Nógrád. 1977. december (33. évfolyam. 282-307. szám)
1977-12-18 / 297. szám
V Tollhegyen: 'IS Pedagógus ismerősöm apró faluban tanít, másodmagával, negyven gyereket. A minap a járási székhely főutcáján találkoztam vele, s a ritka viszontlátásoknak kijáró meghitt beszélgetés ezúttal igen kurtára sikerült. „Sietek, — mentegetőzött. — Hamarosan bezár az OTP és takarékbélyeget kell vinnem.” Az órájára nézett, s amint látta, hogy még van legalább tíz perce, elmondta monológját. Valahogy így: — Nem győzzük a bélyeget! Viszik a gyerekek, mint a cukrot. Még nincs itt a félév sem, ugye, és a fejenkénti átlag máris majdnem eléri az ötszáz forintot. Nagyon szép, ugye, nagyon szép? Ez még hoz valamit a konyhára! Mit mondasz? Egyforintos, vagy ötvenfilléres bélyeget!? A fenét! Kinek kellene ez? Hozza a kicsi fiú a százast vagy ötszázast is: tanító bácsi, kérem, tessék érte takarékbélyeget adni! Az apjától vagy anyjától kapta. Megint mit okvetetlenkedsz? Hogy a zsebpénzből spóroljon bélyegre? Megvan az is! Két kólára, egy tábla ilyen, egy tábla olyan csokira, rágógumira. Mindenesetre, ha így haladunk, nagyon szép eredményt érünk el a versenyben. Igaz, kategóriák vannak, de gondolom, hogy a miénkben az élen leszünk valahol. A legrosszabb esetben hozzánk vágnak vagy négy—ötezer forintot, esetleg egy magnót. Ettől bizony nem szakad le a vesénk. Ismét egy pillantás az órára, s jön a gyors búcsúzás: „Igazán szaladok, mert akkor holnap hiába hozzák a fiaim a pénzt.” Kár, hogy a tanító úrnak annyira sietős, volt. Ha szánhatott volna — még egy kis ■ időt a találkozásunkra, akkor az iskola „eredményén” túl másról is szó eshetett volna közöttünk. Például a takarékosságról és a nevelésről. Dunát lehetne már rekesz- teni azzal a papírral, amire intelmeket, jó tanácsokat kopogtak. Hasztalan. E konkrét példa kapcsán mégis kérdezzük meg még egyszer: az ilyen módszerrel belekóstolhat-e a gyermek a takarékosság nehézségeibe, s ennek tudatában, ismeretében élvezheti-e végső örömét? Aligha. Az ily módon „összespórolt” pénzen vásárolt kerékpárnak még akkora értéke sem lesz a kisiskolás tudatában, mint a csokoládépénzből, saját belátása szerint elcsípett forintokból összehozott labdának. Kit nőjünk meg ezért a félresikerült takarékosságért? Az ötvenest, százast, netán ötszázast büszkén csillogó szemmel .lobogtaitó gyereket; a „na, ki vesz még ennyi pénzért bélyeged?” — kimondott vagy ki nem mondott: naiv gőgjével? Balgaság len-, ne. A pedagógust? Szinte hallom idézett példánk főszereplőjének védekezését. Mit csináljak? Ne fogadjam el a pénzt, vagy mondjam meg a szülőknek, hogy mennyit adjanak? Ebbe én nem szólhatok bele. Nem is szól, tudom. A saját maga, pontosabban az iskola „érdekében”. Mert akkor oda az elsőség, nincs dicsőség. A szülőknél kötünk ki. A rosszul értelmezett szeretetnél, a fogalmak összetévesz- tésénél, no meg — jó néhány esetben — az emberi gyarlóságnál. Mert ki ad egyszerre ötszáz forintot, annyi pénzt takarékbélyegre, aminek értékét fel sem foghatja a gyerek? Az, aki megpukkad, ha a szomszéd kerítése díszesebb és drágább, aki mindenkinél nagyobb házat akar építeni. Nem azért, hogy szolgálja, hogy kényelmesen lakja, hanem mert így akar többnek, különbnek látszani másoknál. Az effajta versenymániákus természetesen a gyerekére is gondol: „Hadd lássák az iskolában, hogy te viszed a legnagyobb pénzt, neked lesz a legtöbb!” Veszélyes dolog ez! Az emberi gőgöt, a rátarti- ságot, így öröklődtetik, plántálják át a még tiszta, romlatlan gyermeki fejekbe. Ez persze nem volt, nem is lehetett célja az iskolai takarékoskodás bevezetésének. i Tudom, nemesebb távlatokra, egy magatartásforma korai megismerésére gondoltak kiötlői. Mégpedig a pénz becsülésének megtanítására, a beosztás megismertetésére és megszerettetésére szánták az iskolai takarékbélyeget. Ha úgy tetszik: nevelési eszközként. Ezért csak részben értem ismerősömnek a várható siker, az iskolának az értékeléskor kijáró elismerés fölöt.- ti lélkendezését. Mert igenis tennie kellene valamit, beleértve a szülők gondolkodás- módjának alakítását is. Azért pedagógus, azért a „falu nevelője”. — kele — Szeretni és cselekedni A szombathelyiek szeretik és dicsérik Szombathelyt, az ősi, kétezeréves Saváriát. De a pécsiek is szeretik Pécset, olyany- nyira, hogy ha a szép rpe- csekalji város lakosságát valamivel vádolni lehet, az mindenképpen a szikrázó lokálpatriotizmus. Ha lehet, a győriek még büszkébbek városukra, nemcsak a páratlanul gazdag történelmi múlt miatt, hanem azért is, mert Budapest és Miskolc után ők következnek a ranglistán. És a salgótarjániak is nagyon szeretik szűkebb pátriájukat, nemcsak korszerű megyeszékhelyt, hanem a vidék minden zegzugát. Évszázadokig alig moccant ez a táj. Nemzedékek nőttek fel, éltek és múltak el, miközben körülöttük semmi sem változott. Ez nem valami egymást túllicitáló vetélkedő, sokkal inkább annak a jele, hogy szavakban és tettekben egyaránt megnyilvánul az egységes lokálpatriotizmus. Egyáltalán nem baj, hogy nemes versenyre kelnek az említett városok: melyikükben épülnek barátságosabb otthonok, derűsebb lakótelepek, hol egyenletesebb a művészetek „szívdobbanása”, hol ízesebb a konyha és kedvesebb a vendéglátás, hol szidják bosszankodva csupán és hol a jobbítás igényével a megoldásra váró gondokat, bajokat. Egy bizonyos: Salgótarján, Szombathely, Pécs, Győr és Miskolc is megyeszékhely és — az urbanizáció hullámhosszán — szüntelen segítséget nyújtanak azoknak a községeknek, amelyek városi rangra pályáznak. Magyarország nem dúskál a városokban. Bár a felszabadulás óta e tekintetben is nagy a változás. Ha a számok esetleg még szerénynek tűnnek egyes fejlett baráti és kapitalista országokhoz képest, a mi viszonyaink között rendkívüli erőfeszítések, áldozatok jele, hogy új szocialista városok nevét tanulhattuk meg. Legelőbb Dunaújvárost, Komlót. Aztán az új ipari városokét, Kazincbarcikát, Várpalotát, Leninvárost. Az utolsó hat-nyolc évben Balatoni üred, Csorna, Nagyatád, Dombóvár, Kisvárda, Százhalombatta, Kiskőrös, Békés, Mezőkövesd. Nyírbátor, Bony- hád, Marcali, Dunakeszi és Siklós került fel a városok listájára és küszöbön áll újabb nagyközségek „előléptetése”. Hazánknak jelenleg 87 városa van. Itt él a lakosság, mintegy fele. s ugyanilyen arányban működnek a kiskereskedelmi boltok, vendéglátóipari üzemek. Hogy milyen funkciói vannak egy városnak? Ez nem elméleti elképzelés. Egy alkalommal Gonda György. Vas megye Tanácsának elnöke azt tanácsolta: olvassam el Gra- nasztói Pálnak, a neves építésznek és a jeles Írónak a könyveit. Íme néhány: Városok a múltban és a jövőben, Európai építészet, Budapest holnap, Építészet és urbanisztika. Azóta másként szemlélem a városiasodással összefüggő kérdéseket. Végtelenül szerteágazó ' problémák. .. Lényeges például, hogy a lakosság megfelelő száma (ez igen változó lehet, de el kell érnie legalább a 15—20 ezret) mellett igazgatási, ipari, kereskedelmi, közlekedési, kulturális vonatkozásban meghatározott színvonalon legyen. A városlakó mindent helyben akar megtalálni, ez a legelemibb igény. A községbeliek még beérik az általános iskolával, szerény _ postahivatallal, a körzeti doktorral, a vegyesbolttal, de a városi lakosság és a környék be-belátogaitó, magasabb szintű ellátást váró lakosai a többi között elvárják például azt is, hogy a városban legyen középiskola (talán még válogatni is lehessen köztük), legyen továbbá minden „ idevágó szolgálatra alkalmiig posta, rendelőintézet szakosított üzlet, de ide sorolhatjuk a közrendért felelős szerveket Is. Mindez elválaszthatatlan a termelőerőktől. Minél gazdagabb egy ország termelőerőkben, annál több város alakül ki (példa felesleges, a földgolyóbis minden zuga bizonyítja). A népi Magyarország fejlődése tehát azon is lemérhető, hogy ha nem is viharos gyorsasággal, de eléggé észrevehetően változik hazánk már említett térGerencsér Miklós: Ady Endre élettörténete 18. Október köizepén végre •megállapodtak a francia Riviérán. Az utazás nem hozta meg a szerelmesek közti kívánt harmóniát sem. Kezdett kialakulni köztük a „sem veled, sem nélküled” állapot, noha ekkor még mindketten nagyon akarták az egymástól remélt kölcsönös boldogságot. Valljuk meg, a vágyott egyetértés elérésében a költő nehezen kiszámítható, szeszélyekkel teli természete jelentette a legnagyobb akadályt. Léda haza is utazott november közepén, Ady pedig decemberig maradt a francia Riviérán. Amikor 6 is visszatért Párizsba, véglegiesen elköltözött a rue de Levis 92-ből. tehát abból a házból, amelyben Di- ósiék laktak. E háztól eléggé távol, a Szajna ellenkező partján fészkelte be magát a rue de Constantinople 15 alatt levő Európa Hotelbe- Olyany- nyára ragaszkodott ehhez az olcsó, viszonylag csendes szállodához, hogy legtöbbször itt foglaltatott szobát, ha kiutazott Párizsba. Lédához fűződő barátsága, ragaszkodása mindazonáltal folyamatos maradt, noha kapcsolatukban időről időre sok feszültség halmozódott fel. Nem célunk feltárni az összezördülések részletes okait, megtette ezt a lehető leghiteNÓGRAD — 1977. december 18., vasárnap lesebben Bölönyl György Az igazi Ady círpű könyvében. Röviden csak annyit, hogy Léda szinte emberfeletti odaadással iparkodott ideális körülményeket termeten! Ady számára a nyugodt élethez, a zavartalan alkotó munkához. Ady szívesen élt a gyengédség előnyeivel, ha kedve úgy tartotta, de iszonyodott mindenféle gyámkodástól. Megsértődött, haragra lobbant ha szóvátették egészségrongáló életmódját. A magasabb rendű emberi féltést közönséges asszonyi féltékenységnek mi-, nősítette, noha tudta, hogy igazságtalan az asszonyhoz. Kétségtelen, Léda rengeteget tűrt, Ady mégis szívesen hitette el magával, hogy ő hozza a nagyobb áldozatot. Pesti önállóságában óvó intelmek nélkül éjszakázhatott, kocsmázhatott, senkinek nem tartozott elszámolással. Hiába tudta, hogy az ilyen rendszertelenség a legbiztosabb útja az ön rongálásnak, életmódja mellett konokul kitartott- Léda, aki mély szerelme mellett mély felelősséggel viseltetett iránta, nem nézhette tétlenül az önpusztítást. Ady pedig el nem tűrhette a pasz- szióinak szóló kritikát. Gyakori összezördüléseik ellenére naponta meglátogatta Diósiékat, és a békességes periódusok feledtették egy időre a civákodások okozta keserűségét. Az összhang ilyen nevezetes emléke lett 1906. karácsonya. Azóta, hogy Ady Endre sivár nyomorúságban, egyedül, betegen, fűtetlen szobában élte át temesvári karácsonyát, az ünnepeikre tűzön-vízen át. minden évben szüleihez iparkodott. Ezúttal Párizsban maradt karácsonyra. Érmind- szentről hatalmas disznótoros csomagot küldött az „Ides”, a tölöttkáposztával teli cserépfazék is épségben megérkezett. Nagy lakomát csaptak a rue de Levisen, s a remek estét még évtizedek múlva is vidáman emlegette Bölöni György és Itóka, aki akkor Bölöni menyasszonya volt, majd pedig a felesége lett. (Folytatjuk) képe. Ez nem homályosítja el, hogy az eloszlás egyenetlen. Vannak területek, amelyeken még nagyon kevés a város. Másutt viszont ötször-hat- szor annyi a város. Olyan ti- gyelmeztetések ezek, amelyek befolyásolják a fejlesztés irányát, tennivalóit. Ne felejtsük el, egy város vonzóereje igen nagy, fejlődését, alakulását, boldogulását, egész életét száz- és százezer szem figyeli. A városodás és a városiasodás nem játék a két szó nyelvtörő hangzásával, a különbség sem csak két szótag, hanem nagyon fontos elvi és gyakorlati kérdés. Az előbbi alatt a települések városi rangra való emelése értendő, az utóbbi elterjedtebb megjelölése: urbanizáció, a városok fejlesztése. A hatvanas évek végén érdekes, összehasonlító statisztika jelent meg a vidéki városok urbanizálásának eredményeiről. (Az érthetően különleges helyzetben levő Budapestről sem most, sem a továbbiakban nem szólunk.) Tíz vidéki városunkban kutatták, hogy milyen mértékben fejlődtek a legutóbbi húsz év ötéves terveinek idején a hortysta Magyarország azonos időszakához (1930— te jelentős összegeket fordít lődés! A lakásépítés e városokban megnégyszereződött, a szilárd burkolatú úthálózat a négy és félszerese, a közmű háromszorosa, a csatorna a három és felszerese a réginek. Különösen hatásos volt a második ötéves tervben a termelőerőknek — az urbanizáció alfáját és ómegáját jelentő — fejlődése. A 30 ezernél több lakosú városok közül a tervidőszak kezdetén csak tíz volt ipari jellegű, a végére pedig már tizenhét. Látszólag tehát minden rendben van. A fejlődés megnyugtató, elvégre városok átalakítása sehol a világon nem megy varázsütésre. Mégis az örvendetes urbanizációs törekvések és az elvégzett munkák mellett szembetűnnek árnyékok is. A városok jó részének _ ellátottsági szintje még sok kívánnivalót hagy maga után. A városfejlesztés több helyütt komoly gondokat okoz. A lakosság számának növekedésével nem tud lépést tartani a lakásépítés, s más ellátás, szolgáltatás. Vidéki városainkban 100 lakásra több lakos jut, mint az országos átlag. A vízellátás — ez köztudomású — az ipar- fejlesztéssel kapcsolatban egyre problematikusabb. Egy emberre naponta 140 litert kellene számítani a vidéki átlag ennél jóval kevesebb. A csatornahálózat sem éri el a kívánt szintet sehol, a minimális szintet sem. Talán mondanunk sem kell, ha nincs elég közmű, megsínylik az építkezések. Nem lehet építeni magasabb épületeket, nem lehet zártabb városokat létrehozni. Zsúfoltak az iskolák, az óvodák, a közlekedés gondjairól nem is szólva. Az ötödik ötéves terv természetesen enyhít a gondokon, ha mindent nem is tud megoldani. A számok már napvilágot láttak, nem ismételjük. Sokat segíthet az is, ha a városrendezési, város- fejlesztési elképzelésekben jobban érvényre jut a realitás, az anyagi lehetőség. Nagyon sok városunk számára készülnek urbanizációs tervek, jóformán nap, mint nap találkozik az újságolvasó vidéki városok terveivel, megálmodott városközpontok makettjeivel. Némelyikben a nagyon dicséretes tudás és lelkesedés mellett a képzelet túlságosan magasra szárnyal és már-már utópisztikus távlatokba mutat. Vannak tervek, amelyeket csak 200—300, éves perspektívában lehetne megvalósítani. Mindebben bizonyára előnyös változást hoz több új rendelkezés. így például a helyi tanácsok az eddiginél nagyobb önállóságot kapnak az anyagi alapok létrehozásában, elosztásában, a feladatok, sorrendiségének megállapításában, s általában a tervező- munka gazdaságosabb és tartalmasabb javításában. Az urbanizáció rejtett tartalékai óriásiak. Nyilvánvaló, amikor városról beszélünk, ez nem csupán azt jelenti. hogy ott sok ember él együtt, de azt is: hogyan el együtt, ki tudja-e alakítani a városközösséget, a várost jellemző érzelmi, kulturális légkört, fel tudja-e kelteni a lokálpatriotizmus nemes szellemét. A lokálpatriotizmus nem egyedül a szülőváros szerete- te, hanem az akarat, tenni is valamit a városért. Nincs város, amelyben ne lehetne felkelteni ezt a közszellemet, s a tanácsok érdekes, eredményeket ígérő feladata, hogy megkeressék az energiaforrásokat, felhasználják a fejlődés érdekében. Az új városok; története előttünk játszódott le, aránylag rövid idő alatt Még emlékszünk azokra aa évekre, amikor az építkezéseket — tisztesség ne essék szólván — az ország szeméttelepeinek tartották. Semmibe sem vették a köztulajdont,' milliós értékeket a szó szoros értelmében beletapostak a földbe. S, ma ezekben a városokban nem szakíthatsz le egy szál virágot, hogy rád ne szóljanak. Bizonyára feltűnik, hogy a fentiekben, főleg az urbanizációról esett szó. A városo- dasnak nem csapunk reklámot. Egyrészt azért, mert „jó bornak nem kell cégér”, a törekvés mindenütt megvan. Az Elnöki Tanács, amely végső fokon dönt ebben, kap javaslatokat elbírálás végett, A városi cím tekintélyt, erőt lehetőségeket kínál a vezetőknek, és a lakosoknak, ez világos, a tapasztalat szerint a fejlesztésben mindig valamivel több csurran-cseppen a varosoknak. A válogatás sem lenne nehéz e pillanatban. Városias jellegű községeink kozü! sokan — mint például Pásztó is — pályáznak a városi rangra. Másrészt azért sem csinálunk különösebb propagandát a városodás hí- v einek, mert az ésszerűség és az ország pénztárcája azt diktálja, hogy ennek lassúbb menete ajánlatosabb. Hiszen horribilis összegek kellenek hozza, s a város költségvetése sokszorosa a községének. Pártolni kell természetesen ezt az igényt is, s az állam, mintegy előkészületként évente jelentős összegeket fordít járási székhelyközségek fejlesztésére. Ez sem vész kárba addig, amíg át lehet alakulni várossá. Eljön az idő, amikor meggyorsítható az ütem, s sorra kerülnek a városi nívótól már nem sokkal elmaradt települések is. Addig azonban az urbanizáció van előtérben, jobban bírja anyagi erővel az ország ott, ahol a „mag” már megvan hozzá. A fejlődésnek összhangban kell lennie a valós igényekkel, az aktivitás itt sem torzulhat el például túlméretezett és ezért egyelőre kihasználatlan létesítményekben, előreszaladó óhajokban, helytelen arányokban. A z okos községpolitika, a helyes városfejlesztés közügy, amely hozzájárul az ország erősödéséhez, gazdagodásához, arculatának kialakításához. Segíti a társadalmi fejlődést, a lakosság színesebb, formásabb, kényelmesebb életét. Kőszegi Frigyes 4
