a szlovák irodalommal. Sámsonházán sokan tud­nak szlovákul az idősebbek közül is. őrzik a hagyomá­nyokat, igyekeznek átmente­ni az értékeket. Beszélne még arról is, hogy ez a kisközség milyen nagyot lépett előre. A nyá­ron utat építettek. Még új­nak számít az orvosi rende­lő és a hozzá tartozó védő­női lakás. A legfőbb büszke­ségük pedig a nemzetiségi if­júsági klub. — Miért? — Benne van a munkánk, a miénk, fiataloké- Segítet­tek ott KISZ-esek és nem KISZ-esek. Takarítottunk, betonoztunk, műanyag pad­lót ragasztottunk, villanyt szereltünk. A festő csak úgy vállalta a munkát, ha mi is „besegítünk”. Ebben nem volt hiba. Az ifjúsági klub létreho­zásában anyagilag sokat tett a TVIagyarorszägi Szlovákok Demokratikus Szövetsége. Huszonötezer forintot kül­dött Sámsonházára, legyen a fiataloknak és a kevésbé fi­ataloknak megfelelő helyisé­gük a találkozásra, művelő­désre, beszélgetésre. — Az meg külön érdekes, amikor Szegedről hazajön Majercsik Irénke, aki ott földrajz—szlovák szakon ta­nul az egyetemen. Ilyenkor mi is fitogtatjuk nyelvtudá­sunkat, csak szlovákul folyik a szó. Itt vannak a könyvek. Még az is szívesen nézegeti a nemzetiségi nyelvű kiad­ványokat, aki netán nem ér­ti a szavakat. A képek ön­magukért mesélnek, no meg hozzásegítenek az áttekin­téshez­Nagy sikere volt az álta­lános iskolások szlovák nyel­vű énekkarának, akik ugyancsak a klubba invitál­tak. i Levegője, hangulata van ennek a helyiségnek, amit a régi iskolából alakítottak. A falon szlovák faragott pásztorbot, festett tányérok, köcsögök, két népviseletbe öltöztetett baba. Szombaton, vasárnap sokan ellátogatnak a nemzetiségi klubba. A fia­talok ugyan eljárnak a köz­ségből nagyrészt dolgozni, de lakni nem kívánkoznak el. Megfelelő a közlekedés, megtalálják a számításukat, közel vannak a szülők. Mi­ért mennének hát? Bizonyí­téka ennek, hogy a fiatalok is egyre többen építkeznek. Juhász Jánost nemrégiben megkeresték a közös tanács vezetői. Megkérdezték, vál­lalná-e a lucfalvai körzeti kultúrotthon vezetőjének tisztségét. A fiatalember gondolkodott, ami nem cso­da, mert szereti a szakmá­ját. Aztán mégis igent mon­dott­— Mi vonzza ? — Az új feladatok. Sze­retek emberek között lenni. Ha a fiatalokat sikerül „be­csábítani” a művelődési házba, jönnek az idősebbek is. Szeretnénk természetjáró szakkört szervezni, a tánc- csoporthoz is nagy kedvük van a fiúknak, lányoknak. Legnagyobb ellenfelünk az idő, nehéz összeegyeztetni a műszakokat, szabad időket. Biztos vagyok benne, előbb- utóbb sikerül. Ezekről ad számot a sám- sonházai Juhász János, a nemzetiségi kongresszuson Budapesten, amennyiben szót kap . . . Csatai Erzsébet Annyit még a notórius cini­kusok, a rálegyintést könnyen osztogatok is kénytelenek el­ismerni róluk: eszük azért van. Mert aki munkásember létére - félmillió forintot csak úgy odatesz a gyáy asztalára, annak már ugyancsak tudnia kell használni a fejét. Csak kipattan as isteni szikra? Vincze Pál, a Salgótarjáni Kohászati Üzemek 48 éves géplakatosa, a szivattyú-ven­tillátor karbantartó , részleg csoportvezetője sem aranyat nem mosott, sem lottón nem nyert, mégis megengedhette magának ezt a nagyvonalúsá­got. Eddig elfogadott és be" vezetett 34 újításának érté­két 541 ezer forint felett jegy­zik a gyári „tőzsdén”. Olajos keze helyett csukló­ját nyújtja bemutatkozáskor. De amint baktatok mellette a műhely felé, s hallgatom a ta­náros biztonsággal szabatosan fogalmazott mondatait, a mindenütt pontosán helyén- levő szavakat, nem nehéz a katedrát lába elé képzelni. Meg is mondom neki, jóízű­en nevet: — Sokat olvasok, főleg mű­szaki könyveket, a technoló­gusokkal is csak szót vált az ember, mindenütt ragad rám valami. Talán jól hangzana most, hogy világéletében lakatos­nak készült, de nem így van. Műszaki rajzoló, tervező sze­retett volna lenni, de ami a továbbtanulást illeti, elbánt vele az élet. Maradt a gépla­katosi segédlevele, meg a „számasincsmár” műszaki tanfolyamok, melyekre — ha csak kicsit is, közük van munkájához — eljár. — Harmincegy éve dolgo­zom a gyárban, de soha any- nyi újat nem hozott még a szakmám, mint most. Hiába tartozik valaki az idős szadiik, hoz; ha ráül addigi tudására, szakmai halott lesz belőle. Minden egyes bevált ötlete, értékes szellemi gyermeke, nagy öröm számára. Mégis van köztük olyan, amit külö­nös szeretettel emleget. Egyik legnagyobb fegyverténye ez: — A régi pácoló szivattyúja egyszerűen nem bírta az igénybevételt, havonta tönk­rement. A karbantartóknak már szinte visszaköszönt, ál­landó vendég volt nálunk, amellett, naponta nyelétte a bosszúságot kezelőivel is. Megelégeltem a dolgot. Ma­gam elé tettem két másik szi­vattyú rajzát, s addig speku­láltam, amíg azokból egy újat összehoztam. Bevált, azóta 18 hónapig is eljár. „Naponta áldják a neved, Palikám!” — köszönt rám utána a gyárud­varon az ottani művezető. Mi­tagadás, jólesett hallanom... Jelentőségében ikertestvé­re ennek az új pácoló külföldi szivattyúinak hazai, házi al­katrészekkel való ellátása. Oravecz István nevű munka­társával együtt dolgoztak raj­ta, s igazi, „nehézsúlyú” újí­tás lett belőle, több mint százezer forintos értékű. — Minden jól ment, csak azt nem tudtuk, hogyan fog­juk a szerszámból a beragadt műanyag forgórészt kivenni'. Amikor aztán megtaláltuk a nyitját, s a forgórész engedel­mesen kicsúszott belőle, csak­nem, mint olvadt vaj a papír­ból: hát azt az örömet hason­lítani sem lehet máshoz. Téved, aki ezek után azt hinné, hogy az újító élete fák­lyás körmenet. Hogy csak ki­pattan az isteni szikra, s már­is mehet felvenni a díjat? Vagy mégsem? Sikeresen teljesítették háromnegyed éves tervüket a Szerszámgépipari Müvek érsekvadkerti gyáregységének dolgozói. A képen: apa és fia. Idős és ifjú Kissimon Sándor szerelő, a Ga­garin Szocialista Brigád tagjai a világ számos országába exportált pantográfok egyikének végszerelését végzi. bábel-felv. — Sziklaritkaság 'A Német Demokratikus Köztársaság és Csehszlovákia határán húzódó Elba-parti természetvédelmi területen, az ún. „cseh Svájcban” érde­kes homokkőképződménye­ket alkot a természet, Kőosz­lopok, kanyonszerű szakadé- kos tájak, üregek sora mu­tatja a föld, a víz, a szél mun­kájának szebbnél szebb mű­veit. Az érdekességek között méltán említést érdemel a Prebis-kapu, amelynek íve — 450 méter tengerszi'nt feletti magasságban — 21 méter ma­gas és 26 méter széles, a ho­mokkőkapu vastagsága pedig 3 méter. Az idő azonban nemcsak épít, pusztít is. A három mé­ter vastag ívből több mint 30 centiméter kopott le az utóbbi száz évben. Szakemberek most azon fáradoznak, hogy ezt a természeti ritkaságot megóvják. — Lehet, hogy megharag­szik, de igyekeztem elbújni a beszélgetésünk elől, olyan fáradt vagyok. Kiborítja az embert, ha hiába igyekszik, akar valamit, s egyszerűen nem megy. Látta a bejárat mellett azt a regeneráló vég­gázventillátort? Nem bírunk vele. Konstrukciós hibája van, három emberemet leköti, szét­szedik, összerakják, szétsze­dik, összerakják... Ha az a bizonyos isteni szikra csak úgy, derűre-borúra csiholód- nék, nem kínlódnánk ennyit, elhiheti. Ha van az újítóknak vala­mi külö'nös titkuk, azt Vincze Pálnak három évtizedes mun­ka után igiazán ismernie kell. — Titok pedig nincs — ne­vet, s előbbi görcsös feszült­sége máris oldódik. — Azaz­hogy egy van: szeretni kell a szakmát, szíwel-lélekkel. bár ez olyan titok csak, amit év­századok óta ismer, az ember. Ha ez megvan, s a jobbító szándék követelte fáradságot sem sajnáljuk, a többi már magától megy. * Tehetséges festőről, előadó- művészről gyakran hallani, olvasni. A tehetséges lakatos már sokkal szokatlanabb szó­fűzés. Pedig Vincze Pál is egy közülük. Szendi Márta Csapatmunka A tudományos kutatásokban világszerte viharsebesen te­ret hódított a „team”-munka. Az ok, amely ezt a sebességet magyarázza, könnyűszerrel megvilágítható: néhány évtizede elmúlt a magányos feltalálózsenik korszaka, akik otthon, a konyhaasztalon kísérletezgetve dolgozták ki világraszóló új­donságaikat. Valóban: korunk nagy találmányai már ritkán kapcsolhatók személyekhez — tessék kipróbálni: ugyan ki ta­lálta fel az űrhajót és a tranzisztort, az atomerőművet és az integrált áramkört? Természetesen: team-ék — kutatócsopor­tok —, vagy éppenséggel együttműködő intézetek tucatjai a feltalálók. S érthetően, hiszen a részekre, kutatási mozai­kokra szakosodé tudomány csak újabb integráló — a része­ket magasabb szinteken összekapcsoló — módszerekkel ké­pes az előrehaladás ösvényeit megtalálni. Nem ok nélkül kalandoztunk — hasonlatot keresve és találva — a tudomány új módszereinek terepére. Kétségte­len, hogy mindaz, amit akárcsak módszereiben is, a fejlődés élén haladó tudomány kidolgoz, előbb-utóbb nélkülözhetet­lenné válik az egész társadalomban. A tevékenységeknek ez összhangzata, a részeknek ez az integrálódása — amit he­lyénvaló, most már közkeletűbb értelemben csapatmunkának neveznünk — már ma is elemi feltétele a termelésszervezés­nek, az értelmes, hatékony gazdálkodásnak. Más kérdés, hogy gyakran — a vállalati kapukon innen és túl — hiányzik ez az elemi feltétel. Talán nem felesleges hozzátenni, hogy a gazdálkodás részelemeinek tervszerű össz- működéséhez éppen a szocialista társadalom nyújt történel­mileg kiteljesedő lehetőségeket, ám sokat kell még tennünk azért, hogy a lehetőség mindenütt valósággá is váljék. Kétségtelen, hogy gazdálkodásunk valamennyi részele­me egyszersmind részérdekekhez kötődik, amelyek sokféle alakot ölthetnek, a személyes, a vállalati, a területi érdekek­től, az ágazat, a szakma sajátosan önállósult érdekéig. Az elhatárolódás társadalmi bázisrendszere is roppant sokszínű; nemcsak anyagi érdekvonulatok húzódnak itt, hanem — pél­dául — a tervező presztízse a beruházóéval szemben; a vál­lalati osztály önállósult hivatástudata az egész vállalat érdek­pályáját keresztezve, és a sor hosszasan folytatható. Fontos hozzátennünk: vulgáris egyszerűsítés lenne a részérdeket eleve véteknek, morális torzulásnak minősíteni — ellenkező­leg: az árutermelő társadalomban — márpedig a szocialista társadalom is az —, ahol a javak pénzért vásárolható árufor­mát öltenek, s ahol a munkamegosztás társadalmi rétegzett­ségében az áruforgalom hoz létre gazdasági kapcsolatokat — a részérdek szükségszerű eleme a valóságnák. Ám ha ezzel, mint realitással számolunk is, alapvető társadalmi követel­mény azoknak a folyamatoknak az erősítése, amelyek a ré­szeket egésszé, a vállalati mozaikérdekeket vállalati érdekké, s mindezt: az országos összműködés sodrásába vonva köz­érdekké alakítják. Napjaink gazdasági gondjait közelebbről vizsgálva rend- re-sorra kimutatható, hogy a — tágan értelmezett — csapat­munka kínál bonyolult, nehéz problémákban igazi megoldá­sokat. Nem abból származnak a gondok, hogy a vállalat, a műhely, a kutatóintézet, a szövetkezet képviseli önállósult érdekeit, hanem hogy hiányzik olykor a magasabb szinteken integráló hatás. Ezért megeshet, hogy a vállalat akkor jár jól, ha avult, ráfizetéses terméket gyárt; a külkereskedő ak­kor, ha alacsony áron értékesít; a vállalati szervező akkor, ha pompás jelentéseket ír. s beéri ennyivel; a beruházó akkor, ha eleve alátervez, hogy később magyarázható legyen a pénz­ügyi előirányzat túllépése... A sportban közismert, hogy a csapat nem egyszerűen já­tékosainak számtani összege — az összjáték az a többlet, amit a játékosok csak együtt nyújthatnak. S ez bizony nem­csak a sportban van így! Tábori András NÓGRÁD — 1978. október 21., szombat 3

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents