Nógrád. 1977. augusztus (33. évfolyam. 180-204. szám)
1977-08-19 / 195. szám
Negyven év a katedrán Munkára születtem, a munkában telik gyönyörűségem ADY ÉLETÉNEK DOKUMENTUMAI (S.) Új emlékmúzeum Budapesten Ezerkileneszáziharminchatot írtunk. Jó oklevéllel a zsebemben, Nyíregyházáról a tanítóképzőből hazautaztam Mátravérebélybe —, kezdte visszaemlékezését Verebélyi András. Édesapja uradalmi arató, kőbányai munkás, végül vasutas lett, aki nehezen, kis keretből taníttatta fiát a nyíregyházi tanítóképzőben. Tanítói állás nem volt, a „kegyelmes vallás- és közoktatás- ügyi miniszter úr” elutasító levelei után két évig szellemi inségmunkás szülőfalujában, Mátraverebélyben. Végre 1939- ben kapott állást, helyettesített, kinevezésére 1941-ben került sor. Kinevezése után újra katona, részvétel az értelmetlen háborúban, majd fogság, s 1946-tól újra otthon, szülőfalujában, Mátraverebélyben. Az uradalmakat elfújta a szél, megkezdődött az új világ építése, melynek Verebélyi András mindig munkása volt. Szigorú ember! Elsősorban önmagával. Egész életében tanult. Elvégezte a főiskolát, folytonosan továbbképezte magát. 1953-ban igazgatói kinevezést kapott, 1970-től a megyei tartács tagja. A negyvenes években — emlékezik Verebélyi András — a rongyos gyermeksereg különös érzést ébresztett bennem. Itt sokat kell adnom. Nem adhatok nekik anyagi javakat, adnom kell tehát a szellemieket. Bizony, a tanítás akkor két műszakot jelentett — délelőtt és délután —, a javából, de csináltam. Nem pénzért, mert az majdnem a semmivel volt egyenlő. Tanítottam, mert fiatal voltam és ■— tanító. Sokszor a dupla műszakkal sem ért véget a nap, mert irodalmi, történelmi előadásokat tartottunk. Emlékszem — mondja — még színdarabokat is tanítottam. Ez jelentette akkor a népművelést. Ezt a munkát éreztem igazi néptanítói munkának. Minket esne nevelt, erre készített fel a Verebélyi András 1936-ban. .. .és 1977-ben. tanítóképző. Negyvenegy év távlatából is szeretettel gondolok azokra a tanáraimra, akik azzal engedtek útnak, hogy Rákóczi gondolatának megvalósulását bizonyítsuk: „Munkára születtem, munkában telik gyönyörűségem.” Verebélyi András személyi érdemei éveken át nagy tekintélyt adtak az iskolának. Emberséges, biztonságos, alkotó légkört teremtett a nevelők számára. Teret nyitott az egyéni munkának, hagyta 5. Hallgattam, hitetlenkedtem, néztem a fürge gombszemeit, a nagy füleit — forogni látszottak, mint a nagy hajókon a radarkészülékek —, nevettem, a szövegen, legyintettem, s nem fogtam fel, hogy a boldogsága tette a csodát, akkora boldogságra, hogy az akár szárnyakat is növeszthetett volna a lapockáira, igazi szárnyakat, végigszállhatott volna velük mind a Dunáig, s közben fütyült volna odafönn. Miska áll odalenn, a szája tátva, néz rám propán és bután. .. Lassan fölemelem a karom, mintha el akarnék szállni, látom, hogy elhiszi, akkor szamárfület mutatok neki és elkezdek loholni, de úgy, hogy hanyatt vágódok a hóban. Élvezet esni. Sose hagyom abba, ha nem tér magához és nem szól fel: — Jó lesz, ha lejössz és indulunk. Hallod? Világosban kell átérni. Ismerem Miskát, fez soha meg nem kérdi, hogy kerültem ide, s már előre gondol. Leszállók a tetőről. — Átérni? Csak int. A túlsó part felé. — A jégen akarsz átmenni? — Egy napot takarítunk meg vele, ha nem kell a városig kerülni. A hídhoz. Nézegetem a Dunát, hó alatt van, nem látni semmit. Rá lehet írva a képemre amit gondolok, megkérdi: — Félsz? — Na, ne hülyéskedj! — Mindig a nyomomba lépj. Ha engem elbír, téged is elbír. Ebben van valami. De azért nem bánnám, ha valaki hirtelen ránk kiabálna, hogy „álljanak meg, a vesztükbe rohannak, vitéz urak!” Alig teszünk néhány lépést, kapaszkodni kell. — Bí mi itt? A gát? — Nem. — Hanem? — A jég. Ahogy a víz föltolja egymásra a táblákat. Ez a Miska nem hiába itt született, itt élt a szigeten, ez itt ismer minden bokrot. Nemegyszer említette, hogy át szoktak járni a jégen. Hogy ezen a szakaszon sok ágra szakad a folyam, záto- nyos, könnyebben megáll rajta a jég, meg effélék. Lehet, lehet, nekem azért nem tetszik. Semmit sem lehet látni, vastagon áll a hó és Miska megy, megy, gondolom, szag után, mert semmi rendszer nincs abban, ahogy jobbra vagy balra elkanyarodik. — fe! Honnan tudod, hogy merre kell menni? Nem felel, csak megy. — Hallod? Honnan...? Abban a pillanatban megcsúszik, nagyot kell dobbantania a másik lábával, , s én megérzem, hogy megreszket alattam minden. Ha nem ijedek meg annyira, elüvöltöm magam, de így hang se jön ki a torkomon, csak állok dermedtem ö meg föláll, lecsapkodja a havat a köpenyéről, s indul tovább. Menjen. De nélkülem. Én ugyan nem mozdulok. De — menjek vissza? Egyedül? Hátranéz. S int, de a szeme szúrós. Csak-csak jobb lesz utána menni, ö mégis jobban tudja. De a pofámat befogom. A villamoson is ki van írva, hogy a vezetővel tilos szövegelni, pedig ott sínen vannak. Azért — mire átérünk — csuromvíz vagyok. Már a fák közt battyogunk, még mindig nem vagyok biztos a dolgomban: — Te, ez már a part? — Az. — Phü, de jó! 100 o " Sikeres pályafutása bizonyította, hogy az ;,éhe a szónak” ugyanúgy jellemzője volt az ellenforradalmi korszak munkásosztályának, mint az „éhe a kenyérnek”. A legalitás lehetőségeit, az akkor ritkán adódó történelmi pillanatot kihasználva a KMP jól számított, amikor 1927 augusztusában folyóiratot, évente tízszer megjelenő szemlét bocsátott útjára Tamás Aladár mindenre kiterjedő szerkesztői gondoskodásával, a Külföldi Bizottság aktív felügyeletével. A lap nem egyszerűen sajtóorgánum volt: mozgalommá terebélyesedett. A viszonylag csekély előfizető létszám (50 —60 fő) ellenére magas példányszámban — a végén már 2900-ban, akkoriban nagyon előkelő szám! — terjesztették. Éspedig a szó szoros értelmében. 100 % terjesztőgárda, mintegy 120 ifjúmunkás, segítette eljuttatni a párt szavát az osztályhoz, a bázishoz. A munkáskultúr-egyesületekben 100 %-csoportok alakultak, amelyek várták és felszívták a kulturális ideológiai táplálékot, amelyet végre kedvük szerint közvetített egy nekik szóló folyóirat. 100 %-szavalókórusok, önmaguknak és nyilvánosan adták elő a kissé proletkultos, mozgósító kórusműveket, amelyek a lap hasábjairól és kü- lönkiadványaiból kerültek műsorukra. Több ezer embert, s főleg a munkásosztály fiatal nemzedékét érintette, befolyásolta, nevelte a 100 %-mozgalom. Ahogy Tamás Aladár írta: „Rajta keresztül a magyar munkásfiatalság egy minden áldozatra kész csoportja kívánta meglobogtatni kommunista hitét, meggyőződését és forradalmi készségét”. Ez volt talán legnagyobb fegyverténye. Bár a lap tartalmi gazdagsága is elismerést vált ki a kései olvasóból. Irodalmi művektől aktuális politikai publicisztikán át fontos elméleti anyagokig terjed a sor. Természetesen, a kommunista mozgalom korabeli színvonalán, a népfrontos politika meghirdetése előtti felfogást, a Komintern akkori irányvonalát képviselte a folyóirat. A kompromisszumokra még képtelenül, a potenciális szövetségesek iránt túlzó kritikával, a meg nem alkuvást időnként a dogmatizmussal felcserélve. De a párt forradalmi politikáját mégis egyedül képviselve a korabeli Magyarország sajtójában. Méghozzá tematikailag is széles fronton: a pártban állandóan vajúdó értelmiségproblematika, a munkáskultúra ügye, a nemzetközi munkás- mozgalom nagy egyéniségeiről szóló elemző írások, a korabeli szociáldemokrácia egyre erősödő bírálata a visszaköszönő témák. És nem utolsósorban a Szovjetunió életének bemutatása. Az első sikeres proletárforradalom hazájáról nálunk addig csak ellenséges, vagy „mértéktartó” ismertetések, elemzések jelentek meg. A 100 % volt az első lap, amelyik elvi-politikai hitvallásának tekintette a Szovjetország reáíis- pátoszos képének kialakítását. Az irodalmi anyagokon (Babel, Vszevolod Ivanov, Jeszenyin, Glatíkov, Gorkij, Ehren- burg, Solohov, Majakovszkij, stb.) kívül 34 nem irodalmi közlemény jelent meg a szovjet film, a vallás és egyház, nőkérdés, a gazdaság, életmód stb. témaköreiben. Szolgálatot téve a ténylegesen létező szocializmusépítés bemutatásával a hazai osztályharcnak. A mozgalom tennivalói, a marxista elmélet, a párt politikájának képviselete és a Szovjetunió bemutatása — nem lehetett hosszú életű az a folyóirat, amely ezeket a témákat tűzte homlokára az ellenforradalmi Magyarországon, s amely különben is egyre nyíltabban hirdetve a KMP vonalát, végül áttért a „nyíltsisakos” taktikára. Az 1929-es betiltás előre várható ténye azonban nem tudta meg nem történtté tenni az addigiakat, amelyek a hazai munkásmozgalom fényesebb lapjaira íródtak. _______ II. B. kibontakozni az egyéni módszereket. 1965-ben felépült az új iskola, ezt megelőzően — 1957-ben — az óvoda. A mátraverebélyi iskola igazgatója mindig fontos pedagógiai kérdésnek tekintette a■ cigányszármazású tanulók felkarolását Az 1976/77-es tanévben tizennégyen végezték el a nyolcadik osztályt, közülük tizenketten szakmunkásképzőben folytatják tanulmányaikat. Sok közöttük a nagybátonyi FÜTÖBER-nél a szakmunkás, de megtalálhatók a harisnyagyárban, a PEN- TAMER-nél, a gépüzemnél is. Hegesztők, kőművesek, de a legkisebbek, szám szerint 37- en óvodások. Beszélgetésünk során megkérdeztük, hogy Verebélyi András nyugdíjas igazgató mit üzen a pályakezdő fiatal pedagógusoknak ? — Minden gyermek csiszolatlan drágakő. A pedagógusokon múlik, hogy a munkában, a tanulásban példamutató fiatalokká váljanak. Olyanokká, akik alkotó munkájukkal egyre szebbé, gazdagabbá teszik szép hazánkat. — hangzott a válasz. A tanévzáró ünnepélyen elbúcsúztatták Verebélyi András igazgatót. A szeptemberi csengőszókor már nem lesz az iskolában. De ott lesz Zsuzsika leánya, aki rajz—földrajz szakos tanár. S Marianna leánya is pedagógusnak készül, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem matematika—fizikaszakos hallgatója. — Egykori tanítványaim — említi — mind felnőtt emberek már, némelyikük nagymama, nagyapa. Sokan végezték el közülük a dolgozók iskolájában a nyolc osztályt, sőt a gimnáziumot. Került közülük katonatiszt, orvos, tanár, szakmunkás. Az 1976/77-es tanév végén a virágözön negyvenegy munkában töltött év elismerését jelképezte. A Munka Érdemrend arany fokozata, az Oktatásügy Kiváló Dolgozója című kitüntetés mellé Verebélyi András ez év tavaszán megkapta a nógrádi pedagógiai díjat is. Csak az iskola igazgatását és a tanítást hagyta most abba, a megyei tanács tagjaként, a pedagógus-szakszervezet salgótarjáni járási bizottsága elnökeként tovább dolgozik. Tapasztalatait mindenkor szívesen adja át a fiatalabb pedagógusnemzedéknek. gy- iAz Ady-emlékmúzeum anyagának összegyűjtését megkönnyítette, hogy lényegében nem nagyon szóródott szét! A Veres Pálné utcai bútorzat zöme egy helyen maradt. Boncza Berta, mikor 1920-ban másodszor is férjhez ment, szinte a teljes berendezést magával vitte, először Márffy Ödön műteremlakásába, a Dráva utcába, később pedig újonnan épített budai villájukba, a Szamóca utcába. A Veres Pálné utcából származó bútorokat, tárgyakat Csinszka 1934-ben bekövetkezett halála után is nagy szeretettel őrizgette a Márffy család. A II. világháború idején a Márffy- villa is komoly károkat szenvedett, a tárgyak jelentős része azonban megmaradt, és így kerülhetett a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonába. Jelentős tárgyi anyagot őrzött meg Ady Lajos családja is. Ezek a tárgyak azonban jobbára Érmindszentről és Ady Lövőház utcai szobájából valók, a Veres Pálné utcai lakásból ők csak néhány festményt és néhány apróbb személyes tárgyat őriztek. Természetesen kerültek hozzánk relikviák egyéb helyekről is, például Csinszka nagy, fekete, virágmintás vállkendője az egykori szobalánytól, Vonyicá- tól jutott hozzánk. Adyék fogadószobájának csaknem minden lényeges darabja megmaradt. így a híres kék huzatú biedermeier ülőgarnitúra a nagy kerek asztallal együtt ma is a régi helyén látható. De régi itt még a kerek asztal térítője és az asztalon levő nagy kristályváza, a garnitúra előtt levő szép kazahsztáni szőnyeg, a nagy mennyezeti csillár és a fala, kon látható sok értékes kép is: Tihanyi Lajos, Rippl-Rónai József és Czigány Dezső alkotásai. Ugyancsak a fogadószobában látható a szép, finom kidolgozású Mária Terézia korabeli tabernákulum — benne Adyék tulajdonából megmaradt készletek: többi között egy nagyon szép, régi tizenkét személyes herendi teáskészlet és néhány régi, Erdélyből származó ezüst evőeszköz. A fogadószobából balra nyílik az egykori Ady-szoba, amely az előző kettőnél kisebb méretű és meglehetősen furcsa alakzatú. Az eredeti tárgyak száma itt sem kevés. A bejárati ajtótól balra van Ady régi, kis fehérneműs Tihanyi Lajos rajza szekrénye és a szép kidolgozású diófa ágya, amely szinte minden kortárs leírásában szerepel. Az ágy közelében egy kis asztalka, rajta Ady régi fésűje, gyufatartója, bőrből készült cigarettatárcája. A szoba közepén keresztbe fordított heverő. Az ablaknál levő kicsi biedermeier íróasztal sajnos, nem eredeti, de az asztal mögötti fotel és az íróasztalon látható apróbb tárgyak (tintatartó, tollszárak, írómappa, papírvágó kés stb.) mind Ady tulajdonából valók, csakúgy, mint az ott látható asztali lámpa, amelyen csak any- nyi a változás, hogy az eredeti búrát Csinszka saját készítésűre cserélte ki. A falakon itt is értékes képek sorakoznak. Az íróasztal fölött Tihanyi Ady- ról készített kőnyomatos rajza. Az ágyhál Kernstok Károly lovasvázlatai, a kis szekrény fölött pedig Tihanyi Lajosnak egy korai korszakából való festménye: a Bányászlakás belseje látható. Az Ady-szoba bejáratától jobbra levő fekete . könyvespolc is a régi, rajta Ady kedvenc könyvei, folyóiratai. A könyvek között sok a francia nyelvű kötet. A Mercure de France című folyóiratnak például több évfolyama is itt sorakozik. A könyvek között Anatole France, Zola és Baudelaire kötetei. Tudjuk, hogy Baudelaire-t különösen gyakran forgatta. Egyik kései cikkében írta: „... Mindenesetre szenvedő, gyászos ősünk ő... Engem bátorított, mint én is cselekedtem másokkal, de a gall forma-nyűge miatt Fülöp János: (Kisregény) imádva is leráztam őt ha* mar...” A könyvespolc legnagyobb részét természetesen a magyar írók művei foglalják el. A régi magyar költők közül itt van Balassi Bálint, Zrínyi, Berzsenyi és mindenekelőtt Csokonai, meg Petőfi, akiket nagyon szeretett és akikről egyik cikkében ezeket írta: .Petőfi fenomén volt. A dal első magyar zsenije Csokonai..Katona József, Vörösmarty, Vajda és Reviczky kötetei is itt sorakoznak a polcokon. A regényírók közül Eötvös, Kemény és Jókai voltak egykoron a kedvencei. A kortársirók közül szinte valamennyinek a kötete látható itt. Babitsnak, Móricznak, Kaffka Margitnak, Bródy Sándornak, Krúdy Gyulának több kötete is megtalálható. Ady közismerten rengeteg újságot és folyóiratot olvasott — ezek közül jó néhányat itt is kiállítottunk. Különösen a Nyugat és a Huszadik Század példányai foglalnak el jelep- tős helyet, mert ilyen módon is jelezni kívántuk, hogy Ady- nak igen szoros kapcsolata volt mind a két folyóirattal. Feltűnő helyre került az a néhány szép kötésű, régi klasszikusokat tartalmazó kötet, amelyet a költő tanár barátjától, Horváth Jánostól kapott. Legkedvesebb olvasmányát; a bibliát pedig nem is a könyvespolcon állítottuk ki, hanem kinyitva az íróasztalára tettük annak jeléül, hogy szinte mindennapos olvasmánya volt. Sajnos, ez nem az eredeti. Nem az, amelyikbe hajdan saját kezűleg írta: „Ady Endre vén diák kedves bibliája”. Ady Lajos könyvéből tudjuk, hogy azt a bizonyos régit saját maga a költő tépte széjjel rettenetes gyötrelmeiben negyvenegyedik szü-' ietésnapjának éjszakáján. — „Pár nappal az ünneplés után érkeztem fel Mindszentről s a negyvenegyedik születési évfordulóját követő reggel láttam először viszont augusztusi találkozásunk óta. Ágyban fekve, betegen és dúltan találtam. Amikor egyedül maradtunk, suttogva mondotta, hogy: „Borzasztó éjszakám volt Elképzelheted: a bibliámat széttéptem. ..” — s idenyújtotta a biblia letépett fedőlapját., Ady régi bibliájának fedőlapját ma az Országos Széchenyi Könyvtár kézirattárában őrzik. Sára Péter T — Ne állj meg, hideg lesz! Nem állok meg. Örülök, hogy szilárd a talaj alattam. Hanem — itt aztán van hó meg hó. Erre senki nem járt, se ember, se állat. Térdig gázolunk a szűz hóban. Miska a szokott módján, gépszerűen emelgeti a lábát, én meg a nyomában, az a baj, akkorákat lép, hogy nem tudok üie- met tartani, aprózni kell. Akárhol volt serdülő-futóverseny az otthonok közt, azt mind én nyertem, de amikor egyszer a Balcsin nyaraltunk és tréfás vízifutás volt, az utolsó lettem. Ahová erő kell, ott én farok vagyok. Gondo- lop, azért, mert kicsi vagyok és kicsi a tüdőm is, meg vékonyabbak az izmaim. Sehol semmi élet errefelé, csak a fekete fák meg a hó. Mögöttünk a ronda nyomaink a szép fehér havon. Egyszer olvastam valamit, hogy ahol az ember megjelenik, belerondít a természetbe, nem hülyeség. pont így van. — Direkt kár széttaposni ezt a szép szőnyeget, mi? — mondom Mifkának. A háta se felel, megy, mint valami igás- ló. Jó volna megállni, rágyújtani, kifújni magunkat, ne ez úgy beindult... Már benn lehetünk a szigetben, dombokat látok, de csak úgy hullámformán, ahogy egy bolha láthatja a redőnyt. Jó a bolhának. állítólag negyvenvagy hányszorosára tudja elrúgni magát saját testhosz- szának... Vagy a Holdon, egy ugrással fönn az ember a kráter oldalában, egyszer láttam egy trükkfiimet. .. (Folytatjuk)
