Nógrád. 1978. június (34. évfolyam. 127-152. szám)

1978-06-11 / 136. szám

Jugoszláv iparművészeti kiállítás

A huszadik század második felére, az iparművészet fogalma kettős értelmet nyert: magába foglalja a régi értelemben vett egyedi kézműves, kisipari módszerekkel készült használati és dísztárgyakat, és az ipari forma- tervezés által

létrehozott nagyipari előállítású tárgyakat. Az

iparművészeti iskolák

— főiskolák

— után a múzeumok is kiterjesztették a bemutatás körét ez utóbbi tárgyakra.

Ügy tűnik, hogy a modem emberi környezet — mint az iskolai, múzeumi „megfelelők” —

egyesíteni tudja mind a kettőt. Az egyiket, a sorozatban gyártott ipari formákat mindennapi használatban — kés, villa, kanál, tányér, bútor —, a másikat, az egyedi ipar- művészeti alkotásokat „ünnepi” használati tárgyként, dísztárgyként — faliszőnyeg, váza. (Szóródások persze lehetnek, de az út mindenesetre errefelé vezet.)

A belgrádi Iparművészeti Múzeum kiállítása a budapesti Műcsarnokban, ez utóbbiakból mutat be reprezentatív válogatást. A faliszőnyegek és a térben elhelyezett textíliák tekintetében a sokféleség a legészrevehetőbb jellemző, a kerámia tekintetében pedig a hasonlóság és a humort

A kerámia — tudjuk, a keramikusok is tudják — aligha vetekedhet a márványba faragott, bronzból öntött szobrok hordozta gondolatisággal, ahol már maga az anyag is valamiféle méltóságot sugall. A jugoszláv keramikusok megtalálták a módját, hogy — mintegy követve a római hagyományú „arcos edénykék” útját — jő kedvű ötlettel párosítsák a használati célt. Olykor — többnyire

— ez utóbbit csak jelzésként

alkalmazva. (Az arcos edénykék, amelyek legkedveseb- bike a székesfehérvári István Király Múzeumban található, a magyar népművészet miskakancsóiban találtak itthoni követőkre.) Vel- ja Vukicevic vázája, zöldmázas emberke, még használati tárgy, váza is lehet; Dragol- jub Adzic Fej című kerámiája már csak félrecsapott vázaszárat visel feje tetején, amiben a virág is csak kalapdísz lehetne, ha egyáltalán valakinek eszébe jutna az a bizarr ötlet, hogy vázának használja ezt a kerámiát.

Éppúgy, mint Olga Vujadino- vic csokornyakkendős, bajuszos vázakentaurját. A nagy ötlet a kiállításon kétségteleOlga Vujadinovic: Kentaur.

szizált —, a szövés, csomózás technikáját kifejezőeszközként alkalmazzák. Közülük is kiemelkedik a „Látóhatárok és síkságok”, Etelka Tobolka hatalmas szövött faliképé. A szövés és helyenként az aranyszállal való csomózás eszközével a barna és a nyersszín variációival tágít mély lélegzetű teret, rajzol kevés jellel természeti tüneményt, távlatot nyitó freskót.

Ninela Pejovic Pomponok című vidám tértextilje a rácsos hálók egymás mellé lógatásá- val és az alul elhelyezett tört színű kedves pomponokkal törekszik dekoratív hatásra. Ja- goda Buic a jugoszláv textil- művészet világhírű művésze koromfekete szizál-tértextillel mutatkozik be. A méltósággal meghajtott gyászlobogó súlyosságát a szövés vastagítása teszi még fájdalmasabbá.

Az üveg önmagában is rengeteg kifejezési formát hordozó anyag. Színének megválasztása mellé még a környezet színe, hangulata is belejátszik hatásába. Veselko Zolle az üveg használati alkalRészlet a kiáll, fásról

nül Branislav Stajevicé, aki egyszerűen csak vázát állít ki, de variálható vázát 1 A kerek - ded víztartóedény szája ugyanis cserélhető, ötféle variációban, keskenyebb, szélesebb, osztott formában. Elhelyezhető benne csokor, gally, egy szál virág, sőt három szál is.

A textilművészet! bemutatón a mai textilművészet legjelentősebb irányzatai megtalálhatók. A népművészeti ihletésű, forma- és színvilágé faliszőnyegtől, a festményvázlat alapján szigorú pontossággal leszőtt gobelinképig. És természetesen azok a valóban „textilszerű” alkotások, amelyek a textil anyagát — a gyapjú- vagy pamutfonalat, a

(Hauer Lajos felvételei)

mazásával játszik. Kannácskái — zöld üvegből, négy van belőlük — csőrüket és fogójukat kézként használó üvegemberkék. Kalapjuk — kupakjuk — zöld üveggolyó. Haul Goldoni Diszkosza enyhén opálos, irl- záló üvegből készült, az üveg cseppenését, apró légbuboré- kait dekoratív elemként használja fel.

Gazdag, szép bemutatkozás a jugoszlávoké. S aki megismerkedett vagy meg fog ismerkedni az évenkénti Otthon-kiállításon ipari formatervezett bútoraiknak, tárgyaiknak kulturált formavilágával, az teljes képet kap iparművészetük mai állásáról.

Torday Aliz

Színpadi néptánckultúránk változásai

A felszabadulás után új, tömegeket megmozgató művészeti ág jelent meg, s indult fejlődésnek: a néptánc. A magyar tánckultúrának ez az ága az elmúlt évtizedekben két vönulatban is folyamatos társadalmi hatóerő lett: ismerjük, mint pedagógiai hatóerőt, az ifjúság közösséggé kovácsolásának eszközét, s a nemes szórakozás módját (ki ne hallott volna a táncházmozgalomról?), s ismerjük, mint színpadi és esztétikai hatóerőt, hiszen az egykori néphagyomány, majd ifjúsági mozgalom az idők során számos együttesben, alkotó műhelyben valóban művészetté nőtte ki magát. Hadd szóljunk most csupán az utóbbi formáról, jelenéről és kilátásairól.

A

kezdete;

Huszonöt-harminc évvel ezelőtt a néptáncmozgalom az adott körülmények között azt a természetes célt tűzte ki maga elé: egyszerű formákban, de minél lelkesültebben, az ifjúság hajtóerejétől fűtve célszerű néptáncainkat színpadra transzponálni. A néptánckutatás mai állása szerint azt is mondhatnánk, hogy a „jól- rosszul megismert” táncok kerültek így színre —, de hiszen akkor még a néphagyomány megismerésének csupán kezdetén tartottunk. (Nos, a természetesség, a spontán lendület igényét ma sem adhatjuk fel, csak már nem tekinthetjük egyedüli követelménynek. Időközben a célok, alkotói módszerek igen nagy mértékben differenciálódtak, s hovatovább differenciálódik a közönség igénye is).

A változásokról szólván elsőül a magyar színpadi néptánc két „nagy öregjének”, az idén hetvenedik évébe lépő Molnár Istvánnak és a tragikus koraisággal elhunyt Rábai Miklósnak célkitűzéseit és eredményeit kell említenünk. Mindketten szerelmesei voltak a néptáncnak, mindketten tudták, hogy bizonyos eredeti néptáncformák önmagukban is teljes értékű esztétikai élményt nyújthatnak a színpadon. De mindketten felismerték azt is, hogy a kialakult színreviteli formák egy része veszélyt is hozhat, a néptánc konzerválásának és kiüresedésének veszélyét, az üres deko- rativitásba torkollást. Felismerésük teljesen eltérő alkotói programokhoz vezetett, s ez talán épp így jó, így gazdagodott igazán művészetünk. Molnár — bár sokszor tragédiaterhes színekkel — elsősorban a lírai táncok, a nemzeti táncszimfonizmus műfajában munkálta ki saját nyomvonalát, s nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy ugyanazt alkossa meg táncban, amit nemzeti zeneköltőink valósítottak meg a zenében. Liszt, Kodály és Bartók műveire komponált, tehát nagyívű táncfeldolgozásokat, a magyar néptáncból sarjasztott nemzeti formanyelven, gondolataiban azonban nemegyszer az egyetemes emberiség problémáit tükrözve. (Két különösen jelentős darabját, a Marosszéki táncokat és a Magyar képeket nemsokára ismét láthatja a közönség, a Budapest Tánc- együttes felújításában). A mindig is játékos vénájú Rábai a táncjáték, a tánedráma útját választotta, s így alkotta meg népi zsánerképeit (Este a fonóban, Ecseri lakodalmas), majd népi ihletésű egy- felvonásos táncdrámáit, balladáit (Barcsai szeretője, Kádár Kata, Jóka ördöge, Latin- ca-ballada). Utolsó nagy alkotása, az Utak, már a nemzeti egységről tesz vallomást a néptánc nyelvén, nem hallgatva el 1936. megrázkódtatását

„A folklór szavaival kOzérdekli mondani”

A két olyannyira különböző alkotó életműve közős felismerésről vall, arról, hogy a néptánc gazdag formavilágát a kifejezés szolgálatába lehet állítani, s kell is ezt tenni, ha nem akarjuk, hogy a nemzeti mozdulati hagyomány csupán reprodukciókban öltsön testet a színpadon. Ez a felismerés — „a folklór szavaival közérdekűt mondani” — már valóságos jelszóvá nőtte ki magát a koreográfusok következő nemzedékében, amely a hatvanas években lépett színre, s valódi alkotóműhelyeket alakított ki a legjobb amatőr együttesek körében. Sajátságos jelenségnek tekinthetjük, hogy munkásságukban nemegyszer jobban kiteljesedik a „szocialista tartalom, nemzeti forma” követelménye, mint a jelszó születésekor létrejött táncművekben. Akkortájt ugyanis az általános optimista hangvétellel szinte máris mindenki letudhatta a szocialista tartalom iránti kötelezettségét, míg a jelenkori táncművek egyre inkább „tartalmasak”, mert a valós társadalmi problémákat közelítik meg. Ugyanakkor — ezen sincs mit tagadni — az új koreográfus generáció, vagy legalábbis jelentős része néptáncaink formavilágában is jóval tájékozottabb, mint az

ötvenes évek elején alkotók többsége, hiszen már negyed- százados tudományos kutatás eredményeire támaszkodhat.

Nemzeti táncművészet?

Napjainkban kisebb vita zajlik arról, hogy mit is tekinthetünk nemzeti táncművészetnek. Nem tudni, hogy ezt a vitát nem kell-e akadémikusnak minősíteni, noha igazságtalan volna, ha kétségbe vonnánk lelkiismereti hátterét. De azért meddő egy kicsit a meditáció, mert a különböző színvonalon és szervezeti formák közt működő együttesek zöme gyakorlatilag eleget tesz a nemzeti tánc kritériumának akkor, amikor műsorának anyagát a táncos anyanyelvből meríti. A kérdés inkább az, hogy ezt a nyelvet kellő gazdagsággal és színvonalon tudja-e képviselni? Nyilván nem sok köszönet van a felületesen megismert lépések lelkes vagy langyos színpadi újratálalásában; a meggyőző erőt épp a néptánc vibráló gazdagságának újra- élése és közvetítése jelentheti.

S, amelyik együttes eleget tett ennek a követelménynek (nem kis követelményt), már nem tehet szemrehányást önmagának, s ami legalább ilyen fontos: közönségétől sem kell szemrehányást elviselnie.

A művészet követelményei azonban —, s ezt a nemzeti táncművészetről szólva is elmondhatjuk —, sohasem állhatnak meg bizonyos formai jegyek körülhatárolásában. Ismét előbukkan tehát a hogyan mellett a mit kérdése, a tartalmi gazdagodás, és a jelenkor tükrözésének követelménye . . . Valójában nem * állunk olyan jól, éppen együttesvezetőink alkotóképessége dolgában, hogy ezt a követelményt hazárd és illüzionista módon mindenki elé kitűzhetnénk. De, ahol alkotóképességben, előadói színvonalban és odaadásban jók a feltételek, hadd váljék ez a követelmény jogossá, s a néptánc „szavaival” frisset, jelentősét alkotó koreográfusok hadd ne rekesztődje- nek ki a nemzeti táncművészet képviselőinek köréből. Sőt, aki ismeri Györgyfalvay Katalin, Kricskovics Antal Novák Ferenc és Tímár Sándor művelt, vallomásait háborúról és békéről, gonoszságról és emberségről, korunk gyötrő gondjairól és vlgaszta- lódásairól — az Jól tudja, hogy koreográfusaink műveivel a legszebb, s legfontosabb hajtások jelentek meg nemzeti táncművészetünkben.

Maácz László !

rp í / • •

1 eologiai lexikon

Az NDK-ban az Union Verlag Berlin egy új teológiai lexikon kiadását készíti elő. A lexikon olyan fogalmakat, témákat és kérdéseket definiál, amelyeknek különösen a jelenlegi teológiai kutatásban és egyházi életben van jelentőségük. A lexikon a berlini Humboldt Egyetem teológiai fakultásának kutatási tervei nyomán született. Az első ilyen fajta kollektív vállalkozásban összesen 115 szerző vett részt. Főként a teológiai fakultások tanárai, egyházi oktatásügyi intézmények munkatársai, az egyházi gyakorlat képviselői, valamint keresztény közéleti személyiségek.

Az öregasszony és a halál

É

jfél felé járt már az idő, amikor az öregasszony elkezdte.

— Megfúlok... jaj, a torkom. .. — abajgatott fátyolos hangján, s ujjhegyével megnyomta a vánkosa fölötti gombot. Két szobával arrébb velőtrázó csörömpölésbe fogott egy csengettyű. Büszke kitartással ébresztette Gábort, aki néhány pillanaton belül kipattant az ágyból, s mint egy házi munkálatokra programozott robotember rohant a hívóhoz.

Az öregasszony ekkorra már levergődött az ágyról. A fölödön kapálódzva, tehetetlenül nyöszörödve orvosságos üvegcsék, csokoládés papírok és kopott ruhacafrangok között ijesztően hatott.

— .. .meghalok, hívja el Markóékat... — fuldokolta

szaggatottan kérését, s úgy érezte ez az asztmás roham valóban végez vele. Barázdált arcára verejtékcseppek ültek ki, fakó szemgolyói a semmibe meredtek, s arra sem futotta erejéből, hogy csapzott hajtincsét szája széléből kiköpje.

Miután a fiú ágyra segítette, engedte magát észborító

gondolataiba veszni. Férje haláltusája ötlött emlékezetébe, egy agonizáló gipszarc minden rémítő mozzanata. De megjelent az emléktár széles vetítővásznán testvére, a duzzadt keblű Berta, amint dajdajosan épp ezt vihogja: enyém az urad! Enyém az urad! És jött, rögtön utána, a csöpögő szemű Jolán, a pipa- szárlábú Paulina, a szellemi impotens Rezső, a csicseri ajkú Hermina... És még sokan mások. Nyolc évtized tablója villant el hirtelen.

Gábor bambán nézte az öregasszony vonaglásait. Gondolatai és a szoba ecetes-ka*

millás illatai elkábították. Valami furcsa izgatottság vett rajta erőt. Ablakot nyitott. Az éjszaka esős levegője a sírós hangú szomszédasz* szonyt idézte. ...Fiatalember! Maga megfogta az isten lábát. Maca nagyon gazdag! Nyolcszobás szállodája, saját kifőzdéje volt a tóparton, cselédekkel, alkalmazottakkal. Kinek gyűjtöttek volna? Hiszen se gyerekük, se eltartottjuk nem volt. Én mondom, megfogta az isten lábát! Vagy a bankban, vagy a kamrában

leásva, vagy a párnába bevarrva, vagy a falba tégláz* va, vagy...

Kutatni kezdett. Előbb az éjjeliszekrény szűk fiókjaiban, majd a naftalinszagú si* fonér ruhái között. Fél szemmel tartva a kábultan fekvő öregasszonyt. Fél óra múltán talált az almáriumban egy diófadobozt, benne kopott gyűrűket, néhány ezüstláncot, s egy papírzsacskóban tízezer forintot. Habozott egy kicsit, azután megfelezte a talált holmikat, a pénzt és az ékszereket, s kiosont a szobából. Már nem hallhatta az öregasszony sírásba fúlt motyogását.

Albérleti szobájának padlójába rejtette a zsákmányt, az ágy alatti kiszögelés hasa- dékába. Ezután papírra vetette: „Itt voltam az éjszaka, zörgettem, de nem ébredtek fel. Mária nagyon beteg, lehet, hogy meghal”. Majd elvitte az üzenetet Markóékhoz és bedobta a postaládába.

Mikor viszaérkezett, tükör elé állt. Szőrös, szakállas ábrázatát hosszasan nézte, néha megfricskázta vastag sasorrát, megtörölgette kopaszodó ha-;

lántékát. Szertartásszerfl szokásává vélt ez a vezeklés. Mikor egy pszichológusnak említette, hogy milyen megnyugvást tud ily módon önmagának szerezni, a lélekbúvár azt a magyarázatot adta, hogy bármilyen csúnya is legyen valaki, a sok „tükrözés” széppé varázsolja. De hozzátette: csak önmaga számára.

Márpedig Gábor csúnya volt. Nyeszlett, vézna, púpos és nagyon undorítóan tudott viselkedni. Harmincéves létére mindössze kétszer egy hétig járt nővel. Míg a fővárosban dolgozott jó néhány fizetését elverte a Rákóczi tér feslett erkölcsű hölgyeire. De barátai sem voltak. „Megnyugodni” jött az alföldi kis faluba, egy Öregasszony eltartójának. Űj életet akart kezdeni. ..

Másnap kora reggel megjelent a Markó házaspár. Az utóbbi tíz évben ez volt a negyedik látogatásuk Gázsóné- nál. Most pótolni akartak mindent. Anyagilag is.

— Márikám, Márikám! Ébredj már, no! — költögette kedvesen Markóné az ocsúdó öregasszonyt, aki tágra meredt szemekkel bámulta kerek fejű, turbánfrizurájú húgát. Mintha csak álmában látná, dajdajosan. „Bertásan”.

— Már azt hittük, itt hagytál bennünket — szólalt meg keserűen a sógor, de érződött, maga sem hiszi komolyan, amit mond. — Hoztunk egy kis süteményt, teát meg édességet, kóstold meg — folytatta hízelgőn.

Markóné közben rendezkedni kezdett a szobában. Má- zsányi súlyával oly könnyedén tett-vett, mint egy ma házasodott fiatalasszony. Sasszemeivel néha a nővére felé viliódzott, aki számára már nem volt egyéb egy elhasználódott, betegségtől kiaszott, százezreket rejtegető halálraítéltnél. De a „lényeget”, még nem kérdezhették.

Körbetáncolták az öregasz- szonyt, lassan fonogatták körülötte a hálót.

— Oszt, ez a fiú, gyakran rád néz? — kérdezte Gázsónét.

— Mert a faluban azt beszélik, megjártad vele.

— Falu, falu... — ismételgette gúnyosan a hoporcsos arcú férje, mintha kételkedne a forrás hitelességében. — Azok mindenfélét beszélnek. Azt is mondták, hogy az a „szakállas Jézus” megvert téged, meg napokig éheztet...

— itt várt egy kis hatásszünetet, majd kibökte: — ...meg, hogy a pénzedre pályázik!

Az öregasszony, mint akinek kutya baja, felkacagott.

— Az én pénzem? Attól, ugyan Gábor nem gazdagodik meg.