Nógrád. 1978. augusztus (34. évfolyam. 179-205. szám)

1978-08-13 / 190. szám

Elzárom á rádiót, s egy képtelen ötlet jut eszembe. Le* hetséges, hogy Aldo Nikolaj itt járt a szomszédos Z.-pusztán?

Itt termett ripsz-ropszra, aztán meg hirtelenjében el is tűnt, akárcsak a garabonciások. Egy élménnyel, persze, merthogy megismerte M- asz- szonyt. Aztán amikor a színművét írta, az asszonyból férfi; M-ből Luigi Lapaglia lett, s oda ültette Bocca Libero és Ambra mellé.

Badarság ez — hogyne lenne az! —, a párhuzam mégsem erőltetett. A színműbeli Luigi Lapaglia léte, szava rá a bizonyíték. A Pesti Színházban bemutatott és a rádióban is közvetített Hárman a pádon című nagyszerű előadás egyik főszereplőjeként egy helyütt körülbelül ezt mondja:

— Minden reggel felkeltem, a szokásos időben. Pontosan megjelentem a régi munkahely kapujában, de ügyet sem 'vetettek rám. A kutya sem vett észre.

Megszokásból, beidegződésből ébred a korábbi „menetrend” szerint? Mindenesetre az ötlet — hogy a modell akár

M. asszony is lehetett volna

__az előbbi mondat hallatán

s

zületettA Z.-ről jött ismerősök rácsodálkoznak a gyümölcsfákra, a különösen gazdag termésre. Élvezettel szedik a fénylőn bí-. bor szemeket, s közben a mamáról beszélnek. 1

— Mindig azt mondta, csak a nyugdíjat érje el. Addig marad ágyban, mint mások, pihen majd egy kicsit. Hajtogatta is sokszor: ráfér ennyi év után.

M. asszonynak ma sem kell vekker. Ébreszti a megszokás, mint az első időszakban az Óra csilingelő-csörgő hangja.

A hűség

Hajnali háromkor- Tesz-vesz a ház körül, ellátja a zajos türelmetlenséggel ébredő baromfit. Ha csend van odakünn, a konyhába siet. Kávét főz, reggelit készít, útravalót, csomagol a munkába induló fiatalabbaknak.

Ez lett a tiszte, nincs már rá szükség. Az idén legalábbis, affelől kétsége sem lehet. A termelőszövetkezet borjúnevelőjében úgy belefeletkezett a munkába, hogy észre sem vet- te, elérkezett az oly annyira áhított és várt „pihenés”. Intézték a papírmunkát, s mire összegyűlt az összes szükséges pecsét és aláírás, túl is teljesítette a penzumot: Ott kellett hagynia a borjúnevelőt, hiszen kitelt a nyugdíjasoknak engedélyezett órakeret is.

Szerencsés eset, — jegyzem meg szüretelés közben, de rögvest érzem azt is, hogy hibáztam. Ilyen gyerekes módon csak az lelkendezhet, aki még sohasem járt hasonló cipőben- Aki nem azzal a gondolattal fekszik le: holnap már nincs rám szükség.

Ezért nem leli a helyét M. asszony. S még az sem vigasztalja, hogy a nyugdíjas-bürokrácia nyugdíjastempója következtében visszamenőleg „két pénzt” kapott. Attól a bizonyos reggeltől kezdve^ hiányzik a néhány jóban-rosszban összetartó; vagy éppen okkal, s ok nélkül pörölő asszony; a nehéz istállószag; az ártatlan bocipofák világra csodálkozó tekintete.

Azaz a munka, a hivatalos elfoglaltság; a termelőszövetkezet, kerek huszonhét évi

szolgálat után,' Oda vágyik,

holott éppenséggel „zabos is lehetne” korábbi kenyéradójára. Mert megrövidítették. Vasárnap, ünnepnap is dolgozott — ilyen a munkahely jellege —, csak éppen foglalkoztatási szabályokra hivatkozva más nevére fizettek munkabért Kell-e mondani: százasokkal lett kevesebb a megszolgált nyugdíj.

Bosszantja ez M. asszonyt, de — tudom — ez a kisebbik gondja- Az életében immár főszereplővé avanzsált házimunka közben azon töri a fejét: villanyéitól cserzett két kezére nincs már szükség.

Eddig rendjén is való a dolog, hadd érezze: a korántsem szélcsendes szűk három évtized alatt megtette a magáét; másokon, fiatalabbakon a sor. A baj akkor kezdődne, ha egy idő után arra kellene ráeszmélnie M. asszonynak: nemcsak a kezére, megállíthatatlanul fogyó erejére nincs szükség. Ha teljesen azonosulnia kell Luigi Lapagliával, ha teljesen „leírják a létszámból”.

Van rá példa bővíben. Csőstül ülnek a pádon azok a szakik, akiknek a gyári belépőjükkel együtt a munkahely-ember kapcsolat is lejárt. Elbúcsúztatták virággal és — esetleg szerény ajándékkal, amikor megköszönték a húsz-, huszonöt, harmincévi munkát.

Nem muszáj ennek így történni, bizonyíthatja számos ellenpélda. Amikor a nyugdíjas nem „örökre” távozik, hanem pihenni megy. Amikor visszavárják. Nemcsak akkor, ha rá kell vernie a melóra és csak jól jön a fáradt kéz is, hanem máskor is.

—kele—

„Keréknyomban mosakodtam”

r „Verje meg az eső!” — szitkozódik Tóth Gyula kerületvezető erdész. Azaz, inkább káromkodik, mert az ő szótárában ez a legcifrább mondás. Talán csak egy árnyalatnyival mérgesebb, ha ez szalad a szájára: „Üsse meg a kő!”

Ami azt illeti, mostanában 6 is igen gyakran szidhatja, fenyegetheti az esővel — az esőt. Kapott belőle az elmúlt napokban bőven, most sincs egy órája, hogy a Balogh-féle erdőn meglepte egy kiadós déli harmat.

— Fát adtam ki egy öregebb embernek négy köbmétert. Csak nem nézhetem, hogy rakodnak, beálltam én is közéjük. No, jól is nézek ki a vizes fától, — pillant végig magán.

Egy minutáig mintha rös- tellkedne, magyárázkodik.

— Megmosakodtam persze, már ahogy az erdei komfort lehetővé teszi. Keréknyomból. Ha sok az eső, megáll benne a víz, aztán meg letisztul. Nem egy fürdőkád, de megteszi, különösen ha forrás, patak nincs a közelben.

Minden rosszban van valami jó — így szokás mondani.

így van az erdész a mostani időjárással is:

— Az egyik szemem sír, a másik meg nevet Az eső meg a sár miatt nem megy a szállítás, ugyanakkor kedvezően fejlődik a csemete.

Az esőt, havat meg a nap hevét egyaránt megszokhatta már Tóth Gyula. Több mint három évtizede volt rá, 1947- ben kezdte az erdészkedést.

— Ezt választottam, belekóstoltam. Aztán megszerettem és kitartottam. Tudja, úgy van ez nálam: amit elkezdtem, azt be is kell fejezni.

A bercell erdészet kerületvezető erdészének nagy a mostani „birodalma”.

— Nagy, egészen nagy, — hagyja rám, de a saccolást számmal pontosítja: — Ügy 1700 hektár; a béri, vanyarci, sziráki, erdőtarcsai határ.

— És mindig csak gyalogszerrel?

— Kivételesen. Van egy kismotorom, de igencsak megszolgálta már az árát. Javítás alatt áll, úgy vélem, hogy súlyos „műtét” vár rá, — nevet hamiskásan az enyhén borostás arc.

Ha egy az utunk, jöjjön velünk Szirákig, invitáljuk újdonsült ismerősünket A kocsiban figyelem az arcát és tekintetét, minduntalan két- oldalra néz. Az erdőre, amíg csak el nem fogynak a iák. Még egy röpke kis idő és végképp ez marad a tiszte, nyugdíjasként szemlélheti a végtelen ég borította munkahelyét. Ha erre jár.

— Gyakran meg fog esni, annyi bizonyos. Okozott bosz- szúságot az erdő — de még mennyit! — mégsem ez a lényeg. Ha látni fogok egy kitisztított erdőrészt, egy új telepítést; tudom, hogy én csináltam. Marad utánam valami, és ez a több mint harminc év értelme.

Szirák főutcáján búcsúzunk, összezárja a kocsiban addig szabályosan megtörve tartott fegyverét, vállára veszi. Már újra berreg a motor, amikor kiderül, hogy van egy közös ismerősünk, aki szintén erdész.

— Ha találkozik a Brundá- val, adja át üdvözletem!

Tréfára görbül a szája, úgy folytatja az üzenetet:

— Csak annyit mondjon, hogy „Verje meg az eső!” Tudni fogja, hogy ki Köszönti.

(k—r)

DOBRE, DOBRE!

Kombájnosok—nem turisfaúton

Csehszlovák és magyar kombájnosok beszélgetnek Szikora Pállal. (A kép jobb oldalán)

Ordaspuszta kihaltnak tűnik. A lakott házak mellett néhány elhagyatott ’ ásítozik üresen, gazdáik a környező falvakba költöztek. Az apró településhez keskeny földút kígyózik a meredek domboldalakon. Csendes lenne errefelé minden, ha a szomszédos táblákban nem rónák kombájnok a köröket.

— A búza így néz ki mindenütt — mutat ki a kocsiból Szikora Pál, a Magyar- nándori Állami Gazdaság pártvezetőségének titkára. Ma másodszor indult útnak, s ahogy tekintete minduntalan a gyommal kivert gabonára vetődik, rosszallóan csóválja fejét:

— Kutya kemény aratás az

idei!

A hét elején több mint harminc kombájn végezte a betakarítást az állami gazdaságban. Érkeztek segítők is. A kiskunsági, a herczeghalmi társgazdaságoktól, s a csehszlovákiai dobra-nivai termelőszövetkezetből is.

— Nem az első eset, hogy a határon túlról vonulnak át gépek. Régi a kapcsolat közöttünk. Most azonban a három E—512-es igazi áldás — magyarázza Szikora Pál. Míg a nagy nyári munka színhelyére érünk, röviden meséli, mi mindenre terjed ki az együttműködés. Rendszeresek a szakmai tapasztalatcserék, megkezdték a csereüdültetést, még kisebb alkatrészgondokban is kisegítik egymást. Ilyenkor nyáron természetes, hogy Dobra-Niváról kombájnok érkeznek.'

— Merre vannak a csehszlovákok — érdeklődik a pártvezetőség titkára a Clas-Do- minátor vezetőjétől. Az leállítja a motort, mert zúgásában elvész a hangunk. — Ok

is erre jönnek. Végeztünk a repcével! — újságolja a kom- bájnos, s már gépe kapaszkodik is a lejtőnek.

S valóban feltűnnek a kék E—512-esek. Átkelnek az utu- kat keresztező patakocska félig kiszáradt medrén. Szikora Pál leinti őket, bizonyára jólesik a pár perces pihenő nekik.

— Hogy „ízlik” a magyar búza?

— Dobre, dob re! — válaszol mosolyogva Stefán Szlan- csik. Arcán nyoma sincs a fáradságnak, pedig már két hete, hogy a magyar gazdaságban mennek reggeltől-estig. Amolyan előaratásnak is számíthat a dobra-nivaiaknak ez, hiszen náluk még majd csak most kezdődik.

— A minap meglepett bennünket az elnökünk. Még az asszonyokat is elhozta egy mikrobusszal, hadd lássák, nem türistaúton vagyunk — mondja Milán Szikora. — Az elnök számolt be arról, hogy micsoda jégverés volt odahaza. Ezek szerint ott sem lesz könnyebb ...

Közben megérkeznek a többiek is: Jan Kozelnyiczki, Jan Krkos, Peter Noszal, Jan Tu- sim. Már késő délutánba fordult az idő, de arról faggatóz- nak: messze-e a búza, mert a repcétől kellemesebbnek tartják a kenyérgabona aratását.

— Reggel hatkor indultunk — szól közbe Jan Krkos. A beszélgetésnél Vrbolszki Pál tolmácsol, akinek ez csak amolyan „mellékfoglalkozása”, hiszen ő is kombájnos, a hazaiak közül. Szügyben lakik, s a nemzetiségi községben majdnem minden második lakó beszéli a szlovákot. A dobra-nivaiakat is itt szállásolták el az állami gazdaság vendégszobáiban. Milán a falu kedvence lett. Alkalmi fordítónk meséli a kedves történetet, amikor az egyik este nagy

fáradtan beállított az italbolt^ ba egy kupica cseresznyére, s kiszámolta — emlékezve még tavalyról, hiszen már negyedik éve, hogy nyáron Ma- gyarnándorban segédkezik —■ az árát, a kocsmáros tejét rázta. „Kevés” — mondta, s Milánnak nagy derültség közben magyarázták el a falubeliek: hol van már a tavalyi ár?

— A múlt héten az egyik délután nem arathattunk az eső miatt. Elvittek bennünket Egerbe — újságolta Jan Tu- sim, jellemezve a róluk való gondoskodást.

— Okos dolog az Ilyenféle együttműködés. Itt előbb érik a gabona, mi otthon a kombájnokat csak a szín alatt tartanánk. így meg kihasználjuk, s a nándoriak pedig viszonozzák. Gyümölcsöző a mi kis „kgst”-énk — magyarázza Stefán Szlancsik.

Alkalmi fordítónktól a gyár és a csehszlovák kombájnosok közötti kapcsolatoké ról érdeklődtünk.

— Jó barátok vagyunk, St®s fánék nagyon hajtanak. Szin-’ te attól kell tartanunk,’ hogy lemaradunk mögöttük — feleli Vrbolszki Pál. — AZ előbb Kiss Pali kombájnja körül akadt javítanivaló. A plJ henő csehszlovák ■ kombájnod sok már szaladtak is segitenij

— Meg kell izzadni, amíg a termés biztonságba kerül — hajtogatják a szomszédos oi> szágból jött kombájnosoK, s a hazaiak helyeslőén bólogatnak.

— Néhány nap és befejezi

zük! — mondja Szikora Pál.1 A dobra-nivaiak az idén is sokat segítettek. Hét végén már otthon lesznek.

S hétfőn a tervek szerint indulnak a magyarnándoriak hozzájuk.

Sz. Gy. ]

»•* *1* *1* *1* *1+*1* *1* *J* *1* *1* *1* «£♦♦*♦ *1* *!♦ ♦!» ♦!* ♦!<

végrehajtás

Döntés és

A pártalapszervezetekben mindenütt jól tudják, hogy — a Központi Bizottság ez évi áprilisi határozata értelmében — most a legfőbb feladat a határozatok végrehajtásának további javítása minden területen. Tudják, hogy a fő figyelmet a végrehajtás megszervezésére, az ehhez szükséges feltételek kialakítására kell fordítani. E feladat azonban csak akkor oldható meg jól, ha helyesen értelmezzük, ha nem egyszerűsítjük le a teendőket, ha világosan látjuk, mit jelent a pártmunkában, a politikai munkában a végrehajtás.

Nem parancsvégrehajtás

" Az ugyanis csak igen ritkán, kivételes esetekben egyenlő valamilyen utasítás tudomásul vételével és annak a cselekvésben történő azonnali, közvetlen realizálásával. A politikai tevékenységnek más a természete. Egyrészt azért, mert általában összetett, sokrétű folyamatokra^ kíván hatni, másrészt pedig mert fő módszere a meggyőződés, az érvelés, a gondolkodásmódra való hatás. Ezért a politikai életben a végrehajtás sok tekintetben mást jelent, mint a termelés folyamatában, vagy mondjuk a hadseregnél. A pártmunkában a végrehajtás nem különül el mereven a döntéstől, az irányítástól. Ha egy alapszervezet tovább akarja fejleszteni a végrehajtás színvonalát, akkor ennek során — mondhatjuk: ennek szerves részeként — fejlesztenie kell döntéshozatali, irányító tevékenységét is.

Merő tévedés lenne tehát olyasmire gondolni, hogy ha egyszer a végrehajtás kerül előtérbe, akkor az alapszervezetekben kevesebbet kell gondolkozni, a helyzetet tanulmányozni, elemezni, s inkább csak arra kell figyelni, milyen „ukáz” jön felülről. A felsőbb szervek határozatai ugyanis nem hajthatók végre minden áttétel nélkül, hiszen azok túlnyomó többségükben több — és hosszabb időtartamú — folyamatra vonatkoznak, különböző típusú és szintű pártszervek és -szervezetek számára határoznak meg tennivalókat. Ezért intencióikat „le kell fordítani” a helyi körülmények „nyelvére”, meg kell határozni, hogy ott és akkor milyen teendők megoldását igénylik. Mindezek alapján pedig konkrét döntéseket kell hozni, amelyeket nevezhetnek — a dolog jellegétől függően — határozatnak, ajánlásnak, megbízatásnak, intézkedési tervnek, cselekvési programnak és így tovább. De bármi is az elnevezés, a dolog lényege az, hogy a végrehajtás egyúttal konkrét döntések meghozatalát igényli a helyi pártszervezettől, vagyis a helyi döntéshozatal a párthatározatok végrehajtására irányuló tevékenységnek elengedhetetlen eleme.

Az alapszer vezet is dönt

A pártalapszervezeti munkáról tartott tavaszi országos tanácskozás éppen ezért bírálta azt a felfogást, amely az alapszervezeteket kizárólag végrehajtó szerveknek tekinti. A pártban ugyanis nincsenek csak irányító és csak végrehajtó szervek. Valóban a helyig pártszervezet áll a végrehajtás első vonalában, de feladatköre szélesebb, több ennél. Dönt a működési területén felmerülő lényeges társadalmi- politikai-ideológiai kérdésekben, irányítja a helyi politikai életet, s egyúttal végrehajtja a felsőbb szervek határozatait.

Ám, ha itt megállunk, még mindig leegyszerűsíthetjük a dolgot. Hiszen ez a szélesebb feladatkör oly módon is felfogható, hogy van, amikor dönt, irányít a helyi pártszervezet, s van, amikor végrehajt. Holott — mint utaltunk rá — a dolog lényege éppen ennek a kettőnek a szétválaszthatatlansága. S e két folyamat éppen azért nem különíthető el mereven, mert a központi párthatározatok sem kezelhetők függetlenül az alapszervezeti élet mindennapi folyamataitól, valóságos szükségleteitől.

Az előbbiekben említett tanácskozás zárszavában figyelemre méltó gondolatok fogalmazódtak meg erről: „.. .cél* szerű lenne eljutni oda, hogy az alapszervezetek számára a határozatok ne jelentsenek konkrét politikai feladataiktól független, elvont, kampányszerű akciót. A határozatok nem szolgálnak mást, mint elvi alapot, útmutatást a konkrét valóság problémáinak megoldásához. Általában nem a határozatok diktálják, hogy mit kell tenni, hanem az élet helyi szükségletei szabják meg a feladatokat, amelyeket a határozatok szellemében kell megoldani.” Vagyis a kiindulópont nem az, hogy kaptunk egy határozatot „felülről”, amelyet végre kell hajtani. Hanem az, hogy a mindennapi munkában ilyen és olyan feladatokkal birkózunk, emilyen és amolyan kérdéseket kell megoldanunk, s az iránytű, az útmutatás a konkrét célok megjelöléséhez és a megoldási módok megleléséhez az e kérdéskörrel, foglalkozó határozatban keresendő és található meg.

Mostanában tanácskoztak a mezőgazdasági üzemek pártszervezetei a Központi Bizottság ez év márciusi — a mezőgazdasággal és élelmiszeriparral foglalkozó — határozatának végrehajtásáról. Taggyűléseik jól türözték, hogy a végrehajtás csak akkor lehet jó, ha a pártszervezetek átgondolt és konkrét döntéseket hoznak a helyi — rövidebb és hosszabb távra szóló — feladatokra. S azt is hozzátehetjük, hogy e döntések ott segítik igazán a végrehajtást, ahol szorosan kapcsolódtak a helyi szükségletekhez: a Központi Bizottság határozata szellemében vázolták fel a cselekvés irányát a helyileg lényeges, időszerű, figyelmet és állásfoglalást igénylő kérdésekben.

A végrehajtás további javítása tehát lényegét tekint* ve nem más, mint a helyi szükségletekből adódó teendők* nek a határozatok útmutatásai szerint történő elvégzése, a helyi problémáknak a határozatok szellemét és betűjét híven tükröző megoldása. E tevékenység nem nélkülözheti a gondos szervezést, intézkedést, cselekvést, ellenőrzést, de nem kevésbé igényli az átgondolt döntéshozatalt is.

Gyenes László

NÓGRÁD — 1978. augusztus 13., vasárnap 3

v