Nógrád. 1978. február (34. évfolyam. 27-50. szám)
1978-02-26 / 49. szám
Révész Napsugár: Füvek Hogyan élünk — hogyan éljünk? A bejáróéletmód változása r A VIDÉKRŐL, A VAROSBA való napi munkába járás kezdete óta visszatérő kérdés, hogy milyen társadalmi közegbe tartoznak a bejárók. A falut és ezzel együtt a parasztságot képviselik-e városi munkahelyeiken, vagy megfordítva, a munkásságot és a városi életformát közvetitik-e a falvainkban? S, kik ők voltaképpen: falusiak, városiak, parasztok, munkások, falusi munkások, vagy netán munkás-parasztok? A kérdéseket folytathatnánk, bár az eddigiekből is világos az a bizonytalanság, ahogy a bejárók kérdését kezeljük, s ahogy a bejárókat megítéljük. Minden bizonnyal ebből a bizonytalanságból fakadnak a bejárókkal kapcsolatos előítéleteink is. Éveken, évtizedeken keresztül — könnyű megoldásként — a bejárók életében, életformájában egyedül a két- lalciságot láttuk és hangsúlyoztuk. A kétlakiság ezáltal pejo- retivvá vált, olyan tulajdonságok gyűjtőfogalmává, amely a mindén helyzetből hasznot húió, ügyeskedő, csak az anyagi javaknak élő ember sajátossága. Vitathatatlan, hogy az 50-es években a paraszti élet-v tői és a földtől éppen szabaduló, első generációs bejárók többségére illett ez a fogalom, hiszen a városi munkahely és a stabil jövedelem, az otthoni ház körüli kerttel kiegészítve, a tsz-tagokkal, vagy az egyéni parasztokkal szemben előnyhöz juttatta a bejárók többségét. A földtől és a paraszti életformától való menekülés a társadalmi megítélésben így vált indokolatlanul előnnyé, melyet a kétlakiság sokat sejtető kategóriájával fejeztünk ki. A kétlakiság jelzőjéhez kérőbb másfajta előítéletek is társultak. A bejárás tömegessé válásával a vélt és valóságos előnyök mellett a bejáróélet negatív jelenségei is a társadalmi érdeklődés előterébe kerültek. Publicisztikánkban egyre-másra jelentek meg a „fekete vonatokról”, az alkoholizmusról szóló híradások. Csakhogy, miközben a viták folytak, a bejárók száma egyáltalán nem csökkent. A 70-es évek elejére már elérte az egymillió főt és napjainkig csupán a bejárás növekedésének gyors üteme csillapodott valamelyest. Jelenlegi munkaerőhelyzetünkből, az ipari fejlődésünk távlataiból pedig egyértelműen arra következtethetünk, hogy a bejárókra még hosszú ideig szükség lesz. Visszaszorításuk, erőteljes létszámcsökkentésük meglehetősen irreális elképzelés. Mindez világosan jelzii, hogy a bejárás „átmenetisége” nagyon is tartós, állandó tendenciát jelent. Következésképpen fel kell készülnünk arra, hogy a bejárásban az ideiglenesség helyett a tartósság dominál viszonylag hoszabb időszakban. Mindez más megvilágításba helyezi a bejáróéletmódot is. Tudomásul kell vennünk, hogy egymillió dolgozó, az aktív keresők 20 százaléka hosz- szú ideig marad bejáró. Életformájuk, életvitelük ugyan jelentős mértékben eltér a helybenlakók életétől, de ez az eltérő, kivételes életmód egymillió ember számára az általánost, a kialakult, megszokott stabil életformát jelenti. Az agglomerációs területek lakossága számára az iskolásévektől a nyugdíjig ezért a bejáróélet a természetes. A bejAröéletmöd MEGÍTÉLÉSÉNÉL azt is figyelembe kell vennünk, hogy a bejárók túlnyomó többsége *80 százaléka) munkás, 3 közülük is egyre több a második, harmadik generációs munkás. Azaz az ötvenes évek bejáróihoz képest a bejárók társadalmi ösz- szetétele jelentős módosuláson ment át. A második és harmadik generációs bejárók ma már teljes értékű munkások, akik kevéssé hasonlítanak a szükségből munkássá lett első generációs bejárókhoz, a kétlakiakhoz. , Hogyan jellemezhetjük életmódjukat? Miből származik életmódjuk eltérő jellege? Sokan a mindennapos utazásban, az időveszteségben, az utazási nehézségekben látják a bejáróéletmód sajátosságát. Ez kétségkívül jelentős tényező, azonban mellette, másféle motivációkkal is számolnunk kell. Mindenekelőtt azzal, hogy a bejárók többsége — éppen, mert falun lakik —, jelentős területi hátrányokat szenved a városi munkásokhoz képest. Szocialista társadalmunk igen sokat tett a falu megváltoztatásáért, a falu és a város közeledéséért. Azonban eredményeink ellenére sem tudtuk leküzdeni a falu tradicionális, évtizedekben aligha mérhető hátrányát a várossal szemben. Sőt az infrastrukturális különbségek mellett területenként igen eltérően, de újabb különbségek is kifejlődtek. Például köztudott, hogy az állami lakások túlnyomó része városokban épül, a falusi munkás, vagy tsz-tag többnyire kénytelen saját erőből lakást építeni. A lakás modernizálása, a lakókörnyezet stabilizálása a falun élő munkástól ugyancsak többet — több munkát, anyagi ráfordítást igényel. A területi különbségek felszámolásában a bejáró munkás többnyire a helyben lakókkal szemben is hátrányban van. Üzemeink ma még ösz- szehasonlíthatatlanul kevesebb támogatást nyújtanak a bejáró dolgozóknak, mint a helyben lakóknak. A hátrányok felszámolásában a bejárók zöme önmagára van utalva. Nem csodálkozhatunk tehát azon, ha a bejáró munkások életmódját ma is bizonyos felhalmozási kényszer hatja át. A lakásépítéshez, a lakás- modernizáláshoz, a környezet civilizálásához pénzre, anyagiakra és nagyon kemény munkára van szüksége. Sok esetben fogyasztását is redukálnia kell, hogy a szükségleteit kielégíthesse. Hajszolt életmód ját, anyagi orientációját tehát többnyire ez a hátrányos helyzet motiválja. MINDEZ A BEJÄRÖK többségére jellemző, s egyáltalán nem -zárja ki azt, hogy a bejárók rendkívül heterogén rétegében ne találjuk meg a jobb módúakat, akiknek túlmunkája már kocsiszerzésre, vagy cifra kerítések építésére irányul, csakúgy, mint az alkoholizáló, a társadalom marginális pontjain élő családoikat. A bejárók többségére azonban nem ez jellemző. Akik a bejárómdvoltukban egy stabil, megállapodott életmódot akarnak kialakítaná, azoknak igénye és értékrendje általában azonos, vagy hasonló a városi munkásság igényeihez és értékeihez. Ez azt is jelenti, hogy új, szocialista életformánk kibontakoztatásában a bejárók ís szerepet kérnek maguknak. Igényeik, tevékenységük egyaránt azt követeli tőlünk, hogy társadalmi megítélésünkben a bejárókról ne a pejoratív előítélettel teli kétlaki jelzőt használjuk. hanem ismerjük fel és segítsük elő a stabil, megállapodott bejáróéletmód kialakítására tett erőfeszítéseiket. B. A. Miért tanítunk történelmet? „Az érdeklődést mär fefkettetiük” A III. országos történelemtanítási konferencia kapcsán a „NÖG- RÁD”-ban megjelent írások felelősséggel szólnak történelemoktatásunk helyzetéről és feladatairól. A szerzők hangsúlyozzák a jövő generáció nevelésének, személyiségformálásának, tudatalakításának jelentőségét, fontosságát. Emellett rávilágítanak történelemtanításunk jó néhány súlyos fogyatékosságára is. Az egyértelműnek látszik — az említett cikkek is ezt sugallják —, hogy a korszerűbb történelemoktatás ma már sürgető kérdés, az előrelépéssel tovább várni már nem lehet. Az írásokat olvasva azonban mégis úgy tűnik, hogy a jövő útja még nem körvonalazódott kellőképpen, s nem egyértelműen tisztázottak a konkrét feladatok sem. Ügy gondolom, hogy mindenekelőtt a történelem fogalmának helyesebb és pontosabb értelmezése terén kellene szemléletbeli változást elérnünk. Gyakran találkozhatunk — a marxista felfogással ellentétben — a történelem fogalomkörének leszűkítésével, illetve valamelyik részterülettel történő azonosításával. A történelem természetesen nem azonos az eseménytörténettel, de nem lehet azonos a felépítmény részelemeinek egyikével sem. A marxizmus a történelem fogalmába a politika történetén túlmenően nem csupán „beleérti” a gazdasági-társadalmi alakulatnak és a termelési viszonyoknak, tehát az alapnak a történetét, hanem azt tekinti elsődlegesnek, s meghatározónak. A történelem tehát ennélfogva jóval több mint a „múlt politikája”. A „múlt politikája” csupán egyik eleme lehet a történelemnek. Megfordítva is megfogalmazhatjuk ezt a nyilvánvaló igazságot; a politika sem jelentheti a „jelen történelmének” egészét, csupán annak szorosan oda tartozó, szerves részét képezheti. Mivel történelme csak a társadalommá szerveződött emberiségnek van, a történelem fogalma mindenekelőtt a társadalom fejlődését foglalja magába. E fejlődés pedig —, mint tudjuk — a társadalmi törvények érvényesülésének útján megy végbe. Az emberiség mind magasabb szintre való emelkedését a társadalom olyan objektív törvényszerűségei szabályozzák, melyek az emberek szubjektív akaratától függetlenül hatnak. Ebből az következik, hogy az egyes emberek még akkor sem irányíthatták a történelmet —, s főleg önkényesen nem —, ha az adott korban jelentős hatalommal rendelkeztek, vagy éppen politikusok voltak. A politikusok tehát nem irányították sohasem az egész történelmet, hanem „csak” a politikát, vagyis a felépítménynek egyik részét, egyik területét. Mindezzel természetesen nem vonjuk kétségbe, egy-egy korszaknak lehettek és voltak is jelentős politikusai. Olyanok, akik a társadalom objektív törvényszerűségeit felismerve jelentősen befolyásolták az adott időszak eseményeit. Ismert tény, hogy a történelemnek minden más tantárgytól eltérő feladata és funkciója van. Mindenekelőtt az, hogy a történelmi fejlődés alapvető tényeire és ösz- szefüggéseire alapozva meg kell értetni mindenkivel azt a folyamatot, melynek eredményeképpen — a fejlődés különböző lépcsőfokain keresztül — szükségszerűen eléri az emberiség a célját, a kommunizmus megvalósítását. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1976. október 26-i határozata hosszú évekre szóló programot ad a tudatformálással, az oktatás-tanulással, az elméleti kérdéseknek a gyakorlatba való átültetésével és a gyakorlati tapasztalatok elméleti általánosításával kapcsolatban, A határozat szelleme történelemtanításunkat is át kell, hogy hassa. A korszerű, korunk követelményeinek megfelelő történelemoktatásban az eddigieknél lényegesen jobban előtérbe kell kerülnie — sőt központi helyet kell elfoglalnia — a forradalmi munkás- mozgalom története tanításának. Nemzeti történelmünk elidegeníthetetlen része a magyar párt és munkásmozgalom története. Mind ez idáig ugyanis — a magyar történelem sajátosságaiból adódóan — a nemzeti hagyományok főként a függetlenségi harcokra összpontosultak. A nemzeti függetlenségi harc szükségszerűen irányította a figyelmet az idegen elnyomó hatalmakra, másrészt azonban az uralmon levő osztályok is mindent elkövettek, hogy a nemzetet megosztó osztályellentéteket elfeledjék, s a függetlenségi törekvések „osztályfeletti” értelmet kapjanak. Az osztályszemponto- kat kizáró, történelmietlen nézőpont terjedését segítette az is, hogy a két világháború közötti időszakban az uralkodó hivatalos ideológia a munkásmozgalmat igyekezett kizárni a nemzeti történelemből, Antimarxista és történelmietlen az a felfogás, amely szerint nemzeti múltunk leszűkül a népi irányzatú anti- feudális és a polgári forradalmi szabadságharcos hagyományokra, s nem jut benne hely a legújabb kor osztályharcainak, a munkásosztálynak és szövetségeseinek az utóbbi évtizedekben véghezvitt történelmi jelentőségű cselekedetei számára. E szemlélet — és az esetleges gyakorlati történelemoktatás is — így éppen azt szorítja másodlagos, vagy harmadla- gos helyre, ami a legnagyobb változást hozta népünk életéMialatt a viták betűteng0- rében az egyik indulatos publicista toliérvé vei leszúrja a másikat. Mialatt oldalakat megtölt a gyakran vitriolba is megmártott, ország-világ elé kiteregetett érvhalmaz arról: legyen-e főhivatású az anya, vagy ne, s ha nem, hót akkor meg mi legyen? Addig a salgótarjáni apa, az Arany János utcából, sétálni viszi a lányát. A gyerek egészen kicsi még, alig néhány hónapja jött a világra, és szerencséjére, semmit nem tud a vitákról. Fent, a ház negyedik emeletén, az anya szélesre tárja a konyha ablakát. Mélyen kihajol, hogy jól lássa; hogyan viszi sétálni a gyereket a férj. Az idő igazán ragyogó. Talán soha még ilyen jó étvággyal nem evett a kutya télből. Farkasordításhoz szükséges hideg helyett, márciust szégyenítő vasárnapi napsütés. Nincs ok az otthonmaradásra. Különben is, a férj szívesen rááll a feladatra. A levegőre neki is szüksége Kislány, franciául van. A munkás hétköznapokat az acélgyár egyik műszaki posztján tölti, felelős munkával. Nem lenne teljes a szabadnap egy kis séta nélkül. Ma még kettesben le- vegőznek, később, ha a gyerek nagyobb lesz, ezek a kis kiruccanások áttevődnek a délutáni órákra. És akkor hármasban járnak egyet. Az asszony az ebédfőzéssel van elfoglalva. Hétköznap ő viszi sétálni a gyereket. A vasárnap az apáé. — Tanulnom kellene — gondolja az apa. Azután eszébe jut, hogy volt idő — talán mégsem volt az olyan régen! —, amikor az egyetemi vizsgák előtt a legképtelenebb helyzetben is jól ment a tanulás. Miért ne lehetne most is. séta közben is?! Ment bizony, különben nem lenne itt, nem vett volna lakást, s nem ismerné Kis Máriát, és így tovább. Minderről már az utcán gondolkodik egy sort. Ki tudja, kényelmesebb lenne-e valóságosan is, s főként eredményesebb a francia szavak tanulása a fotelban ülve? A férj felint Máriának a kis füzettel — abba írta a szavakat — aztán elindul. Mindig nappal szembe fordítva a gyereket A kék steppelt babakocsi, benne a nevét ma még meghazudtoló Nagy Irénnel, „napvonalban” marad a kétszáz méteres sétahelyen. A fordulóknál az apa változtatja a helyét. így hol elölről, hol meg hátulról tolja a kocsit. A szótárfüzet kényelmesen elfér a lehajtott koesifedél redői között. A férj nyugodtan puskázhat, nem fenyegeti a veszély, hogy valamelyik ismerőse felfedezi: „Nézd csali, az meg a Nagy Gyuszi... A stréber, még séta közben is tanul...” így megy ez egy órán át. A gyerek jó adag friss levegővel, az apa újabb tíz francia szóval, az anya (a „főhivatású”) férjét illetően új tapasztalatokkal gyarapodott. Kis Mária természetesen megkérdezi a férjét, amikor letelt a séta ideje. — Azért tudtál tanulni valamit? — Hát persze — mondja a férj. — Na, mit gondolsz,, hogy mondja a francia a kislányt? La fillette. Közben az országos feltűnést keltő viták akadémikus aprólékosságal tovább zajlanak arról, hogy az anya... Szerencsére nem ott kezdődnek a dolgok és nem is oldódnak fel a gondok ezekben a vitákban. Az alap: Kis Mária őszintén törődik Nagy Gyulával és viszont. Ennyire egyszerű ez? Ennyire. TPL ben, ami a leggyökeresebb fordulatot jelenti nemzeti történelmünkben. Ahogy egyetlen egy nemzet sem értheti meg jelenét és jövőjét múltja nélkül, úgy egyértelmű és igaz állítás az is, hogy nemzeti múltunk is teljesen megérthetetlen a szervezett munkásság és a munkásság küzdelmeit irányító marxista— leninista forradalmi párt felbecsülhetetlen történelmi szerepe nélkül. Ugyanakkor a párt és a munkásmozgalom történetét olyan módszerekkel kell oktatni, hogy az önmagában is példája legyen a dialektikus és történeti szemlélet alkalmazásának. Ez a társadalmi folyamatok valósághű bemutatását, a múltnak a maga bonyolultságában, összetettségében és ellentmondásosságában való vizsgálatát jelenti. Ez a reális történelem- szemlélet, mert meggyőzően bizonyítja, hogy a szocializmushoz vezető út, a fejlődés szükségszerűen ellentmondásos. Történelemtanításunknak ugyanakkor éppen ez az alapálláis, és szemlélet adja meg realitását —, s a jó értelemben vett „hitelét” —, mert sugallja, hogy történelmünk — benne a párt és a munkásmozgalom története — nem illúzió és romantika, hanem valóságos folyamat. A dialektikus és történelmi szemléletmód segítségével lehet elkerülni a szubjektív értékeléseket és a leegyszerűsítéseket. Ez járul hozzá a tények megbecsüléséhez is anélkül, hogy túlságosan elköteleznénk magunkat az adatok iránt. Ez tanítja meg hallgatóinkat az eseményeknek elvi alapokon való értékelésére, a folyamatok komplex szemléletére, a társadalmi, gazdasági, politikai és ideológiai kölcsönhatások vizsgálatára. S ez óvhat meg végül attól, hogy a munkás- mozgalom történetét egy hamisan értelmezett politikatörténetre szűkítsük, amely alábecsüli a meghatározó folyamatokat, a munkásosztály és a dolgozó tömegek részvételét a történelemben. Törekednünk kell történelemtanításunkban arra is, hogy egyrészt fokozatosan megszabaduljunk bizonyos egysíkú heroizálási törekvésektől, másrészt elkerüljük azt a fajta deheroizáló szemléletet, amely valósághűséget csak önmarcangolásban, a fényes tettek színtelenre koptatásában látja biztosítottnak. A munkásmozgalom-történet eddigi íél nagyobb súly- lyal és hatékonysággal történő oktatásának a feltételei kialakultak és megértek. Pártunk politikájának kétségbevonhatatlan sikerei, a szocializmus építésében elért nagyszerű eredmények már rég felkeltették ifjúságunkban az érdeklődést és a „kíváncsiságot” az előzmények, a párt tradíciói iránt, s szükségét érzik annak, hogy megértsék, milyen történelmi előzmények alapján alakult ki szocialista jelenünk, s formálódik kommunista jövőnk. Kádár János mondotta a pártunk megalakulásának 50. évfordulója alkalmából tartott KB-ülésen, 1968-ban: „Pártunk, munkásosztályunk, népünk mai munkájához és harcához sok erőt meríthetünk a magyar munkásmozgalom legutóbbi 50 évének forradalmi tapasztalataiból. Ezeket számba venni, értékelni és hasznosítani — kötelességünk! Kötelességünk annál is inkább, mert a történelmi tapasztalat... mindinkább megerősíti a tömegekben a felismerést, hogy a népek a kor égető kérdéseire csak a szocializmustól várhatják a választ és a megoldást.’” T örténelemtanításunk pedig csakis korunk követelményeit messzemenően figyelembe véve járulhat hozzá a nemes feladat teljesítéséhez, az új típusú, szociálista ember kialakításához és neveléséhez. NÖGRÁD - 1978. február 26., vasárnap \
