Nógrád. 1978. augusztus (34. évfolyam. 179-205. szám)
1978-08-20 / 196. szám
Vere« Péter: Nehéz kenyér — részlet a Számadás című önéletrajzból — A kapálást már csak elvégezték édesanyámék, de ml lesz az aratással? Az orvos eltiltott minden munkától. A nagy erőkifejtést igénylő, s amellett poros aratásról szó sem lehet. Szerencsére hűvös, esős idő járt július elején, s az aratás folyton húzódott, én meg erősödtem. Már július tizediké felé járt, s még mindig nem kezdtünk. A bandagazda, Ecsedi Sándor bácsi, légi, jó elvtárs és romániai fogolytárs volt, mindenképpen segíteni szeretett volna rajtam, de amikor eljött az idő, felszólított, hogy nyilatkozzak, megyek-e ■ aratni, mert akkor gondoskodnia kell helyettem másik emberről, hogy a kom- menciót már annak mérhessék. A szomszédok, rokonok, ismerősök már leszámoltak velem, egyikük már ajánlotta a veiét helyettem aratónak, mivelhogy én nyilvánvalóan „heptikás” vagyok, ami már majdnem bűn, afféle elátko- zottság a mi népünk közt, mirt a keletiek közt a leprás vagy kutyák közt a veszett. Emlékszem legénykoromból, hogy amelyik fiúnak heptikás hírét költötték, attól visszahúzódtak a lányok, az egészséges ember ösztönös irtózásával. Nehéz helyzet volt, s még nehezítette az is, hogy nem tudtam, mit csináljak. Ha nem aratok, nem lesz mit enni, e mellé a céljaim is semmivé lesznek. Vagy meghalok rövidesen, vagy egész életemben amíg élek, szerencsétlen félember leszek, aki csak úgy teng-leng, semmiféle komoly munkába nem foghat bele- Voltak ilyenek a faluban és én nem kívánkoztam az életükre- De viszont meghalni sem akartam. Hát ez legyen az én nagy életvágyamból, harcos hitemből, írói reményeimből, hogy. mielőtt elkezdhetném az életet, tüdővészben nyomorultul elpusztuljak? Igaz, nem én volnék az első, hány híres és nem híres író és költő van, akit fiatalon elvitt ez a betegség, de azok legalább csináltak valamit, én meg semmit még eddig, csak dolgoztam, nélkülöztem és készülődtem. Napokon keresztül vívódtam ezen. — Nem halhatok meg... Miért éppen én, akinek nagy céljai vannak, akiből még „nagy ember” lehet? — De viszont aratni muszáj, mert nem lesz kenyér, s én nem bírom ki az asszony szemrehányásait és az anyám sopánkodásait, ha miattam nélkülözniük kell. Azonkívül még a kitűzött célom is ezt követeli- Téli szabadságot csak a nyári munka, az újig való kenyér adhat — mert nekem íróság nélkül nem élet az élet. Az idő közeledett, nyilatkozni kellett. Ekkor döntöttem. Belemegyek. Kenyerünk sincsen már, s ha aratok mérik a kommenciót Megkérdeztem az orvost: ő megmondta a magáét, erőszakkal vissza nem tarthat, a többi az én bajom. Eljött az idő. Kivonultunk az andrásházi határba- Szerencsétlenségemre Veres Zsuzsán- na nagynéném próbálatlan lánya, Sós Zsuzsi ajánlkozott marokszedőnek, aki még sohasem szedett markot, mert a városban szolgált, s én elfogadtam. Hiszen jó lány volt. szorgalmas is, de a tapasztaltabbak mellett bizony elég volt neki magáért dolgozni, nekem nem tudott semmit segíteni mint a tapasztalt, ügyes marokszedők szoktak a kaszásuknak. Szémann Béla: Csitlag az égen, Gyűrű a kézen, Fény a sötétben, Árny a fehérben, Hattyú kéklő tóban. Csönd a hangos szóban, Hang a néma gondban, Csepp a nagy tengerben, Világ gyerek szemben- Mind enyém lehetnek, Ha eljőnek az estek, Ha szólnak a harangok, Mert nekem bizony a munka irgalmatlanul nehéz volt. Nemcsak mert beteg voltam, hanem azért is, mert évek óta távol, másféle munkában dolgoztam, s a kaszáláshoz és az itteni szokásos hajszolt munkához szokatlan voltam. A kaszám sem valami jó volt, nehéz és nem is nagyon jól tudtam rendben tartani, hiszen a háború előtt, mint süldő legény, csak egyszer arattam komolyan, akkor sem csapatban, hanem kisgazdánál, orosz foglyok közt, kényelmesen. Igaz, ilyen fiatal emberek és legények között kevesen tudtak még jól kaszálni, mert ez hosszabb gyakorlat dolga, de legalább egészségesek voltak, bírták erővel. Ráadásul egy olyan tábla rozsba kezdtünk, ahol az előbbi évben konyhakertészet volt, s most olyan magas gabona van benne, hogy nem látszottunk ki belőle. A szára vastag, mint a nád. helyenként még zöldes és le van dűlveAmikor hozzáfogtunk — negyven pár arató volt a csapatban— mondta ugyan a bandagazda, hogy nem kell erőltetni a dolgot, ne törjük magunkat nagyon össze, mert még az aratás úgysem sürgős, éretlen a búza. De hiába, olyan már az errevaló földmunkásnak a természete, hogyha egyszer belevágta a kaszát a gabonába, akkor hajtja. Ez szinte a vérébe idegződik, s nem tudja fékezni magát, amíg dögre nem fárad. H ej, keserves napokat éltem át! Ezt csak azok tudják igazán megérteni, akik mint osztályos társaim szintén átéltek hasonlókat. Akikben erős a munkásönérzet, s nem akarnak engedni, még ha a testük gyenge vagy beteg, esetleg gyakorlatlanok is- Olyan erős ez a közös munkában való helytállás érzése, hogy náiunk még évtizedek múlva is dalolták annak az egri legénynek a nótáját, aki, amiért nem tudott a dűlt búzában haladni, szégyenében á kútba ugrott és bele is fulladt. Jó hosszú rendlábakat fogtunk, hogy szaporább legyen a munka, mert tízen állottunk egy sorba, s rövid rendnél sokat kellett volna ücsörögni a hátulsónak, s bizony én mindig keservesen vártam a végét, mert akkorra már alig bírtam szusszal. Sérült tüdőm lihegett, s az erőltetéstől mindig olyan volt a torkom és a tüdőm felső része, mintha erős paprikát nyeltem volna. Egy-egy kicsit elmaradtam a rendben, s ezt mindig úgy tudtam behajtani, hogy míg a többiek rendesen lépkedtek, hogy valamit pihenjenek esetleg letörölték magukról az izzadtságot, sőt néha rágyújtottak a pipára is, én mindig kocogtam, s futtában az öklömbe vagy az ingem ujjába törülköztem, hogy az indulásnál az új rendlábban együtt indulhassak a többivel. A kötésnél valamit pihentem, bárha a gyakorlatlan marokszedőm miatt nagyon sietnem kellett, de mégis könnyebb munka volt, s különben is minden munka mas- más izmokat vesz igénybe, de azért nagyon keservesen vártam a delet. Nem az éhség miatt sőt az étel egyáltalán nem is kellett, hanem a fáradtság miatt. Délután még erősebb lett a hőség és még gyilkosabb a munka. A rozs alja helyenként zöldes volt, s alig bírtam kivágni. A karom reszketett, az inam rogyadozott, a ESTIKE A bimbammoló hangok. Jaj, picikét halkan! Olyan sötét éj van. Ciripel a tücsök S én mellette ülök, Ellesem a zenét, Elfújom a mesét, Megcsókolom anyát, Megcsókolom szemét. Dolgos, gyengéd kezét Mert altatóm dúdolva Elszunnyad suttyómba. fejem tüzelt, a tüdőmet kaparta az erőltetett lihegés és a gabonapor, s bizony titokban erősen lestem, hogy nem indul-e meg a nyálammal a vér is. Jött ugyan egy kevés, de nem olyan sok, hogy veszélyes lehetett volna. Ellenben már estefelé olyan fáradt voltam, hogy egypárszor a rend végén majdnem a kaszára buktam. Hogy a többiek észrevették-e, milyen állapotban vagyok, azt ma sem tudom, különben nekik is elég volt a maguk baja- De még ha tudták volna is, aminthogy abból, hogy nagyon sovány, sápadt vagyok és orvosságot szedek, amelyet hiába akartam volna, nem lehetett elrejteni, meg abból, hogy egy kissé maradozok, no meg a szótlanságomból bizonyára sejtették — mégsem lassíthattak, mert a többi csapat sem lassított. Itt nincs kímélet, nincs kegyelem, aki beteg, aki nem bírja, álljon ki az egészségesek közül, de a munkának menni kell. Az volt a szerencse, hogy az esős idő után a gabona szára este korán harmatoso- dott, s különben is éretlen volt, hát elég korán abbahagytuk a munkát Ugyancsak hajnalban sem kezdhettük túl korán, a nagy lucsok miatt. Kötelet sem kellett a reggeli harmaton csinálni, mert a hosszú és szívós rozsszárak még délután is jók voltak kötélnek. így reggel is volt idő a pihenésre. S mert közel voltunk a faluhoz, hazamentünk, s odahaza háltunk. Szegény asszony egész éjszaka sajnálkozott rajtam, mert úgy feküdtem, mint egy hulla, de a karom szüntelenül járt- Az erőltetett mozgást egész éjszaka ritmikusan utánozta, s néha-néha az asszonyt, ha a gépies rángatózás erősebb volt, oldalba is vágtam a könyökömmel. Összetörve, de ki tudtam állni másnap is. Csakhogy enni még mindig nem tudtam. Az orvosság a kevéske vörös borral tartotta bennem a lelket. S a jó artézi víz, amelyből korlátlan mennyiséget ihatott az ember, nem ártott meg, mint a rossz, vad kútvizek, hanem izzadság formájában szépen kipárolgottA rozsnak azonban még ezen a délelőttön végére jártunk, s átmentünk az árpába, amely vékonyabb és apróbb volt. A nagy, nehéz munka után ez már szinte megkönnyebbülés volt nekem. De mert enni nem ettem, s a tüdőmet is mindig kaparta a betegség, aligha bírtam volna ki, ha egész héten tartott volna a munka. De szerencsére csütörtökön kezdtük és közel volt a szombat. Vasárnap kipihentem, kialudtam magam, s hétfőn valamivel könnyebben kezdtem. Mindig nehéz volt, mert az egész aratáson dűlt búzát és embermagas acatot és vadkendert vágtunk a búza között, de a második hét végén már kezdtem bírni. Az étvágyam is kezdett megjönni, s ha kipihentem magam, a munka is könnyebben esett. Csak a tüdőm nem javult, a torkomban s a tüdőcsúcsban a kaparás csak évek múlva szűnt meg, miután a következő években átestem egy évekig tartó oltássorozaton, amit a már említett Forrai doktor kedvezményesen hajtott végre rajtam. , Harmadik héten egészen jobban lettem, s már esténként nem feküdtem le, mint egy beteg kutya, hanem belevegyültem a munka után pi- pázgató öregebbek csoportjába, és el-elbeszélgettem velük. Az az óvatos, de szavakban nem nyilvánuló sajnálkozás is megszűnt, ami eleinte körülvett. Most már emberek közé való vagyok, mert bírom a munkát. L earattunk szépen három hét alatt és sokkal egészségesebb voltam, mint amikor hozzákezdtem. Étvágyam volt, sokat ettem, és 1 szinte érezhetőleg erősödtem. Ez már meg is volt, s én fellélegezve, örömmel dolgoztam, már újra kezdtem az élethez bízniA budai várpalota — múlt és jelen Gion Christoforo Romano Beatrix (1490) Gion Christoforo Romano Mátyás (1490) A budai Vár említésére az ember képzeletében a Halász- bástya körvonalai tűnnek fel, majd a várpalota és a várnegyed filmekből, tévéfilmekből jól ismert részletei. Pedig a Vár nemcsak e szembetűnő és közismert látványosságokból áll, hanem történelmet-kultúrhistó- riát őrző tárház is. Évmilliók történetét őrzik természetalakította képződményei — évezredek történelmét az ezekre épített falak és azok alá fúrt föld alatti labirintusok. Az a — napjainkban a tenger szintjétől 160 méter magasan elterülő — két kilométer hosszú és 750, illetve 370 méter széles fennsík, amelyre a ma ismert várnegyed épült, a pleisztocénben alakult ki. Az alatta húzódó — tízkilométeresre becsült — barlangrendszert forrásvíz vájta a mészkőbe; ugyanaz a forrásvíz, amely a -várhegy egykori felszínén csillogó tavat is táplálta. A pincék — e jórészt természetes képződmények — védelmet nyújtottak az őskor, s a legújabb kor emberének is. A török korban betemetett középkori barlangpincéket 1930—40 között megtisztították, hogy bombabiztosakká alakítsák át (itt állta ki Buda második világháborús ostromát sok ezer ember); s ekkor lelt rá a félmillió éves hévizes bar- langkutakra Kadic Ottokár geológus, aki mint Zolnay László régész, a Vár avatott kezű kutatója írja, két emelet mélységű kettős pincékre, paleolitkori leletekre is rátalált. (A földtörténeti-régészeti emlékek a Szentháromság utca 2. alatti múzeumban kaptak helyet.) Tekintsük át legalább futólag a Vár történetét — a Várét, amelynek romjai betemették, megőrizték, majd visz- szaadták régmúlt korok dokumentumait. Az ország középkori fővárosának alapjait IV. Béla király fektette le a tatárjárás után; s 1250 előtt a királyi palota magja is elkészült. Zsigmond király — aki 1387-től kereken ötven esztendeig tartó uralkodása alatt cseh király és német császár is volt — a budai Vár jelentőségének növekedésével egyidőben kialakította a palota középkori tömbjét is, s abban a nagy szabású udvari ünnepélyekre alkalmas, 70-szer 18 méteres dísztermet. Akkoriban épült a Vár erődrendszere, amelynek jó része megmaradt. Mátyás uralkodása hozta meg a palota fénykorát: az udvarába meghívott olasz mesterek keze nyomán Mátyás palotájának reneszánsz pompája évtizedekkel megelőzte a közép- és nyugat-európai országokét is. A Várat ezerféle megpróbáltatás érte: török uralom, vil- lámcsapás-elóidézte lőportárrobbanás, Buda visszafoglalásának ostróma. Mária Terézia építkezései miatt lebontották a középkori palota utolsó maradványait is. Csak a múlt századvégi bővítéskor kerültek ismét napvilágra azok a kőfaragványok, tárgyi emlékek, amelyek hírt hoztak a palota régi szépségéről. A II. világháború lerombolta a palotát. Ezután 1948— 63-ig helyreállítással kapcsolatban 26 holdnyi területen kutatták fel a középkori királyi palota maradványait, Gere- vich László vezetésével; ekkor bukkantak elő ismét a középkori épületek alapfalai, és — jobb állapotban — az ezeknél is mélyebben épülteké. Töméntelen épületelem, dísz, tárgyi emlék feltárása után, Gero László tervei szerint, 1967- ig helyreállították a boltozatos helyiségeket, a gótikus nagytermet, az alkápolnát, a királypincét. Az időközben hűen idézi föl a palota reneszánszkori pompáját. Az Anjou-palota alapfalaira épült átjáróban és az egykori királynők lakosztályához tartozó gótikus nagyteremben állították ki a világi tárgyú szobrokat, amelyek lovagokat, főrangú nőket örökítettek meg; a Nagy Lajos által épí- tetett alkápolnában pedig az egyházi alakok •— apostol, próféta, madonna, szentek figurái — kaptak helyet. A többemeletnyi mélységű pincelabirintus még sok titkot tart magában, de számosat már sikerült megfejteniük a A királyi Vár a Rondellával újjávarázsolt várpalota épületében felavatták a Budapesti Történeti Múzeumot; falai között egy évtizede megnyílt a vármúzeum is, ahol megtekinthetők az ásatás eredményei. Négy évvel ezelőtt nagy szenzációról adtak hírt a lapok: Zolnay László régész ásatás közben páratlan leletre bukkant: gótikus szobrok, torzók nem is sejtett darabjaira. A tudósítások egyre több töredékről, torzóról, egészalakos szoborról szóltak. Végül egyértelműen megállapították, hogy európai viszonylatban is páratlan, tárlatnyi középkori szobor pihent a föld mélyében. Muzeológusok, régészek, restaurátorok munkájának eredményeképpen ebből az anyagból nyílt meg 1976. tavaszán „A középkori Buda királyi várpalotája és gótikus szobrai” című átfogó kiállítás. Az alagsori előcsarnokban makettek, alaprajzok, képek, fotók szemléltetik a palota csaknem ötszázéves alakulását. Mátyás király függőkertjének alépítménye. Nagy Lajos király palotájának szobortorzói, a Zsigmond korabeli palota épségben feltárt, háromboltozatos helyisége, valamint homlokzat, — árkád, — kútrészlete, a Nagy Lajos, Zsigmond, Mátyás korabeli figurális kályhacsempék, s az ezekből rekonstruált díszkályha, a palotában egykor működött kerámiaműhely darabjai, dísz- és konyhaedények, majolikák, címerek, a Mátyást és Beatrixet ábrázoló fehérmárvány dombormű: az összkép kutatóknak, s a felszínre hozott leletek tükrében mind tisztábban látjuk, milyen magas színvonalú településfejlesztők-, építők-, művészek éltek e helyen sok évszázaddal ezelőtt. S a napjainkban kulturális központtá alakult várpalota falai között helyet kap a múlt és jelen — és amit az ország és a nemzetközi együttműködés produkál. Mindez szemlélteti a kultúra egységességét és folyamatosságát, Pércli Gabriella Részlet a kápolnából NÓGRAD — 1978. augusztus 20., vasárnap 11
