Nógrád. 1978. május (34. évfolyam. 102-126. szám)

1978-05-19 / 116. szám

Rómeó jön, lát és — győz A magasugró sem kettő­harmincnál kezd — mondta beszélgetésünk közben Róza János, a balassagyarmati Ipoly Bútorgyár termelési osztályvezetője. Arról faggat­tuk, miképp alakul a terme­lékenység a gyárban, mennyit javított — ha egyáltalán ja- / vított — ezen az új üzembe való áthurcolkodás. NAGYOBB ÖNKÖLTSÉG — Itt többet termelünk — hallottuk az információt. — Naponta huszonöt garnitúrát gyártunk. Korábban pedig tizenöt készült. Mielőbb el szeretnénk érni a napi har­minc darabot. Csakhogy — mint megtud­tuk — a termelés növekedésé­nek hátulütői is, vannak. Ko­rábban hat esztendőn át ugyanazt a terméket — a Nóg’- rád lakószobabútort — gyár­tották régi, olcsó gépekkel: a berendezések értéke félmillió forintnál kevesebb volt. Most meg hétmillió a géppark ér­téke. ennek következtében to- ronvmagasra szökött a fönn- tartási költség. A fotelt pél­dául — ilyképpen — 31 szá­zalékos veszteséggel állítják elő. — A régi termék rezsikölt­ségeit nem, emelhettük. Ezért új gyártmányt kellett kidol­goznunk, amelynek az árát az új körülményekhez igazítottuk — mondta a termelési osztály- vezető. A KÁRPIT MARAD! Mint megtudtuk, nemrég láttak hozzá a Nógrád—2 szo­babútor gyártásához. Ez azon­ban — bár az ára már kifeje­zi az előállítás költségeit, csak amolyan átmeneti termék lesz. A gyáriak úgy vélik, nem ér­demes vele hosszú távon fog­lalkozni, mert az anyagellátás döccenői lépten-nyomon meg­bénítanák a termelést. Ellen­ben két másik bútornak — a Royalnak és a Rómeónak — nagyobb jövőt jósolnak a szak­emberek. Ezeket a második fél évtől gyártják. — Olyan gyártmány kell, amit sokáig termelhetünk, s a piacon keresett — mondta Kácsor Lajos, a gyár párttit­kára. — Erre a két új termék alkalmasnak látszik. Ezek jó minőségét ;— várhatólag — az anyagellátás zavarai ellenére tartani tudjuk. Miként értesültünk, a két új bútortípus gyártását most ké­szítik elő. A tervei megvan­nak: a Bútortervező Iroda dolgozta ki őket. A korábbi gyártmányhoz néhány vonás­ban hasonlít — a kárpitozás ugyanolyan marad —, sok egyébben — az asztal formá­jában például — eltér a régi­től. FELTÉTELEK GARMADÁJA Fokozható-e a termelékeny­ség az új gyártmányokkal — kérdeztük Róza Jánost. — Fokozható. Ez abból is látszik, hogy a negyedéves terveink miként emelkednek. Az első három hónapra 21 millió forint termelési értéket irányoztunk elő, a másodikra 23-at, a harmadikra 26 és fe­let. a negyedikre még többet. Ennek azonban igen sok feltétele van. Tovább kell ja­vítani az anyagellátást — az első negyedévben egy pánttí­pus hiánya miatt egymillió fp- rinttal rövidült meg a gyár. Ki kell küszöbölni az alkat­részhiányt, hogy az értékes külföldi gépek ne tétlenked­jenek. Emberi feltételei is vannak a termelékenység fokozásának. A gyár viszonylag keveset tud fizetni. Ezért a kisegítő mun­kát végzők elvándorolnak máshová, ahol hasonló jel­legű munkáért több pénz üti a markukat. Ez fönnakadást okoz. — Mi, termelésirányítók sem vagyunk hiba nélküliek — vallotta Róza János. — A korábbinál több gondot kell fordítanunk a szervezésre, az előrelátásra. Ezek az alapvető feltételei, hogy a munkafegye­lem — amivel bajok vannak — javuljon. — molnár — Döntött a minősítő bizottság Szeretnénk megtartani az aranyat Győrik Ferenccel, a Salgó­tarjáni Kohászati Üzemek egyik legidősebb brigádveze­tőjével a szocialista brigád­mozgalom keretében sok min­den megtörtént már: a szocia­lista brigád címtől 16 év alatt a zöld-, bronz-, ezüst- és aranykoszorúig sokfajta gond­dal, örömmel, visszafojtott in­dulattal és lelkesedéssel van átszőve az út. S ezzel azt is elmondtuk, hogy a Győrik- brigád már az aranykoszorús rangnak is avatott birtokosa volt. Csakhogy: a Csépe Sándor öntvénykikészítő brigád alig két éve újjáalakult és tízről huszonkilencre nőtt a létszá­ma. A megnövekedett létszám új légköre késztette arra a bri­gádot, hogy felmérje erejét, s új összetételéhez mérten olyan célt tűzzön maga elé, aminek meg tud felelni. így esett aztán, hogy a 29 fős brigád az ezüstkoszorú meg­szerzését tűzte célul. Ezüstkoszorú. Nem is olyan egyszerű! Csupán a gazdasá­gi munkában személyenként 8 ezer forint megtakarítás az ára. S ez 29 főre számítva 232 ezer forint megtakarítást követel. Ezért az összegért bi­zony meg kell dolgozni a bri­gádnak. S amikor a közelmúltban a brigádok minősítésére került sor, az SKÜ 143 brigádveze­tőjének sűrű soraiban ott vá­rakozott Győrik Ferenc is, hogy hírül vihesse a brigádta­goknak: mennyiben feleltek meg, vagy egyáltalán megfe­leltek-e az ezüstkoszorú igé­nyeinek. S a brigádvezetőt itt érte a váratlan meglepetés. Csak üggyel-bajjal tudta el­fojtani a kitörő örömét; a minősítő bizottság az „aranyo­sok” között említette a Gvő- rik-brigád nevét. Ezüstjüket a munka aranyra színezte. Hát lehetséges ez? Lehet, hogy a szigorúan mérlegelő, a teljesítményeket a vállalások szintjével egyeztető bizottság a 29 fős öntvénykikészítő bri­gád számszerűségben megn’ö- vekedett nagy családját egy fokozattal még előbbre is lép­teti? Ezt az új brigádot, ami­kor 30 jónevű szocialista bri­gádnál az eredmények egyez­tetése során visszalépéseket is javasol? Aztán a kitörő öröm a mik­rofonhoz vezette Győrik Fe­rencet, hogy legalább a kö­szönet, és egy újabb ígéret erejéig szóljon az aranykoszo­rúra érdemesített 28 társáról. S a feltörő öröm kendőzet­len pírja még akkor is ott ült az arcán, amikor diktálta a brigád eredményeit az újság­író jegyzetfüzetébe. — őszintén szólva, ezzel az új létszámmal az ezüst fokozat elérését is nagyszerű ered­ménynek könyveltük volna el. De amikor az aranykoszorús brigádok között szólították a nevünket, kellemes melegség öntött el. Igaz, a brigád tag­jai nagyon iparkodtak. 13 újí­tást nyújtottunk be. S ha ezek közül egyiket-másikat nem is sikerült azonnal bekapcsolni a vállalati gazdálkodás áramkö­rébe, 8 újításunkat rövid idő alatt elfogadták. Ezek együt­tesen több mint 100 ezer fo­rint eredményt biztosítottak. Ezt persze még anyag- és ener­giatakarékossággal is pótol­tuk. — És egyéb területen? — A szocialista brigád em­beri magatartásból is jól vizs­gázott. A brigádban több idős tag szorgalmaskodik, de aki csak mozgatható volt, az va­lamilyen fokon segítette a kul­turális vállalások teljesítését. Különben a kovácsoló és ön­töde gyárrészleg 10 hónapos munkavédelmi versenyét is a mi brigádunk nyerte. 82 bal­eseti veszélyforrást tártunk fel és teljesen balesetmentesen dolgoztunk. A kellemetlenség a verseny befejezését követő 9. napon ért bennünket. Ek­kor az egyik brigádtag a hen­geresztergában kokillafelfogás közben kalapáccsal az ujjára ütött. Ennek következtében fe­jenként 200—200 forintot el­vontak a brigádtagoktól. Vagy­is ez az egy félresikerült kala­pácsütés közel hatezer forint­jába került a szocialista bri­gádnak. A szocialista bri­gád cím értékelésénél és oda­ítélésénél több nyitott kérdé­sünk volt. Ezért vártuk bi­zonytalankodva és gondter­helten az eredményeket ösz- szegező zsűri szavait és ja­vaslatait. — Mit terveznek ezután? — Az eredmény felrázott bennünket. Ez évben már nem titkoljuk; szeretnénk az ara­nyat megtartani! Három újí­tást máris benyújtottunk. S ha az év elején kissé óvato­san az ezüstöt is jelentettük be, hamarosan megtesszük a pótvállalást, amely már meg­felel az arany fokozat igényei­nek. Az arany fokozat ára gazdasági vonatkozásban sem kicsi, hiszen a brigád minden tagjától 10 ezer forint meg­takarítást követel. S ez együt­tesen 290 ezer forintot jelent. De a brigád szorgalmas, taka­rékos is. Növeljük fogé­konyságunkat az általános és szakmai műveltség iránt. Fe­gyelmezetten, szocialista em­berhez illő módon gondolko­dunk és élünk, s reméljük, ez egyensúlyba hozza az arany­koszorú mérlegét. Orosz Béla Rászolgált a tiszteletre Különféle módszerrel és céllal végzett üzemszocioló­giai vizsgálatok egyaránt bizonyították, hogy a termelői közösségek összetartó magva leg­több helyen azoknak az idősebb, nagy ta­pasztalaid munkásoknak a csoportja, akik hosszú ideje dolgoznak ugyanazon a munka­helyen, sok szálú emberi kapcsolatokat terem­tettek, szűkebb és tágabb munkakörnyeze­tükkel. Munkájuk, magatartásuk egyes vo­násai ugyan eltérőek — s ez a jó —, ám azok egésze követendő utat rajzol a fiatalabb, kevesebb tapasztalatú nemzedék számára. Kérdés, s korántsem szónoki, hanem ellent­mondásos mindennapjainkból leszűrt, vajon azok, akik rászolgáltak, megkapják-e a kellő tiszteletet,' elismerést, megbecsülést? Mindezt egy akár tipikusnak is nevezhető eset fogalmaztatta meg velük, mégpedig a nagyvállalat két dolgozójának búcsúztatása, nyugdíjba vonulásukkor. A munkásból lett mérnököt, s mérnökként főosztályvezetőt, ahogy azt mondani szokták, a szűk vezérkar köszöntötte, szép szóval, baráti kedvességgel. Akit búcsúztattak, harminchárom esztendőt töltött a cégnél, ugyanannyit, mint az a tár­sa, akit két nap múlva ünnepeltek a műhely­ben. Ugyanazt az ajándékot kapta, mint a főosztályvezető, ugyanolyan szép szavak, me­leg' baráti gesztusok közepette, de koránt­sem ugyanazoktól. Hanem a műhelyfőnöktől, lévén ő a legnagyobb sarzsi a búcsúztatók között. Ami a furcsát még furcsábbá teszi: a két ember egy pár, házastársak ugyanis, a férj főosztályvezető lett, felesége pedig mun­kás volt és maradt. Ugyanez a helyzet Nóg­rád megyében. Ne vonjunk le messzemenő következteté­seket a történtekből, de elgondolkodni érde­mes rajta. Töprengésünk tárgya már nem is az eset maga, hanem hatása, következménye azokra, akik maradtak a főosztályok élén meg a gépek mellett, azaz a közösség egészére ki­fejtett korántsem egyetlen hatása egyetlen cselekedetnek. Hibás cselekedetnek. Hibás? Hiszen amikor többen szóvá tették a dolgot, azt kapták válaszként: a cégnek kilenc fő­osztályvezetője van, s az ország különböző tájain levő gyáregységeiben hatezerhatszáz munkása. Vajon elvárható, hogy mindenkit a vezérigazgató és helyettesei köszöntsenek? A baj pontosan ezzel a mindenkivel van. A munkásnő ugyanis nem mindenki-akárki volt, hanem olyan ember, aki élete harminchárom esztendejét töltötte a gyárban, kiváló mun­kások seregét nevelve föl maga mellett, oda­haza halmot rakhat kitüntetéseiből, s szak­mai hozzáértésének mérnökök, műhelyfőnö­kök is nagy tisztelői voltak. Szó sincs arról, hogy mindenütt ez a stí­lus, ez a gondolkodásmód uralkodna. Hiszen szerencsére nem kell a példákat keresgélni ahhoz, miként jutalmazzák a legmagasabb állami kitüntetések, díjak, szakági elismeré­sek, vállalati jelvények és oklevelek a ki­emelkedőket, azokat a fizikai dolgozókat, akik munkájukat a hivatás, az alkotás szintjére emelték. Éppen azért, mert a legutóbbi évek­ben örvendetesen, azaz a kívánatos irányban változott a gyakorlat — amiben döntő ré­sze van az MSZMP Központi Bizottsága 1974. március 19—20-i ülése határozatának a munkásosztály helyzetének további javítá­sáról —, egyre szembetűnőbb, ha valahol lassú a cselekvés, ha valahol nem munká­juk, hanem beosztásuk alapján értékelik, tisz­telik az embereket. mondják, s tényleg így van, a nagy tapasztalat nagy tekintély. Hatalmas seregnyi azoknak a munkásoknak a tábora Nógrádban is, akik nagy tekinté- lyűek, mert nagy tapasztalatok birtokosai, s akik társaiktól úgy kapják meg a tiszteletet, mint természetes járandóságot. S valóban az, járandóságuk, de nemcsak a társaktól! Ha­nem a társadalom egészétől, minden intéz­ményétől és szervétől, de elsőként s legfő­képpen munkahelyüktől, mert hiszen ott bizonyítottak, kézzelfogható tettekkel ott sze­rezték meg rangjukat. Ezért követhető, sőt, követendő a nehézipar, a kohó- és gépipar néhány nagyüzemének példája, ahol nemcsak az igazgató tanácsba hívtak be nagy tekintélyű munkásokat, ha­nem átfogóan felülvizsgálták, elemez­ték e munkáscsoportba tartozók helyzetét, megbecsülését, a bérbesorolástól az üdülé­si beutalók megadásán át a közéleti tisztsé­gekig. Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, ezek­ben az üzemekben gyakorlattá teszik azt, amit az említett ülésén a Központi Bizott­ság — ahogy az a közleményben olvasható — így fogalmazott meg: „El kell érni. hogy a munkáspálya egész életre szóló érdekeltsé­get, vonzerőt, megbecsülést és előrejutási le­hetőséget biztosítson.” L. G. A lengyel haióipar A nyugati sajtó egyre gyak­rabban ad hírt a világ hajó­gyárainak válságáról. A nor­vég és a finn hajóipar lénye­gesen, a 15 legnagyobb japán hajógyár pedig csaknem a fe­lére csökkentette a termelést. Ugyanakkor a lengyel hajó­gyárakban egyre nő a meg­rendelések száma. A lengyel hajógyártás köz­ismert. Még a jelentős hajó­iparral rendelkező országok — a Szovjetunió, Norvégia és Svédország — is vásárolják a lengyel hajókat. A hajóexport­ban különösen az utóbbi két év volt rendkívül sikeres. Csu­pán 1977-ben a tőkésexport értéke 37 százalékkal növeke­dett 1976-hoz viszonyítva. Ta­valy a lengyel hajóipar 80 egységet adott át a megren­delőknek, 800 000 tonna össz- teherbírással. A megrendelések értékét tekintve a lengyel hajóipara nyolcadik helyet foglalja el a világon, s ezen belül a halász­hajók kivitelében jelenleg az első helyen, a kőolaj- és érc­szállító hajók exportjában a második, a gáz-, illetve a ve- gyianyag-tároló hajók szállí­tásában pedig az ötödik he­lyen áll. — Tizenhat éves koromtól dolgozok a vasútnál. Hat­vanban, a pályafenntartási fő- |f nökségnél lettem pályaműn- I kás. Később munkavezető vol­tam. Tudja, én örökre meg­szerettem ezt a munkát. Mert aki nem „érzi”, nem szereti a vasutat, az nem is tudja csi­nálni. Vannak itt fiatalok, akik — tisztelet a kivételnek — a munkát csak azért csi­nálják, mert ugye, valahol kell dolgozni. 1972-ben jöt­tem Salgótarjánba. Tizenhat évem van még a nyugdíjig, de addig... S itt vége szakad a beszélge­tésnek. Somoskőújfalu felől szerelvény érkezik. És Balog János tolatásvezető, kétszeres kiváló dolgozó, a Landler Je­nő bronzkoszorús szocialista brigád tagja elnézést kérőn te­kint rám. Munkában kérgese- dett kezét nyújtja, aztán a va­gonok közé lép és végzi napi munkáját. Lassan elindulok, utánam szól: Tudja nagyon sokáig szeretném még csinál­ni... Rábólintok. Ügy legyen! —bábéi fclv.— Köldöknézés— több szemszögből — Fiataljaink közül né. hányán agilisak, míg má. sok minden dolog iránt közömbösek, közönyösek, ahol tudnak ott lazítanak, s csak hosszas rábeszélés­sel lehet őket meggyőzni bizonyos feladatokról. Mi, a gyár vezetőségével együtt igyekszünk ezen javítani oly’ módon, hogy nagyobb hatást gyakorolunk a helyi KISZ-re: foglalkozzanak többet vitaköreiken, gyű­léseiken a munkához állás kérdéseivel — mondta egy szakszervezeti bizalmi, majd jóindulatúan hozzá­fűzte: — Megértjük mi az ő gondjaikat, s igyekszünk úgy bánni velük, mint fel. nőtt dolgozóinkkal. Mielőtt néhány gondo. latot papírra vetnék eme megnyilvánulással kapcso­latosan, gyorsan részvéte­met fejezem ki az illető munkahely KlSZ-titkárá- nak, aki tapasztalataim szerint — sajnos — nincs egyedül. Az ügy Jtonkrétsá- gát így tehát nem is lenne célszerű egyetlen' „rész” nyakába varrni. Még meg. levő szemlélet, még élő nézet — még megoldásra váró feladat ezen gyökerek kiirtása. Kezdődik ott, hogy a várva várt ifjú szakmun. kás (segéd, alkalmazott, mérnök stb.) belép a gyár­kapun, fejében ábrándos gondolatokkal, testében erőtől duzzadó energiával, szívében lángoló akarattal — azután jön az első ko­moly megbízatása, a sarki büfészolgálat, vagy a hiva­tali akták szorgalmas szál­lítása. De ez általában — ma már — nem túl gyakori. Sűrűbb eset, hogy a fiatal pályakezdőre hónapokig, évekig nem bíznak olyan feladatokat, teendőket, ami bizonyos mértékben pró­bára tenné szakmai felké­szültségét, rátermettségét. A másik véglet viszont, amikor túlterhelik. Nyil. vánvaló, hogy egyik sem helyes. Ahhoz viszont, hogy valakit fokozatosan, méricskélve, testre szabot­tan bízzanak meg felada­tokkal, körültekintést, ap­rólékosságot, nem utolsó­sorban vezetői „türelmet” igényel. De hát azért van. nak csoport-, mű-, üzem­vezetők, hogy ennek is ele­get tegyenek... (Ettől függ, milyen közösséget tud ösz- szekovácsolni, s azok mi­lyen teljesítményre képe. sek.) Ellenkező esetben az if­jú szakmunkás ténfereg a gyárban, hancúrozik, köl­döknéző lesz. Néha-néha lázong a maga módján, az­tán beletörődik, alkalmaz­kodik a követelményekhez. * Vagy kikéri tintaszagú munkakönyvét. És itt kanyarodnék visz- sza a bevezetőben említett javaslathoz, miszerint „majd a KISZ” ... az he­lyére teheti a dolgot. Csak­hogy a vitakörök, *, taggyű­lések nem elegendőek, és nemcsak arra valók. Ott elmondják, megállapítják a kifogásokat, de az orvos­lásban már segítségre van szükségük. Pontosabban: az ő segítségükre van szükség — a gazdasági ve­zetőknek ! Még egy tévhitet kell eloszlatni, miszerint a „fiatalok ugyanazok, mint a felnőttek, csak „kicsi­ben”. Következésképpen a velük való foglalkozás, bá­násmód ugyanolyan for­mában kell, hogy történjen, mint az idősebb generáció­val. Még lapozgathatnánk az ifjúsági törvény erre vo­natkozó megállapításait is, bőven sorolhatnánk igazo­ló téziseket arra, hql is „keressük a fiatalokat”. Mert hibákat könnyű fel­tárni és nehéz orvosolni. Mindkettőt megtakaríthat­juk viszont, ha időben, mondjuk így: a belépés pillanatától figyelünk a fiatalokra a teljes beillesz­kedésig. Ambíciójuk, tu­dásvágyuk, ifis lendületük olyan lehetőség a munka­helyek számára, amit el­szalasztani — „fiatalos” fe­lelőtlenség lenne. (tanka) NÖGRAD - 1978. május 19., péntek 3

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents