Nógrád. 1978. augusztus (34. évfolyam. 179-205. szám)
1978-08-13 / 190. szám
Baltától a Flamingóig Gyalog*9 a felhők közé A kísérlet leírása: A vakmerő férfi segítőivel egy domb tetején állította össze szerkezetét. A huzalok és rudak közé bújt, szembefordult a széllel és futni kezdett. Néhány lépés után a törékeny tákolmány utasával, a nézők nagy lelkesedése közepette, a magasba emelkedett. A légben- járó két fordulatot tett széles ívben, majd gépét megfelelően kormányozva lereszkedett a földre. Aki valaha is hallott— és ki ne hallott volna mostanában — a siklórepülőkről, vagy ahogy elterjedtebben hívják őket, a sárkányrepülőkről, annak első olvasásra semmi különöset nem mond a fenti néhány sor. Azt azonban csak a repülés történetében jártasak sejtik, hogy nem egy mai, vagy öt, tíz évvel ezelőtti kísérletről van itt szó! Valóban, a fent említett vakmerő férfi, Otto Lilienthal, a repülés — elsősorban a motor nélküli repülés — atyja és vértanúja. A XIX. század utolsó évtizedeiben tervezte és építette kísérleti repülő szerkezeteit, melyek, ha formájukban nem is, de működésüket tekintve egyenes elődeik a mai sárkányrepülőknek. Ezek a könnyű tízhúsz négyzetméter felületű repülőgépek ugyancsak a testsúly áthelyezésével voltak kormányozhatok. Újságcikkek, televíziós filmjelentések évek óta folyamatosan adnak hírt á sárkány- repülés fejlődéséről. Ennek történetét felesleges lenne hosszasan részletezni. Elégedjünk meg annyival, hogy egy — az űrhajózáshoz kifejlesztett — sajátságos siklóemyő segítségével támasztották fel a lilienthali hagyományokat, melyek az elmúlt öt-tíz éven belül világszerte újabb konstrukciókat szültek, s hamarosan Magyarországon is megjelentek az új sport hívei. Nem vallottunk szégyent, hiszen azóta különböző nemzetközi versenyek dobogós helyezéseit szerezték meg a magyar siklórepűlők. A Budapest környéki kezdeményezések lassan az egész országra kiterjednek, és a hullám az idén Nógrádot is elérte. Szárnybontás Nógrádban Tulajdonképpen azzal kezdődött az egész, hogy valamikor középiskolás koromban vitorlázórepülő voltam. — mondja Lukács Zoltán, a BRG salgótarjáni gyárának mérnöke. Öt nevezhetném a megyei sárkányosok vezetőjének, de szabadkozik, és csak annyit mond: „szeretem csinálni, a többiek * általában hallgatnak rám”. Előkerül az egykori diák repülőnaplója, melyben az utolsó előtti bejegyzések a 60- as évekből valók. — Főiskolára kerültem. Gombástetőn pedig megszűnt a vitorlázás, én is abbahagytam. A napló következő lapján 1977-es bejegyzések. — Mint annyian, én is érdeklődtem a siklórepülés iránt. 1977-ben fölmentem Budapestre, kapcsolatba léptem Ordó- di Mártonékkal, akik meghonosították nálunk ezt a sportot. Kijártam, s az elméleti vizsga után repülhettem, nagyon megtetszett. Elhatároztam, hogy „hazahozom” Nóg- rádba a siklórepülést. Addig azonban újabb hónapok teltek. Gondos utánjárás, szervezés eredményeként május 15—25-ig két kölcsönbekapott sárkánnyal a kazári Fekete-völgyben megrendezték az első nógrádi siklórepülő-tá- bort. Tizen-tizenketten vettek rajta részt a leglelkesebbek, a legbátrabbak. Akadt köztük kereskedelmi eladó, szakmunkás, technikus, mérnök, tanár. Elméleti képzéssel kezdték. Megtanulták a MÉM repülőgépes szolgálat kiadásában megjelent vizsgaanyagot. Fizikai, szilárdságtani, meteorológiai ismeretek „ tömkelegét sajátították el a repülés elmélete mellett. És sor került az első repülésekre is. A sárkányok Televízióban, moziban, újságban bizonyára mindenki látott már efféle égi lélekvesz- tőt. Aki nem, az képzeljen el egy ötvözött alumínium csövekből készült vázat, melyet jobb esetben dacronszövettel, de leggyakrabban egyszerű mezőgazdasági műanyag fóliával borítanak be. A 20—30 kilogrammos nyílhegy alakú szerkezet alatt kis hintán, vagy ejtőernyős hevederekbe csatolva ül, illetve fekszik a pilóta és egy háromszögletű vázon nyugtatja kezeit. A re_‘ pülő a hőskortól kezdve saját maga készíti szárnyait, bár külföldön az utóbbi időben tömegesen elterjedtek a gyári készítmények. Idehaza ezek közül legfeljebb versenyeken, mutatóban akad. A gyári, illetve a kipróbált tervrajzok nyomán egyre több sárkány születik, a gyors merülésű — nevét is innen kapta — gyakorlógéptől, a „Baltától” a sokkal jobb teljesítményű „Flamingóig”. Az anyagokat nem könnyű beszerezni, különösen a csöveket. Egy-egy sárkány anyagköltsége 4000 forint körül van, s ehhez jön még az igen gondos munka, szabás, fúrás, illesztőelemek elhelyezése, a borítás kialakítása. Nógrádban ezekben a napokban 11 sárkány készül. Tíz saját gép és egy közös, a kezdők számára. — Hogyan lehet tervrajzhoz jutni? — Nekünk van egynéhány, jól kipróbált gépé, amit bárkinek szívesen rendelkezésére bocsátunk, ha meggyőződtünk róla, hogy valóban repülni akar. — Bocsátunk? Tulajdonképpen mi ez? Klub, szövetség? — Sem ez, sem az. Az egész mozgalomra jellemző Magyar- országon, hogy nincs a siklórepülésnek gazdája. Így mi sem alakítottunk klubot, leg- fejlebb azt mondhatnám, hogy a salgótarjáni siklórepülők baráti köre vagyunk. — Mik a legközelebbi tervek? — Reméljük, szeptemberre elkészülnek a gépek és utána természetesen repülünk. — Vannak-e érdeklődők? — Hogyne! Többen is! Például Mihálygergéről jelentkeztek vagy tízen, hogy számítsunk rájuk. Ha lesznek gépek, folyamatosan végezzük az oktatást, kiképzést. Ügy tűnik, jó talajra talált ez a különleges sport Nógrádban. Helybeli hívei már eddig is komoly anyagi áldozatokat és rengeteg időt fordítottak rá, bár — s ez lelkesedésüket példázza — a leghosszabb repülés Nógrádban fél percig tartott csupán. Ez még nagyon messze van az ötórás csúcstól s az ezer méter feletti magasságokat sem ostromolták nógrádi siklórepülők. Reméljük, sor kerül még rá. Sok szerencsét, jó szelet hozzá! — gáspár — Borravaló Tizenkét ember vár az autóbuszra. Bágyadtan és elpilledve a hőségben, alig-alig figyelünk egymásra. Ügyet sem vetünk a sok- szoknyás, ráncos arcú öregasszonyra, aki kókadtan ül a karos lócán. Rettenetes ez a borravalózás — kiabálja szomszédjának, szegénykém nagyot hallhat kissé. — Ügy van az már i tízben is, hogy még egy szál szalmát sem hoznak ingyér. Ha a traktoros nem kapja meg azt az ötvenest — húsz forint nem jó neki —, akkor leshetem, hogy mikor jön leg közelebb fuvarba. Néhányon bólogatnak, hüm- mögnek valamit, de senki sem szól. Az öregasszony nem za vartatja magát, folytatja a panaszkodást. — De azt egyik sem kérdezi: no mama, miből adja? Abból a kis járadékból? De el várják. Elvárják mindig és mindenhol. Csak nekem nem adtak soha borravalót, meg persze, a fiamnak. Mozdony- vezető az ember-fiam, aztán mondta is egyszer: A szentségit, mama, nekem soha senki nem ad egy kis aprópénzt, de még azt sem mondják, hogy köszönöm. Csak viszem azt a sok népet „potyára", aztán meg rohan mindenki, mintha nem is én meg a mozdonyom szállítottuk volna őket. Az öregasszony kézfejébe törli verejtékes homlokát. Egy mély lélegzetet vesz, szemé ben huncut fény villan. — Egyszer mentem Pestre — fordul ismét az immár jobban figyelő, felélénkülő publikumhoz. — Amikor megérkeztünk, odasiettem a mozdonyhoz, éppen akkor szállt le a fiam. Jól jöttünk, 'leikecském, köszönöm, hogy elhozott. — mondtam neki, és.„ kezébe nyomtam egy húszast. A buszváró környéke most oázis a kánikulában, együtt kacagunk az öregasszonnyal. Amikor az anekdotázó is kineveti magát, még hozzáteszi: — Az a sok nép meg csak bámult, mint a bornyú! No, iszen, gondolhatták is; megháborodott ez az öregasszony. Micsoda világot élünk, ha már a mozdonyvezetőnek is külön pízt kell fizetni? No, ez a húsz forint volt az én fiam első, meg talán utolsó „borravalója" is. De legalább egyszer kapott l — k — Nyaralási emlék Egy betörő egy bécsi szak- letartóztatták. A lopás folya- üzletből észrevétlenül ellő- mán ugyanis a tett színhe- pott egy színestelevízió-ké- lyén elvesztette levéltárcáját, szüléket. Nagy megdöbbenésé- a nyári szabadságról készült re azonban nem sokkal később fényképekkel. Mai lévcaiánlafuak 21.05: Borsos Miklós-portré. Borsos Miklós Kossuth- és Munkácsy-díjas szobrászművészünk a huszadik századi magyar szobrászat egy legmarkánsabb, meghatározó egyénisége. Egyforma eredménnyel műveli a portrészob- rászatot, a grafikát és az elvont, jelképes értelmű alkotásokat. Néhány éve jelent meg a Műhely sorozatban „Visszanéztem félutamból” című nagy sikerű életrajzi írása, amely alapjául szolgált a televíziós portrtéfilm elkészítésének. Borsos Miklós szobrait kőbe, bazaltba, márványba faragja — szereti a süttői márványt, — domborításait rézlemezből kalapálja. Több szobrát köztéren is kiállították; grafikáival gyakran könyvillusztrátorként is szerepel. Érmék készítésével is foglalkozik. Nagy érdeme, hogy irodalmunk, képzőművészeti életünk nagyjait megörökítette, mind érméin, mind szoborban. Tekintélyes életművet mondhat magáénak. Portréfilmjét Jeli Ferenc rendezte. Ha integetnek... Külföldi utazás során mindig örömmel tölt el, ha múzeumban, étteremben vagy épp az utcán véletlenül honfitársakkal találkozom. Ilyenkor nem tudom megállni, hogy egy köszönés erejéig ne jelezzem; én is magyar vagyok. Tudom ezzel nem vagyok egyedül- Stopposok a megmondhatói, milyen szívet melengető érzés meglobogtatni a magyar zászlót, mikor ismerős rendszámú autók tűnnek fel az út kanyarulatában. (Tapasztalatom szerint idegenben még azok is felveszik a stopposokat, akik idehaza talán nem állnának meg.) Az aütósztrá- dák forgatagában hosszas tülköléssel, vagy fénykürttel köszöntik egymást az autósok, jelezvén, hogy mi magyarok „összetartozunk”. Minél távolabb történik ez a találkozás hazánktól, annál hosszabban szólnak a tülkök, annál nagyobbat dobban a szív. & idehaza? Ugyan kérem, micsoda kérdés! — mondhatná bárki. Magyarnak lenni Magyarországon. az egészen más... Pedig az „összetartozás” élményét itthon is megtapasztalhatjuk. Gondoljunk csak arra, hogy üdülőhelyeken, campingekben, szállodák éttermeiben egymás mellé kerülők beszélgetésekor az elsők között szerepel a „honnan jöttél, hol laksz” kérdés- A válasz után sietve kutatunk emlékezetünkben, mit tudunk arról a vidékről, nem lakik-e ott ismerős, rokon. „Közös ismerős” ürügyén így aztán újabb ismeretségek kötődhetnek. S, mert a világ valóban „kicsi”, megeshet, hogy — szűkebb hazánk — megyénk, városunk, falubéli ismerősökkel, barátokkal hoz ' össze a véletlen. Kedves emléke ez is útjainknak. A nyári hónapokban a nógKOrti András: CSODÁK A SZÍNHÁZBAN ao.) Választ nem várt, átsietett a szomszéd szobába. Szórády nagyot sóhajtott, leült az asztalhoz, kézbe vette a golyóstollat, leírta, hogy 78, melléje, hogy 0,3, aztán döbbenten bámult maga elé, hangtalanul járt a szája. — Anna! — kiáltott át végül a nyitott ajtón. — Anna, képzelje csak, mi történt! Nem tudom, hogyan kell osztani. Még fejben összeadni, szorozni, kivonni sem tudok! Egyszerűen elfelejtettem számolni. Tanulhatom elölről az egyszeregyet . . . Nevetséges, nem? Sietve jött be a vegyésznő. — Nem nevetséges — jelentette ki —, de szerencsére nem is tragikus. És még kevésbé váratlan. Valamit valamiért. Ezúttal elég alacsony árat kért a cerebrum, az agy. Csak a maga korábbi, meglehetősen szerény matematikai ismereteit dobta ki, vagy siily- lyesztette mélyre, cserébe a rengeteg nehéz Csehov-, Shakespeare-, Szophoklész-szö- veg befogadásáért... De azért majd be kell pótolnia azt a kis számtant. Szórády nagyvonalúan legyintett. — Macska vigye a Kétszerkettőt! Nem vagyok én számkukac, könyvelő, sem tervezőmérnök, sem tanító, sem fizetőpincér . . . Művész vagyok, színész, akinek kolosz- szális tervei vannak a jövőre. Először is — önálló előadóest. Évek óta nyúz a Rendező Iroda, de eddig féltem. Egy- szál magam a dobogón, se partner, se mozgási lehetőség, se függöny,1 ha megakadnék a szövegben. De hát most mindez a múlté. Lehet akár háromórás a műsorom. Rengeteg vers, kevés próza, néhány sanzon, pár aforizma. Olyan szöveg, ami engem fejez ki, és amivel én fejezem ki véleményem a világról. Arany, Vörösmarty, Dante, Goethe, Karinthy és elsősorban Ady... És az idén nyáron nem lazsálok. Rájöttem, hogy engem 4 NÓGRÁD - 1978. augusztus 13., vasárnap butít, eltunyít, lehúz a semmittevés . . . Hívnak a szegedi szabadtérre, Gyulára, Szentendrére, a Margitszigetre, válogathatok . . . Persze, az egészből csak akkor lehet valami, ha maga, édes gondoskodik a bogyóutánpótlásról, szorgalmasan főzi nekem a Mestabint... Doktor Vahalla Anna keményen a férje szeme közé nézett. — Egy fityiszt! — mondta. — Azt kap maga tőlem! Azt főzök én magának! Egy szem nem sok, de annyit sem! És a laborba sem teheti be többé a lábát! Ki van tiltva, holnap kiadom az utasítást a portásnak, rendésznek, mindenkinek! Amiért most megúszta, azt hiszi, ez azt jelenti, hogy később nem felejthet el, mondjuk beszélni, járni, nyelni, mit tudom én? — Jól van — bólintott komoran a színész. — Akkor csak egy utam, egy választásom lehet. Hogyan is mondja Harpagon A fösvény hetedik jelenetében, pedig neki csak a pénzét vitték el? . . . „Oda veled a támogatóm a vigaszom, a boldogságom. Végem van, végem, nincs mit keresnem többé ezen a világon! Nem tudok én nálad nélkül élni. Befejeztetett, nem bírom tovább, meghalok, meghaltam, eltemettek...” Karikírozva, ripacsmód deklamálva, öniróniával citálta a kétségbeesett zsugorit, de mégis volt valami a hangjában, amitől a hideg futott végig az asszony hátán. Ez az őrült, ez képes . . . Ä szomszéd szobában felcsörgött a telefon, Anna szaladt át, aztán már jött is vissza. — Ez is új tempó — mondta csinált könnyedén, — most már a szeretői csak úgy idetelefonálnak. Tessék, menjen, gondolhatja, hogy nem velem akar bájcsevegni a tündérkéje. — Ki az? — kérdezte Szórády. — Ki lenne? Pakó Andrea, természetesen. Szórády megvonta a vállát. — Pakó Andrea?! Esküszöm, most hallom ezt a nevet először. Átballagott a telefonhoz, nem időzött sokáig. — Valami szédült tyúk hívott föl — újságolta közönyösen. — Hogy találkozzunk a szokott helyen, hogy vele ezt nem lehet csinálni, miért nem akartam fölismerni valami folyosón, tisztázzuk a dolgokat Próbáltam megtudni, hogy miféle dolgokat, próbáltam neki megmagyarázni, hogy összetéveszt valakivel, láttam, reménytelen, letettem a kagylót, nincs időm ilyen hülyeségekre . . . Hol is tartottunk? Ránézett a feleségére, az töprengve viszonozta a pillantását. Ez a Bélu, ez vagy a világ legjobb színésze, vagy a Mestabin tényleg nemcsak az osztást, szorzást fújta ki a fejéből. Hanem ezt a nárom hónapja tartó viszonyt is azzal a csinos barnával, és amiről ő — egy névtelen jóakaró leveléből — mór a második héten értesült. — Belátom — mondta —, hogy nagyon merev voltain az imént. Mindenképp hiba lenne, ha egyik napról a másikra abba kellene hagynia a Mestabin szedését. Egyrészt biológiai károsodást idézhetne elő ez a drasztikus elvonás, meg aztán tényleg bűn volna visszavenni magától a megtanult szerepeket, elismerem. Majd úgy csináljuk, hogy fokozatos csökkentéssel, és állandó orvosi ellenőrzés mellett kialakítjuk azt a heti Mesta- bin-adagot, amellyel, nirtelen nem tudok jobb kifejezést rá, szinten tartjuk mindazt, amit eddig tanult. És, ami biztosan nem jár káros élettani következményekkel. Nos, áll az alku? Szórády felvillanyozva lépett oda, megcsókolta a homlokát. — Persze, drága í ’. Legalábbis egyelőre. Mert, ha a tudomány érdeke úgy Kívánja, hogy ne csak csökkentsük, hanem időnként növeljük is a porciót, akkor ugye más a helyzet. Jöhet egy új darabban egy új szerep. Egy nagyon jó szerep. Doktor Vahalla Anna mosolyogva bólintott, közben azt gondolta magában: „Azt ugyan lesheted te csirkefogó, hogy megint kilenc szemeket zabáij föl naponta, hogyne, hogy egyszer esetleg engem is elfelejts, a mi szerelmünket is egyszerűen elfelejtsd! . . . Valami szédült tyúk él mellettem, úgy tesz, mintha tíz éve a feleségem lenne . . . Nem, ebből nem eszel, angyalom:” Érdekes, ezt tegezve gondolta. (Vége) rádiak többsége is „ki-rándult" a megyéből, felfedezni távoli vidékeket, vagy már látott tájakat. A közelmúltban Miskolcon szálltam meg, az Express-ho- tellé átalakított középiskolai kollégiumban. A folyosón váratlanul rámköszönt egy tízéves forma gyerkőc. Látva csodálkozásomat sietett bemutatkozni- — Vanyarci vagyok. Már teszett nálunk járni... Itt üdülünk az iskolával. Fenn lakunk a második emeleten. — majd mosolyogva hozzátette — Holnap Tapolcára megyünk, a strandra. Lám, a téma az utcán hever, vagy legalábbis a szállodában. — gondoltam, de mert későre járt, úgy döntöttem, csak reggel keresem fel a csoportot. Közben azon törtem a fejem, vajon találok-e ismerőst a gyerekek vagy a pedagógusok között- Az utóbbi időben többször jártam Vanyar- con, elképzelhető hát, hogy igen. A gyerekek már reggelihez készülődtek, de az egyik nyolcadikos kislánnyal, Hugyecz Zsuzsával sikerült találkoznom. Ö a balassagyarmati olvasótábornak is tagja volt, és annak j idején nagyon színesen mutatta be a tábor életét. Most is készséggel vállalkozott erre, ám még két mondatot sem mondott, mikor egy tanárnő a szobájába parancsolta. A napirend, az napirend. — gondoltam, de talán a pedagógusoktól megtudhatok valamit. Nem így történt. A szigorú tanárnő már messziről tudomásomra hozta, hogy „idegeneknek” itt semmi keresnivalójuk- Bátortalanul bemutatkoztam és próbáltam bizonyítani, hogy nem vagyok idegen, pontosabban én is olyan „idegen” vagyok itt, mint ő. — Ügy! Nos, ha nógrádi, akkor majd odahaza találkozunk ! — közölte megsemmisítő hangsúllyal és szobád jába viharzott Mondanom sem kell, ezek után nem volt kedvem tovább kérdezősködni, pedig szerettem volna tudni, hogy hányán, miért, meddig tartózkodnak Miskolcon. A tanárnő nevét sem tudtam meg. Bemutatkozni ugyanis „elfelejtett”. Persze meg lehet őt érteni. Nem könnyű tucatnyi nebulóra felügyelni. Vannak itt nógrádiak épp elegen. Csakhogy ezt másképpen is közölhette volna- Az udvariasság idegenekkel szemben is elvárható.. ★ Még javában tart a nyár. Kirándulókkal tömött vonatok, buszok, gépkocsik robognak az ország útjain. Egy futó találkozás, egy integető kéz, jóleső pillanat az utazó számára. Ne mulasszuk el, fogadni a köszönéseket! Hisz lakjunk a föld bármelyik pontján, mi emberek —- így vagy úgy — „összetartozunk”. . •; — tér Klasszikus mondás A svájci Glarus kanton községi tanácsának vitája során általános derültséget keltett a következő megjegyzés: „Ha olyan rendeletet hozunk, amelyet még a legostobább ember is megért, azt úgy kell megfogalmazni, hogy a községi tanács számára is világos legyen.” i
