Nógrád. 1978. május (34. évfolyam. 102-126. szám)

1978-05-19 / 116. szám

Mi van a személy iga zol vány ban? Szakmunkás lesz 35 asszony Anyu és imádd}* A „nehéz” fiúk PÉNZES ISTVÁNNÉ, a Fő­városi Kézműipari Vállalat pásztói telepének gépi varró­nője középkorú asszony. Lá­nya főiskolára, fia szakkö­zépiskolába jár. Abban, hogy pár évvel ezelőtt hozzálátott az általános iskola nyolcadik osztályának elvégzéséhez, a mindennapos munka és csalá­di gondok mellett, része van a gyerekeknek is. Ahogyan meséli ez a hallatlan belső erőt, energiát sejtető, lendüle­tes beszédű asszony, főleg a kisebbiknek, a fiúnak, aki anyjának helyesírását a leve­lekben gyakran kifogásolta. — Őszintén megmondom — tárulkozik fel Pénzes István­ná —, restellkedtem a gyere­keim előtt, hogy nincs meg a 8 osztályom. Két éve elvégez­tem. .. — Aztán tovább tanult? — ősszel beiratkóztam a női szabó szakmunkás-tanfolyam­ra. Júniusban vizsgázunk. — A továbbtanulásra is a gyerekek ösztökélték? — Arra már én saját ma­gamat. Valahogy belelendül­tem a tanulásba, és úgy érez­tem, hogy mint szakmunkás többet tudok a munkámról az eddiginél, nem csak egyetlen részfolyamattal (mert szalag­rendszerben dolgozunk) leszek tisztában, hanem az egész munka menetével. És arra is gondoltam, mennyivel másabb lesz olvasni a személyigazol­ványom szakképzettségro­vatában: szakmunkás. ★ A parányi hivatali szobá­ban Kovács Sándomé telep­vezetővel és Kelemen János párttitkárral beszélgetünk. Ők sokat tudnak mondani azokról a különböző, de legtöbbször nagyon is összefüggő, logiku­san egymásba kapcsolódó in­dítékokról, amelyek a szak­munkás-bizonyítvány megszer­zésére sarkallják az itt dolgo­zó leányokat és asszonyokat. Általában nem a pénz. a több kereset lehetősége a fő hajtó­erő. Bár a szakmunkások be­sorolása más mint a betaní­tottaké, magasabb órabért kapnak, de ez csak a kiesés (például áramszünet) idejére számít, mert egyébként telje­sítménybérben dolgoznak. — Az embereket elsősorban személyes, szubjektív indíté­kok vezérlik a szakma meg­szerzésében — magyarázza a telepvezető. — öntudatuk fej­lődésével egyre többen és job­ban érzik, hogy szakmai tu­dásuk, látókörük gyarapítása nélkülözhetetlen az alkotó munkához, az eredményesebb tevékenységhez. Az sem kö­zömbös már sokak számára, hogy betanított vagy szak­munkásként jegyzik-e őket. Nem beszélve arról, hogy a szakmai végzettség előmenete­li lehetőséget is jelent a mun­kában. Például csoportvezetők vagy szalagvezetők lehetnek. Sőt a szakmai fogások meg­felelő elsajátításával otthon is bátrabban hozzá mernek kez­deni az önálló szabáshoz, var­ráshoz. A PÄSZTÖI telephelyen az elmúlt években számos nő szerzett szakmunkás-bizonyít­ványt: meós- és bőrdíszmű- tanfolyamon. Ez az első eset, hogy a nagybátonyi szakmun­kásképző intézeti és a pásztói általános iskolai tanárok se­gítségével, konfekcíószakmá- ban is megszervezték az ok­tatást. Harmincötén jelentkez­tek, s járnak becsülettel, rend­szeresen, főként 45 éven alu­liak, köztük tíz gyermekgon­dozási segélyen levő kismama. — Ha végeznek, akkor a telephelyen dolgozók fele — több mint másfél száz ember — szakmunkás lesz — mond­ja a párttitkár. Az 510 fős létszám két­harmada dolgozik ugyanis a telephelyen, 150 ember be­dolgozó. Az előbbiek a bőr­díszműrészlegben sport-, be­vásárló- és bőröndtáskákat ké­szítenek, francia, illetve szov­jet megrendelésre; a ruhaipa­ri részlegben üléshuzatokat a szovjet Moszkvics, Zsiguli és Volga gépkocsikba. A bedol­gozók is külföldre dolgoznak. A szőnyegek egy osztrák meg­rendelőn keresztül Törökor­szágba kerülnek, a bébikö- töttruhák és női ruhák a Szov­jetunióba. — Az előző évben terméke­ink 10 százaléka maradt itt­hon — tájékoztat Kelemen János. — Az idén már lehet, hogy csak egy százalék, vagy még annyi sem. Jő kapcsola­taink vannak külföldi partne­reinkkel, szívesen vásárolnak tőlünk. — Ezek szerint elégedettek? — Olyannyira, hogy az utób­bi három évben egyetlen mi­nőségi reklamáció sem volt. A francia megrendelőtől pedig két ízben kaptunk írásbeli di­cséretet. Aligha szorul külön ma­gyarázatra a jó munka és a szakképzettség, valamint ezzel természetes kapcsolatban az általános műveltség növeke­dése közötti összefüggés. ★ A pásztói telephelyen ed­dig a felnőttek szakmunkás- képzésével foglalkoztak. Olyan sikerrel, hogy ma már a leg­fontosabb területeken helyből — és nem a budapesti köz­pontból — tudják biztosítani a szakvezetőket. A konfekció részlegvezetője „saját nevelés” a bőrdíszműé még nem, mi­vel ez a szakterület korábban ismeretlen volt ezen a vidé­ken, de a csoportvezetők már helybeliek. az Általános iskolát végzett fiatalok szakmai kép­zését az ősszel kezdik. Ami nem sikerült hét évvel ezelőtt, részben a nagybátonyi szak­munkásképző intézet túlter­heltsége, részben a telep tan- mflhelyhiánya miatt, az most megvalósulhat. Ez nem múlik a vállalaton és intézményen. Csak a rátermett jelentkező­ket szeretnék megfelelő szám­ban megkeresni. A telephely vezetősége remélhetőleg ebben sem vall kudarcot, éppúgy, mint a felnőttek szakmunkássá nevelésében. Sulyok László Kéteser kötetes könyvtára van Kovács István decsi lakos élete nagy részét paraszti munkával töltötte, ám könyv­gyűjtés a szenvedélye. Száz­évesnél is régibb könyveket őriz. Kovács István nyolc éve ment nyugdíjba, azóta több ideje van a csaknem kétezer kötet gondozására, olvasására. TAth Béla: LEGENDA' A LÓRÓL 10. Apám Izmir környékéről való, lógyógyásznak tanult katonaember volt. Tizenhat éves korában, negyedik Mu­rád idején kezdte a szolgála­tát, 1624-ben. Ide került a Tisza mellé a temerini török táborba lófelcsernek. Béke rozsdásította a kardokat. Bethlen erdélyi fejedelem apámékkal békére lépvést az osztrákokat szorongatta, azo­kat nagyobb ellenségnek tud­ta, mint a törököt. De hát, milyen a katonaember. A portyázások folytak. Egyik rabolta a másikat. Az egriek leszaladtak Szegedig. össze­kapkodták, ami a kezük ügyé­be jött, mentek vissza. A tö- rökség se másképp. A virtus, meg a ragadozási mánia dolgozott mind a két oldalról. A fizetség bizonytalan volt. Kapták a zsoldot, kevés volt. Nem kapták, még kevesebb. Akkor szereztek. A temerini tábor teli volt nemes vérű arabus lovakkal. Olyan volt annak mindegyi­ke, akár valami lábon járó drágakő. A lovasember éle­te árán is szerezni akart be­lőle. Na, vigyáztak rá a törö­kök. Eladni, kótyavetyélni halálbüntetés terhe alatt ti­lalmas volt. Szép csillali fe­kete, rigószőrű, madárszár- nyalású lovak voltak azok. A temerini volt az ’ egyetlen szultáni lószeráj a megszállt területen, úgy vigyázták, akár a háremet. Örökös támadás célpontja volt ezért a lótábor. Mondom, apám ott szolgált. 1628-ban dunántúli leshányák a temerini háremet rohanták meg, ló és ember veszélyben. Persze őrszemes vigyázás. A szeráj védelme török furfang- gal övezve. Ha megszólaltak a riadódobok, ló, ember sza­ladt a Tiszának. Mindennap gyakorolták. Ott már öreg, széles a Tisza. A mondott időben a dunántúli leshányók rohamakor is az őrszemek megverik a riadódobokat, szélszárnyon rohan a tábor a víznek. A tábor basasága pe­dig, ebéd utáni pállott, meleg nap volt, gatyaszárban szen- dergett a szállásán, csak úgy illetlen öltözékben szalad a bödönhajónak. A lovak úgy ismerték a dobjeleket, akár az ember. De volt a dobjelek közé olyan ütem is keverve, amit nem ismert, csak a föl- sőbbség. Teszem azt, a napi harcriadók alkalmával nem szaladtak a tisztek. De a mon­dott időben, gatyaszárban vitték az irhát, a dobszóló megsúgta nekik, hogy baj van Köpecen. Ahogy fegyvertelenül be­ugrálnak a sajkába, apámék ellöknék az edényt a parttól, lóháton úsztatva nyomnák a hajlót. Csakhogy az a víz alatt ki volt pányvázva. A lesvetők embere csinálhatta észrevétlen. Mire elvágják, megtalálják a kötelet, beug­rálnak a fegyveres magyarok is. Ment aztán a vízen a szab- dalkozás. öt basarangú ga­tyában, hat huszár kardosán. Apámék meg a hajóba ka­paszkodva tolják ám át a NOGRÄD - 1978. május 19., péntek Külsőre alig változtak. Ha­juk éppoly hosszú mint az­előtt. Öltönyük — farmer­öltöny. Mégis, az éjszakai ti­vornyák egykori fenegyerekei mostanában ritkán fordulnak meg Balassagyarmat kocs­máiban. Ezzel szemben rend­szeres „vendégei” a Mikszáth Kálmán Művelődési Központ­nak, „törzshelyük” pedig az intézmény előadójának, Mol- nárné Merczel Erzsébetnek az otthona lett. Terjedtek a plety­kák, összesúgtak mögöttük az ismerősök. Ugyan, mi fog kisülni ebből? — találgatták a kórörvendők. Az eredményt mindenki tudja. „Anyu és bandája” — azaz hivatalos nevén Madách Imre irodalmi színpad — ma már országo­san számon tartott amatőr, színjátszó csoportnak számít. De maradjunk a kezdeteknél! Hogyan alakultak át ezek a hírhedt fiatalok, híres mun­kásszínjátszókká? A kérdésre a csoport vezetőjétől, Merczel Erzsébettől várjuk a választ. — 1973-ban kerültem a Mikszáth Kálmán Művelődési Központba, ahol átvettem az irodalmi színpad vezetését. Az akkori társaság lassan szét­széledt, nem volt erős magja a gárdának és én sem voltam elég felkészült. Szerencsére jöttek újak. Méghozzá olya­nok, akikre nem is számítot­tam. Az elsők csaknem vé­letlenül tévedtek be. Aztán elhozták barátaikat i$. A mos­tani törzsgárda körülbelül há­rom éve van együtt. Ezek a gyerekek botrányaikról voltak ismertek: Legtöbbjük rende­zetlen körülmények, családi perpatvarok közepette élt. Munkahelyükön is mindenna­posak voltak az összetűzések, és néhsmyukkal a rendőrség­nek is meggyűlt a baja. Ezért mindenekelőtt olyan közösségi légkör kialakítására törekedtem, ahol a színpadi feladatokon túl az egyéni problémákat is megbeszélhet­jük. A művelődési ház erre, kevésnek bizonyult. Így aztán lakásomba is elhívtam őket, tudván, hogy családom ezért nem fog lelkesedni. Valahogy mindig jobban tudtam dolgoz­ni, jobban szót tudtam érte­ni a „nehéz” emberekkel, mint a kimondott „jófiúkkal”. Megosztottuk egymással gond­jainkat, és lassan kialakult egy egységes baráti légkör. — Első rendezésem — még 1973-ban — Szakonyi Károly „Kék róka” című sza­tirikus komédiája volt. Ezzel II. helyet szereztünk a balas­sagyarmati irodalmi színpadi napokon. A következő évben egy XVII. századi lengyel szerzetes misztériumjáté­másik oldalra. Tudták azt a magyarok, hogy a másik ol­dalon mi jár nekik. Ha pedig foglyul kapják a főtörököket, hát egy néhány csillali ló át­kerülhet a révükön. De hát hiába volt kardjuk, az edényt apámék kormányozták. El­kezdték kardlapozni a vízben úsztató törököket. Arra még nem tágítottak. Már a fősod­rásban vannak, azon odább a török oldalra ver a folyás. Elkezdtek szúrni, vágni a ma­gyarok. Apámnak, ahogy markolta a hajó oldalát, egy csapásra levágták nyolc ujját. Nem maradt meg csak a két hüvelyujja, de akkor már egyedül maradva a hajó mel­lett, lándzsanyéllel, kardhosz- szon kívül nyomta török par­toknak a hajót. A huszárok nem tudtak úszni. Nem mer­tek a vízbe ugrálni. Meg a sok lubickoló lótól se tudtak volna boldogulni, átkerültek fogságba, amoda. Nem sokáig éltek. A harag, meg az igaz­ság, ahogy akkoriban hirdet­ték az ítéletet, egy fertály óráig sem tartotta őket élet­ben. Apámat pedig gázivá tet­ték. Azaz hősnek, aki él, ezért rögvest a nyakába akasztottak egy tímár birtokot Batidán. A tímár hűbéri földnek számított. Addig tu­lajdonolhatta amíg élt, aki szerezte. Holta után vissza­ment a szultánra. (Folytatjuk) kát adtuk elő. Az ISZN-en Ill-ok lettünk vele. Ezután, némi visszaesés következett, amelyben személyes gondja­im is közrejátszottak. Az „Aludni szeretnék” című Cse- hov-adaptációval és a „Mese a lépcsőről” című bolgár da­rabbal nem értünk el számot­tevő eredményt. Aztán ta­valy ismét erőre kaptunk. — A Capek testvérek „A rovarok életéből” című művé­ből színpadra állított „Han- gyánia” nemcsak az ISZN-en, hanem az idén februárban Szentendrén megrendezett irodalmi színpadok országos minősítő versenyén is kiemel­kedő sikert aratott. A cso­port arany minősítést kapott. — A sikert éppoly nehe­zen viselem el, mint a kudar­cot. Szeretnénk „stabilizálni” az eredményt. De tudom, a csúcs után ismét völgy kö­vetkezik. Túl sokáig nem le­het fennt maradni. Szinte tör­vényszerű a visszaesés. Min­denesetre készülünk az idei irodalmi színpadi napokra, bér még nem döntöttük el, milyen darabbal induljunk. Munkánk addig is bőven akad. Beneveztünk a VIT- pályázatra, és a csoportot meghívják az amatőr irodal­mi színpadok nemzetközi ta­lálkozójára, Kazincbarciká­ra. Itt ismét a Capek-darabot kellene előadnunk. A bemu­tató sikere kizárólag azon múlik, hogy a darab főszerep­lőjét Gecsényi Istvánt be­hívják-e addig katonának, vagy sem. A diktátor szere­pét rajta kívül senki sem tud­ná olyan szinten eljátszani. — Melyik műfaj áll legkö­zelebb a csoporthoz? — Bár nevünk irodalmi színpad, mi színjátszó cso­portnak valljuk magunkat Olyan darabokat vál ogatunk, melyekben a játékra a leg­21.50: Viharos olimpia 1956. októberében, az ellen- forradalom napjaiban indult el a magyar olimpiai csapat, hogy megvívja a magyar leg­jobbak olimpiai küzdelmét, aligha tapasztalhatóan viha­ros körülmények között, Melbourne-ben. Nemcsak az elutazás volt nehéz, és viharos: a hazaér­kezés is. Egyeseket ugyanis sikerült megtéveszteni az ér­vekben, módszerekben alig válogató propagandának. A több lehetőség kínálkozik. Manapság nem illik „játsza­ni”, pedig játszani minden ember szeret, akárcsak fel­szabadultan nevetni. Az sem baj, ha az emberek önmagu- kon is tudnak mosolyogni. A korábban elterjedt oratórikus pódiumjáték nem ad módot a vidámságra. Mi viszont szó­rakoztatva szeretnénk gon­dolkodtatni. Ezért elsősorban a cselekményes szatirikus vagy groteszk komédiákat kedveljük. — Hogyan hatott a siker a csoport tagjaira? — A gyerekek megérezték; hogy tudnak valamit. Igény­lik az újabb darabokat. Ma­guk is bújják a könyveket, ötletekkel segítik a munkát. Hárman közülük szépen gi­tároznak. Üjabban verseket zenésítenek meg, nem is akármilyen színvonalon. A kelleténél talán jobban von­zódnak a dekadens versekhez, de ez bizonyára csak kezdeti tünet. Ügy érzem a közös munka során megváltoztak. Korábban soha nem kérdez­ték hová menjenek, ma arról panaszkodnak, hogy kevés a kulturált szórakozóhely. X Nem tudom szükséges-e: bármiféle kommentárt fűzni a fentiekhez. Az eredmények önmagukért beszélnek. S ha kívánhatunk valamit, az leg­feljebb annyi lehet; szeret­nénk minél több ilyen „ban­dával” találkozni. Olyan fia­talokkal, akik felfedezik, meg­értik és magukévá teszik a művészetek emberformáló ha­tását. Mert a Madách Imre irodalmi színpad értékét nemcsak a dobogókon szer­zett siker adja. dokumentumfilmben a régi résztvevők idézik fel mel- bourne-i élményeiket, meg­elevenedik a színtér, olyan híradó- és dokumentumfelvé­telek is láthatók lesznek, amelyek eddig még nem ke­rültek a magyar nézők elé. A műsorvezető és riporter az akkori események szenve­dő alanya és részese: Szepesi György. Megszólal többek kö­zött Kárpáti Rudolf, Kertész Aliz, Sárkány István, Papp László. — pintér — Szergej Hazanov: Hogy mit szeretek? Nagyon szeretek szenderegni ülve a fotelben. Órákig elnézegetem a régi keresztrejtvényeket. Kedvelem a kártyát, a sakkot, a dominót, főképp az ultit, különösen ha nyerek! Örülök, ha hallgathatom a rádiót, ahogy jön sorba. Imádom a tévében az esti tornát, amikor csinibabák figuráznak. Él­vezettel hallgatom az ismerősökről, meg az idegenekről szó­ló anekdotákat. Sajátosan izgalmas, hogy ki, kitől, mikor, miért vált el, ki mikor, hogyan kivel állt össze. Az aggle­gényekről, meg az aggszüzekről szőtt mesék egyenest izga­lomba hoznak... Micsoda élvezet órák hosszat telefonálgatni korábbi munkatársaimnak, főnökeimnek, osztálytársaknak, egyetemi évfolyamtársaknak, általános iskolai meg óvodás haverok­nak. Szeretek elücsörögni a presszóban, bárban. Általában szeretem szürcsölgetni az életet. Micsoda élvezet elfogyaszta* ni egy jó erőlevest, egy bőségtálat, egy húsos pirogot. Szeretem jártatni a tollat a papíron. No persze, csak módjával, komótosan. Egyik írásjelet a másik után róva le. Szenvedélyesen szeretek beszélgetni a fociról, a Dinamó esé­lyeiről, a fiúk formájáról. Ha foci-, meg holdra jongóra aka­dok, akkor akár egész nap is a témánál maradhatunk. Nem vetem meg a szellemes anekdotákat sem. Ami­kor nekem valaki azt mondja, hogy „hallottam-e már a leg­újabb viccet”, akkor már meg is ragadom az alkalmat, és gyarapítóm gyűjteményemet. Ezért bújom a könyvtárakat is. Az élclapokban vadászok. Különösen csípem a Krokodilt. Amikor pedig szabad perceim adódnak, akkor órák hosz- szat bámulok ki az ablakon a semmibe. Kint az utcán a nap minden szakában, órájában és percében történik valami! No és ami a legfontosabb: az emberek! Azok az angya­liak. Különösen azok, akik engem körülvesznek. Valósággal imádom őket. Sokszor az egész kollektíva nálam tölti a na­pot. Élvezik a semmittevést. Ezért szeretem én ennyire a mi kis intézetünket.. .' (Fordította: Sigér Imre) Mai levetnián/alank

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents