Nógrád. 1978. március (34. évfolyam. 51-76. szám)

1978-03-05 / 55. szám

Egy hullámhosszon

111 j | adott az üzemi demokrácia fó1TJ.I l rumrendszere a gyár gazdaságvezetőjének? — kérdezte a legutóbb megtartott kihelyezett SZMT titkársági ülésen a többi között Kovács László az SZMT vezető titkára, a Budapesti Finomkötöttárugyár balassagyarmati gyárának igazgatójától, Forrai Ferencnétől.

— Bátorságot, munkalendületet, «mivel a kollektíva érzi, hogy a tervekben, a vállalati elképzelésekben benne van saját véleménye, észrevétele, kritikai megjegyzése. Biztonságot ad az alaposabb, a körültekintőbb intézkedésekhez, döntésekhez, elhatározásokhoz, anélkül, hogy csökkentené személyes felelősségemet — hangzott a válasz.

Az elmondottak igazságát tanúsítja az itt folyó gyakorlat, ami az üzemi demokratizmus tennivalóit nem egy aktusnak, egy párttaggyűlési vagy pártvezetőségi napirendnek, szakszervezeti bizottsági témának tekinti, hanem olyan folyamatnak, aminek során fokozódnak, erősödnek a munkások tulajdonosi érzései.

Ezt a célt úgy érik el, hogy előrelátóan, fokozottan bevonják a dolgozók egyre nagyobb táborát a közéleti szereplésbe; a felelősségteljes véleményalkotástól kezdve az aktív felelős cselekvésig bezárólag.

Ebben a folyamatban előnyös emberformáló szerepe volt és van a szakszervezeti bizalmiak megnövekedett jog- és hatáskörének. ök eleven kapcsolatot tartanak tagjaikkal, ismerik munkatársaik véleményét, elképzelését, gondját és problémáját.

Míg megyénk néhány üzemében egyes párttagok sokallották a szakszervezeti bizalmiaknak juttatott újabb jogokat és hatásköröket, addig itt csaknem természetesnek tartották és tartják ma is. Ez azért alakult így, mert a pártalapszervezet vezetősége nem az utolsó pillanatban foglalkozott az üzemi demokratizmus fórum- rendszerének tennivalóival, hanem az ezzel kapcsolatos rendeletek előtt rendszeresen megjelölte a soron következő lépéseket, a célhoz vezető módszereket. Ennek kapcsán hangsúlyozta; a szakszervezetben végzett pártmegbízatást teljes értékűnek tekinti. Ugyanakkor a szakszervezeti bizalmiak jog- és hatáskörét ismertető eszmecseréken részt vettek a pártcsoportbizal- miak is. A gazdaságvezetés pedig a párt- szervezet segítségével megérttette az alsóbb gazdaságvezetőkkel az új helyzetből adódó feladatokat, s ennek megfelelően növelte jog- és hatáskörüket. Ilymódon megfelelő partnerei lettek a szakszervezeti bizalmiaknak.

De senkit sem marasztaltak el, senki sem került hátrányos helyzetbe azért, ha netán kritikusan beleszólt a vállalat irányításába. Még akkor sem, ha esetenként szükség volt néhány nem eléggé megalapozott vélemény kiegészítésére, illetve reális megközelítésére. Sokat segitett még a szakszervezeti bizalmiak rendszeres, alapos tájékoztatása, a részükre küldött sokrétű, gazdag információs írásos anyag, valamint szervezett továbbképzésük.

Itt is, akár csak megyénk más üzemeiben, szóba került, hogy a szakszervezeti bizalmiak képesek-e élni megnövekedett jog- és hatáskörükkel?

A többség eddig jól megállta helyét. Kezdetben esetenként néhányan előtérbe helyezték a jogokat. Ma már nem választják külön a kettőt; a jogok és kötelességek egységes megvalósításáért érzik a felelősséget.

Érvényesül az egyetértési jog a besorolásoknál, a kitüntetések adományozásánál, a szociális, kulturális, egészségügyi

kérdésekben, a kollektív szerződés módosításának munkájában. A szakszervezeti bizalmiak, illetve a szakszervezeti bizottság állásfoglalása tükröződik a műszaki intézkedési tervekben, a normarendezésben stb.

A párt-, a gazdaság- és a szakszervezeti vezetés összehangolt, együttes munkájának, az általuk teremtett nyílt, őszinte légkörnek köszönhető, hogy ma már az üzemi demokratizmus fórumain felszólalók véleménye elsősorban a közösséget érdeklő témák, feladatok, gondok, problémák megoldására irányul. Így volt ez a legutóbbi együttes — szakszervezeti bizalmi és szak- szervezeti bizottsági — ülésen, a szocialista brigádvezetők tanácskozásán, ahol a felszólalók majd mindegyike a munka folyamatosságának biztosítását: jobb anyag- és kellékellátást szorgalmazták.

Nehogy bárki is azt higgye: olyan fokot ért el az üzemi demokratizmus fórum- rendszerének működtetése, hogy nincs már mit tenni. Erről szó sincs! Nem kifogástalan a szakszervezeti bizalmiak jog- és hatáskörével kapcsolatos munka. Ez érthető, mert több tekintetben a korábbiakhoz képest új dolgokról is szó van. Az eltelt idő viszont nem volt elég mindenki számára, hogy bebizonyítsa, mi szunnyad benne. Aztán a gazdaságfejlesztés dinamikája, követelményei is bővültek, a nagyobb feladatok korszerűbb megoldásokat, rugalmasabb megközelítést követelnek a szak- szervezeti bizalmiaktól is. Egyeseknél pedig pótolni kell, amit eddig elmulasztottak, s talán lesznek olyanok is, akik átadják a stafétabotot igyekvőbb társaiknak.

Az viszont kétségtelen, hogy a gazdaság- vezetés az egyszemélyi felelősség további vállalása mellett természetesnek, sőt fontosnak tartja, hogy a munkások, dolgozók gondolatgazdag, életrevaló, megvalósítható elképzeléseikkel, kritikai megjegyzésekkel segítsék a gyár gazdasági, irányító munkáját.

Ehhez az szükséges, hogy a szakszervezeti bizalmiak egy része rendszeresen tájékoztassa csoportját a vállalati elképzelésekről, döntésekről, azok okairól, az esetleges változásokról, amelyeket a világpiaci követelmények írnak elő a termék- szerkezet megváltoztatására, a gyártmány-, és gyártásfejlesztésre, a műszaki fejlesztésre, az üzem- és munkaszervezés színvonalának emelésére, az ésszerűbb munkaerő-gazdálkodásra stb. Ugyanakkor az eddiginél jobban szükséges tolmácsolni a tagság véleményét, hogy javaslatait a gazdaságvezetés még érzékenyebben vegye figyelembe döntéseinek kialakításánál, meghozatalánál. A feladatok jó elvégzése a jelenleginél«ésszerűbb munkamegosztást kíván a választott tisztségviselőktől. Továbbra is erősíteni szükséges azt a helyes felfogást, és gyakorlatot: érdemes szólni, javaslatot tenni, mert az okos szónak van foganatja.

után nem tűnik megalapozatí-í/jCIV lannak Kovács Lászlónak, az SZMT vezető titkárának alábbi megállapítása: — Szegényebb lenne a megye szak- szervezeti mozgalma, ha az itt tapasztaltakat nem használnánk fel munkánkban. A valóságot ismertük meg, a lehetőségek, az igények számbavételével, nem hallgatva el a gondokat sem. A párt-, a gazdaságvezetés és a szakszervezet egy hullámhosszon dolgozik az üzemi demokratizmus fórum- rendszerének minél tökéletesebb megvalósításátért.

Ezt tekinthetjük eredményeik eredőjének, sikereik kovászának.

V, K,

Még négy év a föld alatt

Egy perc múlva indul az EHOR-gép. Bal szélen Fodor Dezső. Kulcsár József felvétele

Megpihenünk egy kis időre Szorospatakon. Nem fent, az olvadó hó koppanásait is „regisztráló” bányairodában, hanem hivatalosan fogalmazva: a kettes telepi, négyes siklói frontelőkészítő vágatban, közvetlen az EHOR névre hallgató elektromos meghajtású rakodógép lánctalpainál.

Rövid, néhány percben mérhető az itt dolgozó Nováki brigád leállása egy beszélgetés idejére, ami tán, mondjuk is nekik, esetleg kiesést okoz a teljesítményben.

— Tíz perc nekünk nem idő — mondják. — Ne legyen lelkiismeretfurdalásuk, mert behozzuk mi azt a műszak felére is.

Ülünk hát a kis, okos gép lánctalpainál Fodor Dezsővel, az ötvenegy éves vájárral, és kénytelen-kelletlen, nagyokat szippantunk a porral teli levegőből.

— Száraz a kőzet — magyarázza —, megüli az ember tüdejét. De itt nemigen lehetne semmit sem tenni... Egyébként is megszoktam már. Ez nekünk nem oszt. nem szoroz... Legfeljebb magának.

— Fekete lehet már belül, ennyi év után — évelődnék, ám látom fáradt arcán, nem ildomos. Magyarázkodni kezdek, de leint: érti a gondolatot. 1

— Hát bizony... Ha jól számolom, huszonötödik éve bá- nyászkodom.

Kezébe vesz egy rögöt, mar- kolgatja tenyerében. Nézi, aztán feltekint.

— Homokterenyei vagyok, ott is lakom, születtem is, és Mátranovákon voltam lent először életemben a föld alatt. Ott, az üzemnél. Aztán dolgoztam Csipkésen, majd a Csurgó-táróban. Hosszú idő volt. Hetvenegyben kerültem át ide, Szorosra, csapatostul- mindenestül.

— De hát a volt nováki bányászok szinte valamennyien Ménkesen dolgoznak...

— Mentem volna én is velük, de nekem így jobb, a közlekedés miatt. Nem kell annyi időt elpocsékolnom.

A tíz percből három 1 sem telt még el, s egy palatömbön ülve tovább folytatjuk beszélgetésünket.

— Jók ezek a gépek itt lent — mondom.

— Persze. Sokkal nagyobb a könnyebbség... Szívlapáttal kezdtük meg csákánnyal; ml jól tudjuk érzékelni a kettő közötti különbséget.

— És a termelésiek is: több szén megy fel.

— Hát tőlünk most nem. Látja, palával küszködünk, mert nyitni akarjuk az új frontot. A szén messzebb van tőlünk. De, ha készen leszünk ezzel, gondolom, mi is ráállunk a frontra.

— Könnyebb lesz.

— Az hát. Higgye el, szénben, egy robbantásnál, tízszerhússzor annyi lejönne, mint ebből.

— Kemény?

— Kemény. Acél is eltörne benne. És porzik. mint az istennyila.

Ülünk, s eszünkbe sem jut cigarettára gyújtani. Nyolc órát ki kell bírni nélküle. Muszáj!

— Mondta: ötvenegy éves. Családja van?

— Igen. Két fiam. Férfiak immár.

— Lesz-e belőlük bányászutánpótlás?

— Hát... Azt hiszem, nem. A kisebbik katona. A nagyobbik meg kazán- és csőszerelő.

— Nem próbálkozott rábeszéléssel ?

— ...Elég sok rosszat hallottak már, nem tőlem, a bányáról. Nem is erőltettem őket. Csinálják, amihez kedvük van.

— Négy éve van még a föld alatt a nyugdíjazásig.

— Igen: gyenge négy év. Persze, csak úgy, ha az egészségem engedi. Ezen múlik minden. De most még, hogy el ne kiabáljam, jól bírom, nincs semmi baj.

Teldübörög az EHOR meg- csikordulnak lánctalpai a kemény kövezeten. Markolólapátját nekinyomja az omla- déknak, majd hátrál, s dübörögve hull a márga a kaparószalagra.

Porral telik meg a szemünk...

— karácsony —

niiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiniiiiiitiiiiiitMiiHaiiii'iiii'aiaacaaaaouiiiiiiiiniiiniiiuiiinnniiimnimiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiMiiiiiiMiiiiiiiiiiniiinniiiiiiiiiiiiinitimitiintiiniii^oNiuHiiii'.iiMiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiMiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii«

N

éhány esztendővel ezelőtt senki sem hitte volna, hogy ez az ember egyszer kidől a sorból. Középkorú, de fürge volt minden mozdulata, pergő a beszéde, és szemében látszott, hogy egymást követik sűrű gondolatai. És akkor egy napon, amikor az ebédlőasztal mellől felállott, léptei bizony-' talanokká lettek, tekintete is elfáradt, csak vonszolta magát az utcán és nehezen, verejtékező homlokkal éppenhogy eljutott a pártszékház csarnokába. Ott leroskadt egy fotelba és már csak annyit tudott mondani.

— Beteg vagyok...

Senki sem vette akkor még komolyan, mert mindenki, aki ismerte, így emlékezett rá: Rakonczai Jóska, a fáradhatatlan! És sokan ismerik, hiszen a Börzsöny keleti lejtőjén, Nagyorosziban a szülőföldje. Az idősebbek emlékeznek még arra, amikor Rakonczai József, a lakatosinas Gebier Tónival a mozdonyvezetővel fogadott, hogy a mázsa- tízkilós kovácsüllőt melyikük bírja egy szusszantásra a műhelyben körülhordani. Erős, tömzsi ember volt Rakonczai. Felkapta az üllőt és indult vele. Gebier Tóni már nem is próbálkozott. A Börzsöny oldalában a pénzásáson, a kőbánya edzette az embereket. Neki is naponta kellett kikapaszkodnia a kis mozdony kiEz

nem a vege

sérőjeként. És most ott ült elszürkülve a fotelban. Az arcán nem volt félelem, inkább a helyzettel való reális számolás. A fájdalmát sem mutatta. Nem beszélt csak annyit mondotta:

— Hívjátok Vikit..

A körzeti orvos a Viki, őt tanította a középfokú pártiskolában. Jól ismerték tehát egymást, és jött is Viki gyorsan, ötvösként, tárgyilagos hanggal, vizsgálódó tekintettel, amely felfogta az igazságot és kimondatta vele:

— Baj van Papus!

Aki már látott intézkedést a beteg életéért, azt is megragadta volna amilyen gyorsan indultak Rakonczaival a kórházba. Telefonált az orvosnő, futott le az emeletről a hivatásos pártmunkás, segített a munkásőr és vitték a beteget: megadni neki mindent a gyógyuláshoz. Ott élt egy életet közöttük. Kinek barátjaként, kinek volt feletteseként, de mindenképpen tanítómestereként. Trombózisra gyanakodtak. A kórház derítette fel a betegség okát. Dr Falud i főorvos mondta ki: „Gyomorvérzés, mert megromlott az ideg- rendszer, elfáradt a test. Nincs tovább, ha az életet választja!”

Nincs tovább? Belevág az agyba, felszaggatja az érzéseket. Újból és újból keresztül- kasul száguldanak a gondolatai: mit szólnak a kortársak, Varga László, Tóth Sándor, akikkel közösen kóstolgattak bele a munkásmozgalom ízébe, sodródtak ifjú hévvel szembehelyezkedni mindennel, ami embertelen. Vállalták a háborúval való szembefordulás életveszélyét, a menekülést az üldözők elől. Így kellett cselekedniük, mert vérükben volt az elnyomott cseléd sorsa.

Nincs tovább, ilyen lenne a befejezés?

Nagyorosziba a Börzsöny felől enyhe fuvallattal be-beszökik már a tavasz. A hó alól kis csermelyek vágnak maguknak utat. A fák felett párjukat kereső madarak húznak délről északnak. A Rakonczai- pórtán keresztül is vízfolyás csordogál. A pincéből matatás hallatszik. Ott rendezget az alig néhány hetes nyugdíjas Rakonczai József. A betegség nem hagyott nyomot az arcán. Talán valamivel sápadtabb. De tekintetében, hogy friss gondolatok foglalkoztatják.

— A Tanácsköztársaság évfordulójára találkozunk a tizenkilencesekkel. Felelevenítjük emlékeiket... — villan a szem.

Aztán mondja, szépen rendezve gondolataiban a terveit. Tanítani a pártiskolán. Hiszen, ha visszatér teljes egészében az egészség, akkor az igazán idősebb korig sokat tehet még az emberekért. Az életkedv szól belőle:

— Szívesen állok rendelkezésre, ahol szükség van rám.

Előtte egy több oldalás fogalmazvány. Forgatja, talán éppen azon gondolkodik, hogy beszéljen-e róla idő előtt? Békenapokat javasol, ahol emberek hitét erősítik a békében ; gyűléseken- utazásokon, személyes beszélgetéseken keresztül. Egy fogadalom van emögött. A háború előtt Budapesten az egyik villamossági művekhez vitte dolgozni Rakonczai Ferdi bácsi, a gyári munkás, unokaöccsét Józsefet. Elszabadult a háború pokla. Egymást követték a munkásmozgalomban mindent vállaló emberek számon kérése. A gyár udvarán ácsolt emelvényre állították az egyik ellenállót, Silánger Emilt. a gyár volt dolgozóját. A munkás- mozgalmat kívánták rajta keresztül beszennyezni Kommu• •

nistának bélyegezve, a dolgozók ítéletét várták. Csend lett a téren. Elkomorodtak a tekintetek, amikor szembenéztek a fegyveresekkel. A gyár katonai parancsnoka türelmét vesztette, és kiáltott: „Ki meri állítani, hogy ez rendes ember?” — mutatott a körülmények között is keményen álló Silángerre. És akkor a tömegben egy tömzsi fiatalember előre lépett.

— Én, mert tudom, hogy rendes ember! — Rakonczai József volt.

Felmoraj lőtt a munkások serege a helyesléstől. Egyre fenyegetőbb tekintetek kísérték a rabtartókat, akik fokozatosan hátráltak a munkások elől, magukkal cipelve a foglyukat, aki azt kiáltotta.

— Bízzatok, mert eljön a béke!

Azóta van nagy becsülete a békéért tevékenykedő embernek Rakonczai előtt. És azóta ő is mindent elkövet azért, hogy az emberekben megerősödjék a békében való hit. Az élet azután sodorta Rakonczait is. A háború után itthon a kommunista párt szervezőjeként ismerte meg a megye. Végig dolgozta az államosításokat. Átélte az ötvenes évek nehéz napjait, hol a magasba emelve, hol vádlottként az önkény előtt. Ismét Budapest következett. A tanulás évei és mint közgazdász tért haza szülőföldjére.

— Nincs annál nehezebb* mint a szülőföld utáni vágyódás.

Így lett a járás közigazgatási vezetője. Amikor ezekről az évekről esik szó, akkor egy grafikont készít hamarjában. Ott ábrázolja a munka sikereit. Felragyog a tekintete, és sorolja, hogyan gazdagodott a járás, lettek szebbek a falvak, éltek egyre boldogabban az emberek. Így emlékezik az építőiparban eltöltött évekre is. Felderül az arca.

— Népünk legújabbkori története tett olyan kiváltságossá. hogy részese lehettem ezen változást hozó szép munkának.

E

*’ s most már ne lenne tovább? De igen, mert az élet folytatódik* amelynek Rakonczai József, mint nyugdíjas részese marad. Ahogyan mondja, a párttag számára mindig marad tennivaló. Nincs tehát itt a vége...

Bobál Gyula

NÓGRAD — 1978. március 5., vasárnap