Nógrád. 1978. szeptember (34. évfolyam. 206-231. szám)
1978-09-17 / 220. szám
Kis műemléki séta László király freskóciklusa Tereskén Tűnt századokról adnak hírt, s nem utolsósorban a hazai művészettörténet számára szolgálnak hasznos tanulságul azok a falfestmények, freskó- maradványok, amelyek az Országos Műemléki Felügyelőség feltárásai során az utóbbi évtizedben bukkantak napvilágra, hogy több századon át rejtőző értékeikkel gazdagítsák újra az embert. A Dercsényi Dezső szerkesztette Magyarország műemléki topográfiája sorozatban megjelent Nógrád megye műemlékei című kötetben (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1954.) Genthon István még arról írt, hogy középkori falfestészeti emlékkel Nógrád- ban nem találkozunk. Ez a megállapítás azóta érvényét veszítette. Értékes középkori falfreskók, illetőleg töredékek kerültek elő például a nóg- rádsápi, a tereskei, a mátra- szőllősi és maconkai . templomokban. Marosi Ernő 1975-ben adott ki könyvet a magyar falusi templomokról, ebben — többi között — válaszol arra a kérdésre, hogy miért jelentős ezek vizsgálata építészeti hagyományaink sorában? így ír: „Ha nem lennének, aligha beszélhetnénk a magyarországi művészet történetéről, összefüggések híján fennmaradt töredékek állnának csak rendelkezésre”. Mint, ahogy hosszú ideig mind a hazai, mind a nemzetközi szakiroda- lom valóban nem is számolt nem számolhatott — ezek létezésével. (A nagyközönség körében például mindenképpen revellációként hatott Ra- docsay Dénes Falképek a középkori Magyarországon című gyönyörű albuma (Corvina Kiadó, Budapest, 1977), amelynek komoly nemzetközi visszhangjáról is olvastunk, s amely méltóképpen ad hírt a középkori Magyarország művészetének gazdagságáról, s arról, hogy falképfestészetünk az európai fejlődés nagy irányaival lépést tartott). összecseng mindezzel C. Harrach Erzsébet vélekedése, aki a kutatás jelentőségéről a Vas megyei Levéltári Évkönyv első kötetében (Szombathely, 1976.) írja: „A műemlékvédelmi kutatás feladata tehát kettős: egyrészt a történelmi múlt kiegészítése, másrészt a művészettörténeti, építészet- történeti tudomány tárgyi bizonyítékokkal történő fejlesztése. A kutatási munka tehát nem öncélú, hanem egész kultúránk megismerésének szerves része.” Tegyük hozzá: kultúránk mind mélyebb megismerése pedig valamennyiünk szép kötelessége. S távolról sincs gyönyörűség nélkül. A tereskei templom feltárása 1974-ben fejeződött be. A Cserhát által körülölelt község Nógrád legrégibb bencés apátságának hajdani székhelye. Az apátság középkori eredetű templomában I. László király legendáját ábrázoló sorozat jött napvilágra. Az időközben elhunyt dr. Somos- keőy István, a megye műemlékvédelmének önzetlen és fáradhatatlan munkása szerint, ez megdöntötte például azt a korábbi felfogást, miszerint László király legendáinak ábrázolásai csupán a régi Magyarország határterületein fordultak elő, hiszen Tereske eléggé központi fekvésű település volt. Nagy értéket képvisel továb- vá a templom szentélyének reneszánsz pasztofóriuma, 1500-ból. Az altemplomot szintén feltárták, a XIII.—XV. században még állt kolostor maradványai ma még részben élvezhetők. Magyarországon két falusi településmag áll különleges védelem alatt, Hollókő és Tihany. Műemléki védettséget élvez Tereske központi része is, az 1840-ben épült klasszicista volt Huszár-kastély, s az 1830-ban emelt ugyancsak klasszicista volt Frideczky-kú- ria, valamint a templom környéke. A hajdani Frideczky- kúria megnyugtató célra történő felhasználása, s természetesen megóvása várat magára, 1975 óta nem találtak megoldást. Maga a község gondozott, a porták, amelyek szerveződése sajátos településszerkezetet őriz, ápoltak és tiszták. A látogatónak ez is egyik kellemes benyomása Tereskén. — Tóth E. — Mai tóvá ajánlatunk 16.35: Szépmesterségek kezdete. A televízió munkatársai azoknak az időknek a kezdeteit szeretnék bemutatni, amikor Magyarországon is megindult az erjedés a képzőművészet terén. A kor nagy alakjai Kisfaludy Károly, Fe- renczy István, Barabás Miklós és Izsó Miklós hazafiúi lelkesedéssel igyekeztek megteremteni a magyar képzőművészeti életet, amely sajnos, rengeteg akadályba ütközött, hiszen hagyományok és kellő tradíciók nélkül szinte a semmiből kellett létrehozniuk. A négyrészes tv-filmsorozat azt az időszakot igyekszik közelhozni hozzánk, amely nem szűkölködött e kiváló hazafiak küzdelmeiben és személyes tragédiáiban. Kisfaludy otthagyta a festészetet és az irodalomnak szentelte magát, Ferenczy visszavonult, Barabás portréfestészetre pazarolta tehetségét, Izsó Miklós pedig nyomorgott... Kazinczy Ferenc, aki a maga korában értője volt a képzőművészeteknek is, ezt mondta egy bécsi kereskedőnek: „Az én honom pénztelen ország, s a szépmesterségek szeretete pedig pénzt kíván. De eljő nekünk is az óra...” A magyar képzőművészet mindezek ellenére is megteremtődött. Magyar kávéültetvényes Kevesen ismerik nálunk Bánó Jenőnek, a mexikói kávéültetvényesnek a nevét, aki új hazájában a kávétermelésben iskolát teremtett és meghonosította ezt a közkedvelt növényt. 1855-ben Roskoványban (a régi Sáros megyében) született. Fiúméban, az Osztrák— Magyar Monarchia tengerészeti kereskedelmi akadémiáján tanult, majd tengerészeti hadapródként bejárta Nyugat- Európa országait, sőt Afrikát is. Később vasúti tisztviselő lett. Amikor felesége meghalt, fiatalon nyugdíj aztatta magát és Mexikóba vándorolt ki, ottani állampolgár lett. Megtanulta a kávétermelés minden csínját-bínját és mintaültetvényeket létesített Vaxaca tartományban. Camilla, Hungária, Hunnia és Pannónia elnevezésű telepei rövidesen közismertekké váltak és ezek voltak alapjai a később kifejlesztett mexikói kávétermelésnek. Tudását rendszeresen gyarapította Közép-Amerikában tett utazásai során, ahol tapasztalatait rengeteg jegyzetben rögzítette. Ekkor írta meg a kávétermelésről szóló munkáját, melyet 5 nyelven adtak ki és a kávétermelő országokban közismert szakkönyvvé vált. Bánó Jenő élete nem szűkölködött izgalmas fordulatokban. Így pl. büszkeségét, a mexikói kávéültetvényeket egy váratlan ciklon teljesen elpusztította és a mexikói kormány, nagyra becsülve Bánó érdemeit és kiváló képességeit, 1903-ban Budapestre nevezte ki főkonzulnak. Innen — saját kérésére — Egyiptomba helyezték át 1910-ben. Amikor az első világháború kirobbant, az angolok letartóztatták mint magyar állampolgárt, de 3 hónap múlva, miután igazolta, hogy Mexikó megbízottja és ottani állampolgárságú, szabadon engedték. Ekkor átköltözött Spanyolországba, ahol átmenetileg Barcelonában élt és éles újságcikkekben támadta a központi hatalmak háborút kirobbantó politikáját. Bánó Jenő korának egyik ismert földrajztudósa is volt. Előadásokat tartott a Magyar Földrajzi Társaságban, könyveket írt útjairól, tapasztalatairól. A párizsi Société Aka- démique d’histoire aranyéremmel tüntette ki és tagjai közé választotta. Malagában halt meg 1927-ben. A kávétermelésről szóló szakkönyve még ma sem évült el, második szülőhazájában és a kávétermelő' országokban ma is tanulnak belőle. Rndnay János VILLA rrar—BALATONNAL 7. Hét óra van; a család ott ül az asztal körül. Mind az öten itt •• vannak, azaz hogy pontosabban hatan, mert váratlanul vendég is érkezett; magas, bronzbarna hajú lány, Magdinak hívják. A nagymama ugyan majdnem el. ájult, amikor Jani másodmagával állított be; a mama is felizgatta magát egy kicsit, és szaladt volna le, valami felvágottért a közértbe, de aztán eszébe jutott: a közeli kisközért újabban délután kettőkor zár. A lányához fordult. — Katikám, nem szaladnál ki a Köröndre, a nagy közértbe? A válasz lakonikus volt, méltó' a huszadik század felvilágosult és felszabadult nőifjúságához: — Nem! így aztán a teát s a pirí- tós kenyerek halmazát üli körül a család meg a bronzbarna hajú vendég. Kortyolnak, ropogtatnak, kortyolnak, ropogtatnak. — Egy kenyeret még, Magdikéin — mondja biaonytala- nul a mami. — Amíg ki nein hűl a tea! Nem a leány, Jani nyúl a kenyér után, cseppet megsimogatja egy gerezd fokhagymával és félhangon dünnyögi: — Mégiscsak jobb lett volna valahová lemenni a srácokkal... Az apja — csak úgy féloldalról — rávág a szemével. — Prémium van kilátásban? — Miért volna? — Akkor mit rázod a rongyot? Örülj, hogy van, aki eléd teszi ezt az ételt itt, ingyen... Kis csend. A nagymama egy süllyedő hajó kapitányának veszendő pillantásával nézi a vendéget. — Vegyél még, kislányom. Nem valami fényes lakoma, tudom, de nálunk most ilyen olcsó nap van... Ha Jani előre mondja, hogy feljössz, hát valami rendes vacsorát csinálok... De most bizony csak ilyen szegényesen... A veje ránéz. — Mi az, hogy szegényesen, 4 NÓGRÁD — 1978. szeptember 17., vasárnap nagymami? Beosztással élünk! És az okos beosztás még nem szegénység! Hívja meg egyszer Magdikét olyankor is, amikor valami ünnepség van. A mama örömmel int. — Csakugyan, kislányom, gyere el egyszer olyankor is! Van ám itt eszem-iszom olyankor! Károly-nap, Ilona-nap, János-nap, Katalin-nap, Jú- lia-nap... Meg a születésnapok!... — Zavartan elhallgat, mert Jani olyan pillantást vet rá, hogy legszívesebben a nyelvét harapná le. A pillantással a következőket közli: Hagyd abba, jó? Kikért meg rá, hogy vendégeket toborozz a nevemben? Családi ünnepségre családtagokat illik hívni, és attól ez a csaj elég messzi van! Bízd rám, hogy mikor és kit hívok meg, igen?! Magdi nem látja a szemtáv- irat-váltást, boldogan bólogat. A meghívást nyilván mélyen emlékezetébe vési és rendkívül örvendetes előjelnek tartja. Megvidámodott kedvét csupán a ház urának dörmögése hűti le egy kevéssé. — Csakhogy az élet nem mindig papsajt, ezt jó idejében megtanulni! Az ember addig nyújtózzék, ameddig a takarója ér! A hónap huszonkilenc napján szerényen élünk, az igaz — akkor sem szegényesen! —, de a harmincadik napon jön ám a bőség! — Irtó érdekes felfogás! — bólogat helyeslőn Magdi; végre az ember sohasem tudhatja, mikor lesz valamelyik öreg szivar — az apósa-.. Jó velük jóban lenni. — Az! — biccent elégedetten a családfő. — És ami a legizgalmasabb: sosem tudni előre, mikor jön az ünnep... — Hogyhogy? — mereszt nagy szemet Magdi. — Fiát a naptár-.. Az apósjelölt int — Ez az! Minden névnap többször is előfordul... Mindenki azt választja, amelyiket akarja..- Sőt! A születésnapokat is akkor üljük, amikor akarjuk! A lányomnak például szeptember elsejére esnék —, de már az első általános óta az a kívánsága, hogy ne akkor tartsuk a születése napját, amikor az iskola kezdődik. .. — Az örömünnep és a gyász ünnepe nem fér meg egy napon! — nevet Kati. — Csuda egy család vagytok! — mosolyog a vendég. — Hát így élünk Magdika — bólogat az öreg- — Így azután ez a szürke élet mindig teli van részint feszült várakozással, részint boldog meglepetéssel. .. — De dühítővel is, ha az ember például egy nagy ünnepi traktára számit, aztán anyu augusztusban bemondja, hogy az Ilona-napot majd októberben tartja!... És a trakta helyett jön a zsíros kenyér-.. Az apja odafordul hozzá. — Gondolj arra, fiam, hogy amikor összekerültünk anyáddal, tíz éven át mindig csak zsíros kenyeret vacsoráztunk. .. Ünnepi trakták nélkül! Igaz nagymami? — Mint ahogy itt ülünk, édes Karcsikám! — És mégis élünk! — A ház ura megint a vendégnek mondja: — Így van ez, kedvesem. A gyerekeimet világéletemben arra neveltem, hogy ki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli-.. — Elégedetten sóhajt, mint aki maga fedezte fel ezt a bölcs mondást, s lassan eltolja magától a tányért. — De ember is lett mind a kettőből ! (Folytatjuk) ELSŐ Egy alkotó közösség első bemutatkozásának vagyunk tanúi. A Fiatal fotóművészek stúdiójának a munkásmozgalmi múzeumban rendezett kiállításon. A képek egy része már megállotta a próbát: sikerrel szerepeltek kiállításokon, díjat nyertek pályázatokon. De vajon remélhető-e, hogy egy kiállítás a képek nyújtotta élményen túl, a látvány megszervezésével, a rendezéssel is közvetít? A kópiák minősége, a képek méretei, akasztási rendje, viszonya egymáshoz, a néhol talán kócos szerkezet vajon érzékelteti-e a kiállítókban feszülő indulatokat, érzelmeket? Szeretném remélni, hogy igen, mert mindez hitelesen szemléltetné egy röpke esztendő munkáját. Alig múlt ugyanis egy éve, hogy a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagozataként megalakult a Fiatalok Fotó- művészeti Stúdiója. A kitűzött cél vonzó: élvezve a közösség nyújtotta anyagi és szellemi támogatást, állandó képzéssel kiküszöbölni a felsőfokú oktatás, a főiskola hiányát; így teremteni alkalmat az alkotói célok megvalósulására, a tehetségek kiteljesítéséhez. A stúdió huszonhárom tagja csupán két dologban hasonlít egymáshoz: egyikük sem érte még el harmincötödik életévét, és valamennyien szoros szállal kötődnek a fotográfiához. Tartalmi és formai elképzeléseik, terveik azonban merőben eltérőek, amit jól példáz a több mint kétszáz képet fölvonultató kiállítás tarka együttese. Van közöttük, aki a táj- fényképezést kívánja megújítani; van, aki szociografikus sorozatok készítését tűzte ki célul; van, aki a képi jelentés határait akarja kitágítani; van, aki az ember személyiség-- jegyeinek az eddiginél hitelesebb rögzítésén dolgozik; mások a képriportban, a szekvenciában keresik az új utakat; többen kísérleteznek formai újításokkal, vagy éppen egy ötletre épülő képeket, képegyütteseket alkotnak. Hogy hol tartanak, az látható a kiállításon, s a képeket nézve az is érezhető, hogy nem hiányzik belőlük a fiatalos hév, a lehetetlent nem ismerő nagyot akarás, az önmaguk kifejezésének szakadatlan óhajtása. Első kiállításuk sikere megadhatja nekik a további munkához szükséges lendületet,' kedvet, kitartást. Gera Mihály J Ruzsonyi Gábor: Körhinta Apáti Tóth Sándor fotója
